Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-20 / 273. szám

Együtt lenni jó A z emberi lét legnagyobb öröme, hogy vagyunk, és az, hogy nem egye­dül vagyunk. Bolond példa jut eszembe. Sokszor gondolom mostanában: azokkal lenne jó együtt lenni még egyszer, akikkel bocskort kötöttünk a szalmán porzsolt disznó lábá­ra és lekapkod.tuk a kör­mét. Ha elmondanám valaki­nek, legyintene rá: korszerűt­len vagyok. A szalmás pörzsö- lés fölött eljárt az idő. Kü­lönben pedig, ha annyira meg­kívántam, menjek el a vágó­hídra, biztosan adnának a kö­römből két zsákkal is. A példa, ha bolond is, nem jön magától. Azokkal is jó lenne együtt — vétkeink az­óta elévültek talán —, akikkel esténként együtt loptuk a lép­csők alá sorakoztatott hordók­ból a menza savanyú uborká­ját. Az előző felelő erre is azt mondaná, korszerűtlen va­gyok; menjek be a boltba, mérik az uborkát, minek ide a lépcsők alja ... Ennél nagyobb bolondságok is beleférnek az emberbe, és bolondabb válaszok is szület­nek. Azt is mondhatná a fe- lelgető ember, miután megér­zi, hogy nem körömről és nem uborkáról van szó: mit sóvár- gok én tíz ember után, húsz év után? Üljek be egy szín­házba, ott sokkal többen van­nak. Merjem kimondani ilyen be­vezető után, hogy közművelő­désünk fájdalmas gondjára akarom terelni a szót? Nem a porzsolt disznó körmét, és nem a savanyú uborkát aka­rom vagánykodó szentségtö­rőként együtt említeni a mű­velődési házakkal, azokról be­szélnék, csak akikkel jó együtt lenni. Tudja mindenki, ezért épültek e házak, hogy más is, mi is okosabbak legyünk. Hogy halljuk a szép szót, és gyarapodjunk általa. Arra is választ kellene azonban adni, miért járnak olyan kevesen ezekbe a házakba. Amióta szabadművelődés, népművelés és közművelődés neveket említnünk egy gyö­nyörű feladat és nagyszerű fo­lyamat jelölésére, a közösség szó el nem maradhat mellő­lük. Megkérdezek valakit (hat­van felé jár már), mit szeret­ne most a legjobban. Azt mondja, összehívni a régi ban­dát, fölállni a színpadra, és eljátszani a János vitézt. Itt a nagy színpad, nézze, ott! Azt mondja, nem értek én eh­hez. Gondoljam hozzá, hogy a muraközis kocsis játszotta a királyt, a boltos Juci meg a | francia királylányt; a boszor- ' kány, szegény, azóta meg is halt. Nem is játszani, együtt lenni lenne jó. Énekkarnak, tánccsoportnak, zenekarnak kell a taps, , anélkül kiszik­kadna belőlük a lelkesedés, de legjobban az egymáshoz tartozás kell. A tíz éve együtt volt klub tagjai is azt mond­ják; együtt lenni lenne jó. Közművelődésünk, ha kacsa­lábon forog is a háza, ennél többet nem adhat. A többi leg­többször ebből születik. Tartoznunk kell valakihez. Aki csak teng-leng, élni se tud, dolgozni se. Kisodródik valahová a hullám szélére, a part alá, amíg el nem pereg feje fölött az idő. Behúzódik szobájába, és azt is a rádió­ból tudja meg, hogy esik. az eső. Nem győzünk panaszkod­ni, mi lesz, mi lenne velünk, ha eleresztenénk egymás ke­zét. Atomizálódik a társa­dalom — így mondják —, és elidegenedünk egymástól. Meghal a lépcsőházban egy ember, s akkor tudjuk meg, hogy nem is ismertük — így panaszkodott valaki nemrégen az újságban. Dermesztő pers­pektíva. P-ófétai hevülettel áll elő némely népműve­lőnk — amíg meg nem únja —, és hirdeti az igét: jöjjetek hozzám, áldott lelkek, majd én megművellek benne­teket. Van ilyen rendezvény, van olyan rendezvény; mind értetek van, tessék választa­ni ./. Fél év múlva fölszakad belőle a panasz: az istennek ; se jönnek! Hergeli magát, még ilyet is mond: ezeknek, kultúra? Ha meditálni is sze­ret, elméletet gyárt: most olyan korban élünk, hogy kö­zömbösek az emberek, elmo­sódnak a nagy, hősi célok, nincsenek lelkesítő távlatok... Valami valóban elmosódott. Jól emlékszem a népműve­lésnek arra a korszakára, ami­kor újra fölfedezte, hogy a közösségek nélkül moccanni se tud. Klubok alakultak sor­ba, amíg meg nem jelent en­nek a mozgalomnak is a kór­okozója, a »kluboKÍtás». Akkor mindenből klub lett. Ha a bölcs és megingathatatlan elő­adó nem áílva, hanem fotel­ben ülve mondta el vagy ol­vasta föl ugyanolyan unalmas és megemészthetetlen előadá­sát, már »klubszerűség«-ről beszéltünk. Tudok olyan haj­danvolt nagy jó klubról, aho­vá valóban az összetartozás vitte el az embereket. Rájuk­fejelt a művelődési ház, és azt mondta: itt az előadó, de, nincs közönsége, és itt vagy-1 tok ti, éppen rátok fér. Til­takoztak, hogy őket ez nem érdekli, de rájuk ripakodott: ezért fűtök én nektek, ezért világítok? Fölsőbb segédlettel ez a klub is megszűnt... Nem vétett többet a hiva­tal a tanyai olvasókörökkel sem, csak elfelejtette, hogy ezek közösségek. Ha ejvisszük őket álomszép előadásra és töltjük beléjük a jobbító szó­zatot, erejüktől megfosztva hallgatják. Közösségből kö­zönség lesz. Jól tudom, millió és egy gondot vetettem föl. Ki tete­jezze be az olvasókört, ha be­esik az eső? Ki nyissa, ki csukja be? Pénzt adjanak er­re is, amikor művelődési há­zaink is szegények? Ha elap­rózzuk a falatot, mindenki éhes marad. Mégis föl kell tennünk a kérdést: szabad-e mesterségesen megszüntetnünk azt, ami a fejlődés természe­tes folyamataként, alakult, és ott mostanáig jobb nincsen? Ha ezt elkérdezem, az olvasó­köröktől is eljutok egy régi sóhajomhoz, a tanyai iskolák­hoz. Kínáljuk őket boldog-bol­dogtalannak, raktárnak, mag­tárnak. A környék népe min­dig arra fordította fejét, ha világosság gyúlt ablakában es­ténként. Most? Nem tud ho­vá fordulni. Mit akarsz velük? Nem ér­ted, hogy nincs rájuk igény? — hallom mindig, ha elsira­tom őket. Persze, hogy nem értem, mert aki bizonyítani akarja, s nem jön oda velem, megkérdezni a kinn maradó­kat! Csak azt mondja, meg­szűnt az iskola, mert a gyere­kek jobb helyen tanulhatnak. Olyan igaz ez, vitatni se le­het. De nemcsak ebből áll a világ. Kikupálódtunk ágrólszakadt szegénységünkből. Harminc év előtti mércénkhez ha oda- állunk, gazdagnak mondhatjuk magunkat. De ha elveszítjük | egymást, idegtépő rohanásunk > csak sivatag-gazdagságot te­rem. Boldog csak az lehet, aki tartozik vaXakihez-valakikhez. M űvelődési házaink mun­katársai panaszkodnak, rendezvényeikre alig tudnak közönséget szervezni. Az egyik így buggyant ki: Aranyszájú Szentjánost ide­hoznám, csak jönnének. Való­színűleg nincs más orvosság: közönség helyett megint kö­zösséget kell szerveznünk. Ahol pedig van, ott minden­áron megtartani. A kettő kö­zött nem egy hang a különb­ség: egy világ. H. D. Közművelődés az üzemekben, társközségekben Az 1978-as közművelődési terv készítésekor Tabon is számba vették az idei tapasz­talatokat. Megyeszerte- napi­rendre ikerül most a ta­nácsüléseken a közművelődés, amelynek tartalmát — a nö- ■ekvő követelmények mellett — most már jó pár éve a nagy­községi gondoskodás is áthat­ja. A társközségek nem juthat­nak rosszabb helyzetbe köz- igazgatási átszervezés miatt; sőt: így lehetőség nyilik arra is, hogy az erők — képességek, anyagi eszközök — összponto­sításával igényesebb progra­mokat szervezzenek. A gondos­kodás felelősségét fokozza, hogy a lakosság — egy része életmódot változtat: munkás lesz a falusi emberből. Nézzük meg a tabi közmű­velődési tervet, mit fogalmaz meg a munkásművelődésről, a társközségekről! Dr. Szabó Ká­roly tanácselnök elmondta, hogy a hét társközségben az utóbbi időben javultak a tár­gyi feltételek. Az iskolakörze­tesítéssel a volt épületeket mű­velődési házzá alakították át, elvégezték a szükséges felújí­tásokat. Somogymeggyesen augusztus 20-án új| intézményt avattak. A tanácselnök másik mondata azt az ellentmondást tárta fel, miszerint tárgyi fel­tételek javulását nem követte a közművelődés tartalmi gaz­dagodás. Sőt, egyes esetekben visszaesés is mutatkozott. Tor­vajon megszűnt a népi együt­tes. Üjraélesztését megkezdték. Máshol — Sérsekszőlősön és Zalán — a tiszteletdíjas nép­művelő nem vállalja tovább a munkát, lemondott. Mi van e jelenség mögött? A két községben egybehangzó­ak az okok: a megnövekedett követelményeknek nem tudnak megfelelni a tiszteletdíjas nép­művelők. De úgy is mondhat­nám: nem haladtak. Viszont az érem másik oldala is tanulsá­gos. Segítették-e őket? Nem azért fogytak el lelkesedésük szikrái, mert magukra marad­tak? Én is úgy vélem: meg­tartva a lelkes, munkás tisz­teletdíjasokat, szükség van egy főhivatású népművelőre is az összes társközség számára. De kiiktathatatlanok a tiszteletdí­jasok, mert a közösségnek olyan összetartói ők, akik a közművelődés tartalmát lelke­sedésükkel valóban a közösség tulajdonává képesek tenni. Ezt a célt igyekszik megva­lósítani az a terv, hogy a tabi művelődési központban meg­szervezik a társközségi népmű­velők klubját. A feladatok kö­zött aláhúzta a tanácselnök azt is, hogy a tabi művelődési köz­pontnak jobban kell segítenie a társközségeket. A szakmai segítség mellett még csupán ar­ra hívhatjuk föl a figyelmet, hogy a társközségi pártszerve­zetek, a KISZ-szervetek, a nép­frontbizottságok is jobban kap­csolódjanak be a közművelő­désbe. Az ipari üzemek közművelő­dése szorosan hozzá tartozik az előbbiekhez, mivel a tabi mun­kások nagy része a környező településekről jár be a munka­helyére. Mi a fő feladatok közül a legfontosabb? Kitűnik a terv­ből: a nyolc általánost nem végzettek beiskoláztatása, azaz a dolgozók általános iskolájá­nak szorgalmazása. A dolgozók általános iskolájában az 1976/77-es tanévben a 4—7. osztályban tizenheten tettek vizsgát. A munkástovábbkép­zés intenzív tanfolyamán hu- I szonheten vizsgáztak a nyolca­dik osztály anyagából, s ezzel megszerezték az általános isko­lai bizonyítványt. S mindjárt említhetjük a Szakmai tóvább- ' képzés fontosságát. Erre is nagy gondot fordítanak a tabi ipari létesítményeknél. A munkássá válásban kie­melkedő szerepük van a szo­cialista brigádoknak. A jövő terve, hogy azokban az üze­mekben, amelyekben legaia ob tíz szocialista brigád dolgozik, létrehozzák a brigádvezetők klubját. Érdemes fölfigyelni a követ­kezőkre: míg tizenöt általános iskolai, nyolc gimnáziumi szak­kör és klub működik Tabon, az ipari létesítményben kevés a közművelődési csoportok szá­ma. A Videoton tabi üzemében egy irodalmi színpad, egy lö­vészklub, egy rádiós és egy if­júsági klub tevékenykedik. A tsz-ben csak egy ifjúsági klub található, a Campingcikk Vál­lalat meg egy fotószakkört mű­ködtet. A Videoton példa lehet arra, hogy a közművelődési csoportokat milyen fontosnak tartják az üzemekben. S a társ­községekben kevés az ilyen csoport. Kapolyban bélyeg­gyűjtő- és nyugdíjasklub mű­ködik, Somogymeggyesen fotó­szakkör, ' Bábonymegyerben bábszakkör. H. B. Az esti udvar mozdulat­lanságában porcelánmerev virágok. Fekete öregasszony hajbókoló árnya a villany­fénnyel terített küszöbön. — Horváth Jánosékat ke­resem. — Mink vagyunk — mond­ja. — A gazda? — Itthon van. Éppen fej. Mindjárt szólok neki... Ad­dig tessék a szobába... Zavart kendőigazítás — gyors, sutára sikerült moz­dulatok. — Már meg is vetettem az ágyat... A szobában dübörög a kályha, a nénike végigsimít a dunyhán. — Korán fekszünk — men- tegetődzik. — Nem számítot­tunk vendégre. Kisiet a szobából; csöndet hagy maga mögött és puri­tán rendet. Egy múlt századi kereskedésből vásárolt szent­kép sápadozik a villanyfény­ben. A szekrény ugyancsak régi lehet. Gárdonyi egri há­lószobájában láttam ehhez ha­sonlót, és tanító nagyapámék házában. Szikár öregember lép a szobába a friss tej illatával. — Elnézést... A fejést nem hagyhattam abba... — Hányat fejt? — Kettőt. A harmadik bor- jas. Leül. Gyér haja november­szürke. — Hol van az a régi le­gény — kérdezem —, aki a csizmasarkával tűzforráso- kat fakasztott? Fél arca a tenyerében, re­pedezett ujjai közül mosoly szivárog. — Hatvanhárom éves a le­gény — mondja csendesen. Hallgatunk. A sötét ablak mögött, odakint, őszvégi csil­Hol van az a legény? lagok hideg fénye a porcelán­virágokon. A dombokra ka­paszkodó, szeszélyesen ka­nyargó utcákban füstszagú a levegő; tűzhelyek mellett a falu népe. Az öregek és a gye­rekek lefekvéshez készülőd­nek. Egyik-másik öregember odaül az unokája ágya mel­lé, és mesél... Vajon miről mesélnek a karádi nagyapák? Talán a régi, hallgatag pusz­tákról, ahol csontos arcú pász­torok tűnődtek, vagy virtusos legényekről, akik a bicska he­gyével írták a balladákat... Esetleg világháborús lövész­árkokról, amelyek éppúgy ka­nyarogtak, mint a karádi ut­cák, s az agyagarcú bakát a lengedező lőporfüst néha az otthoni füstök békés felhőire emlékeztette... A Horváth nemzetség fér­fiakat termett. János bácsi apjának két fia volt, neki is két fia van. Az idősebbik fia is két férfigyereknek az ap­ja, csak az ifjabbik család­jában nevelkedik egy kisle­ány. Azt hiszem, ő a kedvenc unoka. És ráadásul úgy mo­zog, úgy táncol, hogy a nagyapa benne látja tehetsé­gének újrabimbózását. Nos hát, mit mesélne Horváth Já­nos az unokájának? Sóhajt. — Talán azt — mondja lassan, megfontoltan —, hogy jó érzés volt hallani a tap­sot Budapesten, Franciaor­szágban, Belgiumban és Bég­ben, de az igazi boldogság mégiscsak az volt, amikor vasárnap, litánia után össze­jött a falu fiatalsága és tán­colt, táncolt. Olyankor nem számított, ki kinek a fia-lánya, senkisem nézett a másikra vasvillaszemmel ; az ősidők óta egymást gyilkoló »alsó- és felső vár- megbékélt a tánc­ban, mert akkor csak a tánc volt a virtus. És nem szen­vedett ott senki a kevélység­től, a kivagyiságtól, senki sem mondta a muzsikusnak, hogy »ezt játszd, ne azt-; senki sem verte a mellét, hogy »mindenkinek csönd, mart most én fizetek- !... A dal, a tánc, a gyönyörűség elfe­ledtette az ellentéteket, Happ József tanító űr szavára hall­gatott az ifjúság ... Bizony, sokat köszönhet ez a falu a tanító úrnak, ezt az unoká­inknak sem szabad elfelejte­niük. Néha még látom. Fel­feltűnik a faluban, ahol öt­venegy évig tanított... Most Lellón lakik, kilencvenhárom éves. Ügy hallom, azért járo- gat a karádi tanácsházára, hogy Kodály Zoltán (aki an­nak idején sokszor megszállt nála) emléktábláját szorgal­mazza. Valamikor — a gyöngyös- bokrétás időben — egy újság a címoldalán hozta a képét. Egy somogyi legény most in­dul hódító útjára. Nem pon­tos az idézet, de a képaláírás értelme ez volt. Valóban. A somogyi legény a Karád kör­nyéki legelőkön termett tánc­cal ámulatba ejtette a hazai és a külföldi szakembereket. Hívták hivatásos táncosnak, tanultak tőle, filmezték. Még 1952-ben is — tíz évvel bé­csi szereplése után — elza­rándokolt Karádra egy oszt­rák koreográfus, mert kuta­tómunkája közben a kezébe akadt egy filmtekercs, amely Horváth János mozdulatait őrizte .".. »Eljártuk neki a rezgőst a feleségemmel, itt az udvaron.. .« Ugyancsak 52-ben a Hon­véd együttes művészeti veze­tője kereste föl. — Karácsony másnapja volt — mondja. — Éppen a templomból ballagtunk haza­felé, amikor azt mondja va­lamelyik falumbéli: János bátyám, vendége érkezett. Nagy ember lehet, mert autó­val jött. Jól van, mondom, mindjárt otthon leszek ... Egy hölgy várt rám. Nagyon kevdes, és nagyon művelt hölgy volt. Azért jött, hogy rábeszéljen : menjek el az együttesével Moszkvába. Szí­vesen mennék, bizony szíve­sen, mondtam, csakhogy én most éppen kulák vagyok. Ha esetleg ki tudna venni a ku- lákságból... Hű, az nehéz lesz, mondta az asszonyság, de megígérte, hogy mindent ^ el­követ az érdekemben. Később- aztán levelet írt. hogy sajnos, nem sikerült a dolog. Egy kis tűnődés után moso­lyogva legyint. — Régen volt... Budapest, Franciaország, Belgium, Bécs ... Közben ka­pa, kasza, disznók, tehenek. Nemcsak a pódiumon volt le­gény, hanem a tarlón is. A búzatáblákat szédítő júliusi napfényhez képest gyöngének bizonyult a reflektorfény. Hor­váth János minden szereplés után sietett haza. Hívta a csa­lád, a falu, a föld, az állatok és az esti istállók meghitt lan- gya. Ma is táncol. És tanít. A karádi gyerekek az ő lábnyo­mán indulnak el az ősök bal­ladatermő földjére. Baapudi András Festmények cs pénzek Festmények a pénzeken, pénz a festményeken címmel ren, dezett kiállítást — e hónap elején — a Magyar Nemzeti Galéria. Két képünk erről a kiállításról való. Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép (1896—1902 között) és a Csontváry-érme. Heinrich Ede: A régiségbúvár. (1846) iNémeh Ernő felvétele — KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom