Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-10 / 264. szám
fl Nyolcszáz szó családregény vasúti kocsi fülkéjében ketten ülnek. Az apát régről ismerem. Abból az időből, amikor kevés volt a gondolkodási idő, és Kraut Imrét egy négyrét hajtott pecsétes igazolvánnyal falura küldték: — Ahol a front elvonult, ki kell osztani a földet. Az a fontos, hogy a földet mielőbb kiosszátok, és induljon meg a munka.., — Most a tájat nézegeti a vonatablakból. Azt a tájat, amelyik ez idő tájt minden évben ugyanazt mutatja magából: a sárga tarlókat, a permettől kéklő szőlőt, a dűlőutak fel-felhabzó porát. A vonat a pálya teherbíró képessége miatt az egész vonalon csökkentett sebességgel halad, a súlyos motorkocsi üres a szerelvény elején. Elfogni egyetlen pillanatot, amelyben benne van mindaz, ami azóta történt? Régi jegyzetemet nézegetem, amely még nem kallódott el... Cse- tény? 1950? Vagy 1958? Nem tudom eldönteni, sebtében írtam. A templom előtt odajött hozzám egy fiatalasszony. Iz- zott a gyűlölettől: — Legjobban az fájt nekünk, amikor az a másik újságíró a gyerekeinkről írt, hogy mákhéjle- vessel altatjuk őket. Mit gondol? — Másik jegyzet: dunántúli falu. A hídnál a festőművész egy öregasszony fejét rajzolja. Autóbusz kanyarodik el, az öregasszony utána fordul: — Azt mondtuk, minek ide a busz, hiszen azelőtt csak le a cipőt, aztán befutottunk a városba, ma pedig négy járatunk van... — A téesz-brigádvezető délután kivitt a présházba. Ivás közben arról faggattam, hogy milyen volt az élete negyvenöt előtt. Azt felelte: — Ügy emlékszem, hogy na'gyon sokat fáztam. Mindig hideg volt. — Néhány évvel később ugyanazon a tájon: a püspök azt kérte a megye vezetőitől, hogy szeretné meglátogatni az egyik termelőszövetkezetet, melynek a földje valamikor az ő körzetéhez tartozott. Lehetővé tették. A fekete autó begördült a téesz udvarára. A tagság megszokta a fekete autókat, a püspököt leültették az irodában, kezeltek vele, és elmondták, hogy azóta mi történt velük. A beszélgetést egy pohár borral zárták le. A püspök hazafelé egész úton értetlenül gondolt vissza a látogatásra: — Ezek az emberek húsz éve még a kastély gyepjére se mertek lépni. — Háromszáz kilométerrel távolabb: egy kucsmás, vastagon öltözött ember lép elő a jegyzeteimből. Vadonatúj háza előtt ácsorog, az építkezés befejeződött. Dicsérem a házát, valóban szép és tágas. A kucsmás ember a szomszéd házra pillant: — Annak már antennája is van. A menetrend szerint még van idő az érkezésig. A fiú tizenhat éves lehet, esetleg tizenhét Feje fölött a csomagtartóban tömött hátizsák. Nyílt, csaknem éles pillantással tekint ki az ablakon, majd karjait összefűzve, szemét lehunyva, fejét az ülés támlájának dönti, mint akinek semmi se köti le a figyelmét. Olvasni nincs türelme. A tájat ismeri. Pillanatnyilag az foglalkoztatja, hogy megvannak-e még a kút mögött a színes kerti díszgömbök. Az apa visszagondol a tavalyi utazásra. Hazafelé a felesége a piros bortól kissé bódultán az ölébe hajtotta a fejét, s azt mondta: — Novemberben. ha majd feljönnek hozzánk látogatóba, veszek nekik egy szárítót a fürdőszobájukba, amit fölszerelhetnek a falra. — Az idén már csak ketten utaznak, az asszony márciusban meghalt. Bóna Mihály már egy órája az állomáson 1 várakozik. Kalapban, ünneplő ruhában van. Fekete gyászszalag a karján, mintha a pesti asz- szonyban a saját családtagját gyászolná. Reggel úgy tervezte, hogy a fiúkat is kihozza a vendégek elé, végül másként határozott: a gyerekek maradjanak otthon, segítsenek az anyjuknak, a legkisebb pedig, aki levélben biciklicsavarokat kért a pesti barátjától, fejezze be a kisnyúl ketrecét, mire megjönnek az állomásról. Nem türelmetlen, mégis elég gyakran kimegy a sínek közé, az agyagbs partfalak felől várja a vonatot, de hiába hallgatózik: a Diesel-motor dübörgését még nem hallani. Visszamegy a váróterem hűvösébe. A blondellkeretes tükörbe pillantva, saját régi alakja tűnik föl, s Kraut Imréé, ahogy feltűrt ingujjban' áll a kovácsműhely előtt, egy perccel előbb érkezett a falu főtere felől, ahol a falujárók leállították a teherautójukat Krautot körülveszik a parasztok. — Rossz a vetőgépünk, nem lehet vele rendesen dolgozni. Hiába kaptuk a földet — hangzik a panasz, nyomában helyeslő morgás támad. Kraut hatalmas, szőrös karjával csöndet int. — Kijövünk és megjavítjuk — válaszolja határozottan. — Az eke is rossz. — Azt is megjavítjuk. Bóna Mihály közelebb furakodik, hogy minden szót pontosan értsen. — A lovak a körmükön járnak! — kiált közbe. — Annyi baj legyen, majd megpatkoljuk a lovakat — fordul hozzá Kraut Imre. — A csizmánknak nincs talpa. — Hozunk magunkkal suszterokat is... Kraut hónapokon át minden vasárnap eljött a falujárókkal. Gépet javítottak, szekeret, csizmát, kutat, szerszámot. A vége felé, amikor a falujárók már egyre ritkábban jöttek, Bóna Mihály meghívta Krautot vendégségbe: jöjjön el hozzá a családjával. — Nincs még családom — válaszolta Kraut. — Akkor jöjjön most egyedül, és később, ha majd lesz család, akkor azokat is elhozza magával. — Mi, gyári munkások — magyarázta Kraut az első vendégségben — nagyon jól tudjuk, hogy parasztnak lenni ugyanolyan mesterség, mint teszem azt, lakatosnak lenni. Mi nem csúfoljuk a parasztot, hogy földesztergályos. Mi mindent nagyon jól tudunk, ha a nagygazdák szerint mi nem is vagyunk intelligensek. De tegyük csak fel a kérdést nekik, hogy ki segít a parasztnak? ök vagy mi? Mert mi segítünk. A múlt vasárnap panaszkodtak az újgazdák, hogy szereztek egy cséplőgépet, de nincs hozzá csapágy. Most hoztunk csapágyat... Azóta Kraut Imre minden évben legalább egyszer, a nyári szabadság ideje alatt, ellátogat a családjával Bóna Mihályékhoz, akik rendszerint a téli hónapokban, disznóölés táján viszonozzák a látogatást Pesten. fiú az órájára pillant: menetrend szerint negyedóra múlva megérkeznek. Az ő szemében a két család barátsága az ükapáig nyúlik vissza, vagy még annál is régebbi időkbe, s ő már úgy tudja, hogy az ember életét nemcsak a folyamatos és fegyelmezett szolgálát tölti be, és a boldogulás fogalmába már nemcsak a jobb ebédek és a szebb ruha tartoznak. Thiery Árpád « A falusi gyerekeit sem tehetségtelenebbek. Egy szenvedélye maradt Az Éneklő ifjúság-mozgalomban való részvételért kapott oklevelek, újságcikkek, Balázs Árpád és Karai József zeneszerzőktől érkezett levelek, a berzencei iskola énekkarainak rádiófelvételeiről szóló híradások sorakoznak Peperő Gyula tanár naplójában. Kérésemre a kitüntetések is az asztalra kerülnek, az Űttöróvezetői érdemérem, a Kiváló úttörővezető kitüntetés, egy miniszteri dicséret s a Szocialista kultúráért jelvény. Éppen negyedszázados odaadó pedagógusi munka jutalma mindez, s főleg a Ber- zencén eltöltött utolsó tizenkét évé. A tevékenység »terméke« pedig: két nagyszerű, országosan ismert kórus. De hogyan is kezdődött? — Mély vízbe dobtak. Pécsi diákéveim alatt kért meg egy kedves tanárom, hogy vállaljam el helyette egy kórushangverseny vezénylését. Tantaloszi kínokat álltam ki egészen a koncert befejezéséig, amikor a közönség és az énekkari tagok vastapsa egy életre hitet adott a munkámhoz. Emlékszem, egy orosz népdalfeldolgozást dirigáltam akkor — valószínűleg ezért él bennem ma is olthatatlan szeretet az orosz nép dalkincse iránt. — De ez a kóruskultúrájáról shires Pécsen történt. »Vidéken« is ilyen könnyű volt tapsot aratni? — Nem, ám bennem elejétől volt valami megsemmisít- hetetlen makacsság. Csurgói tanárkodásom során, majd itt, Berzencén is hallatlanul bosz- szantott az a kishitűség, hogy falusi gyerekekkel nem lehet »városi« vagy akár »nagyvárosi« színvonalat elérni. Ez nem igaz. Persze kétségtelen, hogy az utánpótlás biztosítása itt nehezebb; a tovább tanuló diákok nagy száma miatt kellett tavaly feloszlatni azt az ezüstkoszorús diplomával rendelkező KISZ-kórust, amelynek szintén, a vezetője voltam. Ami azonban az iskolai dalosokat illeti, a ' gyerekeknek itt éppen úgy, van fülük, kedvük, hangjuk, mint bárhol másutt. Ráadásul a mi falunk ' felnőttjeit sem kell kétszer kérni, ha alkalom van az éneklésre. Hogy miként sikerült a kamarakórusból és a »nagy« énekkarÚj kiállítások a Nemzeti Múzeumban Két új állandó kiállítást nyit meg pénteken a Természettudományi Múzeum , a Magyar Nemzeti Múzeum épületében. »A földtörténet emlékei Magyarországon« címmel a magyar föld sokmillió éves fejlődését mutatják be kőzetek, ősmarad vá- nyok, földtani szelvények, feltárásokról készült fotók segítségével. A földtörténeti érdekességek között láthatók például a bakonyi kavicsfogú álteknős maradványai — amelyek balatoni kecskekörmök néven ismertek —, az Euró- pa-szerte híres Balaton-felvi- déki agyaxcsiga. Megismerheti a látogató a permi homokkőtől a gerencsei vörösmárványig, a Budai-hegység dolomitjától az Északi-Közep- hegység változatos vulkáni kőzetéig számos földtani képződmény példányait is. A kiállítás különleges színfoltja egy földtani domborzati modell, amely Magyarország eocénkorúnál idősebb földtani képződményeit szemlélteti. A sok száz millió éves föld- történeti múltban élt élőlényeket »Az őslények világa« című kiállítás tárja a látogatók elé. Kiállítottak itt papucs alakú korallokat, tülök formájú kagylókat, színes héjú csigákat. Ritka példányok a 120 millió éves mélytengeri ráklenyomatok, a megkövesedett tüskésbőrűek, halak. Szemügyre vehetik a látogatók a hatalmas . halgyíkok, krokodilok és repülő sárkánygyíkok jó állapotban fennmaradt leleteit is. A kiállítás attrakciója a mintegy hatévi munka eredményeként rekonstruált kapafogú őselefánt: négy és fél méter magas, 5,6 méter hosz- szú, világviszonylatban is egyedülálló maradványai 1859-ben Pannonhalmán került elő. Nagy érdeklődésre tarthat számot a Tisza medrében talált mammut hátcsigolya, medencecsont, agyar, valamint az Ipolytarnóc határában föllelt kőlap, amely orrszarvúak 20—25 millió évve ezelőtti lábnyomait őrzi. Csonka családok Távolabb az anya Az én családom — ez a filcirónnal készített rajz címe. Kis elsős alkotása. Fölfede- zek-e a képen valami érdekeset vagy szokatlant? — ezt kérdezte a kis elsős tanítója. Bevallom, semmi különöset nem vettem észre. »Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske« — így készülhetett. Botvékonyak a lábak, ruhaakasztószerű minden felsőtest. A pedagógus akkor az alakok elhelyezkedésére hívta fel a figyelmet. Két figura — a gyerek és az apja — egymás melléit álldogál a rajzon, a harmadik — az anya — távolabb, az asztal másik végénél. Egyedül. Most már érdekelt a nevelői magyarázat. A pedagógus fölfedte a rajz láthatatlan, valóságfedezetű hátterét. Bomlófélben levő családban él a gyerek. Az anya ezekben a hetekben készül idegen országba egy másik, idegen or- szá»beli férfival. A válás már lezajlott, de a hátralevő napokat még egy lakásban éli — most már mondjuk ezt: volt — családjával. Így ez az első pillanatra kissé jellegtelen iskolai rajz egyszerre mély tartalmat, mondhatni : tragikus tartalmat kapott a szememben. Nem tudom.— nincsenek is ilyen statisztikák —, hány gyerek él úgynevezett csonka családban. Az azonban bizonyos, hogy helyzetük sokszorosan nehezebb, mint a harmóniában élő, két szülőjű kisközösségekben. Pedagógusnak, de környezetük egészének is nagyobb figyelmet kell rájuk fordítania, mint a többiekre. Közülük nem egynél hamarabb és fokozott mértékben jelentkeznek a személyiségzavarok. Olykor — ez is előfordul — éppen az anya hibás törekvése miatt: eréllyel igyekszik pótolni a hiányzó apát, annak szerepét a szigorúságra fokozva le. Máskor a fájó hiányérzet nő nagy kiterjedésűvé a gyermekben, emiatt válik emberkerülővé, koraöreggé, magányossá. Említett pedagógusimerősöm mesélte azt is: hogyan olvasható ki a gyerek játékából a rossz közérzet. Szerepeket elevenít meg, akár a többiek, de a szerepjátékokban sokszor a félelem, a bizonytalanság nyilvánul meg. Szinte mindig kideríthető ezekből a játszadozásokból az is, melyik szülőjével él a gyerek. A csonka családok gyerekeinél újabb konfliktusok forrása lehet az új házasság megkötése apai vagy anyai részről. S ezek gyakran nem a legmegfelelőbb rávezetéssel mennek végbe. A gyerek olykor ellenséget lát új »apjában« vagy »anyjában«, és ilyenkor az is előfordul, hogy a másik szülőhöz szeretne költözni. Egész láncolata alakulhat ki a kisebb-nagyobb ösz- szetűzéseknek, melyek mindegyike egy-egy lelki sérülés lehet. Üjabb konfliktushelyzetet szül, ha a »betolakodó« szülőhelyettes maga is gyerekkel érkezik a házasságba. Ismerek olyan családokat, ahol a kétfelől érkezett gyerekek felnőtt korukra sem váltak testvérekké, de még barátokká sem. Ha à kellő tapintat, nevelési céltudatosság hiányzik az új házasságot megkötőkből, akkor félénk, visszahúzódó, vagy éppen agresszivitással kompenzáló gyerekek nőnek fel. A csonkának maradó családokban egyébként a pszichológusok általánosítása szerint az élet nehézségeinek megértésében humánusabb, jártassabb, érettebb felnőttek válnak a gverekekből. L. L. ból ilyen tiszta hangzást elővarázsolni? Sok-sok egyéni hangképző gyakorlattal. Peperő Gyula szerényen, sőt félszegen beszél saját munkájáról. Ám rögtön határozot- tabbá válik, amikor a községi vezetőség, a helyi téesz, illetve a kórusok kapcsolatáról esik szó. Büszkesége pedig nem megalapozatlan. Mert — mondjuk meg őszintén — nem minden faluban megszokott dolog, hogy a közélet irányítói pénzzel, gépkocsival, s ami szintén nem érdektelen, jelenlétükkel támogatják az együttesek munkáját. Ez a jó tanári közérzet nélkülözhetetlen feltétele is. Peperő Gyulának azonban nincs nyugalma. Üj tervek foglalkoztatják, és rengeteg gond, hiszen megyei szakfelügyelő is. — Minden évben adunk egy-egy koncertet, amelyen neves zeneszerzőink — Bárdos, Karai, Balázs Árpád — darabjait tűzzük műsorra. E sorozat folytatásaként nemsokára egy Kodály-kórus- hangversenyre kerül sor nálunk. Ezenkívül szeretném, ha a berzencei iskolában már hagyományos népdalversenyek a megye minden általános iskolájában meghonosodnának. Az éneklés így válhatna igazán népmozgalommá Somogybán. A lakásban szinte minden a muzsikát juttatja eszünkbe. A magnetofonszalagokon énekkari felvételek, a hanglemezválaszték Bach-tói Kodályig terjed, s a könyvek címlajstroma is széles érdeklődésre vall. Felesége gondoskodik arról, hogy a vizuáliskultúra se hiányozzék az otthonból: a gyönyörű rábaközi, bu» zsáki, kalotaszegi hímzések a szoba egész hangulatát meghatározzák. Bizonyára nem véletlen, hogy a hazatérő hétéves kisfia azonnal a színpompás párnákhoz telepszik. Édesapja szerint belőle is muzsikus lesz. — Régebben több szenvedélyem volt — mondja búcsúzóul. — Például rendszeresen futballoztam, sőt majdnem minden labdajátékot űztem. Most, a korosodással minderről le kellett mondanom — maradt az éneklés és az énekeltetés, a pedagógiai munka. De — úgy érzem — ebben még korántsem jutottam el a lehetőségek határáig. Lengyel András Á TASZSZ fotókiállítása Start A teatenger »hullámain« November 4-én Budapesten, a Műcsarnokban »A Szovjetunió a béke és szocializmus országa« címmel kiáillítás nyílt a TASZSZ fotóanyagából. Képeinket a tárlaton bemutatott fotók közül válogattuk: Tavaszi vetés
