Somogyi Néplap, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-25 / 226. szám

TURINI EMLEK Vendégségben a vendégnél »Kossuth lakása idegen birtok. Egy-két évtized múl­va senki sem tudja már a máz idegen városban, ki volt Kossuth...* (Eötvös Károly) A torinói pályaudvar in­formációs irodájában megka­pom a város térképét — Ajándék — szabadkozik • díszegyenruhás férfi, amikor zsebembe nyúlván megesörge- tem líráimat. — Grácia — visaonzom mo­solyát, és jelzem, hogy ezzel nagyjából ki is merült a szó­kincsem. Ö nem hagyja eny- nyiben a dolgot, szép, dalla­mos nyelvén szóáradatot zú­-dít rám, mindenáron infor­málni, segíteni akar. Ekkor kimondok egy nevet. És meg­lobogtatom az ajándék térké­pet — Kossuth ... Kossuth.... — ráncolja homlokát az egyenruhás, majd felvilla­nyozva folytatja: — Luigi Kossuth. Bólintok. Erre ő heves mozdulattal elragadja a tér­képemet, töltőtollat ránt elő, s a kék, zöld, sárga vonalak közé erőteljes pirosat húz. A vonal a Victor Emmanuel korzón halad, majd befordul balra, egy kis mellékutcába, onnan kijut a Piazza Balbóra. Megértem: közel a cél, nem kell közlekedési alkalmatosság után néznem. — Haus — mondja az olasz, majd kidiilleszti mellét fura pózba merevedik. Evvel adja tudtomra, hogy szobor is van a »haus« -előtt Öt perc séta. Mielőtt föl­fedezném az emléktáblát, megismerem a teret és a há­zat. Az elém táruló képet Eötvös Károly így írta le a múlt században: »A ház, ahol a Kormányzó lakott, egy kis térre néz ablakaival. A 1er körül van véve alacsony kő­fallal, s tele van kisebbszerű szobrokkal, s díszcserje fák­kal, szépen kavicsolt, kes­keny utakkal, s van benne víztartó medence, s kis szö­kőkút is... Kis vasrács ajtai mindig zárva vannak.« A téren azóta eggyel több a szobor. A harcias vagy szó­nokias pózba merevedett, díszruhás olaszoktól félrehú­zódva, kis mellszobor szerény­kedik a park sarkában. Mö­götte bronzos díszcserje. A vasiácsaj tők nyitva vannait A téren olasz kislányok és ( kisfiúk kergetik a labdát, épí­tik a homokvárat, s fogócs- káznak a szarok körül. A padokon asszonyok ülnek. Beszélgetnek, kötögetnek, akárcsak Kaposváron vagy Siófokon és mindenütt, ahol parkok, játszóterek vannak, s padok a fák alatt. S amit még nem láthatott Eötvös Károly, amikor itt járt, az az autó­áradat a park és a járda kö­zötti keskeny utcán. Az ára­dat a Fiaték kapujából ered, mint a Duna Fekete-erdőból. s akár egy szigetet, hömpöJy- gi körül a parkot. Megyek szállást keresni. A hotelportások arcán sajnál­kozó mosoly, egymás után tárják szét karjukat. A ti­zenötödik kudarc után meg­adom magam, és visszaballa­gok Kossuthhoz. A tér elnéptelenedett. Be­zárták a rácsos kapukat. A lombokon átüt a neoniény, világoskék permet hull Kos­suth fél arcára. Átlépem az alacsony kerítést, leülök egy padra a szobor közelében. Ebben a pillanatban a szem­közti ház első emeletén kivi­lágosodnak az ablakok. Kos­suth ablakai. Két férfi kö­nyököl a párkányra, mögöt­tük csupaszon virítanak a fa­lak. Talán éppen a dolgozó­szoba ez, mely az Iratok fölé görnyedő aggastyánt idézi. A kilencvenéves írót, aki napon­ta, fiatalokat megszégyenítő munkabírással, 6—7 órát dol­gozott egyhuzamban. Akinek mindig ellenállhatatlan fegy­vere volt ez a cselekvő erő, mely megvédte testét, szelle­mét szinte az emberi életkor legvégső határáig. Akik az ablakban könyököl­nek, miért is sejtenék, hogy Őszi tárlatok valaki most mögéjük néz, képzeletben körüljárja a szo­bát, s egy szikár öregember cigarettája füstjét érzi a le­vegőben. Vagy talán nem is a dolgozószobát látom, hanem a hálót, ahol — mint Eötvös Károly írja — »a szent öreg utolsó betegségét átszenvedte, s ahol utolsó lélegzetét is vet­te«. A könyöklő férfiak miért is tudnák, hogy valamikor meghalt itt egy ember, akit a magyarok szent öregnek ne­veztek. Igen, »Kossuth lakása idegen birtok«, s ő már nincs a lakásban. Kiköltözött ide a térre, s szoborként is vendég a házigazdák szobrai között. Én most a vendégnél vagyok vendégségben. Életében sokan látogatták. A torinói pályaudvarion fia- kerbe ültek a magyar hon­atyák, s ide hajtattak üdvöz­lő beszédet mondani, hódola­tot kifejezni, üzenetet kér­ni, hogy odahaza elmondhas­sák választóiknak: »Kossuth Bajos azt üzente...« Ügy ne­vezett negyvennyolcasok. Akik közül a legtöbben elég pecse­nyét ettek már a dualizmus konyháján ahhoz, hogy ne ve­gyék komolyan önnön ellen­zékiségüket, hogy nyelvükön frázissá silányodjék a legma- gyarabb szó is, hogy a kos- suthi eszmék, gondolatok egy- egy hatásos fordulattá, csat­tanóvá devalválódjanak a kor­tesbeszédekben. Sűrűn láto­gatták a szemközti házat. La­kóját biztosították hűségük­ről, a nemzet hálájáról. Es alig várták, hogy demonstrál­hassák hűségűket egy pompás temetésen. És mauzóleumot emeltethessenek porai fölé, szobrát kifaragtathassák. Ut­cákat, tereket nevezhessenek eL róla. És sirathassák. Mert lehetett remete, szent. 1 Turinban. Még inkább: nagy J nemzeti halott. Csak toborzó I szónok nem lehetett többé I Magyaróváron és Cegléd pia­cán ... Az ablakokból elröp­pen a világosság. Ülök a pá­don, egyedül a téren. Nam hoztam ajándékot: tokaji bort, nemzeti szalaggal átkö­tött búzakenyeret vagy más effélét. Nagy szavakat sem hoztam ... Balázs János ébresztése Úgy gondolom, egy-egy őszi ! tárlat színeit mindenkor az elmúlt nyárból menekítin. vá­szonra a festők. A nyár fehér, kék lobogásában csodálatos tiszták a színek, a formák, s talán még a megérzések, sej­tések 'is sokkal könnyebben kristályosodnak gondolatok­ká, mint ősszel, amikor az egyértelmű sárgát, zöldet, ké­ket árnyalatok millióira bont­ja a köd, és sejtelmessé, bo­nyolulttá válik a táj, az em- TV, a gondolkodás. Ilyenkor a természet »circumdede- ~e,it«-jába bele-belehallgató v’ÿvész — körülvéve hervadt színekkel, avarillattal, kéte­lyekkel, bizonytalan ítétele- 'elvkel — az elmúlt nyár bí­zón vos ságához, egyértelműsé­géhez menekül. Egy kis ria­dalommal bár, hiszen e né­hány hónapnyi távlat elég már ahhoz, hogy azt az egy­értelműséget naivságnak vagy ■ open vakmerőségnek ítélje, iidegeríül, furcsálkodva szemlélje némelyik művét, melynek titka június, július átütő sugárzásában oly ma­gától értetődő, nyilvánvaló volt. Ezért azután ősszel olyan tüzek is gyúlnak a műter­mek, dolgozószobák tájékán, amelyek műveket emésztenek meg. Versek, novellák, raj­zok, festmények halnak tűz- halált, s az inkvizítor maga az alkotó. Én úgy képzelem, hogy azoknak a műveknek, amelyeket maguk az alkotók semmisítettek meg a történe­lem folyamán »fogyó életük növő lázában,« — ősszel szállt fel a füstjük, kesernyés,, her- vadtlevélszagü éjszakákon, amikor a lélek leginkább ké­pes arra, hogy szembenézzen önmagával, hogy összevesse a különös, az öröklét lehetőse­gét az általánossal, a mulan- dóval. & amelyik mű állja a próbát, amelyik — úgy tet­szik — nem szorul többé szü­lői pártfogásra, patrónusokra, mert életképes, mert öntör­vényű, mert szuverén — az kerül a verseskötetbe, a no­vellagyűjteménybe, az őszi tárlatra. Szeretem az őszi tárlatot, ezt a nagyszerű hagyományt, mert nyarakat lobbant föl bennem. Az idei nyarat, a tavalyit, a tíz évvel ezelőttit, Szinyei Merse Pál jernyei kék egét, de különösen a magyar barbizon : Nagybánya Napját, amelynek szikrázásában festő- lángelmék egész sora alkotott. Azért emlegetem a nagybá­nyaiakat, mert számomra ma is e gyűrkőzésre, hódításra el­szánt csoport az igazi példa, szellemiségük minden közös tárlaton földereng bennem. Ferenczi Károly, Thorma, Glatzés a többiek a jó Hol- lóssytól megtanulták, hogy a műben legalább annyi szere­pe van az érzésnek, mint a tudásnak, hogy a művész sa­ját szemével kell lásson, s nem valamiféle akadémiai szemüvegen keresztül. E kö­zösséghez való tartozás alap- feltétele volt továbbá a mű­vészeti erkölcs, a lehető leg­tökéletesebb felkészülés köte­lessége. Ezeket az elveket kö­zösen vallották a nagybá­nyaiak, s éppen ezért tudtok egymástól különbözni, ezért tartja őket tartalmi és formai újítókként számon művészet­történetünk. Szeretem az őszi tárlatokat, és általában a közös kiállítá­sokat, akárcsak az irodalmi antológiákat. Sokféle arc, sok­féle tekintet: ismerősök, is­meretlenek. A közös kiállítá­sok ritkán okoznak csalódást. Hiszen nem kell több. csak egyetlen művész egyetlen mű­ve, mely egyszerre titokzatos és kitárulkozó, melynek köze van a. meséhez, akárcsak a realitásokhoz, a szenvedélyhez és a közönyhöz, a jósághoz és a gonoszsághoz, egyszóval mindenhez, ami emberi; nem kell több, csak egyetlen mű­vész egyetlen műve, amelyet úgy igazán a magaménak ér­zek — és már elégedetten lé­pek ki a kiállítóteremből. gz. A. Elindulok a Pó folyó felé, Kossuth reggeli sétaútján, ké­ső éjszaka. Az első utcasar­kon egy autó és egy motor- kerékpár ösezekoccan. Nincs baj. Csak a motor sáxhányó- ja torzult el egy kicsit. Az autós, mokány kis ember, pa­pírpénzt számol a tinédzser motoros markába. Vállon ve­regetik egymást, tovább men­nek. Esőfelhő kerekedik, a fák ösezerázkódnak. Mire a part­hoz érek, a Pó tükrén zivatar táncol. Szapudi András Berndth Mária és Mautner József érdeme nemcsak abból áll, hogy gondozásukba vették Balázs János életét és művé­szetét, hanem abban is, hogy szolgálatuk közkinccsé tette Kaposvár tragikus sorsú festő­jének a munkásságát. Találóan jellemezte ezt az 1940-es bu­dapesti Ernst-múzeumbeli ki­állítás alkalmából Bernáth Aurél: Három alapvető vonás jellemezte Balázs képeit r az igazság, a szerénység és a ne­mes érzelemnek az édessége. Ezek a fogalmak azonban csak akkor öltenek testet — s nemcsak ezek, hanem a sze­génységéről, nyomorú sorsáról, betegségéről és életének fiatal kihunyásáról ismert vallomá­sok is —, ha látjuk: mit alko­tott Balázs János. Nem emel­kedett ki a szegények sorából, de tehetséggel maradandót al­kotott. A megyei könyvtárbeli kiállítás alapján azok is meg­jegyzik művészetét, akik eddig mit sem tudtak róla. A város megértése hozta egybe a két eseményt: a könyv megjelente­tését és az emlékkiállítást. Elvá ■ laszthatatlanul, együtt töltheti be hivatását a könyv és a ki­állítás, hisz gondoljuk meg, Balázs képeit több mint húsz éve nem mutatták be. Magam is úgy vagyok, hogy a könyvet olvasva a képekhez fordulok, mert e ragyogó művek világá­ban érzem, hogy él Balázs Já­nos. Nem mintha a szerzők nem ezt vallanák, bizonyíta­nák. De mégis! Mautner József bemutatja a festő életútját. Járt a hozzá­tartozóknál, a barátokat fölke­resve szorgosan kutatta a még fellelhető forrásokat, melyek föltétlenül hozzá tartoznak Ba­lázs János megismeréséhez. Si­került az életrajzot plasztiku­san megrajzolnia, a dokumentu­mok, visszaemlékezések alap~ ján a korképpel egybefűzni, Simái Mihály-r* rr rr \ Tűnődő Virágot is viszek neki, még nem tudom milyet., Beszélek róla másnak is, még nem tudom kinek.. Egész nap érte ballagok, még nem tudom hová ., A csöndben róla hallgatok, soká...soká ...soká . . ami ősizetartozik. Szegénység, nyomorult betegség, népbeteg­ség — tüdőbaj —, küzdés, em­berség, s mindehhez tegyük hozzá, amit Lyka mondott ró­la — egy csapásra elintézve főiskolai felvételét: — Hiszen ez a gyerek egy új Munkácsy. Életemben nem láttám ilyet. Jöjjön fel, máris fölvettem a főiskolára . . . Ilyen zsenit nem hagyhatunk elkallódni. Igen, Balázs fiatal életének az adott igazán értelmet, hogy tehetségesnek érezhette és tud­hatta magát. Élt benne — bi­zonyítja az életrajz dokumen­tumaival a szerző — az elhiva­tottság gondolata, s mindig re­ménykedett, hogy sorsa jobb­ra fordul. Napiójegyzeteiben — sajnos oly kevés maradt fenn vagy nem is írt sokat — ilyet olvashatunk: — Szeretem a magányt, ilyenkor tudok gon­dolkodni, töprengeni, és ilyen­kor szeretnék valalni nagyot tenni, az embereket a keblem­re ölelni, csókolni barázdás, gondterhelt homlokukat. Sokatmondóak levelei is, melyekkel barátait kereste föl, közülük is az egyik legkedve­sebbikhez, Bernáth Cézárhoz fordult a legtöbbször. A könyv e részében, sajnos, több klisé- szerű megállapítás ismétlődik, melyeket a szerkesztő sem bírt kellően megnyesni. A Balázs János művészetéről szóló értekezés nem tartozik a látványos feladatok közé, i. - gis vállalta Bernáth Mű, ., mert szolgálatnak tartót.... hogy egy elfelejtett, kellőm nem ismert festő művészete iránt ébreszt figyelmet, meg­értést. Tanulmánya a legaláoo kétszáz mű legjellegzetesebb sajátosságait elemzi. Különö­sen hasznos párhuzamokat von a húszas évek művészeti irány­zatai, a kiteljesedett életműv' és Balázs rövidre szabott mun­kássága között. — Felmer 1- het Balázs Jánossal kapcsot: - ban, hogy vajon a húszas év ben, amikor ő bontogatta szárnyait, e cezanne-i pél a nem volt-e már meghaladó , nem ott próbálta-e műve’ni földjét, ahol a tápértékét a ko­rábban jövök már fölemésztc*- ték? ! E kérdésre megnyugta'ó és egyértelmű választ akkor kaphatunk, ha végignézzük a húszas évek budapesti Műcsar­nokának katalógusait. A kevés jó műtől eltekintve elmélázha­tunk a magyar művészet álla­potán és az ezt befogadó kö­zönség ízlésén. A stiláris kér­dések, melyeket Cézanne ve­tett föl, műveinek tanulsága, ki­apadhatatlan forrás — állapítja meg a szerző, s ezzel nem mást mond, mint hogy Balázs érdek­lődése is korszerű, haladó volt. Horányi Barna Kapáló asszonyok Nyolcvan éve, 1897. szeptember 18-án született Gáborjáéi Szabó Kálmán festő és grafikus, a két világháború és a fel- szabadulás utáni évek egyik legjelesebb fametszöje. LJarmincéves volt Zéró * Defekt, a régészet ifjú, s máris nagyreményű pro­fesszora, amikor a Grószmut- ter-völgyi barlang szájánál egy ékírásos kőtáblát fordí­tott ki a földből az ásó. El­tökélte, nem nyugszik, amíg meg nem fejti a kőbe vésett betűk titkát: évezredekkel ezelőtt élt ősünk üzenetét az utókornak, örült, hogy olyan munká.j, akadt. 'mibe bele­temetkezhetett. legalább könnyebben kiheverte ma­gánélete nagy megrázkódta­tását. Feleségét ugyanis épp néhány nappal azelőtt szök­tette meg tőle leghűségesebb tanítványa, Dániel... * * * Tizenkilenc év telt el, mi­re Zéró Defekt publikálhatta első tudományos dolgozatát a Grószmutter-völgyi leletről. Tudományos alapossággal be­bizonyította, hogy a kődarab a pleisztocén korból való. a szöveg 18 bétűből és 1 írás­jelből áll, s férfikéz rótta kö­be. Még abban az évben meg­jelent Kraft van Dosztig hol­land régész vitairata, amely­ben halomra döntötte Zéró Defekt állításait (nemes egy­szerűséggel idióta kóklernek nevezte öt), s tudományos alapossággal bebizonyította, hogy miocén kori a kő, 10 betű van rajta, s az írás vi­Radványi Barna főtábla tathatatlanul női kéztől szár­mazik. Zéró Defektnek enélkül is nehéz éve volt: második fele­ségét épp akkor szöktette meg leghűségesebb tanítvá­nya, Valentin ... * * .* Huszonkilenc évvel a Grószmutter-völgyi lelet fel­tárása után a,sajtó felröppen­tette a tudományos szenzáció hírét: Zéró Defekt professzor a 18 betűből hármat már megfejtett, s kétséget kizáró­an megállapította, hogy az utolsó írásjel egy felkiáltó­jel. Pár nap múlva Kralt i'an Dosztig sajtókonferencián je­lentette be: ö már öt betű titkát ismeri, és eskü alatt állította, hogy az utolsó jel kettőspont. Hogy felkiáltójel volna, azt csak egy olyan rö­vidlátó kenguru állíthatja, mint Zéró Defekt, aki szabad­kőműves és liliomtipró, jüan- csempészésért körözik Hang- kongban és évek óta nem fi­zet ebadót, Ebben az érben történt., hogy a tudományos kutatás költségei fölemésztvén min­den vagyonát, Zéró Defekt kénytelen volt eladni a házát is, és a Grószmutter-völgyben felállított fakalyibába költö­zött. Harmadik felesége a költözködés zűrzavarában szökött meg a professzor leg­hűségesebb tanítványával, Guidóval... * • • A kutatómunka harmincki­lencedik évében Zéró Defekt újabb három betű titkát fej­tette meg. Ellenlábasa. Van Dosztig rögtön közölte, hogy ő már kilenc betűt ismer. Egyúttal polgári pert indított Zéró De­fekt ellen, azzal vádolva, hogy rendszeresen lopkodja az ö tudományos eredményeit, valamint a bennszülött la­kosság tyúkjait. Miután meg­vesztegethető tanúkra is akadt, Zéró Defeletet a bíró­ság hétévi várfogságra ítélte. Legkisebb leányunokája, aki az idős ember egyetlen táma­sza volt, épp az ítélethirdetés napján szökött meg a pro­fesszor leghűségesebb tanít­ványával, Norberttel... A negyvenkilencedik év bő­velkedett eseményekben: Kraft van Dosztig, »a tudo­mány önzetlen, nagy szivű munkása« (idézet a gyászje­lentésből) .váratlanul elhunyt. Zéró Defekt túljutott a tize­dik betű megfejtésén. Ugyan­akkor egy mérges cipókalégy csípésétől megbénult a lába, s a betegség az agg profesz- szort tolókocsihoz láncolta. Élete utolsó reménysugara Csicseri. az örökbefogadott kis bennszülött lány szintén ebben az évben szökött meg a professzor leghűségesebb tanítványával. Alfréddal... * * * Pontosan ötvenkilenc esz­tendővel a Grószmutter-völgyi lelet megtalálása után sike­rült az utolsó betűket is meg­fejteni. Zéró Defekt szerette volna elújságolni a nagy szenzációt, de nem volt kö­rötte senki. Hetvenéves ápo­lónője épp aznap reggel szö­kött meg a professzor leghű­ségesebb tanítványával, a húszéves Viktorral... A megfejtett teljes mondat egyébként így szólt: BEJA­RAT A MÁSIK AJTÖN! > m mm m m I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom