Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-02 / 258. szám

Kulturális küldöttség a szovjet testvérmegyében Virág a csizmák előtt A kerékkötő együttes — két népdalénekes kislány és négy muzsikus fiatalember — dacolt az idővel, amikor paás- fél héttel az útrakelés előtt elvállalta a táncosok kísére­tét. Szenvedélyük, a zene, még a hanglemezboltban és a hangszerüzletben is átsegítette őket a nyelvi akadályokon. Bal hónuk alatt népdalleme­zekkel, jobb kezükben balalaj- kával vonultak be a szállodá­ba, s néhányan rögvest a han­goláshoz fogtak . volna — csakhogy hamarosan indulni kellett a zenei tanintézetbe, a második fellépés színhelyére, A zenei tanintézet előcsar­nokában, a dicsőségtáblán az elszármazott, országosan is­mert tanítványok fényképei, köztük J. Szmirnov, a Belo­rusz Rádió szólistája és Lud­milla Tugarinova, a .Moszkvai Nagy Színház világhírű szop­ránénekese. (Még nem tud­hattam, hogy másnap szülő­városában, Torzsokban is rá­bukkanok majd képeire, ame­lyek Aida, Erzsébet, Jarosz- lavna jelmezében ábrázolják.) Egy középkorú, nyílt arcú fér­finak nyilván feltűnt a jegy­zetelő látogató. Ismereteim megsokszorozódtak J. V. And- rejev igazgatóhelyettes jóvol­tából. — Intézetünk középfokú ze­nepedagógusokat képez a gyer­mek-zeneiskolák számára. Ta­nítványaink a 8., illetve a 10. osztály elvégzése után kerül­nek hozzánk, s négyéves sza­kosított oktatás után kapnak oklevelet. Hét tanszakunk van — népi hangszereseknek, zon­goristáknak, vonósoknak, fú­vósoknak, valamint leendő karvezetőknek, esztrádmuzsi- kusoknak és elméleti szakem­bereknek. Hogy a nyilvánossá­got megszokhassák, tanulóink rendszeresen gyakorolnak színpadon. Jelenleg négyszáz­tízen' vannak. 156 tanáj- fog­lalkozik velük. Nem volt csekély a kocká­zat a »-szakmai-« közönség előtt, amikor — Glinka d- moll triójával — megkezdő­dött a koncert Igaz, ha jól játsszák, ez a romantikusan csapongó hangulatú alkotás nem tévesztheti el hatását a tizenévesekre — és nem is té­vesztette. Pallós László szé­pen »éneklő« gordonkája, Kardos Kálmán magabiztos, elegáns zongorázása és min­denekelőtt Sasvári Attiláné klarinéthangja olyan sikert aratott, s olyan bizalmat kel­tett, hogy a következő szám­nál — Hajdú Mihály magyar pásztordalainál — »lapozni« Űj könyvek Jolsvay — Steirumann — Szilv: A MAGYAR ÁLLATVILÁG SZÓTÁRA 358 oldal, kötve 53 Ft Több évi — ami a szógyűj­tést illeti évtizedes — mun­ka eredményeként publikál­ják most a mintegy 12 ezer címszót tartalmazó szótárt. A művet tájékoztató vezeti be, mely részletekbe menően összefoglalja a szerzőiknek a szógyűjtés, a szerkesztés, az állatnevek helyesírása, a » rendszertani összeállítás vo­natkozásában— hosszas szak­mai megbeszélések, viták és megfontolások alapján — ki­alakított állásfoglalását; ma­gyarázatot ad mindarra, ami az olvasóban a szótár hasz­nálata közben felmerülhet. A szótár magyar—latin és latin—magyar részből áll, ezekhez függelékként a kód- kulcs alapját képező rendszer­tani összeállítás kapcsolódik. A kódkulcs a latin—magyar részben található. A szógyűjtemény összeállí­tásakor a szerzők nem töre­kedtek — az adott keretek között nem is törekedhették — még megközelítőleg sem a teljességre. A standard ne­vek mellett igen szép szám­ban szerepelnek a társ- és né­pi nevek is, amelyeket ilyen gyűjtésben az utóbbi évti­zedben még nem publikáltak. HORGÁSZATI ALAPISMERETEK Szerkesztette; Holly Iván 150 oldal, kötve 16 Bh Az elismert szakemberekből álló munkaközösség élvezete­sen és szórakoztatóan adja közre azokat a legfontosabb tudnivalókat, amelyeket min­den kezdő horgásznak el kell sajátítania, ha sikerrel és eredményesen ■ akarja űzni ezt az egyre népszerűbb sportot A szerzők bevezetésül tisz­tázzák a horgászat alapvető feltételeit, írott és íratlan sza­bályait, majd ismertetik a vi­zek és a halak életét, a kü­lönféle horgászeszközőket és -felszereléseket, bemutatják a fontosabb hazai halfajokat, kitérve természetesen horgá­szatuk legeredményesebb módszereire és lehetőségeire besettenkedő Pallós Lászlót is hatalmas taps fogadta De nem maradt el a tetszésnyil­vánítás olyan kevésbé köz­érthető művek után sem, mint Kodály gordonkára és zongo­rára készült Szonatinája, Ta­kács János Toccatája és Hidas Frigyes klarinétfantáziája A műsor második felében pedig mindannyian ízelítőt kaphat­tunk a szovjet közönség szép iránti fogékonyságából, nyi­tottságából. A Szatmári tánco­kat tomboló taps búcsúztatta. Legfeljebb a Feketelaki legé- nyes után nyílt némi alkalom a gyanakvásra, hogy a több száz diáklány vastapsa nem is annyira a förgeteges csapások­nak, mint a négy szép szál fiúnak szólt, ám az üveges­táncot előadó leányoknak szin­tén ismételniük kellett Lovász Irénke, a Siófokról jött gimnazista kislány, né­melyest zavarba jött a népda­lok éneklése közben, amikor egy kisgyermek a nézőtéren hangosan beszélni kezdett. Végül bizonyára megértette, hogy az apróság »repetát« kí­ván — elénekelt hát egy orosz népdalt, tiszta, szép szövegki­ejtéssel. A kisfiú ismét cse­vegni kezdett Kövesi Gyula »kettőshangú« furulyajátéka után azonban — már csak a száját tátotta. Volt miért... És végül repültek a virág­csokrok a lányok és a fiúk csizmái elé. Már berregett az együttes autóbuszának motorja, de vár­ni kellett, mert Kovács Dezső, a zenekar prímhegedűse szak­mai tapasztalatcserét folyta­tott Tamara Nazinával, az in­tézet fiatal hegedűtanárával. — Készültem a műsor meg­tekintésére és meghallgatására — mondta Tamdra —, hiszen még diákkoromban, a moszk­vai konzervatóriumban meg­tanultam tisztelni a magyar muzsikát Azóta is gyakran játszottam Bartók szólószoná­táját Most azonban kevés volt az idő, ezért csak egy Kreisler<r darabbal köszönt el tőlünk. Kovács Dezső sem maradt adós: a Monti-csárdás ürügyén »odapöttyentett« néhány futa­mot és üveghangot A csoport sok tagján a jóleső fáradtság, a kellemes ernyedtség jelei mutatkoztak. Mégis akadtak néhányan, akik estéjüket inkább a kalinyini filharmónia hangulatos nagy­termében töltötték, a Moszk­vából érkezett gordonkamű­vésznő, Natalja Sahovszkaja hangversenyének meghallga­tásával. Lengyel András f (Folytatjuk) Illyés Gyula heivenöf éves K i ez ax író, töp­rengett Illyés Gyula fényképe előtt kritikus író kortársa, Ró­nay György; »Mit mond ez a fényképarc'í tizein, száj kö­rül a vonások­ban, a szem kicsit hunyo­rin ironikus tekintetében ugyanaz a jel­legzetes kife­jezés, amelyet olyan jól is­mernek, akik ismerik őt; vállának ab­ban a kis moz­dulatában, amely egy­szerre kibúvó is, »bánomis- én« is, gúny is, kétely is. Olyasmi van ebben' az arcban, ebben a mozdulat­ban, meg a versei nagy há­nyadában is, hogy; hátha nem is jól érted, amit értesz; hátha nem is azt mondtam, amit gondolsz. Metsző, de iro­nikus, sokszor fanyar okos­ság.« Rónay Györggyel együtt sokan kérdezték már, kicsoda Illyés Gyula, valójában mit rejt gazdag életműve, hol he­lyezkedik el irodalmunk tör­ténetében? Legelső, ami szembetűnik, hogy életműve eltéphetetlenül összenőtt korával; teremtő módon együtt lélegzik a tör­ténelem változásaival, mert hiába szeretett volna olykor visszaszabadulni csak írónak, korának tennivalói nem eresz­tették: vállalta az író-minde­nes szerepét Tovább vitte Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady örökségét, s úgy merít a hagyományokból, elevenít föl régi műfajokat, hogy közben nem zárkózik el a legmoder­nebb művészi mozgalmaktól sem. A művészet korszerűségét társadalmi és emberi felada­tokkal köti össze: vallja, hogy az irodalomnak szolgálnia kell, csak így lehet igazában modem is. Alkotásra biztató megrendelést mindig korától, pontosabban szólva: népének­nemzetének helyzetétől fogad el. A társadalom mélyvilágá­ról készít látleletet; nemzeti gondokra és veszélyekre fi­gyelmeztet: eszmei félreérté­seket oszlat el; homályban maradt kérdéseket világít meg. Művel a társadalom ja­vát, a közösségi érzés, nem­zeti tudat jó irányú működé­sét szolgálják. Ezé a feladat- vállaló elszántság erkölcsi ter­mészetű: Illyés nem tesz kü­lönbséget egyéni, emberi és Illyés Gyula Talajtalanul Maradék fényű őszi napon faluséi ablakban érnek, nem szülőtalajukon, s gallyaikon: zöld füge, sárga paradicsom. Fagy a föld, de az édesanyás nap mosolyog, biztat, magyaráz. Folyik a cukros átváltozás e lefejezett főkben is konokul. És szint és zamatot kapnak. Érlelik micsoda akaratú agynak rögeszméiként a magvat? Düh-vörösen, talajtalanul! Lesz már a levegő is jeges. De átdöfi sugarával tőrként a telet is, és tesz újra törvényt az édesanya Nap, a kegyes. I Nem gyökéren, rég nem ' talajon, de érek még én is — mire érek? Bozsog a vén fö, mint a malom — Hajtsátok, égbeli fények! fiSïiSSI .vt 9 Első debreceni időtöltésé­hez képest sokkal céltudato­sabban. szervezte meg életét, miután ismét elfoglalta helyét a joghallgatók körében. Erős közéleti hajlamai a politikára terelték figyelmét, más iga­zán nem is érdekelte, mint az irodalom és a közügyek. Szel­lemi érettsége, széles látókö­re, társadalmi érzékenysége messze meghaladta a jogász- bojtároktól elvárható mérté­ket, természetes hát, hogy fe­szélyezték az akadémia kere­tei. Zilahoa belekóstolt az önálló, véglegesen felnőtt élet­be, s Debrecenben is ehhez tartotta magát, hiába í gért ap­jának fiúi engedelmet Hallgatóként főmunkatársi címmel ruházták fel a Debre­ceni Főiskolai Lapoíknál, s már szeptember végétől hiva­tásos újságíró lett a Debrece­ni Ellenőr című napilapnál. Igaz, csak valón tőrnek alkal­mazták, ami annyit jelentett, hogy kedvére dolgozhatott, a zsurnaliszták kollégának is­merték el, de fizetést egy va­sat sem kapott. Mégis döntő lépés volt ez egyre gyorsuló, majd pedig a halhatatlanság­ba torkolló pályáján. Büszke volt tollforgató mivoltára, s akárhányszor szükségessé vált aláírása, soha el nem mu­lasztotta a neve alá biggyesz­teni, hogy hírlapíró. 1898. december 19-én vég­leg megvált a jogakadémiától, és a kormánypárti Debrecze- ni Hírlap belső munkatársa lett. Erről a lépéséről később így emlékezett meg: »... mi­kor mint debreceni jogász be­álltam egy újság redakciójá- ba, szegény mártír édesanyá­mon kívül mindenki elmond­ta az elvégeztetett-et. A hír­lapíráshoz régtől ápolt s tit­kos írói, költői ambíciók jut­tatták eL« A szerkesztőségben szinte semmiért, legföljebb éhbérért fantasztikus erőkifejtéssel dol­gozott. Életre-halálra össze­kötötte sorsát a nyomtatott betűvel, az újsághasábokon vívandó politikai, társadalmi küzdelmekkel. Választása vég­leges és visszavonhatatlan volt. S bár tudta, nem egy lesz ő csupán a sok újságíró közül, hanem riporterként, publicistaként is üstökös, a középszerűeket megszégyení­tő türelemmel, gürcölő szor­galommal, elnyűhetetlen betű- rabotos módjára állt helyt a kötelességben. A néhány so­ros híreket éppúgy fontosnak tartotta, mint a terjedelemre tekintélyes cikkeket. Zokszó nélkül végezte a legszürkébb szerkesztőségi munkákat, az úgynevezett napi favágást, szükség esetén nyomdában töltötte az esti órákat, pedig a társaságtól való távoliét, az Arany Bika nélkülözése igen­csak nehezére esett. Fajsúlyos egyéniségének megfelelően eltökélten küz­dött jogos elismeréséért. Nem ízlett neki az alkalmazkodó kormánypártiság, ezért 1899 tavaszán a függetlenségi Deb- reczen-hez szerződött. Néhány koronával a fizetése is javult, de jövedelme ekkor som lett több havi húsz-huszonöt ko­ronánál. Sovány pénzecske, kevesebb a temesvári díjnoki zsebpénznél, ehhez mérten megalázó szegénységben élt, tele krajcáros gonddal, adós­sággal. De éltette benne a reményt első kötetének közeli megje­lenése. A Verseli kiadását ugyanis elvállalta hitelben a Hoffmann és Kronovitz nyom­da. Sokat jelentett a kiadó bizalmának megszerzéséhez, hogy sikerült előszót íratnia könyvéhez Ábrányi Emillel, aki akkoriban a legtekinté­lyesebb hivatalos költő volt. A Kisfaludy Társaság tagja, országgyűlési képviselő, a Bu­dapesti Napló illusztris belső munkatársa. Meleg ajánló so­rait mintegy előlegként vette tudomásul a tipográfus cég. Bizodalmát az is erősítette, hogy Kis József híres irodal­mi lapja, a Hét közölt néhány verset Ady Endrétől. A fiatal zsurnaliszta ener­giabőségéből arra is futotta, hogy egyre inkább radikális munkássága mellett sűrű ma­gánéletet éljen. Továbbra sem vetette meg a borozgató he­lyeket, emellett, nagy buzga­lommal forgott művészeti, fő­képp színházi körökben. Sze­retett hódolni a színésznők­nek, suttogva éppúgy, mint írásaival a nyilvánosság előtt. Lovagias hajlama miatt pár­bajba keveredett Gerébi Pál földbirtokos huszártiszttel, aki jelenlétében sértő megjegy­zést tett egy általa pártolt színésznőre. Párbajoztak, s érthetően Ady húzta a rövi- debbet, hiszen Gerébi egyene­sen krakéler volt, szerette fi­togtatni kardforgató tudomá­nyát. Közismert volt például, hogy Nagyszebenben egymás­után három szász tisztet skal­polt meg. Adyval különben cimboraságot tartott, ennek köszönhető, hogy a poéta vi­szonylag kevéssel megúszta. Fején, mellén így is véresen sebesült, és bekötözötten állt ki verseit szavalni a Csokonai Körben. Épp az affér idején érke­zett Debrecenbe Ady Lőrinc, hogy tisztába jöjjön fia hely­zetével. Képzelhető, miként reagált a tapasztaltakra az ér­mindszenti puritán gazdálko­dó. De hasztalan próbálta a maga szája íze szerint befo­lyásolni fiát, azt választott útjáról le nem téríthette. (FolytatjukJ nemzeti tennivalók között. Az idő és a hely kívánalmai sze­rint írja műveit, vezéreszméül minden időszakban, és min­den helyzetben a jó ügy szol gálatát vallja magáénak. 1902-ben, halottak napján született. Parasztszármazék helyesebben: uradalmi cselé­dek ivadéka. Tízéves koráig nagyobb faluban meg sem fordult, törekvő nagyanyja jó­voltából viszont a kastély ne- velőnőjetől francia szót ta­nulhatott. Megkockáztatjuk, hogy jelképet lássunk ebben az életrajzi tényben. Illyés mindig két helyen tudott egy­szerre otthon lenni: a társa­dalom legalacsonyabb régiói­ban, a szociális, nemzeti gon­dok sűrűjében és a magas kultúrában, az európai mű­veltség legfinnyásabb igényt is elismerésre késztető körei­ben. Elvégezve a középiskolát, már egyetemre járt, mikor a húszas évek elején Párizsba került — egyenesen a legmo­dernebb újítók, a szürrealisták csoportjába. Összeismerkedett az avantgarde íróival, Ara- gonnal, Eluard-ral, Tzara-val, Bretonnal és másokkal, dol­gozott lapjaikba. Lelkes ifjú forradalmárként vetette ma­gát az avantgarde oly megej­tő, szellemi szabadságot ígé­rő kalandjába. A magyar szürrealizmus egyik manifesz- tumát is ő fogalmazta. Eljátsz­hatunk a gondolattal: lehetett volna francia író, hiszen a franciát második anyanyelyé- ként értette és szerette. Irt verset francia nyelven is. Hogy miért nem ebbe az irányba kanyarodott élete, sőt az avantgarde-tól is miért pártolt el, azt többször leír­ta. 1926-ban érte a sorsfordító élmény, amikor Párizsból ha­zatérve ellátogatott szülőhe­lyére: »Magam Párizsból jöt­tem meg, Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az iro­dalom iránt. Az én megdöb­benésem az volt, amikor szü­lőhelyemen, a pusztán körül­tekintettem. Egyénileg nem vittem valami fájdalmas em­I léket innen, s kint ez a fáj­dalmas emlék — mint min­den emlék — még szépült is. De ez az új. szem most csu­pa iszonyatot látott. Nem is­mertem a ha­zámra. Akkor nem tudtam, csak most visz- szakövetkez- tetve merem kimondani ak­kori érzése­met, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha .csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, ha­nem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és iga­zán.« Ez a fölismerés szövi át er­kölcsi parancsként egész pá­lyáját, jelöli ki művei téma­világát, határozza meg esz­közkezelését, írásainak hang­hordozását. Illyés a.»népi« irány egyik legismertebb alkotója a két háború közötti időben. Ennek az iránynak írói nagyrészt a dolgozó osztályokból léptek az irodalomba, s hívek marad­tak származási rétegeik vá­gyaihoz és szelleméhez. Ma­gyarországon az irodalom vál­lalta át magára mindannak a társadalmi tennivalónak a nyilvántartását,, a gyógyítás módjainak megjelölésével egyetemben, amely egészsége­sen fejlődő nemzeteknél a társadalmi intézmények dol­ga. Szociális, demográfiai, szo­ciológiai, politikai problémák­kal viaskodtak ezek az írók, a nemzet eleven lelkiismere­teként; belőlük szerveződött össze az a nem hivatalos de­mokratikus parlament, mely a nemzet jelenének és jövő­jének dolgait megvitatta és művekben az ország elé ter­jesztette. Illyés szíwel-lélekkel vett részt ebben a munkában, no­ha már a felszabadulás előtt kinőtt a .mozgalom keretei­ből. Külföldön is legismer­tebb műve, a Puszták népe. megdöbbentő tényekkel zsú­folt helyzetképet rajzolt a szolgasorban élő pusztai cse­lédek életéről. Sötét, remény­telen világot fedezett; föl; tár­gya komor, a hang gyakran keserű; a könyv mégsem áraszt egyoldalú életszemléle­tet: nem elégedett meg a le­leplezéssel, a legmegdöbben­tőbb helyzetjelentést is ma­gas művészi igénnyel vetette papírra. A széles körű műveltség megszerzésére erkölcsi, esz­mei indítékok ösztönözték. Ezért forrt össze életművében a nemzeti »sorsproblémák« vizsgálata az emberek, fajták, vallások testvériségének és egyenlőségének eszméjével, de a legtisztább művészi becs­vággyal is. Két idézet megvi­lágítja, mi a tartalma ennek a humanista elkötelezettségű »európaiságnak«. 1942-ben ki­adott francia irodalmi anto­lógiájának bevezetőjét ezek­kel a sorokkal zárta: »Hálánk jeléül szeretném felmutatni ezt a tisztelgés-gyűjteményt a francia népnek, sorsa ne’-"5? pillanatában.« Műfordítás- gyűHemén vének előszavában pedig ezt írja: »Űikori műve­lődésünk szerencsés nemzeti hagyománya az az igénv. hogy irodalmunk • változatla­nul a világirodalom közJeke- dőedénvén legyen egy kis á": akármilven szerényen is, de annak állását jelezze!« M agyarság és F.urnna, haza és nagyvilág egv- sége Illyés életművé­nek egyik legértékesebb esz­méje, legsugárzóbb gondolata. Óceánok című versében arról vall, hogy az emberiség kö­zösségében keresi és találja meg a helyét; »Szűk magyar voltomnak s hazámnak / s éveimnek gátja között / tőled vár, népek óceánja, / új utat e szív, s ha bejárta / új ki­kötőt.« Bélád! Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom