Somogyi Néplap, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-31 / 179. szám

A Balaton vendégei Táborban, tűz mellett Vajon hány szerelmese lehet hires tavunknak széles e vi­lágon? Akik, ha telhetik, nya­ranta fölkerekednek, és sok száz kilométert utaznak azért, hogy néhány héten át a ba­latoni nyár sajátos légkörében élhessenek. Hetenként össze­számoljuk, hány vendég érke­zett, hány sátrat bontottak a kempingekben, hatalmas szá­mokat írunk le, szólunk az üzletek forgalmáról, a ven­déglők zsúfoltságáról, a köz­lekedési dugókról.. De ritkán van időnk, módunk egy-egy messziről jött emberrel köze­lebbről megismerkedni, né­hány szót váltani közös sze- rehnünkről, a Balatonról. nát veszi a magyar nyelvtu­dásának. — Ellenkezőleg. Abban a kiváltságos helyzetben va­gyok, hogy eredetiben olvas­hatom a magyar költőket, például... Azután; honfitár­saim segítségére lehetek itt, a Balaton partján. 14—17 éves lengyel középiskolásokkal ér­keztem, szükségük van rám. Mögötte »egyensátrak« so­rakoznak a szemesi Vadvirág kemping pázsitján. A PTTK lengyel idegenforgalmi iroda nyaraltat itt fiatalokat szep­tember 15-ig. Halászlé bográcsban A pékek visszajárnak Egy Amszterdam közelében fekvő kisváros péküzletében telenként sok szó esik a Ba­Két német fiú nézi átszel- lemülten a bográcsban rotyo- gó paprikás lét a tóparton. Joachim Rappmann és Thü­ringer Rostbratel NDK-beli szakácsok, akik néhány napot latonról. A mester vagy a mesterné, miközben kenyeret, süteményt árul, az ismerős vásárlóknak elbeszéli, milyen időt »fogtak« ' ki tavaly, mennyibe került a magyar kenyér és az őszibarack, hány palacsintát ettek meg egy- egy délután a strandoló uno­kák. És szó esik a magyar rokonságról, a balatonszeme- siekről. akik nemrég írtak egy igen kedves levelet... Hermanus Servatius Schoo- ne pékmester és népes csa­ládja immár egy évtizede min­den nyáron Szemesen nyaral. A Siotour Lidó kempingjében verik fel sátraikat, s minden napfényes órát a vízben meg a parton töltenek. Mint mond­ják, nem tudnak betelni a no­mád élet szépségével. Tizenöt tagú család. Két la­kókocsiba és négy sátorba tér­nek meg éjszakára. A családfőt nem látom. — Szervizbe vitte az autó­ját — mondja a felesége. — Remélhetőleg hamar megér­kezik. Nem szívesen hagyja itt a strandot ilyen jó idő­ben. A három fiú közül kettő az apa műhelyében dolgozik. A harmadik fogorvos. — Miért ragaszkodnak eny- nyire Szemeshez? — Mert itt mindig jól érez­tük magunkat. A tábor ideális helyen van, közvetlenül a víz­parton, nem kell messzire menni élelmiszerért, üdítő italért sem. Azután most már rokoni szálak is fűznek ben­nünket egy szemesi csaiád- hoz. Az egyik fiúnk ugyanis idevalósi lányt vett felesé­gül ... Duda Erzsébet — Elzbieta Duda — nyújtja a kezét, s olyan tisztán ejti a magyar szavakat (s ráadá­sul Duda a vezetékneve), hogy nyomban arról kezdem faggatni, mit tud a családja eredetéről. Mosolyog. — Nem vagyok magyar — mondja —, de szeretem a magyarokat, ezért választot­tam a magyar szakot az egye­temen. — És tanít magyarul? — Angolul tanítok. Ugyanis a második szakom angol. — Eszerint nem sok hasz­Somogyi Néplap Siófokon töltenek Németh Jó­zsef vízvezeték-szerelő szak­munkás, a SZOT Csepel üdülő szocialista brigádvezetője vendégeiként. Németh József ugyanis egy ideig az NDK-ban dolgozott, innen a barátság. A halászlét Nagy László, a Zöld­fa vendéglő pincére (melles­leg szakács) főzi a német kol- | légák tiszteletére — magyar módra. — Ettek már halászlét? — kérdezem. Minden a kávéval kezdő­dött. Az illusztris hivatal csi­csergő titkárnője millió »ara­nyoskám« közepette jelentet­te be, hogy »szivecském, csak egy délelőttre« szükségük volna a tanácsteremre. Gyor­san megnéztem a naptárt, mi­vel semmi előjegyzést nem találtam, rögtön odaígértem. A kis Csicseri puszi, puszival búcsúzott, s letette a kagylót. Én is. De már kaphattam is föl. No ki más lehetett, mint Csicserike. Ja, ugye egy fon­tos dolgot elfelejtett: van-e kávénk, s tudunk-e főzni fe­ketét a vendégeknek. Mi sem természetesebb — erre már régen fölhatalmazott a főnök —, hogy ezt is megígértem. Jaj, most látom, hogy te je- gyezgetsz. Nézd, felőlem meg­írhatod, de úgy is letagadom, hogy tőlem hallottad a törté­netet. Szóval attól fogva egyébbel sem foglallcoztam, mint Csicseriék jövendő érte­kezletével. Nem volt olyan nap, hogy föl ne hívtak vol­na. Később már naponta többször is. Szidtam Csicserit, mert fél óráig magyarázta, amit két szóval is megmond­hatott volna. Később bezzeg uúsaasirtam az ö telefonáló.­— Még sohasem — mond­ják a német fiúk, s látszik az arcukon, hogy most is szíve­sen elengednék a megtisztel­tetést, mert eléggé harapós­nak ígérkezik a halié. Itt azonban enni kell. Sőt inni is. Nemcsak a Balaton vizében hűsölő rizlinges üve­gek várnak sorukra, hanem, az az akkurátusán bedugaszolt üveg kisüsti pálinka is. ame­lyet valahol a Nagyalföldön, Németh József falujában főz­tek. — Micsoda illat — borzon- ganak. — Egészségünkre! — hang­zik a vendéglátó ellentmon­dást nem tűrő hangja. Hosszan tartó köhögés kö­vetkezik. A fiúk szemében könny. A szakács fél liter vörösbort önt a halászlébe. — Mindjárt ehettek — mondja. Az NDK-beli fiúk először bátortalanul meritgetik a ka­nalat. — De hiszen ez finom! — szólal meg egyszer csak Jo­achim Rappmann. — Azt elhiszem — mondja a szakács önérzettel. Mire Füred fényei kigyul­ladnak a túlsó parton, üres a bogrács. Az NDK-beli szaká­csok pedig váltig fogadkoz- nak, hogy megtanulnak bala­toni halászlét főzpi. — Csak a vörös bort ki ne hagyjátok belőle — intik őket a magyar fiúk. Szervezni sait, mert átpasszolta az ügyet a kolléganőjének — s már ne vegye sértegetésnek —, de annyira dadog, hogy így telefonon keresztül bizony nehezen mentünk ötről hatra. Már mondtam, hogy a ká­véval kezdődött, s azzal is folytatódott., Két héten ke­resztül ekörül folyt a huza­vona. Én a főnökömnek be­számoltam a teremigényről, ő pedig felhatalmazott, csak tárgyaljak nyugodtan, én tu­dom a helyi szokásokat. Hát azokat igen, de az illusztris hivatalét csak akkor ismer­tem ki. még éjszaka is fel­riadtam később, jaj, el ne fe­lejtsem, mit is kértek. Csi­cseriék szerint ugyanis a Ka­raván — már megbocsásson a szóért, de — parasztkávé, azt azért nem lehet adni a gyü- lésezőknek. Jó, kérdem, akkor ők mire gondolnak. Másról szó sem lehet, csak az Om- niáról, 2 ha nekünk nincs annyi pénzünk reprezentáció­ra, akkor legföljebb felezzük a költséget. A főnök ebbe U Szapudi András Nem áüt meg az idő Népszokástörténeti búvárkodással is előszeretet­tel foglalkozó munkatársam tette a fülembe a bogarat; jó lenne utánanézni a Somogybán élő német ajkú lakosság ma még föllelhető folklórjának; megnézni, élnek-e még a tán­cok, népi játékok, énekek, szo­kások úgy, ahogyan azokat az ősök két-három évszázaddal ezelőtt, magukkal hozták. Ne­kem például nem jelentene túl nagy erőfeszítést Németiad — a mostani Lad németajkú lak­ta része volt, még a felszaba­dulás után is néhány évig a régi nevét viselte — »föltér­képezése« ilyen szempontból, minthogy ott születtem, mond­ta a kolléga. Az ötlet elgon­dolkodtatott, aztán bevallot­tam — persze, egyelőre csak magamnak —, hogy nem sok sikerrel kecsegtet a német- ladi »kincskeresés«. Mert ugyan kire s mire támaszkod­hatnék ma már ott, ahol szin­te nem is hallani német szót? Ezen a nyáron lesz éppen huszonöt éve, hogy nagyjából hasonló témával próbálkoztam szülőfalumban. Gaál Ferenc, a németladi katolikusok plébá­nosa és Papp István, a ma- gyariadi reformátusok tisztele- tese volt segítségemre abban,, hogy felkutassam a felszaba­dulás előtt még egy jegyzőség. de két bíró alá tartozó tele­pülés eredetét. A papi irodák, irat- és könyvtárak megannyi, a titkok zárjába illő kulcsot rejtenek — sikerült is meg­tudnom azt, amit akartam. De altkor és azóta sem bukkan­tam még csak utalásra sem arra vonatkozóan, hogy száza­dunk második felében bármi­lyen. az »őshazából« hozott szokás, hagyomány élt vol­na, vagy újraélesztésükkel pró­bálkoztak volna. Talán egy-ltét dal és néhány — vitatható eredetű — mese származhatott a régmúltból, de hogy ponto­san honnan és melv időkből ezt ma aligha tudná ott valaki megmondani. Gondolatban végigsétálok a szülőházammal szemközti ut­casoron, mintegy önmagámnak is bizonyítandó a falu német eredetét. A sarkon a kocsma és a mészárszék egykori tu­lajdonosai Bauerek voltak. Mellettük Witmannék követ­keztek, aztán jött a Kozlinger, a Mauer, a Normann, a Khern család háza. A templom felé haladva még ilyen nevek vi­selői laktak a soron: Hart­mann, Szommer, Czimmer- mann, Huber, Stix, Gruber. ezen az oldalon meg Mayer. Jekl, III. Stágl, Szeibert, Szant- ner... és így tovább. S ha ma megnézzük, hogy kik vannak — vagy voltak — a már em­lített Máriás, aztán a Sarlós a Harmati név mögött, igen­csak német eredetű famíliákat találunk. De a, németladi családok so­hasem voltak annyira néme­tek, hogy elfelejtették volna, hol élnek, mely ország adott nekik — pontosabban az őse­iknek — otthont, a szó legszo­rosabb értelmében. A második világháború viharos forgata­gában, amikor heteken át ér­keztek és vonultak tovább Ju­goszláviából a menekültek hosszú kocsikaravánjai, tudo­másom szerint mindössze há­rom németladi család — a Háderer, illetve Schwarcz, a Rolich meg a Wagner család — vette az irányt önként vagy muszájból Németország felé. A többiek maradtak, s később, miután felvidéki telepesek — Csehszlovákiából áttelepült magyarok érkeztek a faluba, jól megfértek egymással, mint szomszédok. Szót értettek, ma­gyar szót... A német település »ei­magyarosoüását« Kétségkívül gyorsította az is, hogy a tulaj­donképpeni faiualapítók ma­gyares voltak. Az akkori Ma- gyarlad jellegzetes ősi tele­pülésként jött létre: meredek dombok alkotta völgyben, kis vízfolyás partján épültek az első házak. A mai Lad refor­mátusok lakta része, az egyko­ri Magyarlad így szinte nem is látszik az útról, ha az álló- más felől érkezünk. Csak a templom tornyának épp hogy kimagasló hegye jelzi odalenn település húzódik. Németladon volt ugyan a jegyzőség, de külön bírójuk a magyarladiaknak is volt. A közigazgatással kapcsolatos ügyintézés, a robotmunkára kirendelés így külön-külön tör­tént; vallási hovatartozásukra való tekintettel pedig mindkét területnek megvolt a maga temploma, iskolája, dalárdája, műkedvelő színjátszó csoport­ja. Megannyi tényező hatott tehát az elkülönülésre — még a felszabadulást közvetlenül követő években Is. Mindez látszólag elősegítette, hogy a németladiaknál tovább éljen és erősödjön az elődök hozta folklór. Csakhogy már akkor sem bővelkedtek benne, aztán, hogy a negyvenes évek vége télé egyik fal a másik után omlott le a két település kö­zött, mintha az emberek kár­pótolni akarták volna magukat az elzártságért, amit részben mások parancsoltak rájuk, részben maguk kényszerítet­tek saját magukra: igyekeztek lobban megismerni, szinte fel­fedezni egymást. Mert nem sokat tudott egyik a másikról, annak ellenére, hogy úgyszól­ván szomszédok voltak, egy jegyzőségre, egy postahivatal­ba és ugyanarra a vasútállo­másra jártak. Előttem van most, hogy emlékeimben tallózok, hogyan történt ez az átalakulás — mert az volt — egy akkori­ban nyolc-tizenkét éves gye­rekben. A magyarladi iskolá­ba jártak az alsó tagozatos gyerekek — Németladról is, és Németladon tanultak a fel­sőtagozatosok. köztük a ma- gyarladiak. És a reggeli taní­táskezdéskor nem mondott már külön imát a katolikus meg a református — eleinte még mindegyik mondta a ma­gáét, persze »menetrend« sze­rint, fegyelmezetten —, ha­nem megtanulta az ilven. több­felekezetű iskoláknak rendsze­resített imát. Hittanórára az­tán a plébános is, a íiszteletes is külön terembe vitte a ma­ga tanítványait. A két »pász­tor« meg’epő kompromisszum­ra szánta magát (ez különö­sen a szülőket döbbentette meg akkor) : engedélyezték, hogy a katolikus gyerekek a református osztálytársaikkal istentiszteleten vehessenek részt Magyarladon, s ugyan­ezt megtehették a magyarla- diak is a németladi templom­ban. A négy-öt tagú tanu’ócso- portok mindennap más és más tanuló házánál gyűltek össze délutánonként. Ez már családi ismerkedés volt, egv lépés afelé, hogy a szülők is többet tudjanak egymásról. Apró dolgok: az ételek, elké­szítésének receptjét is így »csempészte« haza a gyerek, s átplántálta a szokásokat is, persze csak azokat, melyeket körülmények miatt lehetett. Közös műsorokat rendeztek a fiatalok — erre megfelelő hely voit az ötvenes években a né­metladi kastély és annak park­ja —, és néhány év múlva már azon sem ütközött meg senki, hogy németladi fiatal­ember, katolikus létére, ma­gyarladi református lányt vett feleségül. Hát így alakult a mai Lad németajkú részében a »magyarosodás«. Ma sokan el­járnak dolgozni Szigetvárra, Pécsre, Kaposvárra, Kadarkái­ra — a két baranyai város különösen von-zza őket; nem­csak ipari munkalehetőségei miatt, hanem az ott és a vá­rosok környékén levő szőlőte­rületek is csábítóan hívogat­nak . .. S aki értelmét iát.ia, el is települ a szülőfalujából. Úgy látszik, megállíthatatlan folyamatról van szó — előse­gítik ezt a jó utak. a napjá­ban többször forduló autóbu­szok —, s Ladon sem állt meg az idő. Gazdát cserélnek vagy üresen maradnak, vevőre vár­nak egészen jó állapotban le­vő lakóépületek, melyek kö­zül egyik-másik még magán viseli a némethonból szárma­zó ősök jellegzetes építkezésé­nek stílusjegyeit. De ezekben a házakban, a jobbára vályog­tömésből emelt falak között éppen olyan nehezen találna rá az ősi folklór nyomait ku­tató a kincsre, mint az új, még vakolatlan. sátortetős épületekben. Eltűnt. szerte­foszlott. magukkal vitték azok, akik teremtettek. Uernesz Foren« Munkába áll 75ű ezer diplomas A szovjet főiskolákon befe­jeződtek az államvizsgák és a diploma tervek megvédése. 1976-ban 735 ezer fiú és leány szerzett diplomát, az idén több mint 750 ezer. Valamennyiük számára biztosítják a szak­májuknak megfelelő munkát.' A Szovjetunió új alkotmá­nya a szovjet állampolgv-ok alapvető jogai között említi a munkához való jogot, bele­értve a szakmának, a foglal­kozásnak és a" munkanemnek a hajlam, a képesség, a szak­mai képzettség és a végzett­ség szerinti kiválasztását — a társadalmi szükségletek fi­gyelembevételével. tudni kell belement, nem szereti a kicsi­nyeskedést. Akkor jëtt a vita. milyen a kávéfőzőnk, a dará­lónk, használhatjuk-e ezt, vagy hozzanak ők. Nem únja? Mert akkor rö- videbbre fogom a. szót. No, ezeket na:yjnehezen rögzítet­tük. Olykor-olykor Csicseri is felhívott, s a negédes modo­rán és az ő magabiztosságá­val jelentette ki: — Szervezni tudni kell! Először akkor jöt­tek el személyesen, amikor szemügyre vették a kávéskész­letünket. Ez az egy megnyerte a tetszésükéa tálcákra vi­szont azt mondták, hogy ezek ,túl -kudisok", majd hoznak szebbet. Megállapodtunk ab­ban, hol főzzük a kávét, mint visszük be, hol mosogatunk. Nem részletezem, de több napig vitattuk az üdítő italok beszerzését. Nagynehezen megegyeztünk a Traubiban. A főnöknek mindig beszá­moltam mindenről, úgy vet­tem észre, hogy rézignáltan figyelte a ténykedésemet. Meg meg is sértődtem egg ki­csit, úgy éreztem ugyanis, hogy túlzásnak tartja ezt a hosszadalmas előkészítést. Értem a kérdést, csak ne­héz rá válaszolnom. Hogy hogy sikerült a tanácskozás? Izgatott telefon előzte meg, kiosztottam-e már a meghí­vókat a vezetőknek. Mondom Csicserinek, hogy én ugyan nem, mivel ide vem érkezett. Fél óra sem telt el, már lo­holt a küldöncük a meghívó­val. Az elnök akkor . már a Szovjetunióban üdült, a szak- szervezeti titkár eligérkezett máshova, csak a párttitkár tudott ott lenni. De hit az miket mondott! Kiderült ugyanis, hogy a dolgozók élet- és munkakörülményeit vizsgálják a helyszínen, s mindenhol csak a helyettesek helyettese adott tájékoztatást. A kávé egyébként ízlett, az üdítő is jó hideg volt. Csicseri ott illegett-billegett a vendé­gek között. Azóta sajnos, nem beszélünk. Nagyon a lelkére vette szegény, hogy a párttit­kár azzal búcsúzott tőle: Szervezni, drágám, tudni kell! Képzelheted, hogy tudta, hon­nan fúj a szél... Lajos Géza Mindez hogyan nyilvánul meg a végzős főiskolások el­helyezésénél? A szovjet népgazdaság ter­vező terveinek prognózisait a minisztériumok és a hatósá­gok összesítik. Évente elkül­dik szakemberigénylésüket a főiskolákra és egyetemekre (a Szovjetunióban 856 főiskola és egyetem van). A végzős főis­kolásoknak néhány hónappal a diploma megszerzése előtt felajánlják a munkahelyeket, szakmájuk és egyéni kívánsá­gaik, családi helyzetük figye­lembevételével. Megismerte­tik a főiskolásokat jövendő munkájuk jellegével, tájékoz­tatják őket a munka- és az életkörülményekről, a munka­bér nagyságáról, a különböző kedvezményekről, az előlépte­tés, a kiemelés lehetőségeiről. Az igény rendszerint meg- I haladja a végzős főiskolások számát. Ezért a fiatal szak­ember válogathat a munkahe­lyek közül. A fiúknál és a 'lá­nyoknál, különösen az utóbbi időkben, az a törekvés figyel­hető meg. hogy a Szovjetunió keleti területein dolgozzanak, ahol az ipar rohamos tempó­ban fejlődik. Itt sok kedvez­ményt biztosítanak számukra; jelentős bérpótlékot és • szakmai fejlődés lehetőségeit.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom