Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-03 / 2. szám

Thomas Mann és Rippl-ftonai R ippl-Rónai József még párizsi tartózkodása idején, 189ü-ban meg­ismerkedett egy akkor már híres német művészeti íróval, J ulius Meier-Graefevel, a Pan című folyóirat vezető munkatársával. Ettől kezdő­dően a magyar és a francia literatura mellett érdeklődés­sel fordult figyelme a német irodalom felé. S mint olyan embernek, aki Münchenben tanult, itthon később a Világ című lap szerkesztősége több­ször küldött meghívót prog­ramjaira. így volt ez akkor is, amikor Halasi Fischer Ödön újságíró kezdeményezé­sére felolvasó utat szerveztek Thomas Mann-nak. Erről is szó esik Peter de Mendelssohn német iroda­lomtörténész hatalmas ívű, több kötetre tervezett monog­ráfiájában. Művének első, Der Zauberer. Das Leben des deutschen Schriftstellers Tho­mas Mann (A varázsló. Tho­mas Mann német író élete) című kötete két éve jelent meg a Frankfurt am Main-i S. Fischer Verlag kiadásá­ban. A majdnem 1200 olda­las könyv az író életének 1875 és 1918 közötti szakaszát mutatja be. A biográfus nagy terjede­lemben idéz a még kiadatlan Mann-kéziratokból, levelek­ből, feljegyzésekből. Így ke­rültek napvilágra 1913. de­cember eleji budapesti felol­vasó útjáról készített jegyze­tei a könyv 949—950. oldalain. December 5-től 8-ig írt »slág- vort«-okat, s ezekből szá­munkra a 7. nap érdekes, Schweitzer Pál fordításában idézem: »December 7. Reggeli a Gerbeaud-ban. Kocsival Bu­dára. Kilátás a Mátyás-temp­lomból. Belül: különös gótika. Török zászlók. A templom me­cset volt a török alatt A vár. Rippl-Rónaihoz. Műterem. A lánya. Képek, rajzok. Dediká- ciók. A zongorista. Pálinkák, Kosztolányiéi Ebéd a szállo­dában. Pihenő. Ötöltözés. Sé­ta FischerreL Operában. Boccaccio. Falstaff(?) Művész­klub. Rippl-Rónai, Kosztolá­nyiéi A zongorista, Fischer és másoi Vacsora, majd leme­gyünk és zene a társalgóban. Ütrakelés. Kávéház. A bű­vész. Elkísérnek a szállodá­ba.« A festőművész ne. szer is szerepel följegyzésben, többször találkoztak két- a rövid aznap Termé­szetesen nem arról van szó, hogy ez teljesen új tény, ada­lék Rippl-Rónai irodalmi kap­csolataihoz, de mindenesetre pontossá teszi megismerkedé­sük dátumát és körülményeit Ezt megelőzően főként Kosz­tolányi Dezsőné visszaemlé­kezéseiből tudtui hogy a né­met író volt a festő műter­mében. Kosztolányiié könyve alapján — némi bizonytalan- sággal — többen úgy véltéi hogy dec. 6-án, amikor Tho­mas Mann a parlamentben meghallgatta gróf Apponyí Albert interpellációját, az­után megismerkedett több neves íróval és művésszel: Ignotus, Herczeg Ferenc, Már­kus Miksa és Rippl-Rónai, valamint Kosztolányiék neve merült fel. Eddig bizonytalan volt az, járt-e az író a mű­teremben. Most, az életrajzban közölt dátumok pontosságával, könnyebbé vált a sajtóhíradá­sok felderítése. A Világ cí­mű lap 1913. december 9-i számában olvasható cikk sze­rint Thomas Mann kellemes vasárnapot töltött (dec. 7-én) Budapesten. Megemlítik itt is, hogy délelőtt fölkereste Rippl- Ronai Józsefet budai műter­mében, délután a városban sé­tált, amely annyira fölkeltette az érdeklődését, hogy cikket ígért róla valamelyik német lapban. »Este az Operában a Boccacciót nézte végig — fe­jeződik be a hír —, majd a »Művészház«-ban Rippl-Ró­nai vendége volt. Késő éjjeli órákig időzött a klubban, ahol Keéri-Szántó Imre zongora- művész kedves és intim hang­versenyt rögtönzött számára.« A találkozások helyszíne Rippl-Rónai itthoni letelepe­dése után Kaposváron és Bu­dapesten is fenntartott alkotó­termet. Az utóbbi a Kelen- hegyi út 12—14. sz. alatt volt, nem messzire a Gellerttől, ide kocsizott Kosztolánviékkal Thomas Mann. Följegyzései­ben említett lánya természe­tesen Anella Paris (akinek szépsége négy évvel korábban már Adynak is feltűnt). A »Művészház«-mozgalmat 1909- ben indította el Rózsa Miklós művészeti író (A KÚT ké­sőbbi igazgatója). Helyiségeit éppen 1913-ban nyitották meg. s Rippl — mint egyik vezető művésze — itt látta vendégül az írót. Természetszerű, hogy né­hány órás beszélgetésből nem vonhatunk le messzemenő kö­vetkeztetéseket a kapcsolatra vonatkozóan. Első pillantásra alig látszik többnek, mint fu­tó alkalmi együttlétnek. De a lebecsüléssel is hibát követ­nénk el. Thomas Mann buda­pesti látogatása kezdete volta Magyarországhoz fűződő, élet­re szóló és különösen szoros kapcsolatnak, mely a kpvet­kező évtizedekben is élő ma­radt. Az író mindig szívesen utazott ide felolvasni. bbei bben az érdeklődésben túlzás nélkül állít­ható — szerepe volt Rippl-Rónainak. Mann né­hány évvel később a Pesti Hírlap szerkesztőjéhez küldött levelében szívesen említette, hogy »meleg barátság« fűzi több kitűnő művészhez és íróhoz. Majd a Magyar Hír­lapnak adott interjújában ar­ról beszélt (1922 januárjában), hogy amikor 1913-ban Pesten járt, két nagyon érdekes is­meretségre tett szert, amelyet továbbra is ápolni akar: Kosz­tolányi Dezső és Rippl-Rónai József nevét említette. Nem tudunk arról, egyelőre de Mendelssohn sem hozott adalékokat, hogy a kapcsolat mennyire volt élő, s arról sincs biztos hír, hogy amikor a német író másodszor jött Magyarországra (1922-ben), ta­lálkoztak-e. Alap nélküli föl­tevés lenne annak megkoc- káztatása, hogy az ismeretség­nek volt mélyebb, művészetre kiható tartalma. Az adatok számbavételét azzal zárhatjuk, hogy Thomas Mann és Rippl-Rónai találko­zásának biztos dátuma mellé odatesszük a Somogyi Hírlap értesülését, miszerint decem­ber 7-én a festő Bécsben volt.«. Laetkó András A városrendezés nem sült galamb A panaszt már régóta őrzöm jegyzeteim között Var­ró Andrásáé és Császár Györgyné a kaposvári Május L utca 1-be hívott meg: nézelődjek az udvarukon. Beszélge­tésünket néhány dromedár teherautó, sok személykocsi és az udvaron a húsbolt füstölgő üstje »fűszerezte«. A MAGYARORSZÁG című útikönyv műemléki értékű, megtekintésre érdemes épület­ként említi a Dorottya-házat. A Kaposvárra látogató idegen szíve elfacsarodik a látvány­tól és továbbmegy. Akik ott laknak? Néhány kereskedelmi cég, a vasipari ktsz és mások autói szinte percenként dübö­rögnek. A Latinca térig húzó­dó épülettömbben lakó és dolgozó emberek parkolóhely­nek használják a zegzugos udvart Percnyi Imre az Akadémiai Kiadónál 1975-ben megjelent Városi környezet — városépí­tészet című könyvében így ír: »•.. .a környezetet ért káro­sodás nem általában az ipar- fejlesztés vagy urbanizáció következménye... veszély ak­kor áll fenn, ha az iparfej­lesztéssel, az urbanizációval a spontaneitás, az egyéni és csoportérdekeknek a közössé­gi érdekek fölé emelése jár együtt.« Varróné és Császárné csu­pán saját apró bajukként panaszolták el a helyzetüket, de érdemes megvizsgálni »na­gyobb körben« is ezt a gon­dot — Sohasem találkozunk, pedig volna néhány érdekes dolgom — köszöntöttem is­merősömet egy véletlen ösz- szefutáskor. — Valóban. Tudod, ha len­ne egy tisztességes korzó. Az ember csak kimenne, és tud­ná, eiőbb-utóbb megtalálja, akit keres. KÖRZŐ. Régimódi dolog? Korzó, ahol sétálni lehet, ahol kávéházak, kis teraszok vár­nak. Túl a viszonylagas em­beri befelé forduláson a ka­posvári »utcai életet« még egy dolog akadályozza: a korzó — a főutca állandó zaja, pora és az említett létesítmények hiánya miatt — használhatat­lan. Az egyetlen kávéházból is első pillanatra szép, de el­fuserált, reprezentatív étter­met csináltak. A Dorottya ál­talában kong az ürességtől. Pedig az »igazi« belvárosi élet a városi ember pihenője, kel­lemes időtöltése, erőgyűjtése — volt. Egyszóval: emberi igény, hogy kellemesen, nyu­godtan éljünk. Környezetünk lehetővé teszi-e ezt? Stadler József, a városi tanács épí­tési osztályának vezetője így beszélt Kaposvárról: — Városunk beépítését ket­tősség jellemzi: utcafronti sűrűség és lazaság a házak mögött. Tágas »belsőségek« vannak. Ez a helyzet a főut­cában az említett részen is. Akkor alakul ki ez a szerke­zet, amikor az utcákat egy­séges zárt épületsorokká kezd­ték építeni. A hosszú szalag­telkek végében álló házakból jöttek létre az utcák. Az ud­varok azután elslumosodtak (slum itt: lezüllés, elpiszkoso- dás). A kiút? A következő öt­éves tervben nagyobb erőnk lesz a belvárosi rekonstruk­cióra. Persze, addig is lehetne mit tenni. A terv: egyszer majd a fő­utca sétálóutca lesz, autók nélkül. Kioszkokkal, zöld nö­vényekkel tarkított presszóval — ahol az utcán is beülhetnek az emberek —, kényelmes be­vásárlási lehetőséggel. Lehetne ma is jobb? Lehet­ne. És nem kellene az utolsó pillanatig várni. A Hársfa ut­ca és Virág utca csomópont­ját az idén átépítik, ezzel a Május 1. utcát csaknem ki le­het kapcsolni az átmenő for­galomból. 1980 után pedig meglesz a két tehermentesítő út. Nincs messze tehát a meg­oldás egyik fele. MI A TEENDŐ? Mert a mai ember ma akar élni. Nincs hely a szabad Időhöz (szabad idő alatt a bevásár­lást, az ügyintézést, a tízper­ces megállást is értem), nincs hely az utcán. De van a há­zak mögött Csakhogy a leírt állapotban. Régóta tervezik, hogy a húsboltot elköltöztetik a Do- rottya-házból, és az idegen- forgalmi hivatal kerül a he­lyére. Máig is folyik a tár- gvalás. Pedig a gyors megol­dással azonnal megszűnne az egyik környezetrontó ok. És talán akkor apró »igazítással« is lehetne valamit kezdeni a piszkos udvaron. Kaposvárnak persze nincs pénze és szüksége arra, hogy paradicsomot csináljon ott, ahol a következő években munkagépek »rombolnak«. De. Kinek jutott eszébe például az, hogy a Somogy Aruház és az előtte levő nagy épület közti betonkatlanba kirakjon mondjuk néhány 1 virágtartót, elkerítsen egy részt, és egy szabadtéri kávézót tegyen oda? A városrendezés nem sült galamb. Ha majd megépítik, bizonyára szép lesz. De amíg a maszek parkolás a köny- nyebb megoldás, a szervezet­ien árurakodás, a házak mö­götti káosz védelme a fontos, ne számítsunk jóra. A pana­szosok sehova sem jutottak. Annyit közöltek velük, hogy a nyitott folyosó oszlopai kö­zé szerelt léckaput le kell szedni, mert rontja a műem­léki jelleget és nem esztéti­kus. A többi mind az. ENNYI LENNE hát Varró­né és Császárné — és való­színűleg még sok ember — »apró« panasza. Talán többen elhiszik igazukat, ha leírok egy újabb idézetet: »A fizikai erőnlét és szel­lemi erő felújítását, a szemé­lyiség és a társadalom sokol­dalú kulturális, művelődési, szakmai fejlődését, a termelé­kenység és a termelés növe­kedését és végső soron az életszínvonal emelkedését, a társadalom egészének fejlődé­sét eredményezi.« Hogy mi? Hát a jó, használható város. Luth ár Péter Oroszul tanulnak az óvodások A Csepel Műveik óvodás»! hetenként rövid orosz nyelvű fog­lalkozásokon vesznek részt. Képünkön: Mesét hallgatnak. Pótanyáh Van egy pedagóguscsoport, amelyre többen gyanakvással tekintenek, ők a diákotthoni nevelôk. A sajnálkozás csak fo­kozódik, ha az állami gondo­zott gyermekek nevelői ke­rülnek szóba. »Szegények.™« »Ott meg lehet őrülni!« »Nincs biztosítva a továbbfejlődési le­hetőségük«. »Nem megfelelő a gyerekanyag«. Íme, néhány a szokványos érvek közül. Nos, csakugyan ilyen »hátborzon­gató« ez a munkakör? Ennek néztünk utána Kaposváron, a Zója kollégiumban. Százhúsz gyerek él az inté­zetben; óvodások, kisdiákok, felsősök. Nem paradicsomi ál­lapotok között, de szép, kul­turált környezetben. Akadnak köztük árvák, félárvák, s olya­nok, akiket az állam a szü­lők életmódja, felelőtlensége miatt vett magához. Néhányat a putrikból menekítettek ide. Többségük a környezettől, az egykori »otthonból« származó idegrendszeri — néha fizioló­giai — zavarokkal küzd. Szel­lemi fogyatékos nincs köztük. A belső »sérülések« megnyil­vánulásait a kívülről jött lá­togató aligha veheti észre. A kicsinyek pajkosan futkároz- nak a folyosón, játszanak, az élénkség — a szorongás kö­zömbösítésére alkalmas. A ta­té­egyrészt a festő műterme, pasztáit nevelőt ez nem másfelől az űn. »Művészház«. | veszti meg. — Nehéz kiszámítani a gye­rekek reagálását egy-egy cse­lekedetre, ezért a pedagógus számára nélkülözhetetlen a pszichológiai hozzáértés — mondja az igazgató. A Télapó­ünnepségen például egyesek csaknem tomboltak, mások szinte búskomorakká váltak. A gyerek sokszor egyedül ma­rad, érzelmi társ nélkül. Ezért az az igénye, hogy a pedagó­gus anya, »pótanya« is legyen. A közeledéstől néha mégis visszaretten. Ezek szerint »ördöngösség« a nevelőtanári munka? Bruck­ner Lászlóné válaszol. — Tizenkilenc év alatt, amíg egy kis falusi iskolában taní­tottam, szinte semmit sem tudtam a kollégiumi munká­ról, de voltak előítéleteim. Az itt eltöltött három esztendő után, ha hívnának, sem men­nék vissza tanítani, annyira megkedveltem a gyerekeket. Természetesen »át kellett programoznom« önmagamat: ezen a pályán jóval nagyobb pszichológiai felkészültség szükséges, mint a tanterem­ben. A legapróbbák, az óvodások, meglepődnek a férfilátogató beléptekor. Szokatlan Itt a nadrág, a mély hang. Akad a kicsinyek között, aki még a saját édesapját sem látta. A falon árulkodó rajzok. Kiscsibe bújik szorosan anyja szárnya alá. Egy kislány sír a másik képen: önmagát rajzol­ta le, mert »Juci néni« egy pillanatra magára hagyta. A »vétkes« Gáspár Andrásné óvónő. — A kicsinyek rendszerint saját érzéseiket vetik papírra, hiszen »ingerszegény« környe­zetből jöttek, keveset láttak, kevés a tapasztalatuk. Már az Is eredmény, ha két-három évi itt-tartózkodás után asz­talt. fenyőfát tudnak rajzolni, hiszen görcsösek is. Még­sem válnék meg ettől a hiva­tástól. Jómagam is diákotthon­ban nőttem fel, tisztában va- gvok azzal, mit jelent a gye­rekeknek egy gondos, türel­mes nevelőtanár. Néha szemé­lyes hasznomra is válik ez a munka, mert itt jobban kény­szerítve érzem magam a sza­kadatlan lélektani, pedagógiai önképzésre, mint másutt. A folyosó falán az intézet Feketerigó bábegyütteséről készített fényképek. Csokolá­déban« kislány — lehet nyolc-tíz éves — söndőrög mellénk, s bök rá az egyik képre: — Bácsi, ez itt én vagyok! Szvetics Józsefnének, a diák­otthon legtapasztaltabb neve­lőjének nem kenyere az egészséges büszkeség. — A szaktanári pályáról »nyergeltem át«, idestova húsz éve. Érdemes volt. Lehetősé­get kaptam, hogy elmélyedjék a pszichológiában, a pszicho­terápiában, a pedagógia rész- tudományaiban. — Önök nemcsak pedagógu­sok, hanem »pótanyák«, ál­landó példaképek is. Nem jár ez együtt folytonos »álarc«- viseléssel, az egyéniség elsik- kadásával? Nem kötelező így a szürkeség? — Ellenkezőleg. A gyerekek imádják az egyéniségeket. Ezért őrzöm, táplálom ma is humorérzékemet, ami itt kü­lönösen hasznos. Négy hetedik osztályos be­szélgetőtársamon nyoma sincs a búskomorságnak, a túlérzé­kenységnek. Csupán egy kis­lány némul el hirtelen, ami­kor édesapjáról kérdezem. Percekig fejét lehajtva ül. De amint a karácsonyra terelődik a szó, felvidul. — Fésülködőkészletet kér­tem ajándékba. Fodrász sze­retnék lenni. Könyvek, tévéműsorok ke­rülnek szóba. Az itt-tartózko­dás öt-tíz éve alatt többnyire behozzák a hátrányt. Hála »pótszüleiknek«, akik a peda­gógus-hierarchiában ugyan nem állnak az élen, de a pe­dagógia értékrendjében elő­kelő helyet foglalnak el. Lengyel András Szilveszter a tévében A tévé szilveszteri műsora változatlanul előkelő helyezé­sű beszédtéma az új év első napjaiban. Ha tehát a jegy­zetíró függetleníteni akarja magát a közvéleménytől, leg­jobban teszi, ha senkire sem hallgatva, újév délelőttjén pa­pírra veti benyomásait. Ezál­tal természetesen vállalja, hogy őt is éppen úgy szid­ják esetleg, mint a műsort. Mert az változatlanul szokás, jóformán függetlenül annak színvonalától. Íme hát röviden a vélemé­nyem. Mindenekelőtt feltűnt, hogy a szerkesztők kerülték a kacagtatás biztos hatású esz­közeit, a harsány kabarémű­fajokat — villámtréfákat, pa­ródiákat, bohózatokat stb. —, és ennek megfelelően mellőz­ték a nevettetés rutinos, mondhatni szilveszteri bérlet­tel rendelkező szakembereit. E hiány ellensúlyozására nem tartogattak frenetikus megle­petést, sem ötletes keretjáték­kal, sem mondjuk külföldi sztárok felvonultatásával, eset­leg a közönség újszerű játék­ba vonásával. Emiatt persze még igazáa jó lehetett volna a műsor. De nem volt az. Egyetlen műsor- szám sem tette igazán próbá­ra nevetőizmainkat, pedig ez nem mellőzhető követelménye e műfajnak. Egyszerű anyag­ból, a szerény költségvetési kereten belül gazdálkodva szó­rakoztattak bennünket jó há­rom órán át Feltűnően sok — és általában változatos, jó — zenével, de mindent összevet­ve igencsak közepes színvo­nalon. A humor fenegyerekének ismert Hofi Géza önmaga rendelkezett a műsor harma­dával. Idejét kitöltötte. Be­vált eszközeivel adta tudtunk­ra, mi minden nem tetszett neki sem a múlt évben. Ez­zel egyet is értettünk. Csak azzal nem, ahogyan egyik mo­nológját »aláfestette«. A tit­kot ugyanis — hogy milyen szerepe volt rontó-bontó susz­terkodásának mondanivalója tolmácsolásában — nem sike­rült megfejtenem. Pedig sza­vamra mondom, színjózan vol­tam és semmi sem vonta el figyelmemet a képernyőről. — ötletben és megvalósításban a Zene, zene, zene különkiadá­sa érdemel dicséretet. Szelle­mes és színvonalas műsorszám volt. Ismét örömmel láttuk a sokoldalú Sass Józsefet, a magyar »só-men« szerepé­ben. A többi... Az Alkuban Agárdi Gábor emelte valami­vel a közepes szint fölé a gyengécske szöveget; Béni és Frédi több — és főként ere­detibb — poént is elbírt vol­na, oz operettfórum kopott ötlete nem fényesedett ki a neves külpolitikus megjelené­sétől és a rangos énekesek hangjától sem. A Hatásköri túllépés új felfogásban — mintha Kabos »véleményét« ellensúlyozandó írták volna — vitte képernyőre a szolgálatos rendőr figuráját, mindenek­előtt Körmendi János jóvol­tából, találó humorral. Végül az indító »tévériport­ról« annyit: az ötlet alkal­masnak bizonyult arra, hogy valóságunk némely fonáksá­gát, bürokratikus vonását mu­latságosan karikírozza, egyút­tal megadja az alaphangot az év utolsó óráinak eltöltéséhez. P. I» Kultúrpalota Ulánbátorban Ulánbátorban megkezdődött a kultúrpalota építése. Az épü­letkomplexum központjában kap helyet a 2000 férőhelyes konferenciaterem, kialakítása nagy mértékben népi motívu­mok felhasználásával történik. A terem jurta formájú lesz. A kultúrpalota építésére nem­zetközi versenyt hirdettek. A verseny győztese egy szovjet é-ütészekből álló csoport lett, az ő terveik szerint építik majd fel a kulturális létesít­ményt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom