Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
lámkjása Mgy (ReMM, kimondhatatlanul nyugodt boldogságot érzek, mintha a világ nyájas jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor a fű közül felkelt a nap — amely- lyel már találkoztunk, amelyet már láttunk valahol, amikor sókáig utaztunk valahová. De hová? O lyfcne megpróbáló# visszaemlékezni els< érintkezéseimre a világgal, azzal a reménnyé próbálok emlékezni rá, hogj az a boldog csodálkozások, £ kusza elragadtatás és az else szerelem naív idejébe röpíthet vissza, s felidézheti azt, amit később, már érett emberként, sohasem éreztem ilyen tisztán és élesen Hány éves koromból vannak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az líráiban, az arenburgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékezetembe idézni réges-régi gyermekkorom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb boldogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatévő érintkezése volt a jelennel, az örökre elveszítette az örökkévaló sá igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel, mint ahogyan a pompás álom egyesi! a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos felbuzdulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visszavitt, az áttelepülés korába, amikor éjjelente vad, rabló szél száguldozott a sztyeppék fölött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékes szürke hold- fényben, s poros utakon haladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi ciripelésével keveredett, amelynek kísérőzenéje roppant térségeket töltött be, s nappal a tájat addig perzselte a gonosz nap„ míg izzón száraz lett a lószaggal átjárt levegő. Az első, amire emlékszem, egy párás, üde kora reggel, a harmattól roskadozó, har- sogón zöld fű, s egy magas folyópart, ahol valószínűleg éjszakai átkelés után pihentünk meg. Ott ülök a fűben, valami jószagú, meleg, puha holmiba, valószínűleg báránybőr- bundálba bugyolálva. Ott ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verődött csapatában (nem is volt testvérem), mellettük pedig, szintén. valami sötét ruhába bugyolálva (csak falusi fejkendőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszerű nagyanyó ÜL K issé fölénk hajol. Mintha régóta melengetne és védelmezne testével a hajnali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valamennyien megbüvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül felkelő hatalmas, égővörös napkorongot, amely va- lószínűtlenül lángol, sugár- permetet hint a szemünkbe, s visszatükröződik a víz rózsás mozdulatlanságában, és mi valamennyien boldog szótlanságban, a várakozás titkos szertartásos örömében olvadunk egybe a nap reggeli melegével, amelyet már érzünk a névtelen sztyeppi folyó harmattól nedves partján. És csodák csodája — mint a moziban vagy álmomban ■ magas dombot, füvet, folyót ’átok, fölötte a napot, és magunkat azon a dombon, va- amennyi ünket, balról jobbra hajolva, sötét csapatunkat a hajnali hűvösségben bá- ránybőrbundába burkolózva, és azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk magasodva — mintegy kívülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlékszem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jóságos foltot érzékelem, és védett gyermeknek gondolom magam meg furcsa, meghatott szeretetet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagyanyó vagy dédanyó jóságos arcától... Amikor pedig a félébrenlét—fél álom e parányi sziMezey Katalin TENGER kékrecés kristályüveg a felszíne és partján havas homokot csiszol kis barokk kagylóhéjakat . és tiszta mint a jég mint vastag falu pohár üvege kék szürke zöld sötétsárga homokra vékony ereket ír Jurij Bondarev A SZTYEPP Kétszeresen furcsa: emlékszem az útszakaszok megvilágítására, szagára, emlék- [ szem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sohasem látott és ismeretlen szépséghez, az ígéret földjéhez. E mlékeztem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, és egy nagy fehér ház a széles folyón átvivő rév közelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosódó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertekkel, ahol a tárgyakat nem lehet határozottan, pontosan kivenni — mégis nagyváros. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ablaktokokat és a paták által kitaposott utat, amely a háztól a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogását és várom, hogy mindjárt hívjanak, körülöttem pedig a nyirkos levegőben lovak, szerszámok, trágya és kenyér meleg szaga — ezek a csodálatos szagok, amelyek olyan örökkévalók, akár az. élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalanítanak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének felbuzdulása? Már felnőtt koromban megkérdeztem anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helyesebben szólva — nekem úgy tűnik — ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjszakára, amely örökre megmaradt az emlékezetemben. A szekéren feküdtem a sötétben, a jószagú szénán, melynek olyan fűszeres, mézédes illata volt, hogy kóválygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos sötét égbolt is, s az ég félelmetesén óriási meg egyA kis házinyúl mindgyárt nagyonmegtetszett, amikor a konyhába tették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet éreztem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskeszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni fehér bundádat hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban ijedt, kis dög, riadtan laben közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan vil- 1 ództak, mozogták, izzottak és titokzatosan átrendeződtek a csillagzatok, magasban tündöklő fehér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban... De idelent a szekerünk ; lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól elszoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Kimondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek odafönt kitárulkozó egész fekete, csillagos térséget és a fekete nyári sztyeppét fémes tücsökciripelés töltötte be; féktelen, szenvedélyes, pillanatra sem szűnő ének, és nekem úgy tűnt, mintha a szik- . rázó Tejút fenséges csillogá- " sa ezüstösen fúródna a fülembe. .. Én alattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgott és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a kerekekre, az odalent cammogó láthatatlan lovak halk. nedves prüszkölése hallatszott, széna és kellemes lószag érződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megma- | gyarázhatatlan csillagtitkai- I val magába szívó égtől, s j miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetelen, gyönyörűséges világ miatt. .»■Én mindeníkit szeletek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben.« Azután megmozdult mellettem az apám, hallottam álmos krákogását, éreztem dohányának, ruhájának ismerős és fanyar szagát — alakja homályosan feketélett —, felült a szénán, körülnézett, a halványan fehérlő útra pillantott, óvatosan fölvette a puskáját, és könnyed vaskoppanással elhúzta a závárí, kivette a tárat és újra bekattintotta, s kabátja Ujjúval „megtörül^e a töltényeket. Azután fojtott hangon azt mondta anyámnak, hogy előttünk egy kozák falu van, és ott rendbontás is előfordul : három hónappal ezelőtt megöltek valakit. E r n mozdulatlanná dermedtem, lehunytam a szememet. Csak évekkel később fejeztem ki szavakkal a megbomlott egyensúlynak azt a pillanatát,- s akkor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert. És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell ölni? Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból hazajöttem, már nem tettem föl apámnak ezt a kérdést De többé sohasem váltam annyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragodtatást- minden létező iránt, mint akkor gyermekkoromban. Çrellért György fordítása Szlrmay Endre Szemben a messzeséggel Ne csak újévkor — naponta kezdjünk el újra mindent, az évek konok szikláiból véssük ki emlékeinket, akaratunkból és hitünkből építsünk biztos sáncokat, hámozzuk ki szemünk késével a kevésből az elég sokat; aztán a testvériség melegével osszuk szét, ami majd elég, hogy emberek maradjunk mindig, s ne nyeljen el a messzeség! Kelemen Lajos Magányos autóutak Magányos autóutak a hajnali derengésben, szétkapcsolt pályák siklanak az űr folyosóin, a lusta homály arcokat sodor, rázza a várost a földalatti, vagy önnön teljében tantorul, csak füst legel a sétányokon, lágy falán fény-nyomok. Formátlan lüktetés: kabátok, ingek hullámzónak az utcán. Felülről látom a várost, koromfödte szökőkútjai némák — elszakadt beszéd a forrásoké. Dübörgő virradat figyeli: megyek az úton, a rohanás közelében, házad felé. összetartozás. (Domokos Béla fafaragása) Ódor László Paul Eugen Riedel Dlliterációk Ólomöntés Tölgyek törzsén koppan a kéreg; fejszirommá fordul a forgács, nyílik is nyomban, röppen a hóval! Zúzmara zizzen, csikkan a csizma, süpped a sarka; szélre sziszegve fárad a fűrész. R őzserakásról lendül a lángnyelv; száll a szalonna illata, illan; mozdul a „makkász”, ujjai újra pírba puhulnak. Rókaravaszság szúr a szeméből, — estig az erdőt, így igaz, irtja. Fejszeszirommá fordul a forgács, zúzmara zizzen tűzteli télben, s reccsen a csernek rönktöve törten. Meleget jósol jövő januárra erdész apám hővert homloka, míg híven kíséri a koronazuhanás súlya-szabta kilencven fokát. A még mindig vonzó külsejű özvegy, Petra Sibelius, saját bevallása szerint mindössze harminc tavaszt ért meg Életvidám teremtés lévén, vágyódott arra, hogy mielőbb ismét férjhez menjen. De az Igazi még nem került az útjába. — Kérdezd meg a sorsodat! — tanácsolta barátnője, Herta, önts ólmot... a megolvasztott ólom hideg vízbe öntve megdermed, és a jövendőbelid alakját fogja ■megmutatni neked. Persze, miniatűr, liliputi kiadásban ! — Ez pompás ötlet, köszönöm neked, drágám ! — hálálkodott Petra. Aztán együtt öntötték ki az ólmot és kíváncsian lesték az edény vízben az ólom alakját. — Várj, amíg egy kicsit lehűl, különben megégeted a kezedet — óvatoskodott a barátnője. Kis idő múltán Petra kihalászta a megdermedt ólomfigurát. — Ez olyan, mint egy keselyű, nagy karmokkal — kiáltott föl bosszúsan Petra. — Dehogyis! — ellenkezett Herta. — Ez egy tisztviselő, egyenruhában és ezüst gombokkal a kabátján! Ha pedig azt akarod, hogy most már valóságban, testben és erőben is meielenjék neked, dob ki az ablakon, a titokzatos sötét éjszakába ... És Petra teljes erővel kihajította az ablakon az ólom homunkulust. — Természetesen lehet, hogy vámod kell, amíg a sorsod beteljesül. Talán órákat, napokat, heteket vagy esetleg hónapokat is... kellett ilyen sokáig várnia.’ Petrának azonban nem kellett ilyen sokáig várnia, öt perc sem telt el, csöngettek. Petra várakozással telve nyitott ajtót Odakint egy rendőr állt, szolgálati sapkában, és sok ezüst gombbal az egyenruháján. — Lépjen be, kérem, és szeretettel üdvözöljük! Ez valóságos csoda, hiszen éppen most dobtam ki... — lelkendezett Petra. — Mintha hívtuk volna, s ön máris itt van ! — Természetesen, hogy itt vagyok. A nevem Keselyű, és az ötös körzet ügyeletes rendőre vagyok. Szolgálati ügyben jöttem. Kérem a személyi adatait... — Ó, valóban? — suttogta szerelmesen Petra. — Ilyen hamar?... — Igen, természetesen. Följelentést kívánok tenni ön ellen garázdaság és testi sértés miatt. Ön ugyanis ezt az ólomdarabot teljes erővel kidobta az ablakon, és engem talált, el, pontosabban a szolgálati sisakomat, és ami az alatt van, a fejemet! Ezáltal ott egy ieen tekintélyes daganat, úgynevezett szarv nőtt! És az ólom homunkulust a tenyerén tartva, Petra felé nyújtotta... Anfalfy István fordítása Karinthy Frigyes HÁZINYÚ L lapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyh .ekrény alá. Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyúl vagy te. Hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad? De értsd meg, hogy szó sincsen mindéről! Hát persze, hogy erősebb vagyok nálad, és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni. Sőt: gyöngéd és kedves akarok . lenni, meg akarlak simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat. Ezt gondolom megindult lé-» lekkel, és egy piszkafávai piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól és én megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől; orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgyi: kiugrik, átfut a konyhába, bebújik egy sarokba. Utána megyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak vérengző vadállatok mohósága rejthetik és amely nem tudja megérteni az erősebbek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát. No, most már aztán csakugyan meg kell hogy fogjalak, meg kell hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy mennyire tévedtél ... Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak újjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántja magát, fuldokolva nyifog, és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá. Nyelek egyet, és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza: hogy csakugyan meg akartam enni, és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról. A kályha alá fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már aztán igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségemben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alan'.osan, milyen megvetésreméltóan gondolkozol? ! Persze, a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket.. ■ Te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, köny- nyes megindulás, mely a gyöngeséget, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelkeket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van! Most már nem hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg; megbotlom, le- ese/n, négykézláb futok utána — be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az aj- -f élfába, kiszakad a kabátom; a fogam csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ö lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is! Szétszedem és megfogom, és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni!
