Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
Fiatal város fiatal kollégiuma Csendes kis zugok, faburkolatos társalgó, kényelmes, egyéni ízlést tükröző szobák. Ha az ember nem tudná, hova került, azt első pillantásra is megállapíthatja: fiatalok, diákok laknak itt. A megye különböző vidékeiről érkeztek. Néhol a század elején élt kézművesek elnyűtt használati eszközei díszítik a falakat, másutt saját készítésű faliszőnyegek, megint másutt valaha sokat viselt, gazdagon hímzett mellények. A két térre osztott, nyolcszemélyes szobák egyike-másika kis házimúzeumra hasonlít — A gyerekek ízlésük szerint rendezik be szobájukat — mondja Horváth István, a nagyatádi József Attila Kollégium igazgatója. — Minden szobának névadója van, egy író, költő vagy a munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége. A tanulók felkutatják a névadók élő hozzátartozóit és igyekeznek minél jobhan megismerni annak az életét akiről elnevezték közösségüket. A nagyatádi kollégiumot tíz éve avatták. Az intézmény fiatal, az épület felújított. A régi laktanyára ma már semmi nem emlékeztet. A fiatalok minden korosztálya itt nyüzsög; az általános iskola napközije, kétosztálynyi általános iskolás és itt' lakik a gimnazisták, az egészségügyi szakiskolások, a szakmunkás- tanulók egy része. Lányok és fiúk, kőművestanulók és a jövő egészségügyi szakemberei töltik itt napjaikat. A kollégiumban lakóknak háromnegyed része fizikai dolgozók gyermeke. Sokan közülük korábban egyáltalán nem vagy talán egyszer voltak színházban; kiállításon, hangversenyen soha. Itt olyan közösségbe kerültek, amely gyorsan beoltja őket a művelődés iránti vággyal. Érzékenyek lesznek a szépre. És ez végigkíséri őket egész életükön. A közösségek nyolctagúak, hasonló az érdeklődési körük, egy iskolába járnak, ugyanazt tanulják. A szomszédos szobák lakói azonban néha csak a diákotthonban találkoznak. Itt viszont már igazi közösséget alkotnák és ék érezhető a tanulmányi eredményeken is. Tavaly például a csaknem kétszáz tanuló közül mindössze öten kényszerültek pótvizsgára Amikor a kollégium »beindult-“, a gyerekek 15 százalékának kellett pótvizsgáznia I Tíz év alatt sokat változott a világ. Város lett a község bői és a diákotthonból igazi városi kollégium, hagyományokat ápoló, őrző közösség. Az intézet honismereti szakkörének munkája majdcsak- nem egyedülálló. Rengeteg néprajzi anyagot gyűjtöttek össze a gyerekek: a kihaló szakmák szerszámaitól kezdve a népi szokásokig, szólásmondásokig. Fafaragványokat is őriz a padlás, s már alig fér el az anyag. A kollégium fel ajánlotta a majdani városi múzeum számára. Addig azonban itt őrzik; rövidesen szeretnék megnyitni a padlásmúzeumot. Az évfordulók, a társadat mi ünnepségek megrendezése, a műsor előkészítése mindig más közösség feladata. Így mindenki hozzászokik a szerepléshez, mindenki szeretne jobb műsort csinálni, többet adni. Ahogy eltelik a három vagy négy év, lassan feloldódnak a kezdeti gátlások és mire vége az iskolának, köny- nyebben vághat neki minden volt diák a »nagy útnak«. — Szeretnénk még egy hagyományt teremteni. Meg akarjuk alakítani a kollégiumi baráti kört a volt NËKOSZ- istákból. Megtudtuk, hogy Kaposváron az első népi kollégium is József Attila nevét viselte. Majd felkeressük az akkori diákokat. Megrendezik az öreg diákok találkozóját is és jövőre, a padlásmúzeum megnyitásakor, kiállításon mutatják be az iskola tíz évét. Számtalan olyan »apróság« található az atádi kollégiumban, amely a kívülállónak semmiség, ám szebbé teszi az itt töltött napokat Ilyen például a szobanapló, melyet a gyerekek vezetnek és ide bármi beírható. Az is, hogy melyik nevelőre miért haragszanak, az is, kinek fáj a foga és az is, ki miért örül vagy szomorú. Ezeket az emlékeket megőrzik és amikor évek múlva visszajönnek a volt diákok, a napló derűs perceket szerez, segítségével visszaforgatják az idő kerekét Az elismerések aem maradnak él. A legfrissebb egy arany oklevél, melyet a? Oktatási Minisztérium és a KISZ Központi Bizottsága adományozott a József Attila Kollégium közösségének az országos versenyen élért eredményekért Dán Tibor A Don énekese Régi-régttrozák ének apácskának, kenyéradónak emlegeti a folyót apai nevet is keresztelve néki: Don Iváno- vics. Mihail Alekszandrovics Solohov pedig ennél is többet tett a »kenyéradóért«: ismertté tette a világban, nem földrajzi értelemben. Legendás valóság A solohovi életkezdet mára legendákká vált valóságkalandokkal teli. Tizenöt évesen a Mahnó-bandák ellen harcol, de elfogják. A kivégzéstől édesanyja menti meg. Később erről ennyit mond: »Üldöztük a bandákat ... És a bandák üldöztek bennünket.« Élelmet gyűjt a parasztoknak, ő maga éhezik. Tizenhat éves korában már publikál, Az anyajegy című novellája jelenik meg. Húszéves korában nekikezd a világirodalom egyik legjelentősebb művévé vált regényének, a Csendes Donnak... De maradjunk azoknál az életállomásoknál, melyek jellemzők az íróra, emberre egyaránt. Ismert alkotó, mégis az első vonalba kéri magát a fasiszta támadáskor. Német bombázókat küldenek Vjosen- szkajára, szülőfalujára. A parancs így hangzik: »Elpusztítani Solohov szülőfaluját!« Kéziratai — a Feltört ugar második része — hamuvá égnek, anyját bombarepeszek ölik meg. Az Emberi sorsban visszatér az emlék: Szokolov hazatérve pusztaságot talál háza helyén. S még mindig a mára legendának érzett valóság: magyarul 1935-ben jelent meg a Csendes Don első kötete. Radnóti Miklós, Veres Péter, Bálint György lelkesen köszöntik. 1941-ben megcsonkítva, de új kiadás lát napvilágot: a kiadó Cserépfalvi Imrét hazaárulás vádjával letartóztatják. A fasiszta sajtó Solohov művét »irodalmi Sztálin-orgoná- nak« nevezi. A Csendes Don és Solohov többi regénye, elbeszélése a felszabadulás óta szinte évente újra megjelenik magyar nyelven. Hőseit olvasók milliói zárták szívükbe. Epy tatarszk« mapyar: Grigorij Meljehov Fekete Gyula egyszer azt írta: »Solohov ma az egyik legnépszerűbb magyar író«. S ez a kissé furcsán hangzó mondat voltaképpen állja a Illusztráció a Csendes Donhoz. helyét. Magyar olvasóinak sokaságáról már ejtettünk szót Alakjai — Don környéki kozákok —, mintha a magyar falu jellegzetes karakterei lennének. A solohovi két nagy regény, a Csendes Don és a Feltört ugar pedig mintái, előfutárai, sőt kiprovokálói olyan magyar műveknek, mint Sánta Ferenc Húsz órája, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve. Egyazon igény szülte ezeket is: faluközösségen belül mutatni meg a történelemformáló erők munkáját, azokat a pillanatokat, melyekben a történelem sorsokban személyesül meg, megosztva az egésznek látszó kisközösséget. A Doni elbeszélések 1926ban jelent meg: a majdani nagy regény előtanulmányai ezek a rövid, drámai művek. Mikisara kozák kivégzi két vöröskatona fiát, hogy a többi hétnek enni adhasson. Az a tárnán egy általa levágott vörös századparancsnokban a saját fiára ismer. Sibalok vöröskatona kivégzi a feleségét, aki besúgó lett. Az elbeszélések írója, Solohov már tizenévesen tudta, hogy a legélesebben a legkisebb emberi közösségen, a családon belül ütköznek nézetek, érdekek. Jeles magyar íróink közül többen is ráérez- ték arra, hogy Solohov hősei klasszikus értelemben vett tragikus hősök. A Csendes Dont, ezt az eleven regényfolyamot tizenöt évig írta, s mívességére mi sem jellemzőbb, mint az a nyilatkozata, melyet Prágában tett: húszévi munkát sem sajnált volna művére. Vele a ko- zákság huszadik századi eposzát teremtette meg A Csendes Don méltán állítható párhuzamba Lev Tosztoj Háború és békéjével. Állam az államban, privilegizált réteg volt a kozákság a cárizmus alatt: a forradalom választás elé állította őket. Solohov a legnehezebbet vállalta, amikor eposzi tulajdonságokkal rendelkező munkájába belefogott; az itt és most ábrázolását tűzte célul. Forró talajra lépett. Támadták, persze. Grigorij Meljehov alakjában a történelmi események sodrába került középparaszt fiút írta meg Mint azóta ismeretes, hőséhez modellje volt: kozák kapitány, aki kiI ihály afféle égimeszelő volt, enyhén előregör- bedő testtartással, nagy lapáttenyérrel. Estefelé, ha végzett az etetéssel, kiült az istálló elé és gombos harmonikán muzsikált. Mihály muzsikája szomorú volt, mint a novemberi reggel és az énekek szövegét csak maga értette. Egy idő után a gazdaasszony legkisebbik lánya is dúdolni kezdte ezeket a különös dalokat, s a mai napig sem feledte el őket. Ennek a legkisebb lánynak már az én gyerekkoromban is fehér volt a haja, s ha Mi- hályról mesélt, a hangja öregesen meg-megreszketett. Pedig abban az időben még nem volt öregasszony. Mi, rossz- csontkölykök Mihály néninek neveztük a háta mögött, mert valahányszor alkalma volt rá, mindig szóba hozta a langa- léta legényt. A sokszor elmondott történetet elvesztettem azóta, csak az ősz végi kukoricasírásra emlékeztető dalokat őriztem meg amelyeket »Mihály néni« az elbeszélés hitele végett szokott volt eldúdolni anyámnak és bárkinek, akiben alkalmas szívet sejtett a meghallgatásra. Legutóbb ködös, szeles reggelen indultam hazafelé, s amint a szülőföld fűzfákkal szegélyezett útjaira értem, a táj megtelt kukoricasírással... — Él-e még Mihály néni? — kérdeztem anyámtóL — ÉL Hogyne élne. — És Mihály? — Amíg Mihály néni megvan, Mihály is él — mondotta anyám. Estefelé átléptem hozzá. A konyhában ült, varrogatott. Öezüst feje meg-megbillent Elé álltam és dúdolni kezdtem egy Mihály-dallamot Fölemelte az arcát, szép őszi mosollyal. — Hát még emlékszel? — Meséljen Mihályról — kértem. »Az első há- ” ború idején került hozzánk, fogoly orosz katona volt. Apám Limanovánál maradt, édesanyám nem győzte a lányaival a mezei munkát. Az öcsém akkor még kisfiú volt. Mihály örömet hozott a házhoz. Könnyedén végezte a férfimunkát, jóízűen ette anyám főztjét, és amikor ráért, muzsikált a gombos harmonikán vagy az öcsémmel játszott A kisgyerek oly erősen ragaszkodott hozzá, mintha apja vagy idősebb testvére lett volna. Csintalan fiú volt Józsika, s ha anyám már nem győzte feddő szóval, Mihály lépett közbe. Nagy komolyan előkotorta batyuját vállára vette köpenyét, s úgy tett mintha végleg búcsúzna a házunktól. Józsi dermedten figyelte. A konhaaj tóban azután hirtelen megállt visszanézett ■ ráhunyorított a gyerekre. Ha Józsika jó lesz, mondta, akkor ő nem megy Oroszországba. Az öcsém erre mint a héjjá a .csibére, csapott le Mihály batyujára. Nem leszek rossz, ugye édesanyám, jó vagyok én, kiáltozta, és csak szorongatta a batyut MIHÁLY À legény elrendezte az aratást, télen részibe vágott fát az erdőn, és énekelt nekünk mindennap. Az öcsémet orosz beszédre tanította. Józsika mint említettem, nagy csibész volt, elkényeztetett, kései gyerek, aki három lány után csöppent a családba. Nem félt az senkitől, semmitől, vad játékokat eszelt ki, nemegyszer került életveszélybe. De ez a Mihály, ha baj fenyegette a gyereket — mintha megérezte volna —, rögtön a közelében termett. Kihúzta a folyóból, csizmástul ugrott utána, lekönyörögte a nyárfa tetejéről, ahol egy lélekveszejtő' ágon ugrándozott, elgyalogolt utána a harmadik faluba, ahova egyik pajtásával szökött, akivel elhatározták, hogy világgá búj dósnak. Egy kora őszi napon azután igazán elbúcsúzott Mihály. Dunaszerdahelyre vitték gyűjtőtáborba azzal, hogy onnét már Oroszországba vezet az útja Anyám új ruhát rendelt neki a helybeli szabónál, megajándékozta apám zsebórájával, s mindnyájan megsirattuk, amikor kifordult az utcaajtón. Az —————öcsém vigasztalhatatlan volt. Bár Mihály a szívére tette a kezét, úgy mondogatta: Békében majd eljövök, és viszek vendéget Oroszországba — az öcsém csak ingatta a fejét. S mit tesz isten, még azon az őszön viszontláttuk Mihályt. Csontig lesoványodva, karikás szemmel, rongyosan érkezett, megkerülve a falut, egyenesen a földünkre. Alig bírt járni a fáradtságtól, Dunaszerdahelytől gyalogolt. Éppen kukoricát törtünk a nővéreimmel, s először majdnem elfutottunk, úgy megrémültünk tőle. Csak amikor megszólalt, akkor ismertünk rá Jaj, mi történt veled?! — siránkoztunk nyomorult állapotán, de igen megörültünk neki. Körülültük a kukoricahalmot, s ő elmesélte, hogy spanyolbetegségbe esett, és miközben eszméletlenül feküdt, ellopták a ruháját, óráját, mindenét. Sötétedéskor, a kertek alatt kísértük haza. Józsika ugrált örömében. Másnap anyám elindult a hivatalokba, • addig kilincselt, könyörgött, hordta a hízott ka csáit, amíg Mihály dolgát el nem rendezte. Kijárta, hogy nem kellett visszamennie Du naszerdahélyre, tőlünk egyenesen hazautazhatott Évek múltán egy Oroszországból jött asszonnyal üzent anyámnak. Ez az asszony elmondta, hogy Mihály megnősült, három fia meg egy lánya van, és sokszor írt nekünk levelet, de választ sohasem kapott. (Egyetlen sora sem érkezett meg.) Később, miután Józsink megkapta a SAS-behívót, azzal vigasztalt bennünket, hogy majd odakint átszökik Mihályhoz. így azután, amikor megérkezett az értesítés Józsi eltűnéséről, azt hittük Mihálynál van. Anyám a halála percében is ebben reménykedett. De én akkor már régen tudtam, hogy szegény öcsém örökre elment, s hogy senki, még Mihály sem tudja többé visszahozni. e azt most is megmondom, mert erősen hiszem, hogy ha akkor a mi Mihályunk valami módon megsejti, hogy Józsi a közelében van, minden másként történik. Mert az elment volna érte a pokolba is, tudom, s valahogy megmentette volna. Mert Mihály erős és ügyes legériy volt, langaléta termet, nagy lapáttenyérrel, s olyan I nagyon szerette az öcsémet, ■ mintha az apja, va'gy a test- v ér bátyja lett volna.« ■»padi András i tüntette magát a lengyelek elleni hadjáratban, de hazatérve féktelensége miatt puskacső elé került. Grigorij külsejét tekintve akár Móricz regényalakja is lehetne. Életútja a történelem és az emberi sors tanulságait hordozza. Az az ember, akiben egyszerre munkál a hagyományok tisztelete, ugyanakkor a mássá lenni igénye is. Képviselője a kozákságnak, de e réteg ideológiájával folyton szembekerül ; mintha mezsgyén állna folyton. Már magánéletében is ,e konfliktust kellene legyőznie: asszonyt szerez néki a család, de ő végzetes érzésekkel kötődik egy férjes asszonyhoz, Akszi- nyához. Egyedül marad: a vörösök elfordulnak tőle, a fehérek között idegen, összeszámolták: a Csendes Donban több száz szereplő van. Valamennyi egyénített, más-más jegyekkel bíró, élő ember. A mű maga a csoda: költészetté emelkedett valóság. Kordokumentum és világirodalmi remek. ■4 Az a bizonyos egyes szám, első személy A Csendes Donnal párhuzamosan írt, s csak 1956-ban befejezett regényóriást, a Feltört ugart általában nem sorolják az irodalomítészek ugyanahhoz a színvonalhoz, mint a »Doncsinát«. Egy falu kollektivizálásának drámai, ugyanakkor már-már komikus eseményeit örökíti regénnyé itt Solohov. A Csendes Don szereplői kelnek itt életre, új névvél. A szovjet történelem egyik legkényesebb korszakában játszódik a mű. melyre még inkább érvényes az itt és most ideje, helye: Solohov szinte a tudósító vagy riporter feladatát vállalta magas szinten. Sánta Ferenc meghatározásával az író »erkölcsi őrhelyén« szilárdan állt, ábrázolta a túlkapásokat is, s azt a zavart, melyet ezek okoztak Gremjacsij Logban, ahol már- már győzött Davidov. a volt matróz és az anarchista eszközöktől sem visszariadó Na- gulnov, meg a csendes Razm- jotnov. Simon Istvánnal értek egyet, aki ezt írta a Feltöri ugarról: »Még nagyobb teljesítménynek érzem. A bátőség, hogy egy képlékeny, mer viharosan átalakuló életformát azon melegében ábrázok mert és tudott Solohov, ne" tulajdonítható egyszerűen csr ' a tehetség különleges fog konyságának. Valami belső hit kellett ahhoz, hogy már ak kor letegye a voksot az űi mellett, amikor az még a fonákjáról jelentkezett inkább.« Művében egyetlen stílustö- rést fedez föl az olvasó. A legszebb stílustörést, melyet író elkövethet. Az egyes szám harmadik személyben irt Feltört ugar — Makai Imre gyönyörű fordítása ez is — Davi- • dov és Nagulnov orv lemészá- rolásakor hirtelen átvált egyes szám első személyre, az író szól itt közvetlenül, s ettől egyszerre valahogy rokonhalállá válik a két hős halála: »...Hát nem énekelnek többet a doni fülemülék az én szívemnek oly kedves Davidov és Nagulnov örömére, nem zúg többé nekik az érlelődő búzatábla, nem csobog többé kövein az a névtelen patak, amely valahonnan a Gremjacsij horhos felső végétől folyik...« Soha szívszorítóbb írói »kibeszélés« a műből...! A hazáért harcoltak (befejezetlen), az Emberi sors No- bel-díjas írója műveivel üzen minden korok íróinak: »Becsületesen beszélni az olvasókkal, igazat mondani az embereknek — néha zord, de mindig bátorító igazságot —, erősíteni az emberek szívében a hitet a jövőben, saját erejükben s képességükben, hogy formálni tudják a jövőt«. Élő klasszikus. Leskő László Somogyi Néplap h
