Somogyi Néplap, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-11 / 214. szám

LEVÉLTÁRI ÉVKÖNYV Somogybán és Somogyon tol Szobrok és képek Weeber Klára és Szabados János kiállítása 1970 óta most jelent meg nyolcadig alkalommal a So­mogy megyei Levéltár év­könyve. Ez önmagában is jó: jelzi azt a folyamatosságot, ami a megye múltjának ku­tatásában létezik. Az évköny­vek többé-kevésbé mindig azt tükrözték: hol tartanak a me­gyei és megyén kívüli kuta­tók ebben a munkában. A nyolc, nagyjából azonos idő­pontban (augusztusban) meg­jelenő kötet a szerkesztő sok­szor méltánytalanul mellőzött munkája mellett is szóL Nyolcéves távlatból e kötetek egyetlen — nagy ívű — vál­lalkozás kereteit és méi'etét engedik sejtetni. Tizenhárom közleményt és tanulmányt tartalmaz az év­könyv. Az írások nem lezárt, hosszú évek munkájának ki­érlelt eredményei. Inkább azt mondihatnánk, hogy az átfo­góbb, hosszabb távú búvárko­dás és tudományos munka szellemforgácsai, vagy a rész­letek mívességében is érté­kes, szépen »esztergáit«, de mindenképpen egésszé még össze nem állt dkrabjai. Az egyik szerző még az elején tart a munkának, a másik a nagy lélegzetű mű után a föl nem használt »-cédulákból« írt dolgozatot, a harmadik kuta­tómunkájának amolyan rezü­méjét adja, a negyedik egyik fejezetét bocsátja közre. E kötet írásai — az egyen- letlenségek ellenére is — szo­ros egysési’e tartoznak, egy nagyvonalú szerkesztői-kuta- töi elképzelés jóvoltából. Is­meretes, hogy hazánkban a XVI. századtól lelassult az ország gazdasági erőinek fej­lődése. Hol kezdődött és mi­ben fogható meg a tragikus fáziskésés ? Erre a marxista történettudomá ny jól ismeri a választ. A képet gazdagít­hatja, s az elmélyült, árnyalt látásmód kialakítását előse­gítheti a kisebb régiók és me­gyék viszonyainak kutatása. Ehhez szeretnének hozzájá­rulni a maguk módján a le­véltári évkönyv szerzői is. a A kötet 13 írása közül ki­mondottan forrásközlemény­nek számít Komjáthy Miklós­nak, a somogyi konvent II. Ulászló-kori okleveleit fölso­rakoztató munkája. Ugyanide tartozik Rákóczi kurucainak első dunántúli hadjáratát a megmaradt iratanyag alapján bemutató közlemény. Bánkúti Imre tette közzé. Benda Gyu­la és L. Imre Mária tanulmá­nyát is ide számíthatjuk. A magyar történetírás­ban régóta makacsul tartja magát az a fölfogás, amely a termelőerők fejlődésének las­sulását, az adott társadalmi- politikai keretek megmereve­dését szinte kizárólag a török hódítás számlájára írja. Kál- dy-Nagy Gyula kezdte ku­tatni a török adóösszeirások ívei alapján a kor gazdasági viszonyait, és sok tekintet­ben kiegészítette-módosítot- ta a képet. S azóta több más munka is született e tárgy­körben. 1973-ban például Szakáig Ferenc irt fontos ta­nulmányt Dél-Dunántúl küL- kereskedelmi útvonalainak jelentőségéről, éppen a somo­gyi évkönyvben. Eobe a sor­ba tartozik Solymosi László írása is. Mikóczi Alajos nagy­bajomi pedagógus több évi kutatómunkájának adatait fölhasználva Nagybajom és a környező kisebb települések hódoltságkori történetét vizs­gálja, elismerésre méltó for­rásanyag es irodalom segít­ségévei. Érdeklődéssel lapoztam Szi­li Ferenc írását, amely a Ka­posvári Cukorgyár létesítésé­nek körülményeit, s ak első éveket mutatja be. Kaposvár városfejlődésének izgalmas es csak részleteiben ismert feje­zete ez. Az évkönyvek 4. kö­tetéből tudjuk, hogy a század- fordulón a megyeszékhely di­namikus fejlődésében döntő szerepe volt a cukorgyárnak «s a volt Eszlerhazy-uiadu­lom területén megszervezett MIR-bázisgazdaságnak. Szili Ferenc tanulmánya korrekt ipartörténet. De csak ennyi. Forrásainak alapja a cukor­gyár