Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-05 / 261. szám
Nagyatádi példa Összeírás az edzett fiatalokért Népes csoport serénykedik a város központjában, a szakmunkásképző intézet mellett: tanárok a zsaluzást készítik elő a betonozáshoz, az ipari tanulók egy része tehergépkocsiról téglát rak le, mások pedig lapáttal, ásóval földet egyengetnek. Két fiatal lány hatalmas kosárban üdítő italt meg szendvicset hoz a munkálkodóknak. Itt épül az 524-es Ipari Szakmunkásképző Intézet fiataljainak az a sportkombinát, amely lehetővé teszi, hogy a tanulás mellett naponta rendszeresen sportolhassanak. Elkészült már a futópálya, van hol röplabdázni, kézilabdázni, ugrani, kispályás futballmecs- cseket játszani. Most a fedett tornacsarnokot építik, ahol majd télen is nagyszerű sportolási lehetőséget biztosítanak a szakmunkásképző és a város fiataljai, valamint a felnőttek számára. A tornacsarnokhoz öltözőket, fürdőt, társalgót is építenek. A városé lesz a sportkombinát. s megvalósításáért, az edzett ifjúságért összefogott az egész város. A terveket társadalmi munkában készítette Szakonyi László, a Tö- vál főmérnöke. A Közúti Építő Vállalat, a SÁÉV ki- rendeltsége, 3 Rinya és Dombó menti Vízgazdálkodási Társulat, a költségvetési üzem, a Komfort Ipari Szövetkezet és több más üzem szocialista brigádja, a tanulók szülei segítettek társadalmi munkában, a tanács pedig területtel és bontási anyaggal járult hozzá a megvalósításhoz. Mire jövőre elkészül a fedett sportcsarnok, a társadalmi munka értéke eléri a kétmillió forintot. Pénzben azonban nem fejezhető ki az a nagyszerű példa, kezdeményezés, amellyel Nagyatád lakói — fiatalok és felnőttek — ismét bizonyították : szeretik városukat, s fejlesztéséért, gazdagításáért szívesen dolgoznak ! Naponta 75 000 utas Buszra „száll” a város Csak ezer tonnákban mérhető „Haszontalan gépek” Alig van a megyének olyan mezőgazdasági üzeme, amelynek udvarán ne találnánk évek óta használhatatlan, rozsdás monstrumokat, rég kiszolgált géproncsokat Mennyiségük — óvatos becslés szerint is — csak ezer tonnákban mérhető. Vajon eljut-e ez a hasznos nyersanyag az újra felhasználó öntödékbe? A MÉH kereskedelmi szakemberei szerint is csak részben. Az idén Somogybán 64 üzemmel több mint hatezer tonna fémhulladék felvásárlására kötöttek szerződést Ez tetemes mennyiség, mégis csak kis része a még meglevő tartalékoknak. A ráksi tsz kétvagonnyi ócskavas szállítására szerződött — Dolgozóink bontották szét és szállították Kaposvárra — így az elnök. — Az 525 mázsáért 52 ezer forintot kaptunk, Könnyen kiszámítható, hogy nem az »üzletért« csináltuk, hanem, hogh rend legyen a gépudvaron. Igaz, megpróbáltunk többet kapni: külön válogattuk a lemezt öntvényt és a vasat bent az átvevő azonban mondvacsinált kifogások alapján ömlesztve vette csak át. A nagybajomi tsz-ét — a főagronómus elmondása szerűit — még úgy sem. — Bevittünk egy teherkocsi ócskavasat, de vissza is hoztuk, mert aznap — mint mondták — éppen más anyagokat kell átvenniük. Ilyenkor persze az ember meg-, gondolja, mikor indítsa a következő kocsit. Az igali tsz-ből az idén 700 mázsa vashulladékot vittek el. Az elnök diplomatikus megfogalmazásában: nem éppen olajozott tempóban. Az utóbbi megjegyzéssel kapcsolatban a Dél-dunántúli MÉH pécsi központjának igazgatóhelyettese elismerte: a vállalat rendelkezésére álló 0 Somogyi Néplap szállító- és bontókapacitás nem elég. — Hogy valamennyi fémhulladék eljusson a MÉH-te- lepekre, a gazdaságok segítségéit is szükség van. Tonnánként 100 forintot fizetünk, ha a partner saját gépkocsijával szállítja az anyagot. Az észak-magyarországi MÉH győri központja az idén kampányt indított a mezőgazdaságban felhalmozódott fémhulladékok hasznosítására. A jó szervezés és együttműködés nyomán a máskor szokásos mennyiségnek többszörösét vehették át. A jó példát Ï978 tavaszán talán nálunk is követik majd. A Dél-dunántúli MÉH hasonló akcióval szeretné gyorsabbá tenni a szállítást és az átvételt. Az utóbbihoz hadd álljon itt egy szerény javaslat: néhány szigorú szabály •►túl következetes« betartása nem segíti a partneri kapcsolatok javítását. (»Egybeépített anyagoknál a legolcsóbb egységárában számolunk el.« Az átvevő nyilván ezt tartotta szem előtt, mikor összeöntette a ráksiak szállítmányát...) A gépudvarokon rendszerint külön helye van azoknak az öreg gépeknek,, melyek munkaeszközként már, értékesíthető fémhulladékként még nem hoznak hasznot. Csak a négy bejárt gazdaságban tíznél több olyan SZK 4-es áll, amely két-három éve nem arat, de még egy-két év kell ahhoz, hogy »leírhassák« őket. Tény, hogy ezeket a gépeket nem kímélték és gondozták úgy, mint a mai milliós társaikat. Az is igaz viszont: az amortizációhoz szükséges nyolc évet mégoly gondos karbantartás mellett sem tudnák végigdolgozni. A kombájnoknál is inkább igaz ez a régi rendsodrókra vagy fűkaszákra. Hasznosításukra persze vannak próbálkozások. A so- mogysárdiak leszerelik a még használható »pótalkatrészeket«, a szentbalázsi tsz-ben pedig a tavasszal három SZK—4-esből raktak össze egy üzemképes gépet. A jó példák azonban nem teszik semmissé a megye rozsdatemetőiben kényszerűen porosodó csaknem félezer gép és eszköz haszontalanságát. Eljut-e a hasznos nyersanyag az újra felhasználó kohókba? Mint látható, ez nem csak a gazdaságoktól függ. B. F. Amikor tíz évvel ezelőtt ünnepélyesen átadták az új kaposvári autóbusz-pályaudvart, kevesen gondolták: néhány év múlva már alig felel meg feladatának, s csak nehezen tudja fogadni az érkező és induló járatokat, az utasok tízezreit. Balogh Jánosnak, a pályaudvar vezetőjének szavai nyomán kibontakozik: hogyan jutott idáig e nemrég még korszerűnek tartott pályaudvar. — Ha tréfásan hangzik is, de egy-egy nap autóbuszra száll Kaposvár összlakossága: a helyi, helyközi és távolsági járatokon, taxijainkon naponta 75 000 utast szállítunk el. A pályaudvar átadásakor ez a szám napi 10 000 volt. S míg akkor a járatok száma összesen hatszáz volt, most 1343. A múlt évben 26,4 millió utast szállítottunk, éppen a kétszeresét, mint tíz évvel ezelőtt, s 41 milliós bevételünk 99 millióra emelkedett — mondja Balogh János. Igaz, azóta sók minden történt. Az autóbuszok száma 83-ról 125-re, a taxiké 15-ről 26-ra emelkedett. A kezdeti 105 gépkocsivezető helyett ma 237 továbbítja a járatokat, a kalauzoK száma hetvenötről hatvanra csökkent. (Ugyanis egyes járatokon nincs kalauz.) Több várossal — Pécs, Győr, Zalaegerszeg, Szekszárd, Mohács, Budapest — teremtettek közvetlen autóbusz-összeköttetést. Különösen jelentős a Pécs—Kaposvár közötti, mert ezen a vonalon naponta tíz járatpár szállítja az utasokat. Közvetlen kocsijuk megy Győrön át Pozsonyba, s a Kaposvár környéki települések lakóit is ők szállítják. Négy éve adták át a vasútállomással szemben a helyi járatok forgalmi központját. Mégis, az autóbusz-pályaudvaron levő tizenegy kocsiállás — hiába emelkedett a forgalomirányítók száma — ma már képtelen a helyközi és távolsági járatok fogadására, gyors és pontos indítására. Ezt a helyzetet súlyosbítja a mind több kalauz nélküli járat! A jelenlegi pályaudvar a helyi járatok indítására, fogadására alkalmas csak. Szükség lenne a távlati igényeknek is megfelelő, korszerű pályaudvarra, jegyárusító automatákra. Ez azonban tekintélyes összegbe kerülne, s ma még nem tudják, mikor lesz meg. Ezért határozták el a személyforgalom szocialista brigádjaiban dolgozp autóbusz- vezetők, kalauzok és taxisofőrök: a gondok ellenére is kulturáltan, ■ takarékosan és baleset nélkül szállítják, az utasokat. A személyforgalom valamennyi szocialista brigádja részt vett a jubileumi versenyben csakúgy, mint a vállalat többi ilyen közössége. Növelte a versenykedvet, hogy új feltételek és módszer szerint értékelték a munkát, így most mindenkinél személy szerint és brigádonként is pontosan mérhető a teljesítmény. Az első félévben 2,9 millió forintot takarított meg a vállalat. A legeredményesebben a tizenhét tagú Ikarus brigád dolgozott. Egyénileg a brigádvezető, Fónai Rezső az első, aki eddig egymillió kilométert vezetett balesetmentesen. Ez igen nagy szó, hiszen Kaposvár és Budapest között szállítja az utasokat. A második legjobb eredménnyel váltótársa, Magyar Tibor büszkélkedhet. Szép eredménnyel vesz részt a versenyben — egyénileg őa harmadik — a pozsonyi járat vezetője, Makfalvi Árpád is. A Bornemissza Lajos vezette Lenin brigád is eddig eredményeihez méltóan versenyez, hiszen erre kötelezi a tavaly elnyert, a vállalat kiváló brigádja kitüntetés. Ez a 21 tagú brigád nemcsak a vállalaton belüli versenyben, hanem a társadalmi munkavállalásában is példát mutat: Kaposvár fejlesztése, az óvodák, iskolák pártfogolása érdekében személyenként negyven órát ajánlottak fel, sezt már túl is teljesítették. Sz. L» rr Őszi napfényben ÜNNEPLŐBEN jöttek Fonyódról, Nagyatádról, Szántódról az ÉDOSZ Művelődési Otthonba, Kaposvárra. Fehér terítős asztallal, szíves szóval, meglepetéssel várták őket. Az útkaparókat, az útmestereket. A már fehér hajúakat. Százhatvan nyugdíjasát látta vendégül tegnap a KPM Közúti Igazgatósága. Koppány Gyula jó vágású ember, senki nem mondaná róla, hogy hetvenhetedik évét tapossa. Két, egykori munkatársnője társaságában a régi időket idézgeti, azt, amikor ő még útmester volt Kaposváron, Nagykanizsán, Fonyódon, Igáiban, Szigetváron. — Két hetes vagyok. .Egészen fiatal, nem? — mondja, amikor életkorát kérdezem. — Hát tudja, nékem az az életelvem, hogy dolgozni, dolgozni. Tizennégy éve mentem nyugdíjba, nehezen ismerem föl a régieket, s a KPM-nél is nagy változások történtek. De mióta nyugdíjas vagyok, mindig keresek magamnak valami munkát. Most éppen a Béke—Füredi lakótelep fűtőművénél éjszakánként a telepre vigyázok. Akkor nyílt meg Nagyváradon a Szigligeti Színház, és magától értetődő, hogy a bemutatandó első helyi szerzők közül Ady sem hiányozhatott. Bíró Lajos és Dénes Sándor társaságában került színlapra 1902 .szeptemberében »Műhelyben« című egyfelvonáso- sávaL A várt siker elmaradt. Kiderült, Ady Endre nagyszerű újságíró, páratlan koltőtehet- ség, de a színpadi komponálás nem az ő kenyere. Ettől függetlenül nagy nimbusza volt színházi berkekben, s a legkiválóbbak tartottak vele barátságot: meghitt, kölcsönös becsülés fűzte Újházi Edéhez, a színésznők közül pedig Fe- dák Sári és Márkus Emilia tisztelte benne a kivételes művészt. Ugyancsak 1902-ben találkozott Jókai Mórral, akinek könyveit oly buzgón falta nagykárolyi és zilahi gimnazista korában. Jókai fiatal feleségével. Grósz Bellával együtt vett részt Kolozsváron Fadrusz János híres Mátyásszobrának felavatásán. Hazafelé jövet vendégül látták Nagyváradon, ahol Ady az irodalom helyi notábilitása- ként üdvözölhette a legnagyobb magyar prózaírót. Mondani is felesleges, hogy a nagyváradi fenomén semmi rácsodálkozást nem tanúsított, sőt némi visszatetszést keltett benne, hogy Jókai időközönként — senkitől se zavartatva magát — kortyolgatja konyakját a zsebében hordott lapos üvegből. De mindezek csak apró érdekességek a váradi mozgalmas három esztendőből. Immár szűknek érezte a bihari megyeszékhelyet is. Többre, teljesebb önmegvalósításra vágyott. Éppen az újabb nagy lépés lehetőségeit fontolgatta, amikor segi Lágere jött a szerencsés véletlen. Léda érkezése A tevékeny évszakokban oly mozgalmas, lendületes Nagyvárad néhány nyári hétre mindig unalmas fészekké változott. Tehetősebb polgárai, a közhivatalnokok éppúgy, mint a kereskedők, orvosok, ügyvédek családostul nyaralni utazták Ostendétől Abbáziáig, a Magas Tátrától Tusnádfürdőig, Pöstyéntól a svájci tavak partjáig. Ady ilyenkor is Váradon maradt, legföljebb néhány napra ha- aaruccant a szülőd környezetbe. A vakációs pangás idején különösen érezte, hogy tá- gabb mozgástérre lenne szüksége. Ezt a hangulatát fejezi ki alábbi vallomása: »... bár Budapestet sok afíektálással lenéztem, a vidék sértett, nyomott, s a legfantasztikusabb terveim voltak: London, vagy talán Szentpétervár, Moszkva, de nem, mégis Paris«. Ebbéli latolgatása közben, épp a nyaralási szezon idején érkezett meg Párizsból édesanyja látogatására a Nagyváradról elszármazott híres asz- szony, Diósi Ödönné, de akit inkább Brüll Adélként emlegettek. Fehér Dezsőné, a Nagyváradi Napló főszerkesztőjének felesége gyermekkori barátságot tartott vele. Brüll Adél Párizsban is rendszeres olvasója volt a Nagyváradi Naplónak, Ady munkásságát minden részletében figyelemmel kísérte. Hazajöttének bevallott oka mellett célja volt megismerkedni a nagy hatású költő-újságíróval. Fehér Dezsőné mutatta be egymásnak őket 1903 júliusában, közös vacsora alkalmával a Korona kávéházban. A kölcsönös rokonszenv gyors fejr leményekben folytatódott. Másnap már kettesben mutatkoztak a város nyilvánossága előtt. (Folytatjuk) Megy a terefere. A most érkezők — ki meghatottan, ki meglepetésében nagyot kurjantva, átölelve — üdvözlik egykori munkatársaikat. A Somogyi Utak című kiadványt böngészgeti a legidősebb útmunkás, Pfeifer István. Mellére tűzte a kitüntetését, úgy jött el Barcsról. — Én ma is dolgozom — mondja — a barcsi tanácsnál. Tegnap például hengereltek, és én öt gépnek csináltam helyet, hogy tudjanak dolgozni. Kevés olyan útja van a megyének, amelyiken én ne dolgoztam volna. Aztán az igazgatóság vezetője beszél. Arról, hogy mi minden történt azóta, mióta a jelen levők az unokákkal, a kerttel és más egyébbel töltik idejüket. Érdeklődve figyelnek a meghívottak, de azért egyikük-másikuk a melegtől, az üldögéléstől néhány pillanatra elszundít. Hanem amikor az igazgatóság műszakijai nagy izgalommal kirukkolnak a meglepetéssel, mindenki álmélkodik. Színes, zenés filmet forgatnak, s ők a vásznon viszontlátják azt, ahogyan ők egykor utat építettek. A talicskát, a drótkefét, a vizes makadámhoz alkalmazott lajtkocsit, az öreg úthengert, a kátyúzásnál hasz- ■| nált bitumenmelegítő üstöt És fei-felsóhajtanak, amikor egy régi útőrház jelenik meg előttük, benne a ' talicskából kialakított mosdóval, a régi sapkajelvényekkel, karszalagokkal. Aztán lepereg előttük: hogyan építenek ma azok, akiknek átadták a »stafétabotot«. Bizony, kicsit irigykednek is, amikor a szép ebédlőt látják, s fölemlegetik, hogy bezzeg ők tarisznyából szedték elő, amit az asszony pakolt nekik, s egyedül kerékpároztak, hetekig hideg koszton... Az egyik bácsi jól megtör- li szemüvegét és csettint: — Ezeknek meg autójuk van, s brigádokban dolgoznak, tudnak egymáshoz szólni. Azután elviszik őket az első tsz-be vagy állami gazdaságba ebédelni... És hogy a valóságban is lássák, amit a négy üzemmérnökség mai életéről vetítettek nekik, a kaposvári üzemmérnökség mai életéről vetítenek nekik, s a kaposvári üzem- mérnökségre autóbuszokkal, dzsippekkel elviszik őket. — Most mondjátok meg — fordul egy bozontos szemöldökű vendég az egyik vezetőhöz: — ezt azért csináljátok, hogy visszajöjjünk? Mert isten bizony, az embernek szinte kedve támad hozzá. De igaz — töpreng el —, hogyan szoknánk meg a lapát után a gépet?.., A KÖZÖS EBÉD után, koccintgatva, még sokáig üldögéltek együtt a KPM mai dolgozói, hallgatva az öregek visszaemlékezéseit. G. JL
