Somogyi Néplap, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-14 / 164. szám
pillanatok à** â Fotó: Gyertyás László — Itt volt az Édes. Tényközlés. Semmi különös. csak erre járt és benézett. Teri mégis fölkapta a fejét. Mintha férje hangszínéből, túlságosan is közömbösre erőltetett hangsúlyából azt érezte volna : amíg ő a fodrásznál ült, valami olyasmi történt, ami befolyásolhatja a következő hetek eseményeit. Valamit szólni kell a hírre. — Jól vannak? — A derekára panaszkodott. De hát ezt már megszokta. Az asszony várt még valamit az anyósától. Férje csak néhány perc múlva szólalt meg. — Hozott egy zacskó tojást. Meg egy kis körtét. A gyerek már meg is kóstolta. Teri eközben pongyolába bújt. Még mindig nem akarta elhinni, hogy csupán eny- nyi mondanivalója van férjének az Édesről. Hiszen elég keservesen élnek, mindketten közel a hetvenhez, és az egészségükkel sem dicsekedhetnek. Igaz, sose panaszkodnak. De hát mi is kell két öregnek? A ház köfül jóformán megterem a mindennapra való, vannak tyúkok, egy kis nyugdíjat is visz a postás. Olyan igénytelenek szegények. És hogy tudnak takarékoskodni! Istenem, csak én tudnék ilyen beosztással élni! — De a lakás meg a Zsiguli fönntartása egyre többe kerül, és a gyerekek elé sem állhat akármilyen öltözékben! A nyár meg különösen sokat elvisz. Most is hetekig számítgatták, hogyan tudnák megvalósítani régi V II IHI à R K Á R tervüket: egy bulgáriai kirándulást. Útlevelük már van, mert két éve átugrottak Érsekújvárra három napra egy ismerős családdal. Tavaly nem jött össze pénz külföldi kirándulásra, így szakszervezeti beutalóval üdültek Leányfalun. Persze, most is meg ' kell húzniuk magukat, mert hétezernél többet sehogy sem sikerült összekaparniuk. A biztonság kedvéért valamennyit még kölcsön is kellene kérni. — Azt mondja Édes, hatalmas felhőszakadás volt náluk is. Meg óriási szélvihar. Férje az Autóséletet böngészte. Föl se nézett, mintha csak onnan olvasná a hírt. Várt egy kicsit, de mivel a felesége megjegyzés nélkül hagyta a mondatait, folytatta: — Kidöntötte a kerítésüket is. Erre már fölfigyelt az asz- szony. — Emiatt van az a kellemetlen elöérzetem, amely már a lakásba lépés pillanatában elfogott! Most mit kell válaszolni? Nagyon sajnálja őket, de ezenkívül mit tud segíteni? — Ajaj, szegények... Talán majd az öcséd segít megcsinálni. — Azt a tákolmányt ugyan már senki nem támasztja föl. Még tűzre sem való, nemhogy kerítésnek. Teljesen elkorhadt. Nem láttad, hogyan támogatta meg szegény apám? Mozgott az egész, a keresztbe szegeit stáflik meg lécek tartották össze, az oszlopok teljesen elkorhadtak. Megette az idő, hiába. A tyúkokat sem tudják kiengedni — tette hozzá. — Micsoda hülye időjárás! — Az. Szóval, az Édes elmondta, hogy van hatszáz forintja. Ennyit rakosgatott össze. Tojáspénzböl, innen- onnan lecsípett két-három forintokból. De mit kezdhet ennyivel? Jézusmária! Csak nem adott pénzt neki abból a félretett hétezerből? Igaz, ilyet még nem tett, a pénzről mindig közösen döntenek. Ez szigorú törvény náluk. De hát Feri annyira szereti a szüleit ... Idegesen matatott a szekrényben, nem találta a fej- kendőjét, pedig anélkül nem megy ki a konyhába a friss frizurával. Nem bírta tovább. Kifakadt. — Most már beszélj őszintén: pénzért jött a mama? Férjét egy pillanatra megdöbbentette az indulatos, felelősségre vonó hang, de igyekezett megőrizni nyugalmát. — Tudod, hogy Édes soha nem kér. Inkább éhen is halna. Pedig éppenséggel megemlíthette volna azt a háromezret, amelyet még a kocsivásárláskor adott kölcsön. Hogy majd egyszer, ha nekik nagy szükségük lesz rá, megadjuk. Igen, ezt nem lehet letagadni. De ő már elkönyvelte, hogy az öregek lemondtak erről az összegről. És itt vhn. vissza kell adni. Na, megint fuccs a bulgáriai útnak! — Szóval felajánlottad. — Nem beszéltünk pénzről. Eljött, elmondta a bajukat és hazament. — És te? Most mit akarsz tenni? — Gondoltam, majd megbeszéljük. — Hát énvelem ne beszélj meg semmit! Dönts, ahogy akarsz, te vagy a családfő, és a te szüleidől van szó! Tudod, hol a pénz. Vidd! Én meg majd végigkuksolom itthon a nyarat, ebben a dögmeleg lakásban. Jó, tudom, olvashatok, kézimunkázhatok, kimehetek a strandra; az ősszel meg a tanáriban hallgathatom a kolléganőim beszámolóit, hogy mi volt Spanyolban, hogyan gondoláztak Velencében, és milyen selymes az Aranypart homokja, meg a többi. Hagyjuk csak! Ügy látszik, nekem bele kell törődnöm, hogy nem tudok felzárkózni az átlaghoz. Persze, tudom, ugrott a beígért maszek munkád, talán majd az ősszel megkapod, azután majd annak az árát félretesszük és jövőrh ... Ismerem a mesét, nem érdekel, unom már ezt a kisszerüsç- get, a garasoskodást. Csak szegény Zolikát sajnálom, minden barátja volt már valami külföldi úton, csak ő nem. Azután jövőre már ötödikes lesz. Mennyire kellene neki a földrajzhoz is... Jó, ezt a témát ne folytassuk. Mit kérsz vacsorára? — Semmit. PaáJ László L Honda-csodák. Nagy halra várva..; Tömegíziés - műalkotások Nem új téma, rendszeresem visszatér magánbeszélgetéseken és művelődési életünket elemző eszmecseréken egyaránt, hogy a nagyközönség igényei és a kínált művelődési lehetőségek — elsősorban a művészeti jellegű produktumok — nincsenek mindig összhangban; valamiféle szakadék, helyenként egyre szélesedő szakadék jelentkezik a tömegek ízlése és a műalkotások színvonala között. Amióta a közművelődés gondja előtérbe került, ez a kérdés még gyakrabban jelentkezik. Természetesen, mint művelődési életünk nem egy vonulatának megítélésekor, itt is találkozunk túlzó megállapításokkal. Bár, tagadhatatlan, egyes művészeti ágazatokban ez a szakadék megvan. Szélesedésének megakadályozása viszont csak két oldalról történhet. Mai társadalmunk ízlése rendkívül heterogén képet mutat. Ennélfogva nem lenne jó — mint arra egyik beszédében Pozsgay Imre kulturális miniszter is utalt —.ha művészeti életünk, művészeti alkotásaink színvonala és ízlésbeli állapotaink közé egyenlőségjelet lehetne tenni. Közízlésünk a felszabadulás után 32 esztendővel is igen érzékletesen tükrözi azt a káros örökséget, amelyet teljesen leküzdeni még nem tudtunk, s amelynek — a korhoz igazodva — újabb kinövései, vadhajtásai is jelentkeztek az eltelt évtizedek alatt. A népdal még ma sem győzte le a rossz értelmű magyamótázást, környezetkultúránkban, lakáskultúránkban is rendkívül sok a visszahúzó erő, s az irodalom és művészetek befogadásában is torzak az arányok, nem beszélve az igaz értékek és az értéktelen kulturális tömegcikkek kedveléséről és elfogadásáról. Napjainkban a televízió szinte már az egész országot behálózza. A közelmúltban egy estét Budapesten töltöttem. Nyolc órakor indultam gyalog a Baross térről a Tanács körútra, majd onnan vissza. A hosszú úton mindössze két rendőrrel és öt hazafelé siető civillel találkoztam. Teljesen kihalt volt a város. Visszatérve a szállodába, vagy félszáz vendég a hallban szorongott, ott volt a szálloda személyzetének nagy része is. A televízió egy nagy hírű bűnügyi regény filmváltozatát sugározta. Ezért volt hát a viszonylag kora esti órákban kihalt Budapest légforgalmi t abb útvonala. Mindenki a képernyő előtt ült. Ez természetesen nem baj. A baj ott kezdődik, hogy másfajta műsorokat a krimirajongók nagy táborából viszonylag kevesen néznek. Leszűkül az érdeklődés — televízióban, moziban egyaránt — krimikre, kalandfilmekre. A színházban bérleteladásokkal keltjük a nézettség látszatát, könyvforgalmazásunkban a bruttó könyvesbolti pénzbevétel után mérjük az érdeklődést. S általában látogatottsági vagy nézettségi statisztikából vonunk le következtetéseket az egész lakosság, (az átlagember) és a kultúra kapcsolatára. Ezek a statisztikák pedig gyakran sántítanak. Más és más az érdeklődés falun, városon, és az egyes műfajokon belül is nagyon megosztó. Mégcsak iskolázottsághoz sem lehet kötni az érdeklődési köröket, hiszen értelmiségiek között is sokan vannak, akik a kikapcsolódás jelszava alatt a szellemi energiát is kívánó művelődéstől elfordulnak. Sokféle okra vezethető vissza a közízlés állapota. A múltból ránk maradt örökségen és a polgári kultúra még élő hagyományain túl. többek között arra a szemléletre is, hogy tömegeknek olykor tömegkommunikációs úton i6 csökkentett értéket nyújtottunk, amikor műsorok sokaságával szellemi restségre is bíztattuk az embereket, s amikor a kikapcsolódás és szórakozás fogalmát a mindenféle agymunka teljes kikapcsolásával azonosítottuk. A közművelődés szerteágazó munkájának egyik legfontosabbika éppen az ízlésszint és a művészeti alkotások, a kulturált élet szintjének közelítése, a sokat emlegetett szakadék szűkítése. Ehhez hozzá tartozik egyes művészek vagy művészeti ágazatok túlzott előreszaladá- sának, a tömegektől való elszakadásának mérséklése éppúgy. mint a tömegízlés szintjének gyorsítottabb emelése. Lassan jár, mert rohant Szinte szégyenkezve, lassan tipegnek az öregek a padokhoz, leülnek, újságot, könyvet vagy kártyacsomagot vesznek elő. Egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem zavarják a játszótéren hintázó, pörgőző, csúszdázó kicsinyeket, s azok sem őket. Így él békésen egymás mellett a legidősebb és a legfiatalabb nemzedék minden este — sőt, már késő délután — a tekintélyes kiterjedésű parkban. Az apróságokhoz ha'soolóan az öregek is éppolyan nélkülözhetetlen tartozékai már a szép zöldövezetnek, mint a fű, a fák, a madarak. Ide vonulnak el társaságot, barátokat szerezni — mert ők mér egyetlen szervezett közösséghez sem tartoznak. Nyugdíjasok. Itt találkoztam Klári nénivel is. Fáradságosan vonszolta magát a pádhoz, melyen ültem. Engedélyt kért, leült — vagyis inkább lerogyott —, s attól fogva másodlagos fontosságúvá vált számomra, mit ír az Esti Hírlap. Egyéniséget találtam. Először csak mérhetetlen szomorúsággal nézte a vir- gonckodó gyermekeket és az őket több-kevesebb eréllyel fékezni akaró ifjú szülőket, majd hozzám fordult. — Maga miért van egyedül, fiatalember? — A családom elutazott nyaralni. Természetesen visszakérdeztem; ha neki feltűnt, hogy egy fiatal egyedül is lehet, engem is érdekelt, mi van ^z öregek szokványos magánya mögött. És utána már alig kellett közbeszólnom. — Nekem is volt valamikor családom. Nagykanizsán, majd Pesten éltünk, a férjem lakatosként dolgozott, amíg harmincban az utcára nem került. Attól fogva jó ideig én tartottam el őt is, a kislányunkat is. Kórházi ápolónőként kerestem a kenyeret, s ahhoz, hogy ne haljunk éhen, nagyon sok munka kellett. Nyomorúságos egy élet volt az ... Azután a férjemet negyvenkettőben behívták katonának — és végképp rám maradt minden. Két évet vártam rá, de nem jött meg. Meghalt a háborúban. Kaposvárra jöttünk — itt éltek rokonaim —, s újból nekiálltam dolgozni. Kitaníttattam a lányomat, technikus lett belőle, nem is keresett rosszul, ötvenhatban mégis kiment nyugatra. Két- három éven át írt, azóta mintha nyoma veszett volna. ' Néhány percig hallgat — én sem merek megszólalni —, végül folytatja, szomorúsággal vegyes beletörődéssel. — Igaz, nincs a világon senkim, tizenhat esztendeje nyugdíjas vagyak, de azért csak szeretek élni. Rengeteget dolgoztam életemben, gyakran látástól vakulásig — s talán nem is volt fölösleges mindez. A lelkiismeretem nyugodt. Olvasgatok, tévét nézek otthon, vagy lesétálok ide a zöldbe, s kedvemet lelem a játszadozó kisgyerekekben. Csak télen nagyon rossz... A halálra ritkán szoktam gondolni. Nem félek tőle, mert elvégeztem a magamét, de azért rosszul esik, hogy nem lesz senki, aki sajnáljon ... Kötőtűt, gyapjúfonalat húz elő kis táskájából. — A szomszédunk kislányának készítek ruhát. Most ő is nyaralni ment a szüleivel. Ha itt van, néha lejön velem, hintázik, én pedig vigyázok rá, nehogy baja essék. Persze, lehet ám, hogy nekem is van unokám, valahol a világ túlsó végén ... Nézem a kötögető nénit, s az jut eszembe: vele és másfél millió nyugdíjas társával vajon miért törődünk oly keveset. Számos könyv, film, tévéműsor szól a gyermekekről — s ez így helyes. Am az öregek belső világáról, gondolataikról, érzéseikről alig tudunk. »Csak« udvariasak va gyünk velülk. Vajon ennyit érdemelnek? L. A Tóparti Nászutasok.
