Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-18 / 194. szám

Magyar emlékek német „zarándokhelyeken Kanalasgém, diákharamiák, csőszékek Alig kétszáz éve, hogy Herder, a német klasszicista esztétika kimagasló alakja, le­ereszkedő gúnnyal említette meg a magyar népművészetet egyik könyvében, hangsúlyoz­va, sőt, példákkal bizonyítva annak «-primitív« voltát. S Herder nagy szellemi örököse, Goethe is csupán addig jutott el a magyar föld értékeinek megbecsülésében, hogy tokaji bort fakasztatott Mefisztóval a lipcsei Auerbach-pince asz­talából, amitől a cinikus sá­tán rögvest kedvet kapott a bolha módra pattogó bolhadal eldörgéséhez. A weimari tit­kos tanácsos és költőfejedelem természetesen mit sem sejtett arról, hogy a Werther és a Götz von Berlichingen már az európai fejlődés perifériáján fekvő kis Magyarhonban is döbbenetes hatást idézett elő, meggyorsítva számunkra a fel­zárkózást, hirdetve az akkori­ban legkorszerűbb polgári hu­manista eszméket, segítve a Herder által alábecsült népköl­tészetünk és népzenénk fölfe­dezését is — ami a nemzeti tudat alapja. S mi tanítványi alázattal fogdtuk be a világ- lázjtó eszméket, hogy majd egy-másfél évszázad múltán, rajtuk épülve, magunk is cse­lekvő részesei lehessünk — a németországi kultúra huma­nista fejlődésének. Igaz, az NDK-ban járó ma­gyar turistának gyakran van jó oka arra, hogy büszke le­gyen saját hazájára. A gulyás és a szürkebarát hallatlan népszerűsége ugyan még nem elégséges alap az önbecsülésre, ám például a magyar irodal­mi alkotások fordításainak te­kintélyes választéka már fel­tétlenül szívet-lelket melen­gető. Mégis, mindaz, ami iga­zán bizonyítja a magyar—né­met szellemi kölcsönhatást, s ami a tanítványból 'partnerré vált magyar kultúra eltüntet- hetetlen jelenlétéről tanúsko­dik, az nem az üzletekben fe­lidézhető fel, hanem a múzeu- mokban. Egykor történelmi ^jelentőségű, azóta turistapara­dicsommá szelídült kisvárosok emlékhelyein. Gyermetegnek látszó, meg- mosolyogtató-megható apróság csupán, hogy a kötheni Nau­mann- múzeum gazdag madár­tani kiállításán kitömött ma­gyar kanalasgém és őszapó is látható. Az intézmény névadó­ja, a német madártan felbe­csülhetetlen érdemű megalapí­tója hozta őket a mi Alföl­dünkről, másfél évszázaddal ezelőtt, s a magyar tudomány számára is ő adta meg a két madár testfelépítésének, élet­módjának leírását. Nem eget- földet rengető élmény erre rá­bukkanni, »csak« hétköznapi érdekesség ... Akárcsak az a magasztaló bejegyzés, mely a wittenbergi Melanchton-ház réges-régi emlékkönyvének sötétsárga lapján olvasható Paulus Sárvári aláírással. Nem tudhatjuk, ki volt ez a hazánkfia, aki 1791-ben eljött ide, hogy tisztelegjen a XVI. század neves tudósának és közírójának, a reformáció egyik szellemi atyjának em­léke előtt — talán pap volt, esetleg diák, katona, vagy egy­szerűen hányatott életű utazó —, szép szavai mégis doku­mentummal érnek föl. Hason­lóan azokhoz a XVI. századi magyar református prédikáto­rok által írott levelekhez, amelyek csak harminc-negy­ven méterrel távolabb, Mar­tin Luther hajdani házában olvashatók. Ki mondaná meg ma már azoknak a pest-budai diá­koknak a nevét, akiknek sze­me a weimari Schiller-ház fa­lán függő rézmetszetről villog haragosan a gyanútlan látoga­tóra — ahogyan az a Hara­miák egyik első külföldi elő­adásának izzóan romantikus légköréhez illik. S nyilván az sem véletlen, hogy átellenben, az első idegenbeli Schiller-ki- adások polcán, egymást érik a magyar könyvek. Szükség- szerű volt, hogy a beteges történész-poéta forradalmi ha­ragjában önmagunk érzéseire leljünk, s hogy a Weimarból merített szellemet hetven esz­tendővel később vissza is ad­juk a szépséges hercegi szék­helynek — Liszt Ferenc sze­mélyében. És a mai németség láthatóan igen hálás a nagy magyarnak, amiért Goethét és Schiller szellemét éppen itt, Weimar- ban emelte nemzetek fölötti­vé. Mert a Szent Erzsébet-ora- tóriumnak a szépen ápolt, igé­nyesen berendezett Liszt-ház­ban látható eredeti kottalap­jain magyar népzenei motívu­mok éppúgy kiböngészhetők, mint németek, vagy ismeret­len eredetű gregorián dalla­Tv-jegyzet  halál előszobája lvan Bukovcan »Mielőtt a kakas megszólal...« című drá­mája azok közé a művek kö­zé sorolható, melyek a halál előszobájában játszódnak. Alaphelyzetük tehát azonos, s közös jegy az is, hogy a vég­letekig kiélezett helyzetben az egyes típusok erkölcsi arcula­ta tárul fel: lesz Júdás és Pé­ter, de lesz, aki nem öli meg magában árulással az embert. Nemrégiben számoltunk be egy hasonló műről, a Bikov regénye alapján készült Kál­vária című díjnyertes szovjet filmről; ugyanezt a témát bon­colgatja, ugyancsak Júdás és a Megváltó más korban meg­idézett alapkonfliktusával. De a bikovi mű is csak egy sor része, új variáns. Mert a téma rögtön a második világháború befejezése után feltűnt az iro­dalomban, a filmvásznon, a színházban. Elég, ha az olasz és a francia ellenálási filmek­re gondolunk, vagy Sartre em­lékezetes Temetetlen holtak drámájára, melynek alaphely­zete némiképp módosított vál­tozatban visszatért pályáján a Közjáték Vichyben című da­rabban is. A halál előszobájá­ban játszódik Mirko Bozic Az igazságtevő című drámája, amelyet magyarul hallhattunk, láthattunk. És sorolhatnánk... Ivan Bukovcan fiatalon el­hunyt szlovák író darabját 1970-ben mutatta be a szlovák Nemzeti Színház. Azóta ma- , gyár színpadon is játszották. Josef Pálka rendezésében nagy siker volt; a darab és az elő­adás világos vonalvezetése jól érvényesült. A »Mielőtt a ka­kas megszólal...« című dráma egyik erénye tehát az átte­kinthetőség. A másik az, hogy valódi jellemeket teremtett színpadra az író. A dráma fel­vonásonként súlyosodik, s hangsúlyosakká lesznek krimi- szerűen váratlan fordulatai. S itt meg kell állnunk. Em­lítettük, hogy Ivan Bukovcan darabját a »halál előszobája« tematikájú műveknek hosszú sora előzte meg. Problematiká­ja nem friss.. Kérdés tehát, hogy hova soroljuk? Aktuális kérdés ez, hiszen napjainkra az ellenállás epizódjait ábrá­zoló művek egy része inkább a krimit pótolja. Lásd a mo­zifilmek! Noha látszatra nagy szerepük van a hazafiasságra nevelésben, ugyanazok az írói patronok durrognak itt, mint a westernben, vagy a kaland­filmben. Hangsúlyozom : Bukovcan műve jól megírt dráma, mes­termunka. Újat azonban nem tud hozzátenni az elődök mun­kájához: azokéhoz, aki’k két évtizeddel megelőzték. így vá­lik lassan közhellyé az, ami végső soron a legvalódibb va­lóság. A Várkonyi Gábor ren­dezte tévéjátékban emiatt fő­ként a színészi játékot, a sze­replők közötti viszonykonflik- tusokat élveztük. Sinkó László italos, beijedt állatorvosát, Gobbi Hilda angyalcsináló bá­baasszonyát, Mensáros László ( közhelyesen humanista tanító­ját, Tordy Géza kisszerű áru­lóját, Páger Antal rejtélyes öregemberét, Almási Éva utca­lány figuráját, Bánki Zsuzsa nyafka gyógyszerésznéjét. Benkő Gyula »közvetítőjét«. S külön, és főként Garas Dezső súlyos csöndeket teremteni tu­dó szökött katonáját. L. L. mok, a magyar rapszódiák kéziratait német nyelvű uta­sítások olvashatók, s a Liszt­nek címzett levelek aláírásai — Wagner, Schumann, Bülow, Berlioz, Smetana — szintén nem hagynak kétséget azzal kapcsolatban, hogy ez a hazá­jától gyermekorában elsza­kad világpolgár szellerpítette át a magyar, német, francia, olasz hagyományokat egyete­mes érvényű művészetté. Itt, a hollófekete Steinway-zongo- rán tanította, képezte világhí­rű művésszé az osztrák Säuert, a német Stavenhagent, a francia D’Albert-t és Lamon- dot, az olasz Busonit, a ma­gyar Tornán Istvánt, az argen­tin Carrenót. A dessaui Bauhaus koránt­sem azt a klasszikus fenséget sugározza, amelyet Liszt wei­mari háza. Derűs fehérsége, macskaszemzöld üvegablakai már a modem idők szellemét szórják szerteszét — ahogyon fél évszázaddal ezelőtti lakói is azt szórták, világhódító új irányzatot teremtve a grafiká­ban, az építészetben, az ipar­művészetben. S hogy ebben az égész esztétikai közgondolko­dást megújító baloldali »mű­helyben« milyen érdemeket szereztek a magyar részt­vevők, arra német veze­tőm csodálkozásteli mosolya is bizonyság volt, amikor kiderí­tette, hogy Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Mol­nár Farkas, Urbán Antal, Weiner Tibor »földije« va­gyok. Szó, ami szó, nem is szerénykedtem, hízelgett hiú­ságomnak, hogy honfitársa le­hetek az első korszerű gyer­mekbútor, az első csőszék és csőszekrény tervezőjének, vagy a húszas-harmincas évek legjelentősebb grafikusának. S az előtt a fénykép előtt is né­mi, meglepődéssel vegyes jó­kedv töltött el, amelyen Wei­ner Tibort láttam Paul Klee és Kandinsky között állva. De sebaj : az intellektuális meg­rázkódtatást remekül kipihen­tem az előadóterem egyik, Breuer Marcell által tervezett összehajtható székében, hálál­kodva magamban a kényelem­ért a mostanság 75 esztendős Nobel-díjas művésznek. A delnemet városkák ki­állításainak, emlékházainak magyar vonatkozású dokumen­tumai természetesen nem holt értékek — a történelem csak , alig-alig koptatott rajtuk, be- ' csuk ma is a régi. Ám esz­mei — mondjuk ki bátran, po­litikai — fontosságuk azonos a művészetivel. Mert a Me­lanchton-ház névtelen látoga­tója, a Haramiákat játszó pest­budai diákok, a Szent Erzsé- bet-legenda weimari kottalap­jai vagy a dessaui Moholy- Nagy-könyvborítók, s minden, ami hajdanvolt hazai művé­szeinknek a hajadó németor­szági áramlatokhoz való csat­lakozásáról tanúskodik, egy­ben a maradandó szépség — s így minden maradandó esz­me — nemzetek fölöttiségét is bizonyítja. S a törekvést a humánum, a haladás egyete­mességére. Lengyel András BOGLÁRI KÁPOLNATÁRLATOK Évad végén, frissen Csaknem négyhónapos sze­zont zár szeptember végén a bogiári kápolnatárlatok befe­jező programja. Ez időben mindannyiunk számára emlé­kezetes Kerényi kisplasztikái bemutató színhelye volt a Kék, illetve a Vörös kápolna, újszerű volt Morvay Zsuzsa kerámiakiállítása, gondolatok­ban gazdag világot mutattak Stejániay Edit tűzzománc­képei. Az évad végén Bar- csay Jenő Kossuth-díjas és Kondor Béla grafikai tárlata tetőzte a látogatottságot, az élményt. Balatonbogláron ezen a nyáron a kis szabadtéri színpadon társműfajként ran­gos zenei események tanúi lehettünk, s az is nyilvánvaló, hogy az oratorikus előadások is beilleszkedhetnek a prog­ramba. Barcsay Jenő és Kondor Béla grafikai kiállítása nem­csak illik ebbe a sorozatba, hanem — ami egyébként hiányzik képzőművészeti éle­tünkből — tágítja is a lehe­tőségeket; értékrendet, párhu­zamot állít, és megmutatja a különbségekben is közös vo­násokat. Ilyen ez a szezon végi tárlat is, a mester és ta­nítvány közös szereplése, melynek az ad különös jelen­tőséget, hogy stílusirányzatok­tól függetlenül azonosan ma­gas mércével mér alkotót és alkotást. Barcsay mester a magyar rajzművészet kiemelkedő csú­csán is megmaradt utánozha­tatlan, követhetetlen példa gyanánt; akinek a művészete nemcsak vizuálisan közvetít bearanyozott értékeket, ha­nem etikailag is mérce. Kü­lönösen annak, aki arra szü­letett — mint Kondor —, hogy a művészeti értéket emberi értékekkel ötvözze, kapcsolja Bolgár—szovjet könyvcsere A Szovejtunió és Bulgária közötti kulturális kapcsolatok­nak régi hagyományai vannak, s ezek az elmúlt 30 évben to­vább mélyültek, erősödtek. Különösen élénk a képzőmű­vészeti és irodalmi alkotások cseréje. A szovjet Mezsduna- rodnaja Knyiga és a- bolgár HEMUS az idén 12 millió le- váért cserél könyveket. Az el­múlt 30 évben bolgár szer­zők 2500 alkotását 41 millió példányban adták ki a Szov­jetunióban, 34 nemzeti nyelv­re lefordítva. Az előző évben 334 orosz, illetve szovjet iro­dalmi alkotás jelent meg mű­fordításban Bulgáriában, öt és félmillió példányban. A két ország kapcsolatait erősíti a művészeti együtte­sek, színházak, zenekarok vendégjátéka is. A Nagy Színház, a Taganka, a kijevi Opera- és Balett Társulat, az Obrazcov Bábszínház, szimfo­nikus zenekarok stb. mindig szívesen látott vendégek Bul­gáriában. össze. És teljesen két külön­böző alkat, felfogás. Barcsay művészetét a mérnöki szer­kesztéshez tudnám hasonlíta­ni, Kondor csupa ideg, pszi­chológiai jellemzésekkel adja meg témájának a mondani­valóját. Az idős mester a klasszikus arány- és érték­renden tulajdonképpen sem­mit sem változtatott, Kondor mindezt felrúgva teljesen újat, a maga törvényéhez sza­bottat állít elénk azzal a szuggesztivitással, hogy ma­gunk döntsünk művészi érték és emberi magatartás, eszté­tikum és etikum felett. A párhuzam tehát végtére a szélsőségek találkozása. Ki kit győz meg? Barcsay, tanítvá­nyához képest nyugvópont, melynek az elérése Kondor számára olyan ideális állapot, ahova az ember sosem jut el, mert ennél még fontosabb teendő az ismeretlen világ felfedezése, az emberi kitel­jesedés, mely sötét katlanában magában rejti a magatartást is. Barcsay művészetében a régi korok a pillérek. Kondor új alapokra épít, nem bánva azt a kockázatot, hogy visszutasítás lesz a ju­talma. Égése végül is elemész­tette. A mester ma is alkotó korszakát éli. Gyanú terelőd­het ilyenkor az idősebb pá­lyatársra: ő hogyan csinálja? Ki ül bele Kondor Béla mű­termében a Barcsaynak fenn­tartott fotelbe, mikor a házi­gazda már nem nyit ajtót? Mert a mester ma is meg­látogatná kedvelt tanítványát. A két világ nem hasonlítható. Más törvények szabtak utat pályájuknak. De egymást nem kizáró, hanem inkább kiegé­szítő életmű született a két művész keze alatt. Barcsay a tájat a látvány élménye, a művészi szerkesz­tés alapján ábrázolja. Ilyen rajzokból láthatunk jó párat a bogiári kápolnában. A konstruktivizmus kiegészítője anatómiai ' hitelességű ember­ábrázolása, mellyel különös­képpen elénk varázsolja a mester a magas igényű tudá­sát. Ilyen igény munkált tanít­ványában, Kondor Bélában is. O a szürrealizmus oldaláról közelítette meg témáit. Vizio- nárius festő, grafikus volt. Képes arra, hogy korok üze­netét közvetítse a mai egye­temes világnak. Sajátos mito­lógiájában így fér meg együtt Ádám és Éva paradicsoma a gépi korszakkal. S hogy ő is tisztelte a halhatatlanokat, a klasszikusokat, csupán egy példa: láthatjuk a kamara­bemutatón azt a lapját, me­lyet Dürer emlékére szánt. A mesterségbeli tudást fontos­nak tartotta, ám üresnek, ha ennél többet nem ad. Kondor etikus magatartását mutatják azok a grafikák, melyeket a lelkiismeret portréinak is ne­vezhetünk. Egy férfi néz ve­lünk szembe, aki a szemün­ket keresve a legmélyebb bensőkig hatol. Vizsgál és ítél; adva azt a lehetőséget, hogy mi magunk cselekedjük meg a vizsgálat és ítélet dolgát. Horányi Barna Szerelvény a hátországban Birkanyírás Az volt csak az igazi gyö­nyörűség nekünk, mezítlábas gyerekeknek, a birkanyírás. Amikor félig megpukkadva a földhöz vertük magunkat, őrjöngve hemperegtünk a pu­ha fűben a harsogó kacagás­tól. A birkanyírás úgy kezdő­dött, hogy az ártatlan birká­kat bekergették egy dorong­fákkal hézagosán bekerített marhaakolba. Itt kapott láb­ra először a bizalmatlanság, az ezernyi birka ugyanis a becsapódó ajtóra ijedten for­dult vissza, és balsejtelmek­től kínozva elkezdett vala­mennyi bégetni, óbégatni. Már ekkor a hasunkat fog­tuk. Hát még ezután. Seregi bácsi, az öreg juhász, mint valami hős torreádor bedob­bant közéjük, elkapta a leg­közelebbit, amelyik az ijedt­ségtől mozdulatlanná vált, Az öreg azután »kikézbesítet- te« a birkát a nyírómester­nek, aki összekötözte a négy lábát, és keze alatt máris csattogott a nagy olló A megnyírt birka olyan lett, mint a kopasztott egér. Ta­risznya nagyságú fejét csak hitvány gólyanyak pántolta gyatra testéhez, a lenyírt gyapjú pedig ott feküdt a tiszta lepedőn. A nyírómes­ter »visszakézbesítette« Sere­gi bácsinak, aki behajtotta kegyetlen lendülettel a többi közé. És ezzel kezdődött ne­künk az igazi majális. Ahogy a csúffá tett, öszöt- vér, fehér birkái nagy lófe­jével — amelyről nem lehe­tett lenyírni a gyapjút — visszavetette Seregi bácsi a többi közé, mintha mennykő csapott volna középük, mind­nek megroggyant a hátsó fe­le. Némelyik szeméből azt olvastuk ki: az öreg Seregi talán bőröstül nyúzta le szen­vedő társáról a gyapjút. Mások kísértetnek nézték a megnyírt birkát. Egy sem akadt, amelyik ne vesztette volna el a fejét. Egyszer csak szívből jövőt bégetett a megnyírt birka, és elindult a bekerített karám­ban a nyöszörgő szörnyülkö- dők felé. Hát csak ez kellett. A véres mészárostól sem ijedtek volna meg ennyire. Megindultak dübörögve, akár a lavina. Egymás hátára ug­ráltak és bőgve menekültek. A kopasz elképedve nézte őket. Nem értette az egészet. Ű csak megbújni szeretett volna köztük, ezért mekegve szaladt utánuk. De ahogy látta a szörnyű veszedelmet, ő maga is megveszett, és ahol a legsűrűbben tolong­tak, eszét vesztve nyargalt beléjük. Mi ekkor már csak félig voltunk eszméletnél. Nincs az a Vidám Színpad, tv-kabaré, amely úgy meg­nevettetné közönségét, mint akkor a birkanyírás minket. \ Mihail Roscsin müvéből készít televíziós filmet Szász Péter rendező. A második világháborúban játszódó történet je­leneteit a televízió IV. számú stúdiójában rögzítik. Amikor a kopasz beléjük rohant, némelyik az . iszo­nyattól hanyatt esett, s nem is mert fölkelni, hanem a szemét is behunyva hemper- gett, mekegett. Mikor meg az öreg Seregi vagy nyolcat- tizet is visszadobált megko- pasztva, mi már őrjöngve rö­högtünk, s nemcsak a ha­sunkat, hanem a szívünket is fogtuk a fulladozástól. Az öreg Seregi azonban jobban bírta a birkák siral­mát, mint a mi visongó rö­högésünket. Kilépett a ka­rámból, elébünk állt csípőre tett kézzel, és mérgesen le­intett bennünket: — Na, elég vöt, gyerekik! lszkiri, tessék most már máshuvá következni! Valahányszor hófehérre nyírt birkákat látok, ma is elmosolyodom, mert a gyer­mekkorom jut eszembe. Dénes Géza Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom