Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-10 / 187. szám

MEGKEZDŐDÖTT A DOHÁNYTÖRÉS

Régi hírnév — sorvadó ágazat

Az ország híres dohány- termelő körzetei között még xna is elsők között említik Szülök vidéket. Még a legutóbbi gazdasági térképek tanúsága szerint is dohányt termelnek a tájegység homok- tábláin. A helyszínen mégis észrevehető: a fentebbi hírnévhez a termelés mai színvonala már nem ad elég alapot. Talán még a térképkészítők sem rajzoltak volna ide dohánylevelet, ha tudják, hogy az Egyesült Aranyhomok Tsz- ben mindössze 35 hektáron termelnek dohányt. A tsz megalakulásának idején, 18 éve, csaknem négyszer ekkora területen törték a füstölnivalót. A dohány felvásárlói ára azóta többször is emelkedett, az ágazat mégis szinte évről évre sorvadt.

A miértre Horváth Lajos termelési elnökhelyettes így válaszolt.

— Tíz éve 180 asszony foglalkozott a kézimunka-igényes dohánnyal- Most talán ha nyolcvanan vannak, javarészt idősebb asszonyok. Számuk öthat éven belül újra megfeleződik. A fiataiok már nem vállalják ezt a nehéz munkát.

— Eszerint kihalásra van ítélve az ágazat?

— A terület további csökkenése valóban nem megengedhető. Így az egyetlen megoldás a gépesítés. Mivel a jelenleg is termelt havanna fajta természetes szárításához nincs elég pajtánk, valószínűleg áttérünk a mesterségesen szárítható fajták termelésére. Jövőre készül el gazdaságunkban egy nagy Bábo'na szárító. Az ekkor felszabaduló három régi berendezés ettől kezdve csak dohányt szárít majd.

Horváth Lajos szerint a dohánytermelés növelésére csak a háztájiban van reális lehetőség. Ma 15 hektár a háztáji dohány termőterülete.

Bencsik Tibor ágazatvezető

kérésemre néhány gazdaságossági számítást is elvégzett.

— Egy mázsa dohány átlagos előállítási költsége 3600, árbevétele 5200 forint. Tavaly a tervezett kétmillió dupláját hozta a dohány, még ez sem éri el azonban a gazdaság ösz- szes jövedelmének 5 százalékát.

— Ez érthető, hiszen kicsi a dohány termőterülete. Többet mutat, ha egy hektár jövedelmét hasonlítjuk össze a különböző növényféléknél.

— Egy hektár dohány jövedelme 70 ezer forint, ezt nálunk csak a burgonya közelíti meg. A búza és a kukorica eredménye a mi 24, illetve 34 mázsás termésátlagunk mellett mindössze 8—9 ezer forint.

— Ezek szerint a fentebb említett gondok ellenére is érdemes volna nagyobb területen dohányt termelni?

— A burgonya és a dohány jövedelme csaknem azonos, a különbség csupán annyi, hogy az előbbi könnyen gépesíthető és kevesebb fejfájást okoz a vezetőknek. Ez döntötte el a fejlesztés irányát gazdaságunkban a burgonya javára. Tény, hogy egyetlen nagy gabonakombájn árából — a hetven százalékos állami támogatás mellett — az egész dohánytermelés korszerűsítése megoldható volna.

A beszélgetésből azonban az is kiderül, hogy a dohánytermelés gépesítése nem csupán az anyagiaktól függ. A jelenleg kapható géptípus lassabban dolgozik az asszonyoknál!

Az új dohány törésének első napján kerestem meg munka közben a szuloki asszonyoJöjjenek minél többször

Gyár u. 26/b. Idős Baneli Sándor ajtaján kopogtatott a kaposvári Vörös Hadsereg úti alapszervezet két tagja. A vezetőség nevében keresték fel az idős, mozgásképtelen párttagokat, s tájékoztatták őket az alapszervezet életéről, a tagkönyvcsere tapasztalatairól. Baneli Sándor 82 éves. Fizikailag még jól bírja magát, azonban nem ismer föl senkit. Csökkent a látása. Szemüveget már nem kap. Az újságot nagyitó lencsén keresztül olvassa. A televízió adásait a sötét háttérből még megfelelően látja. Meglepően jól tájékozódott a világ eseményeiről. Egyedül él. A fia naponta ellátja élelemmel. De — mint mondja — sajnos, mindig siet. Sok a munkája, meg ott a család... Ritkán van ideje hosszabb beszélgetésre.

Panasza? Hát kinek nincsen! Ezek a panaszok azonban nem várnak különösebb orvoslásra.

— Főleg a magányra van panaszom. A magány az én ellenségem. Az is fáj, hogy kortársaim, szaktársaim már mind itthagytak. Az, hogy a taggyűlésekre már nem tudok eljárni. Vágyom az emberek közé, társaságba ...

Búcsúzáskor hosszan szorongatta a kezünket. Nehezen akart megválni tőlünk.

Ivánfa-hegyalja u. 45. sz. Sándor János bácsi kedélyesen fogad bennünket. 72 éves, a városi erdészet nyugdíjasa. Kisebb agyvérzés érte. Bal keze. bal lába nehezen engedelmeskedik akaratának. Feleségével kettesben élnek. Két lányuk van férjnél. Az egvik családja Kaposváron, a másik Budapesten lakik.

— Nagyon jó gyerekek — kapcsolódik a beszélgetésbe a mama —, amikor csak tudnak, kijönnek hozzánk.

De ha nagy a sár vagy a hó. akkor még a postás sem tud ide kiiönni. A politikai tniékoztatást a rádió adja. F-zt srinte éjjel-nappal hallgatják. A világ nagy problémái náluk már leszűkülnek a nani apró-cseprő gondokra. Arra,

hogy szinte mindennap be kell menni a városba. Orvosságért, kenyérért, mosószerért... Arra, hogy igen messze van a buszmegálló, hogy a vezetékes ivóvíz még most sem ért el a portájukig ... Pedig a jó szomszédok igen sokat segítenek.

Sándor bácsit nagyon bántja, hogy nem tud a taggyűlésekre bejárni, az elvtársakkal minél gyakrabban találkozni. Nagyon messze van az ÉDOSZ Művelődési Otthon. Még a meghívót sem kapja kézhez minden esetben.

Felcsillan a szeme, amikor a munkásőrségre terelődik a szó. A kaposvári munkásőrség alapító tagja. Még ma is tartalékos munkásőr.

— A munkásőrök, a parancsnokok nagyon szeretnek engem. Rendszeresen meghívnak egy-egy nagyobb gyakorlatukra. Olyankor én a fiatalokkal beszélgetek. Ilyen alkalmakkor — ne nevessenek ki — szinte én is hozzájuk fiatalodom.

Gorkij u. 29'a. Kopogtatásunkra Bakos Tivadar válaszol.

Ö »még csak« 67 éves. A MÁV nyugdíjasa. A szívpanaszok, a cukorbetegség, a sérv bizony szinte mozgásképtelenné bénítják. A húgával él együtt, így a magány őt nem üldözi. Nincsen rádiójuk, televíziójuk. A Somogyi Néplapot azonban mindennap rendszeresen olvassa. Igen örül a látogatásnak. Meg annak is, hogy a látogatók közt felismerte Horgosi elvtársat, aki a tagkönyvcsere alkalmával is nála járt. Egyetlen gondot említ, azt, hogy sajnos nem tud bejárni a taggyűlésekre. Azt kéri, hogy a bizalmi, amikor a bélyeget viszi, üljön le vele egy kis eszmecserére. Egy vágyat dédelget magában: szeretné még egvszer viszontlátni szülővárosát, Rije- kát.

Három idős, mozeáképtelen párttag jelenlegi életét, gondjait, vágvait villantottuk fel. A megyében igen sok nyugdíjas és hozzájuk hasonló,

mozgásképtelen párttag él. Ügy gondoljuk, hogy életkörülményük a leírtakhoz hasonló lehet.

A munkában, harcban megfáradt emberek, akik vágynak a kommunista közösségbe. Igénylik, hogy alapszervezetük vezetősége minél gyakrabban tájékoztassa őket. egyszer-máskor hallgassa meg véleményüket, javaslatukat.

Mindnyájan vágynak egy kis szeretetre, megbecsülésre, sok esetben csak egy-egy emberi jó szóra és néha, ha arra szükség van, egy kis segítségre. Sajnálják, hogy a régi munkahelyük elfelejtette őket, pedig igen jólesne a munkahelyhez való kötődés felújítása és a munkahely pártfogása.

Ugye, milyen szerények ezek a kérések? És ugye nem is teljesíthetetlenek? Ügy gondoljuk, hogy e szerény kívánságokat minél előbb, s minél rendszeresebben teljesíthetnénk.

Dr. Szendi József

kát. Bauer H&télyné most utoljára töri az óriás leveleket.

— 12 éves koromban — 42 éve — csináltam először. Egy hónap múlva nyugdíjba megyek.

— Úgy hallom, többen a háztájiban folytatják.

— A dohánytermeléshez nem elég egy ember, márpedig én egyedül vagyok. Nem csinálom tovább.

— És a gyerekek? — kérdeztem színlelt naívsággal. Az asszonyok derültek. Egymás után sorolták gyermekeik foglalkozását: tanár, orvos, gyógyszerész, gépszerelő...

— Néha azért besegítenek, de egy óránál tovább egyikük sem bírja.

‘ A hat asszony közül, akikkel beszéltem, négy még az idén nyugdíjba megy.

Huber- József né délelőtt' tízkor már a pajtánál volt. Akkor kezdte a levelek felfűzését

— Az elkészült füzéreket ezekre a rudakra akasztjuk. A legmagasabbhoz öt métert kell mászni. Nem kis dolog ám az ötvenen túl.

Lempel József ágazatvezető is régi, híres dohánytermelő.

— Dohányunk az átvevők szerint jó minőségű szivaralapanyag. Sajnos, egyre kevesebb bála indul útnak innen.

— Valóban nincs jövője a szuloki dohánynak?

— Ha biztos volna a palántaellátás, ha lenne elég tárolóhelyünk, ha a társközségek asszonyait is sikerülne rávenni...

Sok fel tételes mód és egy tény: már Lempelék is fölhagytak a dohánytermeléssel. Pajtájukbaii csak néhány tyúkot tartanak.

Ügy látszik, a falunak hírnevet szerzett korszak végleg lezárult. Az érvek pillanatnyilag a dohány ellen szólnak. Mégsem szabad a dohányt egyszerűen »kipipálni«. A terület adottságai és az itt élő emberek termelési tapasztalatai másféle következtetést sugallnak. B. F.

Szakközépiskolák a Szovjetunióban

A szovjet fiatalok a szak- középiskolákban oktatott 1100 foglalkozás bármelyikét választhatják. A Szovjetunióban ez a szakmunkásképzés alapja. Az ország 6270 szakközép- iskolája a szakmai képzés mellett biztosítja a középiskolás anyag elsajátítását. A szakközépiskolásoknak különösen nagy szerepük volt a szövetséges és autonóm köztársaságokban a nemzeti munkásosztály megteremtésében, mivel ezeken a területeken a szovjethatalom előtt nem voltak jól képzett szakemberek.

A szakközépiskolák munkájában harmonikusan Összekapcsolódik a tanulás és a munka. Ehhez minden feltételt megteremtettek. A leendő szakembereknek kabinetek, laboratóriumok, korszerű kísérleti eszkozok állnak rendelkezésükre. Minden városi és falusi szakközépiskola kapcsolatban áll valamely termelőüzemmel vagy mezőgazdasági szövetkezettel, ahol a tanulók az elméleti ismeretek gyakorlati tudnivalókkal gazdagíthatják. A szakközépiskolákban műszaki-pedagógiai végzettségű, jól képzett pedagógusok tanítanak.

A választott szakmai jellegének megfelelően a tanítási idő 1—3 év. Ez idő alatt a tanulok teljes állami ellátásban részesülnek. A tanulás, az étkezés, a munkaruha, a kollégium ingyenes.

A szakközépiskolák az utóbbi évtizedben 33 millió szakmunkást adtak a szovjet országnak. A jelenlegi ötéves tervben pedig a szovjet munkásosztály 11 millió, szakközépiskolát végzett fiatal szakemberrel gyarapodik. (APN)

Önértékelés

M

indig zavarban vagyok, valahányszor olyan témám akad, amely nem köthető közvetlenül egy vagy több személyhez, lezajlott eseményhez, földrajzi vagy munkahelyhez. Töprengek, mert könnyen rásütik az emberre a bélyeget: »moralizál«. Nem is lenne baj, ha nem gúnyolódó értelemben használják e fogalmat, tudniillik úgy, hogy már megint erkölcsi prédikációt tart.. .« A mo- ralizálás ugyanis a szó eredeti értelmében azt jelenti, hogy valaki erkölcsi kérdésekkel foglalkozik. Ehhez pedig gyakran kínálkozik alkalom, kiváltképp, ha sok társadalmi tapasztalat halmozódik föl, s ha az álláspont nem egy, hanem számos — különböző munkaterületen dolgozó — ember véleményével egyezik.

E kissé kényszerű »mentegetőzés« után elárulhatom (hiszen a címben is lelepleztem már magam) : az önértékelésről szeretnék beszélni. Azt hiszem, két okból is izgalmas lehet e téma. Egyrészt állandó és mélyreható önértékelés nélkül aligha fejlődhet a személyiség. Másrészt az önértékelés elég gyakran zsákutcába viszi az egyént, ráadásul nemegyszer a hivatalos értékelés felületessége vagy torzulása miatt. Nem hiszem, hogy túlságosan bonyolult ellentmondásról van szó. Az értékrend felborulása azonban megkeseríthet életeket, szétzilálhat közösségeket, vagy éppen kiteljesitheti az egyéniséget, s alkotó közösséggé formálhatja a munkahelyek különböző csoportjait. Kell, hogy mindenki tudja magáról: mennyit ér. Az ítélet helyessége azonban attól függ, hogy az ember mihez, kihez vagy kikhez viszonyítja önmagát.

Válasszunk egy általános alanyt — aki mögött természetesen rengeteg ember húzódik meg, s ezúttal teljesen mindegy, hogy a szereplőket bolti eladóknak, esztergályosoknak, orvosoknak vagy színészeknek nevezzük. Ismerek két embert, azonos beosztásban dolgoznak a gyárban. Egyikük öreg róka már, évtizedes rutinnal, a másik sem kezdő. De felkészültebb, műveltebb; szabad idejében szakmai és politikai, szépirodalmi műveket lapozgat; érdekli a művészet, a világpolitika. Mindenhez hozzá tud szólni, vitatkozik, érdeklődik. Idősebb kollégája baráti társaságban, csevegéssel tölti szívesebben az idejét, látóköre beszűkült, érdeklődése egysíkú. Mindkettő rendes, becsületes ember, tisztességesen dolgozik. Az idősebbnek feltűnt, hogy ifjú kollégája lassan megközelíti az ő bérét. Hogyhogy? És felháborodik. Miért 'kapott amaz 5 forint órabéremelést, amikor neki csak 2 forint jútott? A színvonalkülönbséget nem érzékeli, s rossz úton járva túlértékeli önmagát.

Keserves érzés lehet. Kulturáltabb életmóddal aligha jutott volna ide. Azt hiszem, nagy baj van azzal, aki saját maga előtt sem meri leleplezni önmagát. Pedig ami tíz évvel ezelőtt jó volt, az ma már nem bizonyos, hogy elég. S a fölfedezett »igazságtalanság« fékezi az idősebb embert, hamis önértékelése miatt lassan arra sem lesz képes, ami véréből, adottságaiból eredően eleve elvárható. Rá lehet ébreszteni a tévedésére? Lehetne. Vannak vállalkozók? Igen. Ö azonban görcsösen ragaszkodik az »igazához«.

E

lképzelhető-e egyáltalán valósághű önértékelés? Azt hiszem, nagyon ritkán. Ehhez az kellene, hogy az egyént környezete is olyannak ítélje meg, mint ö önmagát. Márpedig a munkahelyi irigységről, a féltékenységről nehezen tudunk lemondani. És kevés az olyan munkahelyi vezető, aki büszkén kihúzza magát, ha egy beosztottja túlszárnyalja őt. Pedig saját eredményének is elkönyvelhetné. Az önérzet az egyéniség pótolhatatlan »tartozéka«. De mindig és mindenkit tévútra vezet, ha másokhoz, s nem a feladatok végrehajtásához, a munkához viszonyít. Mit jelentene a helyénvaló önértékelés? A harmonikus ember kibontakozását. Tudnom kell, mennyit érek, mire vagyok képes, de nem azért, hogy másokkal összevessem képességeimet, hanem azért, hogy magasabbra állíthassam a mércét önmagam előtt...

Túlértékeléshez vezethet persze az is, ha másokat rosz- szul értékelnek. Mondjuk eltúlozzák erényeiket, tompítják a hibát, melyet mások észrevesznek, sőt felnagyítanak, ösz- szeütközések sorozata kezdődhet ebből, s nem lehet kétséges: gyakran a munkahelyi vezető a hibás. Aligha van olyan bonyolult gép vagy »szerkezet«, mint az ember. Vele bánni, hozzájárulni kiteljesedéséhez — mindennél felelősségteljesebb feladat.

De beszéljünk még az önértékelés változatairól. Bizonyára Önök is sok olyan emberrel találkoznak, akik alá- értékelik önmagukat. Ne higgyék, hogy ez jó. Közöttük szerény vagy túlzottan szerény embereket találunk: olyanokat is, akik nincsenek tisztában önmaguk értékeivel. De nem hiányoznak e sorból a számítók sem. Egy részük meg van győződve arról, hogy aláértékeli a képességeit, akkor kisebb követelményt állítanak elé. És nem kevés az álszerények száma sem, akik számításból »becsülik le« önmaguk tehetségét azért, hogy mások túlértékeljék azt. Beszélhetnék a »második vonalban« dolgozó vezetők típusáról. Közülük többen részben »tekintélytiszteletből«, részben azért értékelik túl nyilvánvalóan gyengébb adottságú vezetőjüket, hogy ők még jobb képességűeknek látszanak. Ravasz játék, meg kell hagyni. De mit segít az ügynek, és mit hoz az ’'egyén számára?

Aggódva figyelem azokat az embereket, akik az önértékelés magas fokára jutottak: kiegyensúlyozottak, harmonikus életet élnek, önérzetesek, mindig önmagukat adják, s hibáikat is képesek kijavítani. Miért féltem őket? Mert a többiek sandán tekintenek rájuk. Apróbb hibáikat felnagyítják, vagy éppen erénynek tüntetik föl, s a torz tükörben elbizonytalanítják őket. Vívódásuk nemegyszer kudarchoz vezet. Mégis ők a példaképek; környezetük magatartásán kellene változtatni.

Az önértékelésről azonban nem lehet úgy szólni, hogy figyelmen kívül hagyjuk a munkahelyi értékelést. Ki értékel? Ki mondja? Van-e tekintélye előttem, és alapja ahhoz, hogy megítéljen? A munkám minősége az alap vagy az, hogy egyszer — talán igazságtalanul — visszaszóltam? Es szerepet játszik-e az, hogy honnan indultam? lsmer- nek-e egyáltalán, hogy véleményt mondjanak rólam? A hivatalos értékelés egybeesik-e azzal, amit ugyanaz a személy társaságban mondott rólam? Ezernyi kérdést sorolhatnék. Mindenki megkeresheti rájuk a választ. A kérdések felelősségre utalnak; a személyzeti munka felületesség esetén végzetes törést okozhat az ember életében.

E

ljutottunk addig, hogy végül az értékelés biztonságáról, megbízhatóságáról ejthessünk szót (hiszen nélküle nem létezhet valósághű önértékelés). S ebben sohasem az egyént, mindig a közösséget kell a középpontba állítani. Egy ember — különböző fokon — mindig szubjektív. Több ember ítélete, mélyre tekintése és közelsége rendszerint hitelesebb képet fest, s az egyén csak tiszta, torzításmentes tükörből képes visszanézni önmagára, ellenőrizni önértékelésének mozzanatait. Ha igaz az — és miért ne volna igaz —, hogy a személyiség szerepe egyre nagyobb társadalmunkban, akkor a személyiség kibontakozásáért egyre nagyobb a felelősség a politikai, a gazdasági munkában, a munkahelyeken és iskolákban, az élet minden területén. A számítóan hamis önértékelők törvényszerűen lelepleződnek. Az igazi értékek előtt azonban nem lehet akadály. Jávori Béla