Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
Kerék Imre Átváltozások befoghatatlan hűvös ég csillagporszemek Szaharája tejút villogó kardja kék semmi hüvelyéből kirántva ezer éve fölrobbant csillag sugara most ér szemedig sejtelmek fényrózsái nyílnak meztelen valló csönd vakít vérpiros uszonyú hadak zöld orsóteste villanóban átváltozások siklanak medertelen örök folyóban szíved fölizzik sisteregve két szikrázó pólus között álmod elér a végtelenbe konok törvényed ideköt feszeng a kétarcú világ tér idő hálójába fogva te vagy a hamu és a láng benned a tigris és a rózsa Skorpió Vénusz Medve Göncöl emlékmoszattá fosztanak s gomolygó tejfehér ködökből diadallal fölszáll a Nap Csorba Győző Növények Mostanában kellene éjszakánkint kimenni közéjük a kertbe figyelni és tanulni tőlük hogyan készülnek föl a télre szűnik meg egyptással csatájuk búcsúznak bölcsen nyugalommal: • mert nyilván tudnak némi hasznos tudnivalót ez alkalomra mert vagyok én is tél felé menendő mert felém is a tél jövendő és összekeveredve jócskán csak kapkodok mit is csináljak Új könyvek A Kossuth Könyvkiadó újdonságai közül sok hasznos ismeretet ad a szépszámú Ady-irodalmat figyelembevé- ve is Varga József most megjelent monográfiája, az Ady és kora. Az irodalom- történész a kor eseményeibe és szellemi áramlataiba építve mutatja be Ady Endre költői indulását, s pályájá-' nak kiteljesedését. Sok hasznos tudnivalót tartalmaz a Pártmunkások kézikönyve, amely újabb, bővített és átdolgozott kiadásban a pártmunkások számára legfontosabb ismereteket, adatokat közli. Hasonlóan hasznos, közérthető, s mindenki által könnyen forgatható kiadvány a Tsz-tagok kézikönyve (szerkesztette: Kovács Mihály). A kötet kérdés-felelet formájában ad választ a termelőszövetkezetek dolgozóinak legfontosabb ügyes-bajos kérdéseire, munkaviszonyukkal kapcsolatos problémáikra. Kolumbusz életét ismerteti meg az olvasóval érdekesen és sok hiteles dokumentumra, okmányra támaszkodva a szovjet Jakov Szvet. Az Európa Könyvkiadó adta ki Antonio Martinez-Pagan kisregényét. A spanyol származású francia prózaíró harcolt a spanyol polgárháborúban és a köztársaság bukása után, a fogolytáborból megszökve, Franciaországba került. Ez a műve a két »kisvilág«, a börtön és a falu szorongató, döbbenetes életéről szóL Arról a Spanyolországról, amelyből a nagyvilág vajmi keveset ismer. A Győzelem Könyvtára sorozatban látott napvilágot a már nálunk is jól ismert Jerzy Grzymkowski A sötét folyó című regénye. A falu, amelyről az írás szól, Lengyelország keleti határvidékén, sűrű erdők között fekszik, s a szélén hömpölygő, baljóslatú folyó ártatlanul legyilkolt emberek tetemeit veti partra, német fasiszták és ukrán bandák gaztetteiről árulkodva. Az izgalmas könyv művészi eszközökkel írja meg, hogyan szerveződik ellenállás ezen a partizánháborúra oly kiválóan alkalmas terepen, s hogyan válnak a békés falusiak egyik napról a másikra elszánt, bátor harcosokká. •N .. #... Somogyi Néplap Kürtő, készenlétben Ketrec. Vilt Tibor kisplasztikája (1948). April Y Lajos november tizennegyedikén töltené be kilencvenedik évét. Egy évtizede befejezett életművéről illenék mindent tudnunk, hiszen már első verseskönyveiről érvényesen állapította meg a huszas években mél- tatója, Németh László: »Előbb mondta ki, hogy elvégeztetett, s aztán kezdte el fűzni tiszta és szomorún-telt rímeit«. S mintha kezdettől ;ez volna költői jelmondata: »Tiszta legyen az ember és befejezett«. Valóban: a kötettel csak a krisztusi életkor múltán nyilvánosságra lépő Áprily elejétől fogva tökéletes, kész költői egyéniség volt. Nevezték már hagyomány- őrzőnek vagy — két ellentétes hangulatú szó összekapcsolásával — nemesen konzervatívnak; én legszívesebben idő fölöttien modern költőnek mondanám. Rokona görög és római klasszikusoknak, Assziszi Ferencnek, Berzsenyi Dánielnek, Arany Jánosnak; kereste ő maga is és találta velük a rokonságot Nemcsak az időben hátrafelé lelhetjük föl szellemi társait: ami örök dolgok képzetét kelti bennünk, az a jövőben is meghosszabbítható. Rejtőző, sohasem hangsúlyozottan szubjektív kifejezésmódja olyan poéták irányába mutat, akik a fel- szabadulás utáni évtizedekben dolgozták ki a lírai nyelvteremtés új módszereit. A természettel egész életében testvéries költő sokszor eljut ember és tárgy »személyiségcseréjéig«, s ily módon az úgynevezett objektív szemléletűk. A stílustörténet úgy tartja, hogy a romantikus költő lelki tartalmainak a természet dolgaira való kivetítésétől már csak egy — igaz, jókora — lépés a személyiség teljes háttérbe húzódásáig, .hogy a lélek most már ne a személyiség tulajdona, hanem maga a szinte tudományos eszközökkel -is meghatározható objektivitás legyen. Legalább is látszatra. Mondani sem kell, hogy a költőnek tökéletesen elég a látszat; az a fontos, hogy pontosan rögzítse. A látszat pontos rögzítése pedig: az impresszionizmus vívmánya. A Fűzfa-zsongás jól eligazít ebben a sok mozzanatot egyszerre éreztető stílustörténeti korszakválságban : »A zsenge lomb bodor barkáiban / tengernyi méh tolong, ► toroz vígan, / zsákmányol, sárga lábbal elrepül / s helyére frissek ezre gyűl, /sa fényben zsong tovább a bacchanál. / Az ölyv, mely szelte fenn a kék eget, / ezt hallja tán, hogy most szitálva áll...« A jelzők még erősen éreztetik a Nyugat első nemzedékével majdnem egyidőben föllépő költő ízlésbeli kötődését; ám az már a filmfölvevővei dolgozó ornitológuson túltevő teljesítménye a természet-megfigyelésnek, hogy a darázsölyv, lecsapás előtt, szárnyával »szitálva áll« a levegőben. Az a föltételes mód pedig, hogy a személyiségcsere esélyét latolgatja a fűzzel — »Ha fűz lehetnék; barkás fűz-liget, / lelkem, hogy zsonganál. Hogy zsonganál« — mérhetetlenül több, mint a régi költők szokásos megszemélyesítő eljárása. Nem pusztán szemlélet ez, hanem filozófia. Olyan problémalátás és érzékenység, amilyenre csak a húszadik század rengetegében élő ember képes. Egy-egy szókapcsolása is milyen modern. »Kinéztem a vihar-borús világba« — mondja egy erősen archaikus nyelvű — Ilosvai Selymes Péterre emlékező — versében. Kitől is olvastunk valami hasonlót? — Pilinszky - től. »Mint viharokra emelt nyárderű ...« Igen: viharború — nyárderű. Egyetlen szóösszetételben micsoda feszültség, mennyi tömény sötétség, mennyi fény. Legszembetűnőbb tulajdonságait rendre fölsorolták méltatói. Otthonosságát a természetben, melankóliáját, erdélyi, dunakanyari lokál- patriótaságát, antik műveltségét, családiasságát, műfordításokon is finomodott formaművészetét. Most azokat a viszonylag rejtett vonásait szeretném fölerősíteni, amik a mai közízlés szempontjából ízig-vérig nekünk való, korszerű tanítómesterré avatják. A láttatás ereje mai tudatunknak egy fokkal fontosabb, mint a rímek és ritmusok, s egyéb hangzásbeli harmóniák tökélye. Miinél anyagszerűbb — mondhatnám: durvább — a hasonlat, minél jobban foglalkoztatja — divatos szóval: sokkolja —idegrendszerünket, annál hitelesebbnek érezzük a közlést. íme a példa a viharnak a romantikából ex- presszionizmusba átcsapó ábrázolására: »Hallom, hereg- nek Isten pitvarában / a lázadó felhőkomondorok«. A merész metaforát mégis valami időszerűtlen, vagy idő fölöttien realisztikus arányérzék fogja össze. Szeretjük, ha nemcsak elzsongat, hanem tartósan el is gondolkodtat a vers. Áprily így száll pörbe a hábo- • idején az »élj veszélyesen!« jelszó meghirdetőjével, Friedrich Nietzschével: »Te azt hirdetted, jós: veszélybe» élj ! / Nézd, most a földön nincs más, csak veszély«. A funkcionális rím valószínűleg a rímek legmodernebbike. Az élj — veszély rím dialektikája, szinte önmagában is egész filozófiai vita- vagy vádirat, főleg a nietzschei gondolat gyakorlattá torzítói ellen. A kezdettől kész költő láthatólag készenlétben élt. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyből líránk történetében először adatott meg néhány kiváló költőnek a magas életkor: Kassák, Füst, Áprily... Aggastyán-verseik a hatvanöt évesen meghalt Aranyhoz képest is másfél évtizednyi többletet hoztak az élet, a létezés tapasztalatában. Áprily verses életútja nagy emberi példa: a legszebb ifjúságversek egyikér vei, a Márciussal vált híressé mintegy hat évtizede, s fél évszázad múltával ilyen epikuroszi bölcsességgel búcsúzott az élettől: »Csakbukdácsoló patakok csevegnek, / folyók a torkolatnál csendesednek«. S egyetlen, »gyökeres szó«-val válaszol a közeledő vég ama kérdésére hogy »Készen vagy?«: — »Készen«. A. J Áprily Lajos Nyírfa voltam Azt álmodtam, hogy nyír vagyok s ezüst kéreg borítja testem, tövemnél forrás-ér gagyog, levelem a fényben feresztem. Csúcs-ágamon rigó fütyül, erőm feszül a mély gyökérben, s finomlombos gallyamba gyűl — s kérgem alatt zsong-zsong a vérem. Egy karcsú kéz hajlik felém s a kérget késsel megcsapolja s forrást buggyant a kés helyén, minthogyha bor kútfője volna. Sebemből friss öröm fogan: szép, szomjas száj csókolja nedvem. S éjjel suhogok boldogan egy vad tavaszi fergetegben. Konsztantyin Pausztovszkij* A nyűtt köpenyes öregember N álunk Oroszországban ezer meg ezer a mezők és ligetek között megbúvó kis falu. Ezer meg ezer a falu, amelyekre ugyanúgy nem figyel föl az ember, mint a szürke mennyboltra, vagy a szőke paraszt- gyerekre. Ezek a gyerekek ha ismeretlennel találkoznak, mindig szemlesütve állanalí meg, de ha egyszer fölvetik a tekintetüket, oly nagy bizalom csillan meg benne, hogy belesajdul az ember szíve. A megszámlálhatatlan Fenyőfáivá, Miklósfalva és Le- égettudvar között igen ritka a megjegyezhető, netán a szokatlan nevű, mint például Jóreménységfoka a tam- bovi területen vagy Bölcsőcs- ke — valahol Osztrogorszk környékén. Mindig úgy rémlik, hogy az effajtat, szokatlan nevű falvakban rendkívüli históriák estek meg, innét ered a nevük is. így gondoltam magam is, amíg csak kevéssé ismertem az orosz falut. De később, évek múlva, amikor már sikerült jobban megismernem az országot, meggyőződhettem róla, hogy alig van olyan falu — még ha a legisten- hátamögöttibb is —, amelynek ne volnának jeles történetei és alakjai. Nézzük például a mai tu- lai területen Jefremov városkának környékét; ez az a Jefremov, amely Csehov szavai szerint Oroszország járási székhelyei közül a legelmaradottabb. Milyen eldugott falvak vehették körül ezt a kisvárost! Első pillantásra csakugyan így is volt, de csak az elsőre. Ezerkilencszázhuszonnégy egész nyarát Jefremov mellett töltöttem, egy Bogovo nevű kis faluban. A forradalom hetedik évében jártunk, de szemre még alig volt valami változás. A falu határában most is foghíjas zabláblák zizegtek szárazon; rohamokban zúgott el fölöttünk a szél. A bölcsőkben most is piszkos-fakult fejkö- tős csecsemők feküdtek; belepte őket a légy. Szekerek nyikorogták be piaci napokon az országutakat, kapcás menyecskék rázatták rajta i magukat, s látszatra vidám sipító hangon pajkos nótákat énekeltek. A Kraszivaja Me- csa nevű kis folyó pedig zúgott az elkorhadt gátnál. így teltek-múltak napjaim Bogovóban, s megtudtam, hogy nem messze Jefremovó- tól áll még Lermontov édesapjának portája, s a szárazságtól repedező udvarházban, a falon függ a költő porlepte köpönyege. A hagyomány szerint Lermontov betért apjához, miközben kaukázusi száműzetése felé tartott. Megtudtam, hogy a Kraszivaja Mecsa partján vadászott Ivan Szergejevics Turgenyev, Tefremovban pedig megfordult Csehov és Bunyin. De mindez csak egy darab múlt volt. Én viszont a jelen vonásait kutattam, * Pausztovszkij elbeszélésének részletét a Szovjet irodalom 1977 novemberi számából közöljük. olyan embereket, akik az új korszakihoz tartoznak. Ám épp Bogovóban egyetlen résztvevője sem akadt a porgárháborúnak, senki, aki a közelmúlt eseményeiről tanúskodhatott volna Viszont éppen ebben a faluban lakott, mintha csak szántszándékkal történt volnan, egy bizonyos nyugalmazott cári ezredes, a hírek szerint hallgatag, magányos ember. Senki sem tudta nekem megmagyarázni, miért éppen Bogovóbap telepedett le. — Él-éldegél — mondták a falusiak. — Kárt eddig nem tett. Vásárolt egy házikót, maga főzi magának a krumplit, osztán pitymallattól nap- áldoztáig pecázik a vízen. Ugyan, mit kérhetnénk tőle számon: bizony öregecske. — De miért éppen itt lakik? — Ördög tudja! Nemigen tartanánk ildomosnak, hogy kérdezősködjünk tőle. Nyárnak évadján jött, és megtelepedett. Csöndes vidék gz a miénk. Öt, az egykori katonatisztet nyilván itt háborgatják a legkevésbé. A Krasznaja Mecsa partján, a malomgátnál találkoztam össze ezzel a nyugalmazott ezredessel. Hűvös, borús nap volt; néha nyároh is van ilyen. Laza felhők hömpölyögtek a talaj fölött, esőcseppek csapódtak ki belőlük kelleti«» nül. Az eső később elállt. Horgászni mentem a na- lamzuhogóhoz. A gát egyik gerendáján ott ült egy hosz- &zü ősz szakállú, sovány öregember, viseltes tiszti köpeny és szürke sapka volt rajta. Az egyenruha aranyozott gombjai helyén közönséges fekete gombok voltak fölvarrva a köpenyére, az asszonyok kabátján vannak ilyenek. Gázcső könyökéből eszká- bált, kurta pipát szívott. A pipa nyilván nagyon nehéz volt; amikor az öreg kiverte a gerendán, úgy hangzott, mintha szöget verne. Egyetlen bottal horgászott, és eleinte ügyet sem vetett rám. Én három bottal horgásztam, ezért aztán egyre-más- ra megszöktek tőlem a halak. Miközben az egyik horogra kukacot tűztem, a másikon, mintegy bosszantást harapni kezdett a hal. Odanyúlok, de már későn: csak a kettéharapott kukacot húztam ki a vízből. Az öreg viszont időnként nagy kényelmesen jókora ólomszínű paduookat és kövér veres- szárnyú koncérokat emelgetett ki. Rosszallóan köhintett, nézte a gerendámat, a botjaimat. Szemmel láthatóan idegesítették. Végül nem állhatta tovább, megszólalt: — Egy bottal kell pecázni, fiatalember. A lelki egyensúly céljából. Mert emígy csak az idegeit teszi tönkre. Megfogadtam a szavát, két zsinórt föltekertem, csak egy bottal horgásztam tovább. Fogtam is mindjárt egy hatalmas sügért Az öreg nevetni kezdett:, — Látja! — szólott. — Egyszerre három puskából nem lőnek három céltáblára, mert akkor egyik sem talál. Lám, maga is olyan kegyetlenül elhibázza, hogy rossz nézni. Erősen alkonyodott, a folyó meiről visszaindultunk Bogovóba. Az öreg lassan lépkedett, nézett a lába elé, egyszer sem emelte föl a fejét Ezért aztán csak a barátságtalan, sűrű éjszakában értünk be a faluba. Ütközben csak azt beszélte el nekem, hogyan kell megfőzni a borsót paduc- csaléteknek. Nem volt megfelelő pillanat, hogy megkérdezzem tőle, voltaképpen kicsoda és miért Bogovóban telepedett meg. Ügy tudtam, itt az ég egy világon kívül senkije sincs. N yugaton lassan elszínte- lenedtek a bíborvörös felhők. Búsan virnyá- kolt egy vakvarjú. Ismét hideg, súlyos esőcseppek kop- pantak a bojtorjánleveleken. Ez az esti komorság valamiképpen az öregkor magányosságára terelte gondolataimat, « a nyűtt köpenyes emberre, aki mellettem ballagott. Egész beszélgetésünk alatt az öreg csak egyszer tett említést önmagáról: az első világháború előtt parancsnoka volt a lengyelországi Oso- wiec erődjének. Bizony, ott, a Biebrzában nem csak ilyen paducokat fogott! Emberpár. K. Vasev (Bulgária) kisplasztikája.
