Somogyi Néplap, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
A kulcsszó: folyamatosság KSzanövelődésünllcnek alighanem a folyamatosság a kulcsszava. Tehát mindaz benne van, ami szakadatlanul tart... Hatéves sráccal dis- kuralok a játszótéren. Faggatom a kisöreget, mi leszel, ha nagy leszel, ő meg kapásból rúgja a gumilabdát, s míg szemével követi, öntudatosan kioktat: több célja lenne. Először is kijárni az első osztályt, aztán a másodikat, a harmadikat és így tovább. Hamar faképnél hágj’, s miután a kétszer kettő pofon- egyszerű képletével elmagyarázta a folyamatosságot — (merthogy a nagy igazságok ilyen pofonegyszerűek — hasított belém a fölismerés), ír- hatnékom támadt róla. Mármint a folyamatosságról. I Föllapoztam odahaza egy munkabizottsági dokumentum szövegrészletét, a közművelődés fogalmát értelmezőt. » Társadalmilag és emberileg kizárólag az a tudás termékeny, ahol a művelődés maga is folyamatos, és kölcsönhatásban áll mások művelésével. Tehát nem az a müveit ember, aki pusztán jelentős ismeret- és tudásanyaggal rendelkezik, hanem az, akiben a művelődés, a tudás, a kultúra iránti érdeklődés állandóan és meigújulóan él: továbbá, aki megszerzett tudását a mindennapi életben az emberi, a baráti, a munkatársi stb. kapcsolatokban érvényesíteni tudja.« Az összefüggésből világosan kitetszik a népművelés fogalmát lol- váltó közművelődés — mint társadalmi program — tartalmi többlete is, illetve 'az, hogy a közművelődésben változatlanul szerepe van a népművelésnek, hiszen a megszerzett tudásanyag, műveltség csak akkor értékes társadalmilag, ha kisugárzik, birtokosa közkinccsé teszi, átadja másoknak. És ebből a szempontból most egyaránt fontos,..ha elismert tudósról, művészről vagy pedagógusról, könyvtárosról, múzeuológusról van szó. mert mind-mind népművelőként hasznosíthatja- ervényesítheti ismereteit a közművelődésben. Népművelő azonban — szó közvetett értelmében — a gyári művezető is, aki szakmai, munkahelyi vagy általános élettapasztalatait megosztja a gondjaira bízott ifjú munkásokkal, tanulókkal, és népművelő a technikus, ki a szakmunkásokkal foglalkozik, a mérnök, aki a technikusokkal, cs így tovább. A közművelődés nem csupán közoktatás (az általános, szakmai és politikai képzés, továbbképzés iskolarendszerű létráiról), nem csupán TIT- előadás, múzeumlátogatás, könyvtár, színház, mozi, képtár, koncert, művelődési házak klub- és rendezvényhálózata. Valamennyi együtt, de egészében veve több. A köz- művelődés uj minőség. Legkülönfélébb lehetőségeivel, módszereivel ugyanis ahhoz segíti az embereket, hogy mindennapi kenyerükké váljon a kultúra (amelynek — mondanom sem kell — jóval tágabb értelmezéséről beszélünk ilyenkor; tartozékai például az életmód, a szokások, az öltözködés, a magatartás stb. is). 2 A kultúra önmozgása a mindennapi elet számiamé területén tudatosítható. Egészen egyszerű, szélsőséges példákkal megvilágítva: ilyen célt szolgáit a »tiszta udvar, rendes haz«-rnozgaiom es az Olvasó népért mozgalom is. De erről van szó akkor is ha hírlapokat, folyóiratokat gj’ö- möszöl naponla a postás a ná- zak levelesládájába; ha a lakásszövetkezetek közös használatra szánt helyiségeiből klubokat alakítanak ki; ha a gépek, munkapadok fölé ízléses dekoráció, friss publikációk montázsa, netán festmény kerül; ha a körúti presszóban olykor-olykor délutánonként fölhangzik néhány vers vagy rövid novella; ha a hétvégi pihenőnapokra nemcsak futballmeccs, hanem olvasnivaló is jut; ha a vasútállomásokon a büféfröccs mellett könyvet is árulnak (s a várótermek szomszédságában megnyitják az úgynevezett kultúrvárókat) ; ha a lakótelepek tervezésekor a szükséges oktatási-művelődési, egészségügyi létesítmények sokszor nehezen kigazdálkodható beruházásain túl (vagy inkább innen, hiszen jóval olcsóbbért) gondolnak az újságosbódékra, a könyvterjesztő vállalat mikropavilonjaira. Erről van szó, ha valaki szak- szervezeti beutalót kap Zebe- génybe, és el nem kerüli a Szőnyi-emlékházat (általában pedig ha a kirándulni utazó közösség programjában elfér egy-egy múzeumlátogatás vagy kiállítás), s tulaidonKép- pen a kultúra önmozgásának tudatosítási lehetőségét kínálja az esztétikusán és praktikusan kiképzett játszóterektől a közérti szobrokig minden, még a füves parkok féltő gondozása is. Vagyis a kultúra — értelmezésünkben — az emberek mindennapi közérzetében tetszik föl elsődlegesen. Az élet momentumaiban kitapintható jelenléte önmagában is, tudatosítása révén pedig kiváltképp befolyásolhatja valamely — kisebb vagy nagyobb, munkahelyi vagy lakóhelyi — közösség tagjait tegnapi énjük szüntelen túlh-dudására. A folyamatosság olyan hétköznapi ingerállapotára, hogy aki negyvenéves fejjel még analfabéta, a betűvetés elsajátítására törekedjék, aki meg diplomát szerzett, tudásának karbantartására, bővítésére, korszerűsítésére. 3 A kultúra jelenlétének, létállapotainak tudatosítása a közművelődést szolgáló intézmények, szakemberek feladata. Ám nemcsak azoké közvetlenül: mindenkié, aki tenet érte valamit. A közművelődés iij’en teljes igényű koncepciójából természetesen fakad, nogy az nem javallat csupán a szabad idő »beprogramozására«, nem puszta gyógyszer az üres órák értelmes-hasznos kitöltésének receptpapí r j ai ra, hanem szemlélet, amely az élet és tevékenység egészét hivatott áthatni. Önkéntelenül A páva — az a madár, amelyik a szépség jelképe — nemcsak tollazatával ragadta meg az emberek figyelmét: »sok szegény legény« is róla álmodott a fekete tömlöc mélyében. »Fölszállott a páva a vármegye házára...« Üj tartalommal gazdagodott e madár alakját övező világ : belefér a magyar folklór, minden hagyományunk, amit — most már, azt hiszem, mondhatjuk — nyugodtan »rábízhattunk« a pávára, hogy tisztítsa meg és őrizze nagybecsű örökségünkét. Pénteken este a Rörpülj páva! kilencedik elődöntőjével Tápé — vagy ahogy helyben mondják: tapaiak — és Somogy versengésével eldőlt, hogy melyik tíz csapat folytatja a nemes vetélkedőt a hagyományok ápolásának bemutatásá- vah Az utolsó elődöntőben szépségekben is gazdag, kétszer húszperces műsorban volt részük a nézőknek. A tár» ; sadalmi zsűri a tápárakra szavazott, a szakemberek egyöntetűen a somogyi összeállítást tartották értékesebbnek. Am — ahogy Baraiiyi Ferenc mondta — egy árnyalaton múlott, hogy Tápé esett ki az elődöntő mezőnyéből... A laikus néző előtt is nyilvánvalónak tűnhetett, hogy a somogyi versenyműsor színesebb, mozgalmasabb. A tá- péiak ugyan az egyszerűbbet választották, de kevésbé mozogtak a felszínen, mint — sajnos — a látványosságra sokat adó somogyiak. A kevesebb tóo j lett volna... — ez különösen a műsor második részére érvényes. Két eredeti helyszínen, An- docson és Buzsákon rögzítette a kamera a somogyi összeállíadódik tehát a kérdés: képes-e fölvállalni az az ember is, akinek eszébe sem jutott soha, hogy szellemi igényeket támasszon önnön magának. A válasz kézenfek/ő: ha a közművelődés ügye általános szemléletté válik, képes lesz ra, mert szüntelen segítség! kap — munkahelyén, odahaza, az utcán, v.kenden __ R égi ismerésembe botlottam a minap. Van tíz éve, hogy találkoztunk, hogy • nekikeseredve öntötte ki magából, minden vágya tanítani, de elutasították a fölvételin, iáin egy hát a tanyára képesítés nélküli pedagógusnak. így is történt Időközben pedig a levelező tagozaton diplomát szerzett, most meg tanársegéd ugyanott, ahol hallgatónak hiaba próbálkozott. tás egyes jeleneteit. Az ando- csi szakrális — vallási fogan- tatású — búcsú képsora már- már a monotónia határát súrolta. A tiszta, 16. századi Má- ria-ének, a kalocsai Mária- szobor öltöztetése ellenben . a képernyőn is hatásos volt. A vásári búcsú, melynek csupán kis hányada adott eleven képet a buzsáki idegenforgalmi látványosságról, többnyire stúdiófelvételként került a kép-'' ernyőre. A szólisták és együttesek megfelelő arányban vették ki részüket a műsorból, de a szólisták többet adtak magukból. Tóth Imre bácsi, a páros ver bunk hagyományát továbbadó szennai idős pár természetes, ízes megnyilvánulása segítette valójában értékes pontokhoz a somogyi csapatot. Hiszen amit a stúdióban rögzített a kamera, már-már fol- klór-westernnek tűnt... A Röpülj páva! valamennyi eddigi műsoröisszeáilitására jellemző volt, hogy a-tévé erősen megszabta a bemutatás hogyanját. ’Afféle "folklóríantá- ziákat láttunk, ami talán nem is haj, ha a folklórra tevődik'a hangsúly, s nem az ellene szegült fantáziára... A döntőre újabb húszperces műsorral készülnek a csapatok: Veszprém megye, a tolnai székelyek, Szigetköz, Kalocsa, Pest megye, Sárköz, Borsod, Rábaköz, Somogy és Baranya. Ahhoz, hogy a döntőben js helytállhassunk, átgondoltabb szerkesztés kell — s akkor a nézők még közelebb kerülhetnek a hagyományőrzőkhöz. A műsor egészének talán ez a legfőbb értelme. Gazdagságunkból, a somogyi folklór világából bátran meríthetünk: szerencsére van miből! H órányi Barna Nikolényi István Röpülj páva! Folklórfantázia Makszi bácsi Makszi bácsit az első ni- lagháború forgószele kapta fel és rakta le egy kis dunántúli pusztán. Különösebb baja eközben nem esett, az meg talán még jól is jött neki, hogy sokat nem kellett forgatnia a szuronyos puskát, mert mindjárt a háború elején fogságba esett. Mire à bajuszos orosz legény a pusztánkra ért, hogy újra békés foglalkozáshoz kezdjen, teljes nevéből csak az eleje maradt ineg. Mégpedig a keresztneve: Makszim. S a név tovább rövidült: így lett Makszimból Makszi bácsi. Nyílt szívű, jókedvű ember volt. Sohasem sietett, de szívós, nagy munkabírású embernek bizonyult. Azt hiszem, a betegséget csak hírből ismerte. A rossz nyelvek szerint szerette a pálinkát meg a menyecskéket. Ez azonban még a Bakony közepén is bocsánatos bűnnek számított. A magyar nyelv sohasem lett e 'össége; a »magyarszki» egy sajátos változatát beszélte. De mindnyájan megértettük, és megszerettük. Dolgos ember lévén, nem akadt baja ispánnal, intézővel sem — így hát megmaradt a pusztában. Ott is nősült meg. Juliska — egy odavalósi béres harmadik lánygyermeke — mondott igent neki. Hamarosan egy fiúgyermekkel ajándékozta meg, aki János nevet és édesanyja után a katolikus vallást kapta. Pravoszláv nem lehetett, mert ilyen vallású pap és templom nem volt a közelben, pogány ember pedig a huszadik században Európa közepén nem lehet: így lett hát Makszi bácsi és Juliska néni kisfia, Makszi János római katolikus vallású, magyar állampolgár. A Makszi család a puszta közepe táján lakott egy kö- zöskonyhás lakásban, egy nagycsaládos juhász szomszédságában, á legnagyobb békességben. A mi pusztánkban nagy gondot okozott az ívóvízellátás. Kút ugyan kettő is volt a puszta egyik végében, az erdőben, de onnan a vizet el is kellett juttatni. Mindkét kút az akkori viszomiokhoz mérten korszerű, tekerős, serleges kút volt, fogaskerék- áttétellel, s vize a legnagyobb hőségben is jéghideg. A kutakat a kövesútról földúton lehetett megközelíteni. Az erdei út száraz időben még istenes volt, de ősszel meg kora tavasszal a megrakott kocsit, vagy a vízzel félig eresztett lajtoskocsit a legerősebb lovak is csak nagy üggyel-bajjal tudták a kátyúkon keresztülrángatni. Ettől a munkától — a vízhordástól — félt állat és ember egyaránt. Makszi bácsi agyában életrevaló ötlet született: bivalyfogattal kell szállítani a vizet. Az én gyermekkoromban már ezek a jámbor állatok húzták a lajtos kocsit. Mivel ez a vízhordómesterség szívós természetet kívánt embertől, állattól, Makszi bácsi lett a puszta vizese. Ezt a mesterséget — némi túlzással: hivatást — mindenki legnagyobb megelégedésére végezte. Makszi bácsi pontos volt télen-nyáron. Az első nagy- lajttal mindig a kastély nagy tartályát töltötte meg. a következő fordulókat a kialakított sorrendben vitte. A lajtos kocsival mindig ugyanabban az időben és ugyanarra a helyre állt be; mondjuk, két »hosszúház« közé. Miután beállt és inkább csak megszokásból rászólt a bivalyokra, hogy »Höhe te/«, neki eresztette szép baritonját: — Itt a vizes! Vizér’, asz- szonyok! Utána lekászálódott az ülésről, és hátra ment a lajt dugóját kezelni. A vödröket mindig csurdig töltötte, ahogy ő mondta: «-púpozva*. Mindennap kétszer jött: délelőtt és délután. Egy család ~endes napi adagja kétszer két vödör víz volt; ha kértek ezen felül, Makszi bácsi odaszólt: — Na, te kapnyi még kettő vödörrel. Mindenkit tegezett, fiatalt is, öregebbet is. Majdnem harminc évig volt Makszi bácsi vízhordó a bivalyaival. Neki segítség nem kellett. És ha szóba került, hogy lovakat kellene fogni a kocsi elé, mindig ki tudta könyörögni, hogy hagyják meg a feketéit. Makszi bácsi régi hazájáról nem beszélt senkinek, de jókedvében vagy bánatában néha énekelt. Vidámakat vagy búsakat — ki érthette ezeket a dalokat — és a könnyeket, amelyek a bajuszán akadtak meg. Mindkettő a régi hazának szólt. Tudott táncolni, még öreg fejjel is olyan fürgén, hogy csak irigyelni lehetett; korcsolyát is faragott, fából, és ügyesen mozgott vele a jégen, nemegyszer mana az intéző is megnézte családostól. hogy mit tud az öreg orosz. Ilyen ember volt Makszi bácsi. Itt — magyar földön szólította él a halál, azokban a napokban, amikor honfitársai elhozták a szabadságot neki és az ó második hazájának is. Kernesr Tibor A Poiana télen Romániában, a Keleti-Kárpátok egyik leglátogatottabb üdülőhelye télen, a Brassói-havasok, Síelők ezrei keresik föl a csodálatos vidéket. A Pojanáról drótkötélpálya vezet a fennsík fölé emelkedő csúcsra, ahonnan gvönyörű panoráma tárul elénk: délre megpillantjuk a predeáli csúcsokat, északnyugat felé a Fogarasi-havasok szirtjeit. A környék különösen télen szép: csodálatos mesevilág a napsütésben szikrázó hóval, a fákra lerakódó dérrel, s a fantasztikusan kéknek látszó ; éggel. Lift visz fői a Polanára, de van, aki gyalog próbálkozik. »... csodálatos mesevilág...« A sizők paradicsoma. • (Németh Ernő felvételei — KS)
