Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-10 / 8. szám
Nyugtalan dombok hajlatában Poncok az aranyban HAZAFELE kanyarog velem az autóbusz. A szülőfalumba igyekszem, furcsa érzés fog eL Két lassú folyású árok fogad, partján apró szénabog- lyak. Visszagondolok: de sokszor megtettem már ezt az utat! ' Megnéztem a jó öreg szülőket, és ismét elmentem a városba, honvágy tüzében élni. A Mezőség TajgetŒza ez a falu. A temetőt látom: mohás keresztek, puspángok között. Balgának és álomkórosnak érzem magam a holt lelkek {sorából nőtt selymes fűvön. Kellemes, fanyar szag árad az összesűrűsödött levelekből. Örökké otthonom marad ez a táj. Nem a városi gond, a pesti barátok tartanak távol innen. Valami más, megmagyarázhatatlan előérzet, hogy ne éljem át a dolgok mindennapi színe-vis6záját. önző menekülés. Sebesen borzolódik egybe a még meglevő lomb, ha mozdul a levegő. Töviseken fennakadt madártollat birizgál a szellő.' így akadnak fönt a sorsukban kételkedő hitek. Szülőfalum, Boronka lakói, közös életformára térték át- A kivert cövekek csataterén a barázdák hideg, borzongató latyakja átérzik a vastag bakancson is. A szó setteg hangtalanul. A szorongás, a félelem kaparta a torkokat Féltek önmagukért, féltek a faluért, a jövőért saját tetteik felelősségétől. Sokan megint a megjátszósdi pózt öltötték fel, és vállalták a hős kikiáltók szerepét. Mások hallgattak, néztek némán, mint a sorsukat nem ismerő dűlő úti fák. Mégse élhetett itt senki tovább bezsugorodott, magányos lélekkel. Nem volt egyszerű a próbatétel, annyi bizonyos. Sokakat a menekülés vásári vágya bdzsergetett, eladni mindent, és továbbállni, városba költözni. A völgyben már egészen közel van a falu. Meghatódom. A sok töppedt ház mint az érett, piros sipkás gomba a legelőn. Ha fölmennék a templomtoronyba, ök- lömnyi kicsiknek látszanának a házak, olyan kopottas a falu. Valamikor nagyon csöndes volt ez a szégyenkezve félreeső kis település. A lakosság nagy része cseléd volt és pusztán lakott. A mostani falu csak később települt. Története a középkorig nyúlik vissza. Hat kis utca torkollott a libalegelőre. A falu első fsz-elnöke a volt kanászház düledező épületében kezdte munkáját. Sárga agyag volt a padlózata, és a magasabb növésű embernek le kellett hajolnia, olyan alacsonyan voltak a gerendák. Erre jártam, itt fogadtam a bámész pillantásokat. Vártak tőlem valami biztosító megváltást, mert ha olyan okosan meg tudtam írni a kérvényeket, akkor, a sorsuk kérdését is el tudom intézni. Csak azt nem érezték, hogy az én toliam mindig az igazság miatt győzedelmeskedhetett még az ügyvédek között is. A sors most az igazság, de még nem tudják megérteni. Apám, fáradtan alszol, hogy reggel pihenten lendüljön munkára két erős karod. Hagyod, hogy elsőként való belépésedért szóval üldözzenek? Dúdolj csak, mint régen, és nézd az üres mezőt, ahol né- hányad magaddal állsz a hosszú rendek végűben. Hol vannak a többiek? Ne keresd őket, egyszer ők Is eljönnek Anyám is szívesen kendőt kötne, de ő már nem bírja. A marcali buszon utazom. Mellettem ül egy fáradt arcú nő, a gyári éjszakák nyomaival szeme gödrei alatt. Bejáró. Műszakosodik már a falum is. Volt időszak, amikor éjszaka ellopkodták a falu határában kifüggesztett »Termelőszövetkezeti község« kiírást. Azután abbahagyták. Egy magasabb rendű kor eszméjének áramát koordinálja a legelőt átszelő, betoncölöpös ipari magasfeszülrtség is. Messziről látom, hogyan billen hátra a tsz-istálló kútjának gémje vízhúzáskor. Ahogyan gondolatban újra szemügyre veszem a falumat, azt v-eszem észre, hogy az emlékek távlatai összezsugorodtak. Évekkel ezelőtt alig voltam hajlandó néhány napot eltölteni itt. Itt jósolták bába- asszonyos-öreg szemek, hogy vézna alkatom nem életképes. Látnoknő! Figyelj most rám! Íme, mégis bírom itt a szerelmesélet fáradt sodrását. SOK ÉLET már a temetőben pihen. A nyomor kegyetlen halottal az én őseim. Igaz, nem vívtak fegyverrel, erejük, lelkűk volt a kiszolgáltatott. Az élők haján és szempilláin is fennakadnak a szenvedéssel telt évek, nem lehet lerázni őket. Most is megfizetik a gond árát. Mégis az élő madár hangját, az ifjú élet derűjét kutatom közöttük. A zsugori lelkű szegénység üdve megboldogult. Bencze József (folytatjuk.) Fiatal festőművészünk: Gabcsi Attila „EJhostem a három legkedvesebb festményemet” Kaposvárra: egy önarckép, egy sarokban ülő lány és egy gipszelt lábú, öreg házmester a kapuban... A festészetemre jellemző, hogy az ember mindenképpen jelen van. Sokszor az emlékeimből dolgozom, de a friss benyomások is kikívánkoznak belőlem. Tárgyilagosság — talán ezt is jellemző jegyként állapíthatjuk meg festészetemről. Grafikaval elsősorban ujjgyakorlatként foglalkozom — A SÁÉV munkásszállásán lakik, amíg nem jut lakáshoz. A ruhagyárban részfoglalkozású könyvtárosi állást vállalat Két üzemi közösséghez is közel érezheti magát, legalábbis időlegesen. Most még csak a körülmények parancsa szerint. Gondolja, hogy részt vállal egy ebkéri t is az emberek kulturális érdeklődésének a kielégítéséből? — Jó lenne megismerni őket, és valóban segíteni nekik, ha igénylik. Gondolom, ez a kapcsolat nemcsak létrejöhet, hanem a szükségszerűség is diktálja. H. B. László Gyula; A nagy szén tmiklósi kincs Ma népszerű az őstörténet; a magyarság eredetének, származásának kutatása. Hogyan jöttünk a Kárpát-medencébe, miféle népek közösségéből szakadtunk ki, s milyen műveltségelemeket hozott magával népünk? Mindezekről vajmi kevés írott forrásunk van, ezért óhatatlanul megnő a tárgyi világ kutatóinak szerepe a hajdanvolt események rekonstruálásában és műveltségelemeinek összerakos gátasában. Ha ma népszerű ez a munka, nagy része van abban László Gyula régész profesz- szornak. Bámulom azt az energiát, amellyel ma is dolgozik, kutat, könyvet ír. Eredeti, de még korántsem teljesen bebizonyított elmélete a kettős honfoglalásról a szakembereken kívül sokak érdeklődését is felcsigázta. A nagyszen tmiklósi kincsekről készült munkája — mely a karácsonyi vásárra jelent meg — nagyszerű kiállítású kötet. A kincslelet egyik ékes darabja, az ivócsanak remekbe szabott bikafeje bámul ránk. Elsőrangú fotósmunka. S ilyen a többi is. a könyv mondandóját jól szolgáló 8 színes és sok feketefehér fotó. Készítőjük a Helsinkiben élő, magyar származású Rácz István, világhírű fotóművész. Képei nem egyszerűen illusztrálják az elmondottakat, s az a szó is rossz itt, hogy kiegészítik azokat. Rácz fotói önálló értelmet kapnak. A fény-árnyék játék kiváló ismerője nagy szakmai tudással, tudatosan épített e jelenségre, így teljesen új dimenzióban jelennek meg előttünk a híres aranytárgyak. 1799-ben, közel a Tiszához és a Maroshoz, Nagyszent- miklóson került elő a 23 darabos kincslelet. Azóta a bécsi Kunsthistoriches Museum- ban őrzik. S azóta törik a fejüket ötvösök és műtörténészek, régészek és történettudósok, a kincs keletkezésének körülményeit próbálván megfejteni. Képzeljük el, milyen nehézségek-árán lehet egy több évszázados kincset »megszólaltatni«. A kutató a kezébe veszi, megcsodálja a fém sárga csillogását, a nemes formákat, a poncok — a tűhegyű véső nyomainak — változatos sorait, a finom művű mintahálót, az aranypálcikák szabályos rendjét, s az egymásba fonódó, tekergőző levél- és indadíszeket. A tárgyakon rejtélyes jelenetek, rovásírásos és görög betűs föliratok is vannak. Mit lehet ezekről mondani száz meg száz év távlatából? A stílusjegyekből ítélve any- nyit bizonyosan: a tárgyak nagy része a sztyeppéi művészet kultúrkörébe tartozik, a népvándorlás korában Kínától a Kárpát-medencéig terjedő hatalmas területen élő népek sajátja. De azt is tudjuk, hogy e népek vezető rétegének — amelyhez a nagy- szentmiklósi kincs tartozik — műveltsége meglehetősen in- temacionális. Egymásba olvad, kölcsönösen megtermékenyítve, átfedve a különböző hatásokat az antik világ művészetének, gondolkodásának sok elemével, a kínai császárok, az iráni sahok udvari életének fényével, pompájával, mitológiájával, a szkíta és türk lovasnépek hagyományával, pusztai műveltségével. Hogyan lehet itt elindulni, mihez köthetők a stílus egyes halványan megfogalmazható jegyei, ha minden párhuzam, más leleteken fölismerhető analógia maga sem egységes, szintén sok hatásból áll össze egésszé. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a nomád művészetben a korsókon látható jeleneteknek bizonyára nagyon is meghatározott kultikus jelentésük volt, mint a kereszténységben a bornak és az ostyának. Ezek a jelentések azonban nyomtalanul elenyésztek a történelemben, teljes bizonytalanságban hagyva bennünket. Eddig a bolgár Nikola Mav- rodinov jutott legtovább. Hatalmas fáradsággal összeszedte a különböző leleteken oszlopfőkön, vereteken. . található párhuzamokat, s ezek alapján mondta ki: a kincs óbolgár származású. László Gyula viA protokolláris bemutatkozás tulajdonkeppen megtörtént akkor, amikor a megye- székhely elfogadta Gabcsi Attila jelentkezésért, a város befogadta mint festőt. Az ismerkedés — akár a fiatal festő, akár a közönség részéről — hosszabb időbe telik. Ez utóbbi folyamat megrövidítése céljából beszélgettem Gabcsi At- tilával. — Ügy tudom, 1977-ben szerzett diplomát a Képzőművészeti Főiskolán. Mi történt addig? —, Kiskunfélegyházán születtem, ott éltem tizennégy évig, majd a budapesti képzőművészeti szakközépiskolában tanultam. Az érettségi után egy évig a Pamutnyomó- ípari Vállalatnál dolgoztam textiltervezőként. Közben a főiskola esti előkészítőjére is bejártam, ez annyit jeleiftett számomra, hogy az egyik lábamat máris a Képzőművészeti Főiskolán érezhettem... — A tíz budapesti év után hogyan jött számításba: a Dunántúlon fog hozzá munkásságához. — Semmiképpen nem akartam Pesten maradni. A tanulmányi évek elegendőek voltak számomra, hogy a fővárossal megismerkedjem, illetve így döntsék. Mindenképpen vidéloen szerettem volna letelepedni. A Dunántúl nem volt ismeretlen számomra. — Milyennek látja a vidékünket? — Harmonikusnak, változatosnak, érdekesnek. A gépkocsiból kitekintve megállásra késztető vidék. Meg kell állni, ki kell szállni, sétálni... Az erdőben csatangolni. — Szavai mellett megpróbálta már kifejezni más formában is élményeit? — Igen, természetesen. Néhány akvarellt már csináltam. A Balatonról csak azért nem beszélek, mert úgy hiszem, szépsége mellett hitet tenni természetes. — Említette, hogy Pécs is vonzotta. — Nehéz bekerülni ott a művésztársadalomba... Itt kedvező ajánlatokat kaptam, mondhatom, szeretettel fogadtak. — Ismeri már a kollégákat? —• Huzamosabb időn még nem töltöttem a városban, de a Donner városrészi műtermekbe bevezettek, es ott megismerkedtem Honty Mártával. Nagyon kedves volt hozzám, biztatott. — Látom, néhány grafikát hozott a mappájában. — Elhoztam a három legkedvesebb festményemet is Hiányzó milliók »,Veszélyben” a siófoki szabadtéri színpad A déli part szabadtéri színpadai közül, mint ismeretes, a siófoki a legnagyobb. 1730 ülőhely van a nézőtéren, ahova szükség esetén száz pótszék is beállítható. Egy-egy üdülési idényben 35—40 ezer ember látogatja az itt előadott műsorokat, s a közönség mintegy 85 százaléka üdülő, főként fiatal. A színpadon nívós hazai és külföldi együttesek. léptek föl rendszeresen (főként könnyűzenei és folklórműsorokkal), s az eddigi tapasztalatok szerint szívesen jönnek a vendég együttesek, mert vonzza őket a nagyszár mű értő közönség. A siófoki szabadtéri színpad azonban az évek során egyre romlott, s idényről idényre, de nem egyszer műsortól műsorig toldozták-íoldozták. 1973-ban a karbantartók már képtelenek voltak kijavítani a mind nagyobb hibákat Ugyanabban az évben készítette el a színpad rekonstrukciós tervét a Veszprémi Tervező Iroda, s hamarosan megkezdődhetett a felújítási munka. Az Országos Idegenforgalmi Tanács eddig 1 851 000 forintot adott a terv megvalósítására; ebből felújították a színpadot, pénztárfülkéket, tisztálkodó helyiségeket létesítettek, körülkerítették és a csatornahálózattal összekötötték a létesítményt Mindez azonban kevésnek bizonyult — A legnagyobb gondot a nézőtér allapota okozza — mondta dr. Toriéi Dénes, a Siófoki Városi Tanács művelődésügyi osztályvezetője. — Egy-egy koncerten 20—22 pad is összetörik, s a közönség- nagy része enyhén szólva mostoha körülmények között nézi, hallgatja végig az előadásokat De a művészek is kénytelenek szolidaritást vállalni a közönséggel a kényelmetlenségben: az öltözők ugyancsak nagyon leromlottak. Büfé nincs. A felújítási munka folytatásához pedig pénz kell, sok pénz. Mintegy 12 millióra lenne szükség ahhoz, hogy a rekonstrukciós terv megvalósulhasson. Siófok város tanácsa erre áldozni képtelen. A többi között iskolabővítésre, óvoda, bölcsőde építésére költjük a pénzünket, mert a fiatal város évről évre növő ifjú lakosságának erre van nagy szüksége. És mint említettem, a szabadtéri színpad elsősorban idegenforgalmi célt szolgák — Eszerint »veszélyben« a létesítmény? — A karbantartásra szánt pénz felhasználása révén legföljebb a következő szezonban tudjuk még működtetni. A Balatoni Intéző Bizottság ütemtervet készített a tóparti színpadok felújításával kapcsolatban, s e tervben a siófoki szerepel első helyen a fontossági sorrendben. A terv reális idegenforgalmi igényre épült. Csakhogy nem valósítható meg anyagi erők híján. S ha az Országos Idegenforgalmi Tanács nem segít, jövőre megszűnik létezni a déli part legnagyobb, leglátogatottabb szabadtéri színpada. Sm. A. szont cáfolhatatlan bizonyítékot is talált. Néhány fejedelmi korsón fölismerte azoknak a pénzverésnél is használt poncoknak a nyomait (bizánci keresztben négy háromszögletű poncjel), amelyeket az ötvösök Géza vagy I. István udvarában a pénzveréshez ia használtak. Sőt, a pénzek felírásán — Stephanus rex — alkalmazott P-jel, az egyik rovásírásos feliratban is szerepel. S ez már döntő bizonyíték. Mire? Hogy a kincsleletnek legalábbis egy része a magyar fejedelmi-királyi udvarban készült. A régész professzor ezt a korábbi fölismerését most rendszerezett formában adja közre. S megpróbálkozik a többi tárgy motívumainak, jeleneteinek megfejtésével is. De tudja: megnyugtató eredményt nem hoznak elemzései, inkább összefoglalja tudásunkat és kétségeinket ezekróL Végül három társszerzővel bővül a kötet: á2 antropológus, a növény- és állattan jó ismerője próbálja a kincs keletkezésének helyét meghatározni az ábrázolások típusainak elemzése alapján. j Meggyőződésem, ha egyáltalán lehetséges a kincs titkának megfejtése, csak ezen az úton sikerülhet. Ehhez nagyszerű alapot ad László Gyula könyve. Csupor Tibor A Brccht-ház Buckóbban Egy újabb emlékhelyet létesítettek a haladó kulturális hagyományok ápolására az NDK-ban. Buckowban a helyi beliek tevékeny közreműködésével eredeti alakjában állították helyre azt a házat, amely 1952 óta a XX. század egyik legnagyobb drámaírója, költője, kritikusa, Bertold Brecht és Helene Weigel lakóhelye volt. Az emlékhelyet a közelmúltban ■ egy műfordító-szeminárium megrendezésével avatták fel. A Brecht—Weigel ház nem a szó szoros értelmében vett múzeum, hanem — Brecht szellemében — művészek és írók találkozóhelye, jelentős kulturális események otthona. Itt rendezi meg minden évben a berlini televízió a Brecht irodalmi estet is. A ház nagytermét Brecht özvegye, Helene Weigel által ösz- szeválogatott rusztikus bútorokkal rendezték be. Az emeleten a könyvtár van, melyben Brecht-művek kiadványai, íilmfelvételek, hanglemezek találhatók. Az egyik kerti házban Brecht-dalok kellékei — köztük a Kurázsi mama híres kocsija — idézik a múltat. Somogyi Néplap