Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
Mattioni Eszter: Hazafelé. (Kavicsmozaik) Kelemen Lajos Üzeneteink elé Szemek fényhálója kapdossa jelünk szögszerű gyertyaláng Az időbe csavarva kínosan összegöngyölítve melyik védővár fája alá mehetünk rejtélybe torzult vallomást fölmondani a működést szeldelt arcunk rezge-keskeny mosolyát Vízen a poshadás rozsddhamva sötétül napok sovány csendje leng tájainkon december hó-hordái semmire átváltott helyszínek Keményednünk igy hasztalan mutatni bánatunk érzelmesen fldy-est a városházán hiszen saját halálunk könnyű ténykedését se tudtuk lerontani A t elnök az elvált emberek titkolt, s rös- telli érzelmességével pillantott a Lányra, csaknem úgy, mintha egy elveszettnek hitt régi családtagjával hozta volna össze a sors. Igyekezett segítőkésznek mutatkozni, de a Lány arckifejezéséből megértette, hogy ez kevés, ráadásul minden szándéka ellenére hiányzik belőle a bátorítás. Ez a felfedezés kissé zavarba hozta, és ha nem is bánta meg, de e percben elhamarkodottnak találta azt a gyors igent, amit a művezetőnek adott, amikor az tegnapelőtt félrehívta az ebédlőben. A művezető a régi barátok nyíltságával és követelő hangsúlyával mondta: ».* szomszédomban albérletben lakik egy vidéki lány, akit elüldöztek otthonról. Olyan hely kellene neki, ahol nemcsak munkát és fizetést leap. Behívhatnád valamelyik nap, hatha lehetsz érte valamit, Mert te segíteni szoktál az embereken...« A lány félszegem ült a széken, bizalmatlan volt. Az elnök öregedő, táskás arca árnyékba esett: semmit se tudott leolvasni róla. A szoba bútorzata még raktárszagú volt, még nem szívta magába a hivatal kávé- és dohányillatát Az erős bútorszag is idegenül hatott a lányra, aki hosszú, copfba font haját a vállán át az ölébe húzta. Azt babrálta idegesen. Szemét lesütötte az ugyancsak vadonatúj szőnyegre, s csak pillanatokra emelte föl. Ilyenkor arra gondolt raidtan : kár volt elfogadni a szállásadónő tanácsát, s bizalmatlanabb lehetett volna a művezetővel szemben, aki az üzenetet hozta, mint egy cselszövés titkolódzó részese, hogy reggel fél nyolcra jöjjön be a ká- téesz elnökéhez.-— Hol dolgozik? — kérdezte az elnök gépiesen. — A városi kertészetben. — Mit csinál őtt? — A gyerekekkel vagyok, akik a nyári szünet alatt a kertészetben dolgoznak. A z elnök bólintott, s még egyszer elolvasta az életrajzot, amit a művezető íratott a lánnyal. »önéletrajzom. A nevem: B. Ilona. Szül.: 1960 augusztus 3. Második általánosba jártam, amikor a szüleim elváltak. Én gyermekotthonba kerültem, majd negyedikes koromban édesanyám hazavitt magához. Akkor ő a tanácsnál dolgozott. Ott a mos- tohaapámmal és a kisöcsém- mel éltünk, majd 1972-ben édesanyám vérmérgezésben meghalt. A mostohaapám visszament az első feleségéhez, engem nagyanyám a nagybátyámhoz vitt. Majd később az édesapám jött el értem, de a mostohám nem szeretett. Üldözött. Nem egyeztünk, sokszor megvert. Legutoljára is a gyomromba rúgott. Akkor nagyon elkeseredtem, és megmérgeztem magam, de idejében kimosták a gyomromat... « — Csak az volt az ok, hogy nem egyeztek otthon? — szólalt meg az elnök. — Mindig azt mondta, hogy éppen olyan élhetetlen vagyok, mint az anyám volt. Én se találom fel magamat az életben. Ide-oda lökdös a sors. Az elnök figyelmesen, sőt vizsgálva nézte a lányt. Nem kételkedett a szavaiban, de az évek során — mint művezető, később a tanács ipari osztályán, végül mint a kátéesz elnöke — megszokta ezt a nézést. Futólag azonban arra gondolt, hogy valamiképpen le kellene tegeznie, mint a lányait, hogy bizalommal legyenek egymás iránt, de rögtön el is vetette a gondolatot. A lány zavarba jött a férfi nézésétől. El is pirult. Az is zavarta, hogy virágmintás ruháját kinőtte, valósággal feszült benne a teste, de csak ez az egy ruhája volt. Ebben szökött el otthonról. — Mióta van a városban? — kérdezte az elnök. — Már hat hete. — Akkor még vissza is vihetik, mert kiskorú. — Nem fognak, mert otthon nem kíváncsiak rám. — Az apokája sem? — Ö sem. — ö mit szolt, amikor eljött otthonról? — Amikor a mostohám legutóbb megvert, este szóltam apámnak, hogy elmegyek, mert nem tudok kijönni a feleségével. Nekem semmit se lehet őmellette, engem mindig csak ver meg üldöz. És nekem más céljaim is vannak, mert én tanulni szeretnék. — Mit válaszolt erre az apja? — Azt válaszolta, hogy ha elmegyek a háztól, akkor oda többé be nem tehetem a lá- boimat. — És akkor maga eljött... — Még azon az estén megszöktem. Volt ötszáz forint spórolt pénzem, és úgy gondoltam, hogy nem halogatóm tovább. A sorsom otthon már jobb sohase lesz. — Miért pont ezt a várost választotta? — Mert már jártam itt, és megtetszett. Egyszer még a nyolcadik általános után voltam itt, amikor a porcelán- festészetet szerettem volna kitanulni, de nem felelt meg a kézügyességem. Legutóbb pedig három hónappal ezelőtt voltam itt, amikor a sportoló lányokkal jöttem. — Mit sportolsz? — csúszott ki az elnök száján. — Kézilábdájztam, de most félbeszakadt. A területi szpartakiádon voltunk itt. Akkor M 'astam le a hirdetőnél egy kiadó albérleti szoba címét. Gondoltam, ezzel a lakás már meglesz. — Azt hitte, hogy másfél hónap után is kiadó lesz az a szoba? — hökkentette meg az elnököt a lány gyanút- lansága. — Igen, azt hittem. De mire jöttem, már kiadták a szobát egy asszisztensnőnek. Furcsa dolog történt az elnökkel. Először azt gondolta, hogy talán a szeme káprázik: a lány arca helyén a kisebbik lányának az arca jelent meg, ugyanaz a nyílt, kerek arc, a mandulavágású szem, az orrhegy d ureas pirossága és az elbigy- gyesztett száj csalódott vonala, ahogyan a kertajtóból utánanézett, amikor végleg elköltözött, és a kapuból egy búcsúpillantást vetett a házra, ahol húsz évet élt, sahol a lányai születtek. A furcsa képet hirtelen a nagyobbik lánya váltotta föl, aki ápolónő volt a megyei kórházban, huszonegy éves korára már el is vált a férjétől; komolyan, sőt szemrehányással nézett rá az idegen lány arcából, tekintetét azzal a különös fénnyel övezve, amitől mindig gondolkodóba esett: kinek volt a családban ilyen furcsa, a másik emberre már-már megalázóan néző tekintete. — Aztán mi történt? — zökkentette ki magát az elnök a feszélyezett hangulatból. — Szerencsém volt, mert a házinéni tudott egy címet, ahol mindig segítenek az olyan hajléktalanokon, mint én voltam. Odamentem a címre. A hely háromszáz forintba került havonta, és négyen laktunk lányok egy szobában. Voltak olyan napok, amikor ketten aludtunk egy ágyon, de nem volt más választásom. De amikor aztán észrevettem, hogy a kis pénzemet megdézsmálják, akkor rögtön eljöttem. — Hol van az a ház? — nyúlt az elnök a toll után olyan lendülettel, hogy a lány megszeppent. — Melyik ház? — kérdezte értetlenül. — Ahql ketten háltatok egy ágyon és megdéz&málták a pénzedet? — Ne tessék!... — tiltakozott a lány gyönge hangon. — Miért ne? — Mert aztán szerencsém volt, és otthagytam őket. Az utcán találkoztam egy kézi- labdás lánnyal, akivel együtt voltunk a szper taksádon. Elpanaszkodtam neki, hogy milyen helyen vagyok, akkor ő ajánlotta azt a nénit, ahol most vagyok. Eljött velem személyesen. Jóra fordult minden. Ahol lakom, ott a nagymamának van egy unokája, és amikor nyitom a kaput, már szalad is elém. Az elnök tétovázott, hogy mennyit fedjen fel abból, amit a művezető révén a lányról tudott Egyfelől megértette, hogy a lány számára ő egy vadidegen ember, s ha kiderül, ' hogy tú‘ sokat tud róla. még jobban eltávolíthatja, másfelől azonban amit tudott nem volt képes magábar tartani. — Igaz, hogy két hétig összesen csak har mine forint volt a zsebedben — kérdezte. — Honnan tudja? — vörösödön el a lány. Hallgatott egy darabig, majd azt mondta: — Amnior a kertészetben az első fizetésemet megkaptam, abból ki kellett fizetni a felmondást a régi lakáson. Azt mondták, hogy erre törvény van. És az új lakásban is fizetni kellett. — Mit ettél két hétig? — Naponta egy forintért kenyeret. — Miért nem szóltál valakinek? — Kinek? — kérdezte csodálkozva a lány. — Valakinek ott a házban, vagy a kertészetben... — Mit szóltam volna arról, hogy csak harminc forintom van? Azt hihették volna, hogy sajnáltaim akarom magamat. Az elnök az életrajz szélére írta a művezető nevét. Valamiért. Alája a dátumot. — Tizenötödikén beállhatsz hozzánk. Van ugyan rendelet, amely kimondja, hogy téged, mert kiskorú vagy, csak csökkentett munkaidőben lehet alkalmazni, de majd kitalálunk valamit. Majd kitanulsz nálunk egy jó szakmát. — Tanulni szeretnék — mondta a lány. — Sokat szeretnék tanulni. Az elnök tűnődve ingatta a fejét, mintha máris a jövőt látta volna maga előtt majd hirtelen elkomorodott: — És az apáddal mi lesz? A lány nem tért ki a válasz előL — Én már kétszer írtam neki, de ő csak egyszer válaszolt Azt írta, hogy rendes legyek. A z elnök felállt az asztaltól, az ablakhoz sétált s kinézett az iroda ablakán, amely egy régi, omladékos házfalra nézett. Ügy tett, mintha tekintetét a ház falára függesztve erősen ■tömé a fejét hogy ez csak látszat volt, hiszen már mindent megértett, mindent kitalált, és mindent megoldott, ami lehetséges volt Ady Endre neve az 1909 őszén tartott nagy sikerű kaposvári Nyugatest után vonzerőt és választóvonalat jelentett a megye értelmisége számára. Azért is, mert a somogyi lapok hasábjain gyakorta hivatkoztak művészetére, közölték egy-egy »eredeti tár- czáját« és versét. Nem véletlen, hogy az irodalmi és művészeti célkitűzésekkel alakult Berzsenyi Társaság is feladatának tartotta az Ady- kultusz ápolását. A társaság 1934. február 15-i ülésén határozta el irodalomtörténeti előadássorozat indítását, amely 8—10 hétre tervezve adott volna képet a magyar irodalomról. Ennek részeként beszélt dr. Biczó Ferejfic leánygimnáziumi tanár Adyról. A díszes meghívó a városháza nagytermébe invitálta az érdeklődőket, s olyan programot ígért, amely valóban a költő szellemében készült: a bevezetésen túl versek előadását, valamint Rei- nitz Béla által megzenésített költeményekből válogatást. A szervezés sikerét bizonyítja, hogy a nagyterem szűknek bizonyult a közönség befogadására és így sokán állva_ hallgatták végig a műsort. Biczó Ferenc mondandójának egyik sarkpontja volt Ady Endre kivételes nagyságának bizonyítása. — Ady — mondotta — Petőfi után legnagyobb költője a magyarságnak, amelynek soraiban sokan akadtak, akik nem ismerték el Adyt zseninek, költőnek és magyarnak, holott mindhárom volt egy személyben. Támadták, ostorozták, sárbarántották, de ma már, bizonyos történelmi távlat után, 'kortársaitól megkapta az elismerést, amelyet megtagadtak tőle életében. Az előadásról készült korabeli beszámoló szerint Biczó »lobogó lelkesedéssel« szólt a költőről, s eközben természetszerűleg elmarasztalta mindazokat, akik ellenfelei voltak. Az Űj-Somogy cikkírójának állásfoglalására jellemző, hogy igyekezett megvédeni Herczeg Ferencet az »érdemtelen kritikai« megjegyzésektől, pedig Biczó csupán tényeket említett. Az érdekes, itt- ott humorral átszőtt előadást jól egészítette ki özv. Kósch Rezsőné leánygimnáziumi tanárnő versösszeállítása. Ihletett és szép szövegmondásával »frenetikus« sikert aratott. Ady Kaposváron írt versét, a Kisvárosok őszi vasárnapjait többször kellett ismételnie. Az Űj-Somogy azzal zárta híradását: »A 'közönség sűrű tapsa jelezte, hogy a kaposváriak között terjed az Ady- kultusz.« ÚJ KÖNYVEK A Corvina Kiadó gondozásában látott napvilágot — a varsói Arkady kiadóval együttes kiadásban — A krakkói Wawel gyűjteményei című album. E kötet gazdag — részben színes — képanyagával kitűnő áttekintést ad a krakkói királyi palota felbecsülhetetlen kulturális-művészeti értékeiről. A művészet világa címmel megindított sorozatban látott napvilágot a német Kuno Mittelstadt tanulmányával a Paul Gauguin művészetének keresztmetszetét nyújtó képző- művészeti kötet. Ugyancsak most került a könyvesboltokba a Toulouse-Lautrec rangos művészetét bemutató album is (ennek kísérő tanulmányát Aleksander Wojciechowski, a neves lengyel művészettörténész írta). A kötetek három ország — Magyarország, az NDK és Lengyelország — művészeti kiadóinak összefogásával születtek. A művészet világa sorozat kaocsán érdemes megemlíteni, hogy a sok színes reprodukciót tartalmazó album igen olcsón kanható. A Művészet és Elmélet sorozatban ielent meg újabb kiadásban a Csontváry emlékkönyv, amely válogatás Csontváry Kosztka Tivadar írásaiból és a Csontváry-irodalomból. Laczkó András Szirmay Endre Fonyód Fönn a hegyen korábban kél a Nap, és keményebben fú az északi szél; zöld vízbe mártódzik a felhő, a messzeség nyugalmat zenél; itt a fák már terebélyesebbek, águk csontosabb — mint a koponyák — minden göcsörtnél — ahogy a mélység makacsul fordul egyet az ág; akár a konok, kemény akarat, vigyázza a hegy bajlódó sorsunk, mert ha lelépünk a csönd padkájáról vak, fekete szakadékba omlunk. Káldi János A Velebit csúcsán Itt a csúcson örülsz már, nincs semmi, ami körülzár, s a legszebb látnivaló a részed. Az alkony tűzvészében parázslik a tenger, s a fűzfasor, mint egy bús idézet, úgy nyúlik el, és jajongva zeng fel, ahol a völgy lapül. A hegyvonulat megkövesedett, óriási merengés. Sziklacsúcs, szirtzuhatag, kőerdő. S mintha itt ülne — láthatatlanul — maga az Idő, Thiery Árpád Meghallgatás & o
