Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
Szabó Iván: Te.h<-nek B egányi operaéneKe«. hangra, megjelenésre egyaránt elragadó ember. Muszorgszkij és Wagner. Borisz, igen, Borisz Godunov az ó igazi szerepe! így mondják, legalábbis. Mert az énekes Begányit én. sajnos, nem ismerem, azaz, hogy személyesen nem. Az én Begányim, akiről beszélni akarok, tulajdonképpen nem is Begányi, hanem Borbély. Borbély Bajos. Csak gyanítom, hogy Borbély megtisztelő második neve és egykori enekes szenvedélye valamilyen modem összefügg egymással. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy Borbély hangja — annak idején, mikor a Rózsavölgyiből, Kék Balatonból hazafelé bandukolva átszakította az éjszaka csöndjét — se szép, se szárnyaló nem voit, szenvedélyességét és átütő erejét azonban senki el nem vitatta volna. Így történt, hogy egy különösen zajos éjszaka után, valószínűleg egy álmából fölvert egyén Borbélyt a nagy Begámyihoz hasonlította. És Borbély Begányi lett, kétségkívül, hogy most már örökre. Tíz éve ennek is. Tíz éve, hogy éjszakánként, a kollégiumban Begányi hangjára ébredtünk, és hogy hűséges kísérőjét, Virág Lacikát, talán éppen ezeknek az éjszakai sétáknak következményeként beperelték gyerektartásért. Most, tíz év után itt ülök volt évfolyamtársammal egy cifra kocsmában, és bort iszunk. Mellettem Begányi és Virágh, szemben velünk Robicsek. Kinsi. És még vagy tízen. Iszom a zöldszilvánit, és olyan bátran hallgatok kö-. zöttük, mintha otthon lennék. Pedig ritkán találkozom velük, néha egy-egy összejövetelen, de buszon, villamoson, üzletben, soha. T alán három éve is már, hogy egy orvosi rendelőben Fodor Mártával adtuk egymásnak a kilincset. Köszönni is alig volt időm, de Márta odasugta: a zománcgyárban dolgozom, ha edényre van szükséged, gyere. Egyszer, az aluljáróban, Bartos szólt utánam. Ugye, te nem építkezel? Gondoltam. Miért? Nem kértél még csempét. Aztán jött égy telefon, hogy Fülöp a tervhivatalba került, és hogy Klári visszapillantó tükröket tud szerezni, Sass téglát, Robicsek porcelánt. így hát, valami módon, tíz év után is összetartozunk. Azok is, akik látják egymást, azok is, akik nem. — Begányi, te hol ültél az előadóban? Iszik, zsebkendővel megtör- li a homlokát. — Sehol. Nem jártam előadásra. Nem járt. Persze, hogy nem járt. Miért nem jutott eszembe? Begányi és a jegyzetelés! Vathy Zsuzsa* BEQANYI Kerek mellől feje kártya-asztalok rémlik föl, sörösüvegek közül. A futoallpálya, a kézilabdapálya, a kosárlabda- pálya széléről, a teniszpálya lelátójáról. Fű és vörös salak, lábhoz tett sörösüveg, tökmag. Éneklés, vegyészinduló, mámoros vonulás. Begányi elém teszi névjegyét: Borbély Lajos, főmérnök. Lakás, telefon. Munkahelyi telefon. Begányi főmérnök! Ezt sem tudtam. Miért nem tudom, Iá lett közülünk főmérnök? Bűntudatosan nézem, mintha ezzel akarnám jóvátenni tu- datlaságomat. Fejeteteje erősen kopaszodik, ritkás haja, mint a szépen gereblyézett föld. Tekintete szelíd, túlságosan engedékeny. Talán ilyen volt tíz évvel ezelőtt is. Talán nem. — Begányi — mondom. — Kiket szerettél legjobban az előadók közül? Sorolja a neveket: Szekeres Béla, Török Anitái, Béres Pici... A * A KS novellapályázatának n. helyezettje. rcok rémlenek föl, vagy föl se rémiének. Mintha sose láttam volna őket. — Tudod, ezek csöndes, középszerű emberek voltak, de igen rendesek. Ha tehetem, most is meglátogatom őket. — Gorcsevre emlékszel? — Gorcsev. — Az a lófejű. Utolsóéves volt, mikor mi elsősök. Nem köszönt senkiinek, a tanároknak sem. Begányi ldtölti az üvegből a bort, hitetlenkedve néz. — Gorcsev?- Magam se tudom miért, izgatott leszek. Látom magam előtt Gorcsev szomorú lóarcát, amint magányosan baktat az egyetem márvány aulájában. — Így hívta mindenki: Gorcsev. Egyszer az a hír járta, hogy Gorcsev három napig feküdt, és nem szólt senkihez! Begányi elvesz egyet az asztalon sorakozó üvegeit közül, mind a kettőnknek tölt, és bandzsit is hozzá. — Miért olyan fontos ez? — Nem is tudom — mondom. — Talán azért, mert én nem volnék képes három napig szótlanul feküdni. Te képes volnál? Begányi megfogja a karom, szemében köd és szomorúság: — Most a te nótádat! De én nem akarok énekelni, én Gorcsevről akarok beszélni. Bele akarok merülni Gorcsev fájdalmában. Abba a finom, fennkölt szomorúságba. A cigány már játssza is. egye meg a fészkes feketefene. És mi boldogok vagyunk, ütjük az asztalt, és remegnek a falak, ahogy rábömbölünk. Még tart az éneklés, mikor kicsapódik az ajtó, és a nyiKáldi János Téli napsütés Fehér virágait zúdítja a dér, zümmög a vész, s íme. a széttördelte kerítésekre, a fákra, az emberi magányra rámosolyog a téli /napsütés. Derűjét ide teríti, akár valami sebre való, sziromptiha kendól szavai megszívlelendők, szelídsége felejthetetlen önzetlen, anya-jó, nem szeretni lehetetlen. Meleget ónt az utakra, alélekben sötétlő tűzfalakra, s mUcor százszorosán kell — akkor adja. kargó lépcsőn ázott társaság jön be. Csurom víz a ruhájuk, friss esőszagot hoznak magukkal. Törzsvendégek lehetnek. A pincérek kapkodva tolják össze az asztalokat, a cigány azonnal hozzájuk pártol. Nincsenek többen, mint mi, mégis elfoglalják az egész termeit. összezsugorodunk, mintha félretoltak volna bennünket. A társaság nyomában, velük együtt, mégis tőlük leszakadva, két férfi érkezik. Az egyik ősz hajú, testes, a másik göndörhajú, vékony. Ez a vékony olyan furcsán simul a másikhoz. Az ősz hajú.fogja a kezét, húzza maga után, befelé a másik terembe. A zenészeknek mélyen meghajolva köszönnek, a pincérlánynak is. A lány elfordul, nem köszön vissza. A két férfi leül a sötét, belső terembe, karjukat összefűzik. — Híres buzi hely — mondom. Begányi feje fölemelkedik a boros üvegek közül. — Ez buzi hely?! — Az. — Ne mondj nekem ilyet! A törzshelyem tíz év óta. Igaz, mostanában ritkán járok ide, de még három-négy évvel ezelőtt is minden hónapban itt voltam. À belső terem felé intek. — Láttad őket? Begányi elnéz a borok fölött, homályos a tekintete. — Egyszer, a Gellért fürdőben odajött hozzám egy krapek, mindent ígért, csak menjek föl hozzá. Azóta nem megyek a Gellértbe. Brüsz- szelben, egy éjszaka az utcán szólított meg valaki. Nem is szólított! — Begányi megrázkódik. — Akármit mondasz, ez nem olyan hely! — Jó — mondom. — Nem olyan hely. Az asztal túlsó oldalán hangos, széles gesztusokkal Kínai — igazi nevén Horácsek Tamás — beszél. — A pénz, apuskám, csak a pénz érdekel, semmi más. A mani. Azt mondja tavaly az első nejem, nem próbálnánk meg együtt, Tamás? Itt a gyerek. Ne folytasd, anyukám! Engem a mani érdekel. A pénz nem boldogít, de megnyugtat. Tudod jól, ha pénzről van szó, nekem se anyám, se apám. Kínai mindig ugyanezt mondja. Akkora a szíve, hogy az egész alak csupa kéz, láb, szív, semmi más, és hogy másnak tettesse magát, mindig a pénzről beszél. A pénz, a mani, a dohány. — Te! — Begányi hangja a Kínai mellett egészen, erőtlen. — Ugye, nem igaz, hogy buzi hely? — Megfogja a karom. — Itt ünnepeltem mind a két gyerekem keresztelőjét. Az összes barátom esküvőjét itt tartottuk. — Kezén számol. — Legalább öt esküvő, legalább tíz gyerek. Ha kiderül, bennem összetörik valami. Kopaszodó homlokán veríték, barna, pigmentes bőre furcsán fehér, összeszorul a torkom. — Hagyd már abba Nem buzi hely. Rosszul tudtam. — Akkor miért mondtad? — Tudom is én. Sokat Ittam. A két férfi a belső teremben szóltlanul ül, fogják egymás kezét. Pislákoló gyertya mellett ülnék. Szeretném róluk levenni a tekintetemet, de nem tudom. Esettek, ázot- tak, szomorúak. Begányi is őket nézi. Hallom a kapkodó lélegzésén, érzem mozdulatlan tekintetén. Hirtelen föláll, a szoros székeket lökdösi. Ki akar szabadulni a székek közül. d VGYó ÓZU iveté&e M I egfogom a karját, belekapaszkodom. Nem szabad kimenni. Be- gányinak baromi ereje van. Ha Begányi iszik! Érzem, hogy engem is kiver a veritek. Üristen, mit akar? Mit akar Begányi csinálni? De addigra már ott van Robicsek. Barátja háta mögé áll, megfogja a vállát, és lenyomja. Észrevétlenül, mintha csak asztalhoz ültetné. Begányi feje félrecsuklik, a kabátja furcsán lóg. — Ugye, nem igaz? — kérdezi. Szeme véres, tekintete engem vádol. — Tudom, hogy nem igaz — motyogja. — Csak egy rossz vicc volt. Egy buta rossz vicc. Egy rossz, buta vicc. Áz ihlet deheroizálása A Szovjet Irodalom új száma Borisz Vasziljev Ne lőjjetek a fehér hattyúkra című drámáját közli a Szovjet Irodalom januári száma. Vasziljev nevét a Csendesek a hajnalok című kisregénye, illetve a Taganka színház világhírű előadása és a magyár feldolgozások alapján jól ismeri a hazai közönség is. Üj müve már az író eredeti szándéka szerint színpadra íródott. Vasziljev történetei »egyszerű, tanulságos és emberi történetek« — írja róla a darab magyarországi bemutatójának rendezője, Iglódi István. S éppen e mély humanitás teszi alkalmassá arra, hogy bonyolult korunk problémáira választ próbáljon adni. A válasz pedig hittől és emberszeretettől sugárzik Vasziljev drámájában. A líra rovat a szovjet— orosz költészet háborús nemzedékének egyik tagját, Mihail Lvovot mutatja be. A tatár származású költő életének legjelentősebb fordulóit Borisz Szluckij, a kortárs írja le értő szeretettel, ■ verseit pedig Garai Gábor, Kiss Benedek, Kiss Dénes, Mezey Katalin, Rónay György, Szalui Csaba és Tamás Menyhért fordításában olvashatjuk. Érdekes alkotói vallomásokat tartalmaz a Közös dolgaink és a Művészetről rovat. Bulat Okudzsava és Páskándi Géza beszélgetéséből a történelem és t az író kapcsolata bontakozik ki. A két vallomás lényege közös: »... a múlt valamilyen formában mindig aktuális. Vagy azért, hogy meghaladjuk, vagy azért, hogy például szolgáljon.« De az író számára nem lehet ürügy, egyszerű allúziós lehetőség. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődese- nek színpadra állítójával, Ju- rij Ljubimovval budapesti tartózkodása alkalmából Ná- dasy László készített interjút. Rózsa Endre Dúdolgató Mondhatom-e, hogy szeretem? Hiszen már azelőtt szerettem, mielőtt megszületett volna, mielőtt megszülettem. Elhagytam őt, tudom-e? Hisz minden változásban, őbenne is csak mást szerettem, és őt, dm bárki másban! Meddig tarthat a szerelem, ha a legmaradandóbb benne az, ami visszahozhatatlan, 'mielőtt elérhető lenne? Weöres Sándor Behavazott falusi házak Ernyedten tartva terhüket alusznak a tanyák. Mit álmodnak a hó alatt? Sár-szikkasztó tavaszi szellőt, rügyet, csirát, bimbót, virágot — Körülugatják mind a kutyák : A háztető szalmája gabonát nem terem soha többe, tavasz, nyár ugyan éleszti, hiába — Mégis, csakazértis. vágyakoznak a télvégi sugárra. Lázár Tibor Hűs tenyered homlokomon Örök zuhanásom nem csillagé, csak ember vagyok s a Föld felé húz a törvény, hogy egy vagyok Veled, s összenőtt koponya-varratok jelzik élni nem lehet ha naponta nem teszed Í hüs tenyered homlokomra, nehogy elégjen védőpajzs nélküli életemNap, Hold és az állatok Orosz János festmény» Ladányi Mihály Két Él egy témára 1. Nem lelek vigaszt eleiemre, csupán egy asszony mosolyában. Amíg én adtam derűt másnak, bétái fájdalomtól zokogtam. S mig pápák lesnek vétkeimre: étekül esem a gonosznak — temetőnek és múzeumnak leszek nemsokára kegyence. 2. Mona Lisa, távolodom, távolodom és megöregszem, sötét völgybe tantorodom, fekete képkeretbe fekszem, Felhőmosolyú, mennyi bánat éri az embert, mennyi gond, mire hazalopja magának széltépett olajnyomatod. Az úgynevezett »-költői átélés-« egy-egy vers helyzetben nagyon hasonlat a színész színpadi viselkedéséhez. Ha a színész meghatódik szerepbeli helyzetétől, gyengébb lesz a produkciója: a hangja elszorul, a gesztusok hamisakká válnak. Hasonlóan vasa a költő versírás közben: bár önmagát ábrázolja, nem hatódhat meg önmagától. S még hány hasonló tulajdonságot találunk a két »-szakma-« között! A költő érzelme olyan vers- rás közben, mint a színésznek i maszkja. Ahogy a színész és i fölvett maszk között valami- lajta együttműködés iön létre i játék során, ugyanúgy szü" etik meg ez az együttműkö- iés költőnk és az éppen használatba fogott érzelem között alkotás közben. Gondolom, az ihletnek ez a ieheroizálása rossz hatással lelet olvasóm költészettel kapcsolatos érzelmeire. De talán lelátja, hogy bárki művész aámána az ihlet nem egyéb, nint munka, amit a cselekvési .'ágy indít el, máskülönben az amber megmaradna az érzelmi ítélésnél, s nem folytatná szírás, kemény, sokszor az alkotó számára fölöttébb kényelmetlen munkafolyamatokkal. Ez az oka. hogy írás közben íyaknan »ellenőrzőm« érzelmeimet, önmaga ellentétébe îodrom, s a nevetségesség lát- ízatába hozva mentem meg a nevetségességtől. Mint például ibben a versben: Felhő-mosolyú, mennyi bánat éri az embert, mennyi gond, mire hazalopja magának széltépett olajnyomatod. Mert az »eszményi igény« maszkja alatt mi már tudjuk, íogy ebben a szerephelyzetien be kellett érnünk az esemény másolatával; — ezt a raentimentáltanak induló témát egyedül a realitás beismerése menthette meg az alkotófolyamat kudarcától. Ladányi Mihály
