Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-07 / 287. szám
Bemutató előtt Versenytársak vagy szövetségesek? N apjaink sokat vitatott kérdése: egymás létére törő konkurrensek, vagy egymás hatását felerősítő, kulturális emelkedést hozó szövetségesek-e a televízió, a film, a rádió, a könyv meg a színház? Az elméleti válasz olyan egyértelmű, hogy magát a kérdést megszüntetni látszik: a mozgó kép sokféle módon ébreszthet irodalmi érdeklődést (regények, elbeszélések film- vagy tv-adaptációja; írók, színészek közvetlen megszólaltatása; irodalmi viták a tv-nézők nyilvánossága előtt; színházi közvetítések — amelyek nem pótolván az «-igazit-«, annak megnézésére késztetnék —, közeli és távoli tájak, városok bemutatása; történelem, művészet, néprajz, természettudomány témaköreiből vett ismeretterjesztő filmek és még sok minden ébreszt csak a könyvek segítségével kielégíthető kíváncsiságot) ; az olvasmányélmények viszont gyakran kívánják a képi kiegészítést (például útleírás, művészettörténet); és a színházlátogató szívesen nézi meg kedvelt művészeinek portréfilmjeit. Elvileg tehát kétségtelen a szövetséges helyzet, a sokféle kölcsönhatás, olyannyira, hogy fölöslegesnek látszik a további töprengés. Mégsem az. A gyakorlat — mint annyi más kérdésben is — nem követi feltétlenül az ésszerűséget. A rádió ugyanis az «elvont emberre« szabott, ám a valóságos egyéniség a maga pszichológiai kötöttségeiben vergődik. A mozgóképet a nagy filmesztéta, Balázs Béla korunk népművészetének nevezte. A megállapítás eredeti ugyan, de csak látszólag helytálló. A film (a továbbiakban vegyük egy kalap alá a tv-vel, mert mondanivalónk szempontjából szerepük azonos) »fogyasztója« valóban az egész nép; készítőinek serege is növekszik, gondoljunk az amatőrfilmesek óriási táborára. A népművészet lényege azonban nem az, hogy sokan «fogyasztják« és sokan hozzák létre, hanem, hogy közösségben születik, magán viseli egy adott közösség jellegzetességeit, és — a tárgyi alkotásokat kivéve — a közösség formálja, alakítja, csiszolgatja, miközben térben és időben (■szomszédainak, illetve utódainak) terjeszti. Ezt a kollektivitást (alkotók és «fogyasztók« azonosságát) semmiképp sem találjuk meg a mozgóképnél, a televízió meg éppen ellene hat, mert az egyén szabad óráiban otthonához láncolja, és így társas kapcsolatait sorvasztja. E kapcsolatok hiánya halványítja a szellemi élet Amint a népek történetében a tengeri hajózás, az egymással való érintkezés kultúrák gyors kibontakozását tette lehetővé, úgy az egyén életében is óriási lendítőerő a gondolatcsere, a gondolatok összeszikrázása. Olvasáspszichológiái felmérésekből tudjuk, hogy sokkal többet olvasnak, akiknek van kivel megbeszélniük könyvélményeiket. A mozgókép azonkívül mértéktelen fogyasztás esetén passzivitást kelt, megbénítja a személyiség cselekvő erejét. Különösképpen akkor, ha valaki kisgyermekként nő hozzá a képernyőhöz, ha azt szülei amolyan «házi fegyelme- zőnek«, «ingyen dadának« tekintik. Az ilyen gyermekben kialákul a képi gondolkodás •dlsúlya, s ez elnyomja a fogalmi, azaz elvont gondolkodás képességét, szintúgy a bontakozó képzeletet is, (Nem szólva az idegrendszerre és a látásra ható egészségügyi ártalmakról!) Az ilyen gyermek elkábul a benyomásoktól, de- koncentrált, felüleles lesz, s el sem jut oda, hogy a fáradságosabb, de maradandóbb ismeretszerzés fogalmi — vagyis könyvekre alapozott — útját járva, megteremtvén magában a megismerés eszközeinek áhított szövetségét. Mindez persze nemcsak a gyermekre, hanem a műveltség első lépéseinél tartó felnőttre is érvényes. Passzivitás, kényelem, elzárkózás: megannyi akadálya, hogy az előbb említett versenytársakból szövetségesek legyenek. Mert ez az ésszerű és természetesnek látszó szövetség csak abban a belső harmóniában valósulhat meg, melyet az egyén a különféle ismeretszerző eszközök okos felhasználásával önmagában kia'akít. Az aránytalanságokból eredő torzulások ellen csak akkor tudunk védekezni. ha a mozgókép pszichológiai hatásának veszélyeivel őszintén szembenézünk. önnyű — és felületes — megoldás lenne a statisztikák számaival megnyugtatni magunkat: évről évre több könyv fogy nálunk, köztük olyan magas szintű művek is, amelyekhez hasonlókat egy emberöltővel ezelőtt legföljebb néhány százan ha olvastak. A fejlődés kétségtelen, ám az is tény, hogy a lakosság fele nem olvas rendszeresen, harmada pedig egyáltalán nem vesz könyvet a kezébe. Naponta tapasztaljuk, hogy kétmilliós fővárosunkban hiánycikk a színházjegy, de ha a színházi helyek számát a lakosságéhoz viszonyítjuk, -nyomban kiderül, nem a színházlátogató sok — a színház kevés. A mozgókép csak akkor lesz és lehet kulturális felemelkedésünk eszkö-i ze, ha az, előbb említett har- ! mónia szükségességét tudatosítjuk, és ha minden lehető alkalommal figyelmeztetjük a szülőket: a tv és a film ajándék is, de veszedelem is, csínján kell vele bánni, akár a gyógyszerrel. Végül még néhány szót a rádióról, amely oly nyilvánvalóan szövetséges, hogy versenytárs mivolta föl sem merül. Szerény doboz, szemünket nem rongálja, nem pótol sem látványt, sem könyvet, gondolkodásunkat inkább fogalmi útra tereli, jótétemény a magánosoknak, s leginkább az egyhangú, manuális munkák végzőinek: szépirodalmi, ismeretterjesztő műsorai más tevékenység közben is pallérozzák elménket, s gyakran rábírnak egy-egy könyv kézbevételére. Veszélye — ha van — csak ott észlelhető, aho! már más okok előidézték a bajt: a gondolkodásra rá nem szokott fiataloknál, akik úton- útfélen zenét harsogtatnak a fülünkbe, mert félnek egyedül maradni önmagukkal, hiszen a szó szoros értelmében unják »magukat«. em félünk a »Gutenberg galakszis« alkonyától, a könyvkultúra hanyatlásától: a könyv évezredeken át keveseké volt, s most már gyűrűzve terjed, hogy mind többeké legyen. Az a kívánság sugallja e sorokat, hogy a kép társulva a könyvhöz, a hanghoz, a játékszínhez egész népünk körében szolgálja a szabadon szárnyaló gondolatot. A közműveltséget, amely csak közösségi lehet. Bozóky Éva N Nem operett — tragikomédia! — Szeretném hangsúlyozni: Ödön von Horváth műve nem operett! — mondta Ascher Tamás, a Csiky Gergely Színház pénteki bemutatójának rendezője. — A darab sorsát eddig megpecsételte, hogy a Strauss- keringőt idézi címével az író. Mondok egy példát: a tanítóképző főiskolások az idén kevesebb bérletet vásároltak, mert ezt is daljátéknak vél- t<_... Ödön von Horvá.h a kispolgárról írta keserű tragikomédiáját! Tehát nem a nálunk használt értelemben ncpszín- játék a műve. Arról a kispolgárról van itt szó, aki közhelyekben gondolkodik, cselekszik. Majmolja az újságokban szereplő sztárok vagy államférfiak magatartásmintáit. Jelen esetben a harmincas évek elejének divatos pózait: ebben az időszakban játszódik a mű cselekménye. — Ezt a világot szeretnénk színpadra állítani korhű jelmezek segítségével — folytatta a díszlet- és jelmeztervező Pauer Gyula. A hazug idillt leplezi le Ödön von Horváth Kleist-dí- jas író e művében. A hatvanas években valóságos reneszánsza kezdődött darabjainak. Apja az Osztrák-Magyar Monarchia diplomatája volt; a család így sok helyen megfordult. Az író egy ideig a 'budai Hakócziánum növendéke voit, majd Pozsonyban a íőreálisko Iában tanult. Sok szállal kötődött a magyar kultúrához: drámatöredéke maradt Dózsáról, szerette Ady költészetét. Élete jav„t németek között töltötte, majd a fasizmus elől előbb Hollandiába, azután FranciaK Teve az óvónőképzésben Pogány Judit, a főszereplő. országba emigrált. A halál harminchét évesen érte utol a párizsi Champs Elysées-n. Vihar törte faág zuhant rá, mintha valamelyik darabjának groteszk fordulatát plagizáltr volna az élet Az örök kispolgár című regényének bevezető sorai jellemzők a Mesél a bécsi erdő mondandójára is: »A nyárspolgár tudva levöleg az a hipochonder, aki arra törekszik, hogy mindenhez gyáván alkalmazkodjék, és miközben magáévá tette az új eszméket, máris meghamisította a fogalmazásukat.« Ödön von Horváth gyilkos szatírával leplezi le »hőseit«. Elsők között ismerte föl, hogy az önálló'.lan, gondolkodni rest közeg táptalaja a fasizmusnak is ; erre figyelmeztet darabjában. Marianne egy a közhelyek rabságában élő polgárlányok közül. Sorsának egy fordu'ala azonban közvetve megbecs.eleníti, kitaszítottá teszi. Az ‘ő útját követjük a színpadi műben. A megesett lányt Pogány Judit alakítja majd, aki olyan szerepekkel tette ismertté a nevét, mint a Várj, amíg sötét lesz Glóriája, a Halló, ki az? takarítónője, a Patika cselédlánya, a Szent György és a Sárkány Uttagan- ga királyleánya, A kutya testamentumának bohóca, az Ahogy tetszik Rosalindája, a Tűzijáték naivaprimadon-ná- ja, a Tarelkin hniála öregasz- szonya, A műveltség netovábbja női főszerepe, a Csillag a mág'yán Veronikája, az Őrület vagy más Philiája, az Oszlopos Simeon Zsuzsija, a Troilus és Cressida női főszerepe, az Ivanov Sára Abram- szon—Anna Petrovnája, és gyermekdarabok, tévéjátékok figurái... Ö így vallott új szerepéről: — Marianne-t alakítom. Fotók és újságok segítségével igyekszünk a kor rajzát megteremteni. Minden fontos lehet: a járás, a fejtartás, a né- :és. Amikor Marianne-t meg- smerjük: kispolgári divathölgy, a divatlapok figuráit utánozza. A dráma végére minden megaláztatás megtörténik vele, ami emberrel megeshet Színészileg legizgalmasabb a szerepben: ezt a kálváriát bejárni Márianne-nál. Olsavszky Évát, Sándor Bö»- ,'ce vendégművésznőt, Molnár Piroskát, Vajda Lászlót, Hely ey Lászlót, Kun Vilmost, Koltai Róbertét, Kiss Istvánt, Hunyadkürli Istvánt látjuk még a főbb szerepekben. Belehallgatunk a próbába: mintha a Patika írója — Szép Ernő, Molnár Ferenc és Brecht szólna együtt, önállóvá vegyült stílusban... Leskö László Rebbenő szárnyah, szisszenő sőréi A szarvasi óvónőképzőben a zárt láncú tv-hálózat Jelentős sz'- epet kap az oktatásban. Képünkön: Felvétel készül egy foglalkozásról. Míg Ady Lajos az apa lelkére beszélt, Endre bátyja újabb szívrohamot kapott a szállodában. Hiába szerette a Magyar Király-beli életet, most jobban kívánkozott Csúcsára. Mihelyt túljutott a veszélyen, sietett is a Királyhágó mögötti édenbe. A szívrohamból való felgyógyulás után ajándékozta meg Csinszkát egyik legszebb versével, amelynek címe: »Cifra szűrömmel betakarva«. A házas poéta Pontosabbak vagyunk, ha megjegyezzük, hogy Adynak elsősorban állandó társ kellett, nem pedig a házasság. De mert Csinszka ragaszkodott a formaságokhoz, a költő magáévá tette akaratát, jól tudva, hogy ezzel sokat föl kell adnia a féltve őrzött személyi függetlenségéből. 1915. március 25-én érkeztek Csúcsáról Pestre, Ady a Magyar Királyban szállt meg, Csinszka pedig Ady Lajoséknál, és másnap megtörtént a házasságkötés. A városházán maga a főpolgármester, Bárczy István adta őket össze a polgári esküvőn. Egyházi szertartásra Budán, a Szilágyi Dezső téren került sor, abban a díszes református templomban, amelyet a főváros protestáns előkelősége látogatott. Ady tanúja a jó barát Bölöni György volt Az egyszerűségében is igényes formaságok után a hárshegyi Schüller vendéglőben tartották az ünnepi ebédet, amelyen sem a huszonegy éves fiatalasszony, sem a harmincnyolc éves férj nem viselkedett túl vidáman, sőt érthetetlenül eléggé kedvszegett lett a hangulatuk. Fanyar humorral titkon azzal ijesztett rá Ady Bölönire, hogy megszökik az ebédről, s elbújik Bécsben. A barát aki merész ötleteiről is jól ismerte Ady Endrét komolyan megijedt s kőnyörgött a költőnek, hogy ne okozzon botrányt Ez volt az egyetlen epizód, amely megnevettette Adyt esküvője napján. Csúcsára érkezve sokat javult a kedve, próbálta átérezni, hogy okkal lehet boldog. Rövid idifjéből az újabb katonai idézés zökkentette ki. Tasnádra rendelték, ama járási székhelyre, ahonnan Érmindszentet is igazgatták. Nem vált be. Felesége is vele tartott s abbéli örömükben, hogy szerencsésen túljutottak az újabb kellemetlenségen, remekül vakációztak Érmindszenten. A költő édesanyja a tőle telhető legteljesebb odaadással járt a fiatalok kedvében, mert hiszen fia házasságának jobban örült mint maga az érdekelt Ady Endre. Jól sikerült a folytatás is. 1915 nyarán Bölöni és felesége, Itóka társaságában regényes körutazást tettek Erdélyben. Ady Endre valami különös nosztalgia következtében makacsul erdélyinek vallotta magát pedig a Szilágyságban született és Erdélyt Kolozsváron túl soha nem látta. Most bebarangolták négyesben a Székelyföld szívéig, a Hargitáig, kipróbálva Szováta híres gyógyfürdőjét, ismerkedve, barátkozva Marosvásárhely irodalomszerető értelmiségével. Az erdélyi bolyongás után is folytatódott a nyaralás, Ady strandolni járt Csúcsán a habzó-morajló Sebes-Körös partjára. De mintha irigyelnék tőle a viszonylag nyugodt napokat, a jobboldali sajtó hangulatot próbált kelteni ellene, mondván, hogy a korábban oly hangos költő most bezzeg hallgat, holott tudhatná a haza iránti kötelességét Bűnéül rótták fel, Uogy nem állt az uszítok közé. Ady Endre nagyon a szívére vette az igazságtalanságot, keserűen panaszolta: neki mindene az írás, szenved a némaság miatt, de muszáj hallgatnia, mert amit mondhatna, az nem kell Közérzete lassan, de biztosan megint elsötétült. Még a könyvek olvasásához sem volt kedve, viszont az újságokat és a folyóiratokat mohón falta, nem hagyva ki még a Földtani Közleményeket sem. Hangulatromlásával együtt növekedett az elfogyasztott bor és cigaretta mennyisége. Kevéske kikapcsolódást jelentett számára az estéli kártyázás, amikor a nagymaniival, Berta nénivel ártatlanul elcivakodtak a lapjárásból adódó félreértések miatt A teljes elszigetelődés veszélye elől az ősz folyamán néhány hétre Pestre jöttek kapcsolatokat ápolni és újakat keresni, főképp a Pesti Napló háza táján, de csak a pénzük fogyott és a kedvük romlott a háborús légkörű, megváltozott fővárosban. (Folytatjuk) Megcsúszik a nap fénye a I 1 hófehér mezőn. A néhány napja esett hó teteje jéggé dermedt, felülete megkékült. A szántás barázdáit elsimította a szél. A gödröket telehordta, s ha valaki nem ismeri a hó színét, roppan alatta a kemény réteg, becsapva térdig süllyed. Fácánnyomok mindenütt. A karmos lábaké, a farktollak barázdái, a megkapart fűcsomók, a gyors futások, felröp- penések mélyebb jelei. Eláll a szél. Reggel mfnusz hét-nyolc fok volt, bátortalanul kelt a nap is. A fekete erdő — fekete ágak-gallyak tömör fala — kilóg a hóból. — összecsapta a iió a fácánokat! — mondják a vadászok. A szétszóródott madarak ilyenkor csapatokba tömörültek, s ha a hangos kezdés után megindul a mindinkább elcsendesülő lánc a gyors mozgású kutyák kíséretében, egyszerre mindig több kakas és tyúk rebben föl. Lőni azonban nem mindig lehet. — Tyúk!!! — huhhan vé gig a kiáltás a soron. Fütyül- ve-surrogva rebbennek a fácánszárnyak. Tulajdonképpen az igazi vadászok már «felszálló ágban«, a szárnyverde- sés hangjából tudják, hogy tyúk rebbent föl. A kiáltás elmarad a felismerés gyorsaságától. Magukat is megnyugtatják a hangos ordítással. Hiszen ilyenkor már feszül mindenük. A karizmuk, az összehúzott szemük, az idegeik, a vállukhoz szorított puska, az ujjuk a billentyűn — és akkor jön a jelzés : maradj veszteg, pajtás, ez a kakas nem kakas... , Feszül egy ilyen vadászaton minden. A hó kérge, az emberek idegrendszere, a kutyák ( ösztöne, s a fagytól meghúzott villanyvezetékek a mezők felett. A vadászmester egyszerre hétfelé néz. ő is vérbeli vadász, becézve simogatja megrövidített tuSú, szép sörétesét. S neki is van egy vizslája, amely ugyan beül a Ladába, de igazán akkor érzi jól magát, amikor a megbújó fácán közelébe ér. Akkor azután nincs mese! A szimat, a szimatot követő fegyelmezettség, az előbújó ösztönök merev szoborrá faragják a vizslát. Csak csonkára vágott farka jelez remegő gyorsasággal. Áll, mintha kőből lenne, mereven néz egy pontra, oda, ahonnan félre- ravaszul visszapislog rá a keresett madár. Állnak mindketten, mozdulatlanul. Mindig a fácán unja meg előbb. Kisvártatva dörren a puska, hogy ne roncsoljon nagyon a szisszenő sörét. De szép is egy ilyen téli nap! Amikor kéken fogad az ég, és szabadon hull alá a meghűlt napsugár, amikor a széltől kifáradt kopasz fák elcsendesülnek, s a magasban rebbenve ’ szikrázik a fácánkakasok tolla, amikor a vadászok megnézik a vizsla lábait, nem vágta-e véresre a keménnyé fagyott hó. Amikor — néha többször is tíz kilométeres gyaloglás után — a fehér hóra sorakozik a teríték. De olyankor már rendszerint alkonyodik. A vadászok a terítéket nézik, most már nyugodtan, megtört csövű puskákkal, a kutyák fáradtan ténferegnek. Fél óra, és csak a nyomok maradnak. Az erőre kapó szél még magával hurcolja egy darabig az utolsó mondatot: — Alig-alig van róka a területünkön ... M. A.