iratanyaga, különösen a levelezések. A tanulmányíró ezek földolgozásánál tart, s ezért nem kaphattunk-olvas- hattunk többet a cukorrépa­termelés közvetlen; a parasz­ti gazdaságokban. termelési szerkezetet, munkarendet át­alakító hatásáról, s a cukor­gyár létének kisugárzó jelen­tőségéről. Sokoldalú forrásfeltárás jellemzi Takács Éva dolgo­zatát, amely tíz- zselicségi község paraszti erdőgazdál­kodásának módját elemzi. A társadalmi-gazdasági fej­lődésben megrekedt Magyar- országon milyen volt a mű­veltség, az iskoláztatás? — ennek dunántúli jellemzőit vizsgálja a XVIII. század ki­tűnő ismerője, Benda Kálmán és dél-dunántúli vonatkozá­sait sokoldalúan dokumentál­va Kanyar József. Benda írá­sa csak egyetlen jelenséget világít meg — a paraszti írásbeliség mértékét —, de rendkívül élesen, a korabeli Nyugat-Európa paraszti mű­veltségével is összevetve. Ka­nyar József nagyobb feladat­ra vállalkozik: annak a vi­szonylagos lemaradásnak az okát keresi, amely a Dél-Du- nántúl és Pannónia északi része között a XVIII. század­ban fönnállt. Kanyar nem dokumentál és nem hivatko­zik fölöslegesen, s az aprólé­kos részletezés helyett sokszor talál tömör, nyelvi erőben sem elvetendő, értékelő fo­galmakat. Részben ide tarto­zik Király Lajos írása, amely a helynevek fontos segítségét ajánlja — néhány példa se­gítségévei — a kutatók fi­gyelmébe. Rippi-Rónai irodalmi kapcsolatairól Laczkó András írt, elsősorban a somogyi sajtó alapján. Péterffy Ida Pálóczi Horváth Ádám életé­nek azt a rövid időszakát ele­veníti föl, amikor a költő somogyi banderistaként Bu­dára vonult. A szerző igyek­szik az esettel kapcsolatban sok mindent elmondani Pá- lócziróL Az új és a már meg­lehetősen ismert tények (vé­lekedések a női emancipáció­ról) szükséges rostálásának elmaradása azonban nem szolgai a tanulmány előnyé­re. Alighanem minden törté­nész álma, hogy olyan mun­kába foghasson, mint Király István. Egy-egy nagy formá­tumú történelmi személyiség egy-egy történelmi sorsfordu­ló idején ... Mennyi izgalmas lélektani motívum, drámai- ság, az eszmek, a tettek, az esetleges személyes motívu­mok ütközése, egymásba ol­vadása. Ezzel kísérletezik Ki­rály István is. A forradalmi erők viharában sodródó kis­gazda politikus Nagyatádi Szabó István életének 1919-es szakaszát tárja elénk. Szán­déka, hogy alakját megtisz­títsa a rárakódott történelmi portól, amely — véleménye szerint — zavar bennünket Nagyatádi Szabó elfogultság­mentes megítélésében. Külö­nösen Révai József és Varga Jenő megállapításaival száll vitába Király, jól tudván, hogy a ragyogó tollú törté- nelmi esszéíró Révai írásai, ítéletei ma is erősen hatnak. Üj forrásokat nemigen sora­koztat föl, de az ilyen mun­kánál ezekre nincs is feltét­lenül szükség. Intuíció és fantázia, éles logika és esz­mei tisztánlátás kell ide. S úgy tűnik, Király nincs ezek­nek híján. Előadása — jólle­het történelmi szakmunkára csak ritkán illik a kifejezés — helyenként szuggesztív, sodró erejű. Munkásságának talán egyik csúcsa ez a ta­nulmány. Mégsem tudunk vele egyet­érteni. Király István Nagy­atádi Szabó föllépését, az 1919-es márciusi eseménye­ket a Tanácsköztársaság el­hibázott parasztpolitikájának szemszögéből, a már helye­sen ítélni tudó utókor szemé­vel nézi, s ezzel el nem ke­rülheti az igazán jó történet- írás egyik csapdáját, a histo- rizalást. S ebből következik a tanulmány többi, főleg, szemléletbeli hibája. Király bemutatja Nagyatádi Szabót, a Berinkey -kormányban mi­niszterséget vállaló kisgazda politikust, aki radikális föld­osztást altar, S így ellentétbe kerül a türelmetlen, doktri­ner szociáldemokratákkal, akik az azonnali földreform szisztematikus és következe­tes véghezvitele helyett rög­tön szövetkezeiét alakítaná­nak és elidegenítik az évszá­zadok óta mohón földre vá­gyó parasztságot. Nagyatádi visszavonul a politikai passzi­vitásba. S bár a szerző nem mondja, de sugalmazza: Nagyatádinak e keserű élmé­nye magyarázza későbbi sze­repét az ellenforradalmi rend­szerben. A földosztásra . »gaz- daszemmel« vigyázó Nagy­atádi visszavonulása a már­cius 21-i fordulat után embe­ri-politikai szempontból ért­hető; ő már nem képes a forradalommal haladni. De \ezzel aligha magyarázható együttmenelelése az ellenfor­radalom, a keresztény kurzus idején régi »ellenfeleivel«, az arisztokratákkal és a dzsentri politikusokkal. Sőt, ő és párt­ja egyik támasza lesz egy ve­lejéig antidemokratikus rend­szernek és a parlamentnek, megszavazza a nevéhez fűző­dő vérszegény földreform­novellát, s lehetővé teszik a rendtörvény és a visszalépést jelentő választójogi törvény megszavazását, és együtt kor­mányoznak Bethlen István­nal. Ezért találó Révai, Varga Jenő és Károlyi Mihály kri­tikája, noha lehet, hogy Nagyatádinak ez a szerepe egyénileg tragikus volt. Ha indokolt Is lefújni a port a régi portréról, meg kellene nézni a porréteg alól előbuk­kanó kép másik oldalát is. Csupor Tibor Családi kettős ünnep: a ka­posvári művész házaspár, Weeber Klára szobrászművész és Szabados János festőmű­vész egyidőben mutatkozik be a közönség előtt. Weeber Bu­dapesten, a Ferencvárosban, abban a kerületben, ahol szü­letett — a Pincetárlaton sze­repel —. Szabados a szülővá­rosában, Kaposváron, a Somo­gyi Képtárban. A kettős ünne­pet közösségivé avatja — a fővárosban és Kaposváron — a művészetbarátok érdeklődé­se. A Ferencvárosi Pincetárlat eddig is igyekezett programjá­ba venni a somogyi képzőmű­vészet bemutatását. Ok is van rá. hiszen testvéri szálak fű­zik a kerületet Somogyhoz. De úgy is mondhatjuk: Ferencvá­rosban érdeklődnek a születő­ben levő mai művészet iránt, s az értékeket megbecsülik. A Pincetárlat új kiállítása annak a Weeber Klárának friss alkotásait mutatja be, aki tavaly szobrot készített a fe­rencvárosiaknak. Mostani egyéni kiállításának a hírvivő­je lehetett a szoborkiállítás, miután a kerület sok lakója keresi fel a 'kiállítótermet, hogy megismerje a művész több alkotását is. A Pincetárlat vendége nem­csak a ferencvárosiaknak nyújt újat — tegyük hozzá: iz­galmasat. művészi élményt —. hanem Weeber művészetének ismerői is kiegészíthetik isme­reteiket a szobrász tevékeny­ségéről. így néztem én is ezt a bemutatót. A szobrok több­ségét ismerem, s az a néhány új, amely itt került először a nyilvánosság elé, jól kiegé­szíti az összképet, amelyet ed­dig alkothattunk a művészről. Tulajdonképpen három új szobráról szeretnék beszélni, de hozzáteszem, ezek is bele­épít nék abba a sorozatba, amely az. alkotó munkásságát tárja elénk. A Mosoly című kisplasztika kultikus sz.obor, köze van a népművészethez is, de alapvetően egyik lehetősé­get sem meríti ki teljesen az átkötő, hanem a maga képére formálta játékos szobrocská­vá. Három darabból áll, s al­kotóelemei akár a »fészerből« is előkerülhettek volna. De máris feledjük a véletlent, s talált tárgyak, fadarabok esz­Szabados János: Buzsák. tétikáját, mert egy különös mosoly, vigyor azt mondja: igenis tudatos alkotói program alapján született, lett ilyenné ez a szobor. Weeber Klára má­sik új műve a Jelmezben cí­mű. amelyet — az előbbi kék színével szemben — lilára fes­tett, jelezve azt a mesés han­gulatot, mely csak úgy árad belőle. Ezt a szobrot erdei sé­ta alkalmával képzelhetné el az ember — a szél, az ágak iátékának, az. erdő suttogásá­nak élményeként. S mintha csak az eddigiekkel akarna pe­relni, bemutatja a Zsennyei emléket, ezt a gondolati töl­tésű, lecsupaszított meditációt is. A már említett három új szo­bor mellett meg kell említeni még kettőt: a Bábut és a Ru­hát. Ezek Weeber új »start­helyét« mutatják. Még többet szeretne megmutatni a szép­séges anyagból, a fából, a plasztikai játékosságot tovább fokozza és az elszemélytelení- tett formában is megmutatja az életet. Mint a gyerekek a játékok esetében. Ennek a so­rozatnak kiérlelt darabja a Kisbojtar, amely naív egysze­rűségével és bájával a népme­sék világát térélményként tár­ja a nézők elé. Szabados János a Somogyi Képtárban másfél évtizedes festői munkásságát úgy ünnep­li, hogy legújabb alkotói kor­szakának friss darabjait vo­nultatja föl. Mint már a ki­állítás megnyitásáról szóló híradásban is jellemeztük: to­vábbi lehetőséget jelent szá­mára a szülőföldhöz való szo­rosabb kötődés, annak az év­százados hagyománynak a megismerése és . festői feldol­gozása, amely a jelennel, vál­tozó életünkkel szembesül. Ikerpályán jár a művész há­zaspár, Weeber és Szabados, de mindketten, más oldalról közelítenek a témához. Szaba­dos a szürrealizmust mai élet­jelenségként fogja föl és áb­rázolja. Képeinek világát a múlt hagyományának tisztelete és a változó élet kontrasztja jellemzi. A nyári budapesti gyűjteményes kiállítás felvo­nultatta mindazt, amelynek tanulságai beleépültek új mű­veibe. S ezek láttán érezzük: Szabados továbbérleli témáit, mondanivalóját — annak ér­dekében, hogy még meggyő­zőbben állítsa elénk mai éle­tünket azokkal a hagyomá­nyokkal, amelyek a .jövő gaz­dagításához feltétlen hozzá kell járuljanak. A kiállítónak tehát nemcsak ünnepi progra­mot jelent ez a bemutató, ha­nem a továbblépés lehetőségé­nek fölmérését is szolgálja. Horányi Barna Naplójegyzet Útipoggyász az aranyparti nap A sárga, műanyag fonatú székre gesztenyelevél esett. A fehér nadrágos fiatal­ember mielőtt leülne, föl­emeli a levelet, ami olyan barna, mint egy üdülő Ford- tulajdonos havanna szivarja. Nézi. Eldobja. Kólát és kávét rendel. Az Omnia-kert gesztenyefái alatt látom vendégül a nyár­végi délutánt; hűvös sört iszunk, valami importkülön­legességet. Jól esik a hűtött sör, s a felszolgálólány sze­zonvégi mosolya, amelybe nem vegyít az agyonhajszolt- ság kényszeredettséget. Arcok suhannak a fák mögött, em­berek sietnek az állomás fe­lé. Viszik a nyarat. Vtipogy- gyász már az arcbarnító aranyparti nap, s a kempin­gek vízszagú éjszakái. A für- döholmi közé csomagolták a futó ismeretségeket, a rövid, de az emlékező érzékekben maradandó nyomot hagyó szerelmeket', egy-egy szesztől piros hajnalt, amely a rózsa­lugasok környékén kelt fel, suttogásokat, csillagfényű kis sikolyokat a minden-titkok bokrai közül, egy szivsajditó örökszép pillanatot, amelyet a szántódi révnél, a délután és az alkony mezsgyéjén él­het meg az ember, mig átnéz Tihanyra, Egyenként, kicsinyenként hordják el a Balaton-parti nyarat, s tudom, mire a ne­gyedik sörösüveg is kiürül előttem, egyedül maradok a szivarbarna leveleket hullató gesztenyék alatt. A fehér nadrágos fiatalember kifizeti a számláját, s megüresedett asztalához már senki sem ül le az idén... Elindult vala­hová — Budapestre? Párizs­ba? —, egy a sok közül, aki láthatatlan poggyászként vi­szi magával a siófoki utcák zsivaját, a közlekedési dugók­ban vergődő úrvezetők szit­kait, a dudák süketítő sipíto- zását, a tumultust az áruhá­zakból és az átkelőhelyekről, a sorbanállást a lángosbódék elöl. a papírhulladékot a vi­rágágyásokból, a vadkempin­geket az aranypart bozótjai közül.., Egy reggel arra ébredünk, hogy a hónapokon át negy­venfokos lázban égő város homloka hűvös, s szemében a hóharmatos őszök aggodal­maskodó józansága; s a szél­védőüvegen keresztül meg­lepve látjuk, hogy mindenütt elsőbbségünk van, mert egye­dül vagyunk az útkeresztező­déseknél, és a közlekedési lámpákat is megvakították, mert már nincs forgalom, amit irányítani kellene; a rendőr alezredes, aki cserzett arccal, bukósisakban állt az úttesten harmincfokos Hőség­ben, órákon át, mert nem volt, aki felváltsa — ugyanis minden emberének legalább négyfelé kellett volna szakad­nia ahhoz, hogy elegen legye­nek —, legendás motorkerék­párját nyugalomba küldi, s leül az íróasztalhoz aktákkal bíbelődni; a tanácselnök váll­fára akasztja fekete zakóját, s reméli, hogy egy ideig nem hívják díszelnökségbe, mert már másutt rendezik az or­szágos konferenciákat; a ven­déglátók diákarcú igazgatója nem ir több válaszcikket, mert az újságírók is másfelé keresik mostanában a té­mát ... És különben is ... Akkorra már elnéptelenedik a szállodasor, s az éjszakai mulatók vörös lángjai ki­hunynak. Elfolynak a ködbe a neonfények, s a főpincér tükörfényes koponyája már egy távoli város első osztályú vacsorázóhelyén villog. És el­utaznak a zenészek. Mennek a táncosnők, az énekesek után, s a Balaton-parti sétá­nyok, parkok hozzászoknak a csendhez .. . Igen. Hamarosan arra eszmélünk, hogy egyet­len levél sem maradt az Om- nia-kert gesztenyefáin, s a műanyag fonatú székeket raktárba vitték. A szürkület korán jön majd, s a vendégek behúzódnak a faburkolatú falak közé, ahol sör helyett konyakot kérnek a felszol­gáló lánytól. A Kálmán-sétá- nyon pedig csak elvétve ta­lálkozunk valakivel, de az a valaki többnyire ismerős lesz, akivel kezet fog és elbeszél­get az ember. Olyankor rá­döbbenünk majd. hogy egész szezonban nem találkoztunk, s legutóbb akkor váltottunk néhány szót, amikor az Om- nia-kerti gesztenyefák ágait a tavalyi tél baltája csapkodta. Es arra is rádöbbenünk, hogy akikkel az utóbbi hónapokban beszélgettünk, egynek sem emlékszünk az arcára, a lyangja színére, hogy jelleg­telenné szürkültek bennünk ezek a napbarnította arcok. Mert a balatoni nyár nem hagy időt a lényeges vonások fölfedezésére. Sört iszom az Omnia-kert- ben, s mire a negyedik üveg kiürül, egyedül maradok. De akkor fölemelem a kezemet, és kifizetem a számlát. Aztán egy ráncossá fonnyadt gesz­tenyelevéllel elindulok, hogy megkeressem a barátaimat, akikkel vörös bort szeretnék inni őszi estéken. A vörös bort nem hútjük majd le, s egészen kevés szódavizet fröccsentünk hozzá, s kortyol- gatás közben bölcs és pihen- tetöen felesleges dolgokról beszélgetünk. Keresünk egy öreg, málló vakolatú házat, ahol a nappaliszobát még szénnel fütik, s úgy düdörög a kályha a kora esti homály­ban, lámpagyújtás előtt, mint gyermekkorunkban. rl~,ulán elmegyünk Törekibe is egy öreg festőhöz, aki vaddisznópecsenyével kínál, s elmondja, milyen volt az idei almatermés. Vagy megláto­gatjuk a Szabó Lőrinc-arcú zenetanárt, aki furcsa hang­szerek és öreg bibliák között szólaltatja meg a Balaton tün­dérének varázssípját, amely a régi, elhagyott szeretőket juttatja eszünkbe ... Aztán, ügy éjfél felé, elbúcsúzunk egymástól. Előfordul majd, hogy én még akkor sem me­gyek haza, mert úgy érzem, vár rám a Balaton. Egy üveg borral a hónom alatt kisétá­lok tehát a mólóhoz, hogy föl- köszöntsem a roppant nagy vizet, amely elhagyatottságá- ban olyan rideg és fennséges, mint egy igazi tenger. És megvallom neki, hogy éjsza­kánként vitorlásokról álmo- dom, amelyek óriás sirály­szárnyakon emelkednek a le­vegőbe ... Szapudi András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom