Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-28 / 24. szám

! TF-JEGYZET A KÖZÖSSÉG EREJE A mikor egy évtizeddel ez­előtt, nem sokkal a ter­melőszövetkezeti tör­vény életbe lépése után megalakult az országban az első, közös fenntartású műve­lődési ház, a legtöbben vala­miféle különcködésnek tekin­tették ezt a kezdeményezést. Sokan érveltek azzal: a szö­vetkezet elsősorban termelő­üzem, fordítsák pénzüket és energiájukat a gazdaság fej­lesztésére, a terméseredmé­nyek növelésére. Ebből követ­kezik — mondták —, hogy a művelődés segítése kizárólag állami — helyi vonatkozásban tanácsi — feladat. De lehet-e csak az állam feladata a művelődés feltéte­leinek megteremtése? Az el­múlt évtized eldöntötte, hogy nem. Hiszen a szocialista tár­sadalomban nem csupán az állam érdeke, hogy művelteb­bek legyenek állampolgárai. A legszűkebb pátria, a falu, a gazdaság érdeke is, hogy la­kói, dolgozói ma többet tud­janak, mint tegnap, mivel hol­nap újabb korszerű gépek, a tegnapinál modernebb techno­lógiák bevezetése válik szük­ségessé, s ezek kezeléséhez, alkalmazásához műveltebb, több tudással, nagyobb átte­kintéssel rendelkező emberek­re van szükség. Nem véletlen tehát, hogy a Pest megyei Csornád község­ből indult kezdeményezés csakhamar országszerte köve­tőkre talált. Termelőszövetke­zetek sora vállalkozott arra, hogy rendszeres támogatást nyújt a helyi művelődési in­tézmények fenntartásához, működtetéséhez. Persze, így kimondani ezt egyszerűbb, mint ahogyan a valóságban történt Hiszen a gazdaság pénzéről nem egyedül az el­nök dönt, s nem is a szőkébb vezetőség, hanem a közgyűlés. Nem egy helyen éles viták előzték meg az igen kimondá­sát, s nem egy helyen a kol­lektív nem td mondására is akadt példa. A kicsiny, aBg ezsrötezáz lelkes Tök községben seyn volt könnyű rábírni a tagsá­got az igen kimondására. Igaz, nem kis összegről volt szó: kerek kétmillióról. A falu művelődési háza ugyanis al­kalmatlan volt már minden kulturált rendezvényre. Elő­ször átépíteni, korszerűsíteni, bővíteni kellett ahhoz, hogy érdemi munka kezdődhessen a falai között Az emberek — az elnök helyes érvelése nyo­mán — végül mégiscsak be­látták, hogy nem lesz kidobott pénz az a kétmillió. Sokan talán most úgy vélik, akkor erőn felül költekezett ez a gazdaság, hiszen egy ki­csiny településre terjedt ki határa. Vezetői azonban előre látták a fejlődés útját, azt, hogy néhány év múlva ez a termelőszövetkezet már öt falu határát egyesíti, és így öt falu lakóinak művelődéséért kell felelősséget vállalniuk. Előrelátásukkal sikerűt olyan helyzetet teremteniük, hogy az a művelődési ház ma már négy függetlenített dolgozóval eredményesen segíti nemcsak a helyiek, hanem a másik négy település lakóinak kultu- rálódását is. Érdemes visszaidézni, mivel is érveltek akkor a gazdaság vezetői. Azzal, hogy a falu egyre inkább közeledik a vá­roshoz. Életmódban, igények­ben egyaránt Szükségszerű tehát meggyorsítani, hogy a műveltségi színvonalban és a művelődési lehetőségekben a viszonylagos hátrány falun is megszűnjön. És elmondták azt is, hogy a több tudás birtoká­ban kevesebb lesz a gond az új technika és technológia be­vezetésével. A közművelődés ugyanis nemcsak a szocialis­ta ember kialakításának egyik legfontosabb eszköze, hanem a további gazdasági fejlődés­nek is jelentős tényezője Előbbre lépni azonban csak közös összefogással lehet A z összefogás szép példá­ját mutatta — elsőként az országban — a vá­ci járás. Itt három esztendő­vel ezelőtt már valamennyi művelődési ház közös fenntar­tásba került Belátták ugyanis, hogy a helyi tanácsok rendel­kezésére álló összegek nem elégségesek a megnövekedett közművelődési feladatok vég­rehajtásához. Az akcióba a járás ötvenkilenc gazdasági egysége kapcsolódott be — köztük valamennyi termelő- szövetkezet —, így azóta eb­ben a járásban kerek egymil­lió forinttal több jut a köz­művelődésre, mint a korábbi években. Miből? A gazdasági egységek kulturális alapjából. Természetesen kulturális alappal a korábbi években is rendelkeztek ezek a termelő­egységek. Csupán szemlélet dolga: mire fordítják, hogyan hasznosítják ezeket az össze­geket. Szemlélet dolga. Valóban az. Egy, a vácihoz hasonló nagy­ságú és • adottságú járásban a termelőszövetkezetek évi két­millió 750 ezer forint kultu­rális alap-pal rendelkeznek. Itt a helyi tanácsok évente ösz- szesen egymillió forintot tud­nak biztosítani a művelődési házak támogatására. Gondol­ná az ember — jogosan —, ha a tanácsoknak nincs ele­gendő pénzük, akkor termé­szetesen segítenek a gazdasá-’ gok. Nem ez történt. A két­millió 750 ezer forintból hét­százezret föl sem használtak. Az elkészült kimutatás szerint a kulturális alapnak csupán a 2,7 százalékát, azaz ötvenöt­ezer forintot fordítottak a mű­velődési házak és az öntevé­keny művészeti együttesek tá­mogatására. Hogy mire köl­tötték a többi pénzt? Az egyik gazdaság például kultu­rális alapjának 81 százalékát szociális jellegű kiadásokra fordította. így azután az 530 ezer forintos kulturális alap­ból a három falu határát egyesítő gazdaság a három művelődési ház támogatására mindössze 1500 forintot adott! Egy másik gazdaságban a kul­turális alap 43 százalékát in­gyenes külföldi társasutazá­sokra fordították. A két ellentétes példa is jól bizonyítja: még sok a tennivaló. És nem csupán abban, hogy a gazdaságok is vegyék ki részüket a közmű­velődésből. A közös fenntar­tás ugyanis nemcsak azt je­lenti, hogy a termelőszövetke­zetek és más gazdasági egysé­gek átengedik a művelődési háznak kulturális alapjuk egy részét. Azt is jelenti, hogy a művelődési házak az anyagi támogatásért cserébe messze­menően figyelembe veszik a fenntartók művelődési igé­nyeit. Olyan programokat szerveznék, melyeket a gazda­ság kér, elsősorban az ott folyó termelőmunka javítása érdekében. Ehhez azonban nem elégséges a népművelők igyekezete. Akadnak még olyan gazdasági vezetők, akik azzal, hogy a művelődési háznak át­utalnak egy bizonyos összeget, befejezettnek tekintik kapcso­latukat. Mások csak nagy ál­talánosságban fogalmazzák meg igényeiket, a művelődési ház népművelőire bízva, mit tartanak fontosnak, mit meg­valósíthatónak azokból. A közös fenntartás tartal­mi problémái ott ol­dódnak meg, ahol a népművelők a lakóhely, a gazdaság embereinek igényeit fölmérik, s ahol a termelőszö­vetkezeti kulturális bizottság részt vállal a közös cselek­vésből. Prakner Pál SZUNTYEREK A napkorong hajnali párá­ban fürdőit, amikor Dódi és Édes elindult a kis vályog­házból. Dódi vászontáskát ci­pelt, édesanyja ágyteritős ba­tyut. Ügy háromnegyed óráig tartott az út a vasútállo­másig, mivel a falu másik végén, az új településen lak­tak. Szótlanul haladtak egy­más mellett. Édesnek szinte sírt a lelke, hogy majd üres lesz a ház a gyerek nélkül. Dódi először hagyta el meg­szokott fészkét, ö még job­ban félt az ismeretlentől A váróteremben férfiak kuporogtak álmosan, közben nagyokat szívtak az újságpa­pírba sodort cigarettából, s a levegőbe fújták a mahorka- füstöt. Néhány asszony arról trécseli a sarokban, nehogy elhagyják egymást a város­ban, mert akkor biztosan el­tévednek. A batyut, a vaskályha mel­letti ládára tették, amely úgyis1 üres volt, hiszen hoy volt szén negyvenhatban! — Jegyet nem kell ven­nünk — mondta Édes jó han­gosan, hogy a pénztárablak előtt sorakozók is hallják. Az asszonyok rögtön csodálkozva meresztették rájuk a szemü­ket. — Az uram, a Feri pá­lyamunkás, jár nekünk a sza­badjegy ... Dódi félrehúzódott a sze­nesládától, mert egy kicsit szégyenlős volt. Még cigány­nak nézik a batyuba préselt ágynemű miatt. Egy órát várakoztak, mire bepöjögött a vonat. A szerel­vény három, háborús sérült tehervagonból állt. Dódi után Édes is felkapaszkodott a lépcsőn, amely jó egy méter-. re volt a földtől. A batyut viszont csak nagy üggyel-baj­jal tudták bepréselni a szűk ajtón. Édes az ölébe tette az ágyneműt, s más nem is lát­szott, mint a homlokára hú­zott fejkendő széle. — No, hova megy ez a gyerek? — kérdezte a kalauz keményen a következő állo­más után. — Viszem a MÁV-intemá- tusba. — öhöm, tehát a szun- tyerba. Nem értették mit mond, pedig többször elismételte, hogy akkor a fiúcska szun- tyer lesz. Édes meg is kér­dezte tőle, hogy nem inter- nátus a neve? A kalauz ar­cáról eltűnt a szigor, bajusza mosolyra billent, s elárulta, hogy a városban mindenki szuntyeroknak hívja az inter- nátus lakóit. — Aztán mi akarsz lenni? — Vasutps — felelt Díjúi félénken. A kalauz barackot nyomott a kobakjára, s már odább lyuggatta a jegyeket. Két órai út volt mögöttük amikor a vonat megállt a megyeszékhely pályaudvarán. Dódi szorosan Édes mellé hú­zódott, nehogy elveszítse, amikor megpillantotta a ha­talmas tömeget. Nem értette, hogy az emberek miért nem köszönnek egymásnak, ő azonban váltig hajtogatta: dicsértessék, csértesség, csör­tessék ... Végül ott voltak a Szánt István utcában, s bementek egy sárga palotába, amely­nek az áüt a homlokzatán: magyar Államvasutak FIÚNEVELŐ INTÉZETE ÉS ÁRVAHÁZA A hivatalos formaságokat gyorsan elin­tézték, s már búcsúztak is egymástól, fátyolos szemmel. Édes valahogy nagyon gyor­san sarkonfordult. Dódi délután már fekete posztóruhát, szárny askerekes sapkát viselt. Büszkén feszí­tett benne. Hiába szolgált már ki jó néhány lurkót, ne­ki akkor is új volt. Most iga­zi vasutasnak érezte magát. Egyhangúan teltek a na­pok. Mindent parancsra tet­tek, a »légy szíves-«-t nem tanították. A esti fenyítéstől való félelem megnémította Dodit és társait. A fekete ruhás szuntyersereg páros so­rokban járt naponta a köz­ponti iskolába. A városi gye­rekek sokszor kihasználták, hogy egy kis ennivalóért minden áldozatra képesek. Nincs fájóbb és megalázóbb, mint azt nézni, amikor má­sok esznek. S ők mindig éhe­sek voltak. Egy délután, amikor a szi- lencium még nem kezdődött el, krumplit hozott a lovas kocsi az intézet tanyájáról, s a játszótér melletti pinceab­laknál borította le. Az ud­varon játszó gyerekek alig várták, hogy kidöcögjön a kocsi a kapun, máris ott ter­mettek a rakásnál. Kisvártat­va ott gőzölögtek-pattogtak az éhséget enyhítő krumpli­szemek a kályha tetején. A rettegett Zátori tanár egy acélruddal érkezett, s könyörtelenül lesöpörte a Istisíiifalia Fjodor Mihajlovics Doszto­jevszkij életműve olyan élő irodalom, mely valamiképpen életünk részévé szervesül. Könyvélményünk, de mint­hogy átdolgozások sokaságára ihleti a filmeseket, színházi embereket; így is hat ránk. A napokban láttuk a Feljegyzé­sek az egérlyukból tévés vál­tozatát, s nemrégiben szere­pelt a Latinca Művelődési Központban a Radnóti Miklós Irodalmi Színpad, mely a Szegény emberek színpadi megvalósítását produkálta. Tegnapi lapunkban Ljubimov Bűn és bűnhődés rendezéséről írtunk, csütörtökön pedig a Sztyepancsikovo falu és lakói című Dosztojevszkij-kisre­gény színpadi változatát lát­tuk a televízióban a Pécsi Nemzeti Színház társulatának előadásában, ístvánfalva cím­mel. A mű 1859-ben jelent meg először. Az úgynevezett szibé­riai kisregények közé tarto­zik. Hőse, ahogy Kosztolányi Dezső oly találóan jellemezte: az »orosz Tartuffe«. Doszto­jevszkij legámyaltabban jel­lemzett figurái közül az első. Foma Oszipkin okos bohóc, ravasz élősdi. Feljegyezték, hogy az író Ivan Jakovlevics Korejsa moszkvai félkegyel­műről mintázta, akij néhány rajongója prófétának tisztelt. Az egyes szám első személy­ben írt regényben ilyen jel­lemzést találunk erről a fur­csa emberről: »Foma Fomics, mint afféle élősködő, egysze­rűen csak a mindennapi ke­nyeret akarta biztosítani ma­gának.« Dosztojevszkij művé­ben annak ábrázolása a nagy­szerű, ahogy ez az emberfé­reg a környezete irányítását a maga nyúlós-nyálas stílusában magához ragadja. Hatalma Kézdy György és Vallai Péter szilárdabbá válik, mint Mo­lière művében Tartuffe-é. Közhelyeit, már-már epilepti­kus kitöréseit áhítattal hall­gatják: »Adjatok, ö adjatok nekem embért, hogy szerethes­sem!« Hogy mekkora hatása van a dosztojevszkiji műnek az irodalomban, mi sem bizo­nyítja jobban: az új-avant­gardistának mondott Hgrold Pinter Gondnokának alapszi­tuációja hasonló. (A Pesti Színház műsorán.) A pécsi színház számára Császár István írta színpadra a kisregényt. Az indítás — az unokaöcsöt játszó Vattai Pé­ter szövege — mesterkélt : nincs szükség rá, minthogy a továbbiakban nem funkcionál az, hogy »itt egy gyorsan elő­rángatott darabot mutatnak be, felkészületlen színészek«. A többi: hű Dosztojevszkij munkájához. Egy ostobácska. de szívósan célratörő fickó zsarolja, markában tartja Rosztanyev nyugalmazott e®-’ redest és házanépét. Megalázd helyzetekbe kényszeríti iné-, diumait úgy, hogy még azok­nak van olyan érzetük: Foma Fomicsot sértették meg. Ezt a kirúghatatlan élősdi t formálja Gyóry Emil remekbe, elnyúj­tott és leppegő beszéddel, alá­zatot mímelve. Még sohasem láttam a színészt ilyen töké­letesnek. Partnere, Kézdy György az ezredes szerepében szánni való; pipogya frátert ál­lít elénk, akinek katonásan szögletes mozdulatai, pattanó hangjai sem tudják megté­veszteni Főmét. A majdnem műiden Dosztojevszkij-műre jellemző, »idegesítő« ember- környezetet Takács Margit, Labancz Borbála, Péter Gizi, Melis Gábor, Padi László, Fa- ludy László és mások formál­ják köréjük. A díszletet Naj- mányi László tervezte. A ren­dező: Karinthy Márton volt. L. L. A Pécsi Balett vendégjátéka Festészet a színpadon Egyházzenei aikotás-e a Rekviem, az idős Verdinek ez az utolérhetetlen remeke, vagy inkább zsoltárszövegekre kom­ponált olasz opera? A kérdés évtizedeken át foglalkoztatta a zenetudomány művelőit, sok tanulmány, vitairat, esszé hal­mozódott fel töméntelen érv­vel és ellenérvvel, s ezek nyo­mán kialakult az egyetlen hi­teles következtetés: a grandió­zus Manzoni-gyászmise olyan, minden hagyományostól eltérő szerkezetű alkotás, amely sem a tradicionális egyházi muzsi­kéiig sült burgonyát a kály­háról. Akkor következett a hadd- elhadd, amikor váratlan csengőszó zavarta meg a szi- lenciumot. — Tantermenként sorako­zó — üvöltötte Zátori. Ria­dalom támadt, mindenki érezte, hogy most valami olyan következik, ami még nem történt. — Kik loptak a krumpli­ból, s kik tették a vécékagy­lóba? Néma csend, ijedten pis­logtak az acélrúdra. A tanár jobbról balra ellépett a sor előtt. — Egy, kettő... tíz... Ki­lépni! Addig számolt, amíg tízre csökkent a fekete ruhások csapata. Köztük volt Dódi is. — Irány a vécé, rögtön ki­szeditek azt a krumplit! Dódi megalázottnak érezte magát, amikor visszafele bal­lagtak. Annyira undorodott, hogy szívesen megszabadult volna a sajat kezétől. Este szokás szerint belépett a hálóterembe a szobafelelős, s imához feltérdelni!-t vezé­nyelt. Mindenki az ágyára térdelt, s elmondta az esti imát. ka, sem az operaműfaj »ska­tulyájába« nem gyömöszölhe­tő. Van ugyan számos rétege, mely a mise forrásvidékére, az itáliai barokkra és a klasszi­kus korszakra utal — a grego­rián motívumok felhasználá­sára, a héttételes felépítés —, ám az »operás« ária- és együt- testípusak, csapongó hangula­tok gyakran drámaian izzóvá, sőt képszerűvé teszik a Rek­viemet. Érthető: a két atyai jó barát, Rossini és Manzomi halála, s néhány évtizeddel ko­rábban a kis Verdi-gyermekek és a fiatal feleség pusztulása ptúlságosan mély nyomokat ha- •trr #t ahhoz, hagy a zeneköltő megtagadhatta volna híresen szenvedélyes alkatát, s túlvi- lági hangulatú fohászt írha­tott volna. A Messa di Re­quiem vallásos tematikája ép­pen úgy ürügy volt csupán az emberi lélek metamorfózisai­nak kifejezéséhez, mint a szin­te valamennyi művében meg­található imajelenet. A »réteges« szerkezet és a zei e hangulataihoz kapcsolódó képszerűség tehát eszményi alapanyag a dnamatizáláshoz, ezt vette észre csalhatatlan biztonsággal Eck Imre, a Pé­csi Balett határainkon túl is méltán elismert koreográfusa. Természetesen mégsem töre­kedhetett arra, hogy a muzsi­kához egységes, összefüggő cselekményt hozzon létre: a szöveg ehhez túlságosan el­vont és laza szerkezetű. Ma­radt hát egyetlen hiteles meg­oldási módként az egyes téte­lek és altételek tartalmának önálló visszaadása, a bibliai töltésű és a földi élet költőisé- gét bemutató képek egymás mellé állítása, hiszen Verdi ze­néje nemcsak eltűri, de mégis követeli az »égi« és »földi« értelmezés e párhuzamosságát, akár a bőven adagolt képző- művészeti ihletettséget Ez utóbbi volt ugyanis a csütör­tökön este látott produkció legszembeötlőbb sajátossága A villanyoltás után nehe­zen jött álom a szemükre. Dódi a kutyájára gondolt, azután a Sajó után a házuk előtt levő makkosra. Majd édesanyja hangját hallotta: — Legyél jó, szófogadó... vasárnap eljövünk. Egyszer, kétszer, hússzor ismételte, azután elnyomta szavát tár­sai egyre erősödő szuszogása. Mm József Az első — Requiem és Kyrie — tételben például jellegzete­sen barokk kompozíciót cso­dálhattunk meg; a karjukat fohászra égnek emelő, néhol természetellenesen kicsavart derekú alakok sűrű csoportja mintha egyenesen Rubens vásznáról lépett volna a Csiky Gergely Színház színpadára. A Dies Iræ-résznek a végítéle­tet jelző trombitaharsogása kö­zepette — a Tuba Mirum alté­telben — Hieronymus Bosch sejtelmes hősei jelentek meg, vállukon a keresztre feszített megváltóval, szintén . egy ba­rokkosán zsúfolt képben. Má­sutt — például a Dies Irae In- gemisco és Quid sum miser altételeiben — a koreográfus­nak választania kellett: vagy az emberi nyomorúságot meg- éneklő középkori Celanói Ta­más-szöveget veszi alapul, vagy a csillogó dúr-hangzatok- ból, a kedvesen vigasztaló me­lódiákból indul ki — és szerencsére az utóbbihoz r' aszkodott. Az első em­berpár gyönyörűséges bűn­beesésének történetét sejt­hettük meg az arányos, világos kompozíció mögött, a végzettel sem törődő szerel­met, érzékiséget, amelynek nyomán a bibliai következte­tés — visszájára fordult. Még Isten báránykája, az Agnus Dei-tételben az Ür oltárán be­mutatott , áldozat is hallatlan életösztörinel lázadt balsorsa ellen, a kétségtelenül Michel­angelo szoborcsoportozatára emlékeztető négy férfi gyűrű­jében. Ez is indokolt, hiszen — bár a szöveg alázatot sugall — a diadalmas akkordok élet- igenlésre ösztönöznek. Eck Imrének köszönhetjük azt is, hogy megfejtettük vég­re a Libera me-tétel híres női karának rejtélyét. Itt u°van- is Verdi önfeledten derűs, csaknem tambolóan víg tánc­dallamot komponált egy,, a ke­gyelemért, a megbocsátásért, a gonosztól való megszabadítá­sért esedező szövegre, ami in­dokolatlannak, esetlegesnek látszott, s rengeteg fejtörést okozott zenebarátoknak, szak­embereknek egyaránt. Most, a szertelen szépségű élőképben derült ki, hogy a Maestro ze­nében »előlegezte« azt a bol­dogságot, bibliai szóval: üdvöt, amelyért a szöveg csupán kö­nyörög. Bármilyen erős »hangfo­gót« használjunk is, nem ta­gadhatjuk meg Eck Imre ko­reográfiájától a jelzőt: zseniá­lis. A hagyományos és modern baíettelemeket elegyítő pro­dukció közreműködőinek érde­me sem kisebb; ihletetten, ma­gas színvonalon táncolták vé­gig a nehéz darabot, különösen a két, rendkívüli mozgáskultú­rával rendelkező női szólista, Bretus Mária és Hendel Edit. fc A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom