Somogyi Néplap, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-29 / 177. szám
ÚTIKALAUZ HELYETT Gabi derűje Wem tudom, kl teszi jobban: aki elkerüli a halálitáborban berendezett múzeumot, vagy az, aki rászán egy napot. Nem tudom, megértsem-e azokat, akik visszatérnek kínjaikra emlékezni, és megértsem-e azokat, akiktől hallottam: sohasem mennének oda, ahonnan kiszabadultak. Nem tudom, hogy egy turistaúton lehet-e Auschwitz csak »állomás«, és nem tudom, hogy miért van ott szálloda, mert lehet-e út egyetlen célja a tábor? Emlékeiét, közvetlen élmények nélkül zarándokoltunk el ide. Utat is (tévesztettünk, és a kérdezősködésnéi, amíg Auschwitzot kerestük — lengyelül szótárral, vagy magyarul — senki sem válaszolt. Pedig értetitek, csak nem akarták érteni. A város lengyel nevét kellett kimondanunk: Oswiecim. Nem kellett metgküzdenünk személyes élményekkel. Anyám, amikor néhány évvel ezelőtt Lengyelországban volt, á táborban kiállított tárgyak között legjobb barátnője bőröndjét látta meg. ..) Semmi közünk sincs az akkori szenvedéshez, a világ legnagyobb gazságához Feleségeink mégis sírnak, mégis félünk mind a négyen, mégis szeretnénk mielőbb kikerülni innen. Ës sok fiatal jön el a táborba, koszorúkat is hoznak. Három-négy órára megöregszik az arcuk. Az ember bűnét ember nem felejtheti el, generációk után sem. i A kislányt kint hagytuk az óvodában. 13 évei) aluliak nem mehetnek be a táborba, ezért van gyermekmegőrző. Türelmesen várt ránk. Sokféle nemzet hasonló korú »polgáraival«. Amikor elhoztuk, újságolta: — Játszottunk, beszélgettünk. Azaz rajzoltunk, úgy beszéltünk. 'Nagyon ,ió volt. Féltünk elvinni ekkora útra. Most tudtuk meg, hogy ő is segíthet rajtunk. Derűjével, kegyetlenséget, haláltábort nem ismerő vidámságával. Kifelé a parkoló őrénél fizetni kellett. A kedves, idős néni nyújtotta a jegyet. Karján — belül — élesen látszott a tetovált szám. miért van csődület; Amikor odafurakocttek — mert ott is ilyenek az emberek, mindent látniuk kéül —, nevetve legyintettek: magyarszki... Egy másik tolongáshoz tni közelítettünk. Ágaskodtunk, lestünk, mi olyan kapós. Hát a banán. Itt is. Később láttunk pult alóli banánt, csúszópénzért banánt... Még otthonosabban jártunk-kel- tünk. Furcsa ,kergetőzés’ Hogy, hogynem, minden városban előbb-utóbb összefutottunk e,gy magyar házaspárral és két kislányukkal. Végül már kerestük egymást, és mindig meg is találtuk. Nem ugyanazon az úton jártunk; hol ők voltak előttünk, hol mi előttük. így jól kicseréltük információinkat, és igen tájékozotton fontoskodtunk, ha kérdeztek valamit tőlünk a »kívülállók«. Az egyik nagy kempingkeresés közben egész karavánt szedtünk magunk mögé honfitársainkból. Jöttek utánunk, ránk bízták magukat. És mi sem találtunk kempinget, ök valószínűleg nem lettek volna olyan kedvesek, ha újra találkozunk. összefutottunk egy kaposvári csoporttal is. Itthon biztosan elmegyünk egymás mellett, de ott azonnal minden arc ismerős volt. És találkoztunk olyan magyarokkal is, akiket szívesen letagadnánk. Miért? Hadd ne részletezzem. Egy idő után immunissá válik az ember velük szemben. A lengyel divatok egyike a macskaszerű kutyák aj- nározása. Iszonyú ronda ki Kisregényből film dögök. És nagyon szeretik őket. Megsértődnek, ha elzavarjuk magunktól az ölében, mert a bokánk után kapkod, és kinevetnek, ha ugrálunk, de a barátság jegyében nem akarjuk fölrúgni. Ezek, az állatkák vagy gondozotton, pórázon lejtenek, vagy — és ez a többség — kócosán, kóbormódra csatangolnak. Vannak azután nagyobb kutyák is. Kuvaszok, ír szetterek, fekete német juhászok. Szép fényesre kefélt szőrrel büszkén ballagnak. Gazdáik is kicsinosítva korzóznak. Akárcsak... Ideje abbahagyni a hason- lítgatást. Annyi azonosságot és különbséget lehetne még leírni. Apró emberi megnyilvánulásokat, kedvességeket, gyengeségeket... Hazafelé /Magyarország kiadós esővel fogadott minket. A sátrat sem tudtuk fölvenni, a kocsiban aludtunk öten. Reggel mások is pihentek a parkolóban. Amikor sorra kiszálltunk nyújtózkodni, harsány nevetés fogadott. Pedig nem is voit olyan kényelmetlen. Miért utazik az ember? Sokféle indokunk van. Itthon már az első nap visszamenne, kint egyre jobban várja azt a napot, amikor hazaér. Miért utaztunk? Sokféle indokunk volt. Ma már csak annyit mondunk róla: jól si- i került. Miért? Hát azért, mert ismeretlen városokat láttunk, ismerkedtünk más emberekkel ... Szóval azért volt jó utazni, mert... Mert utaztunk. Luthár Péter Külföldi szobrászok Nagyatádon Ladislav Janouch Prágából érkezett. Hazai pályázatra készült alkotását, a Diszkoszvetőt mutatjuk be olvasóinknak. (Balra, lent.) Jorge Dubon Mexikóban született, Párizs mellett élő építész—szobrász. Plasztikái magukon viselik, hogy alkotójuk szoros kapcsolatban áll a modern építészettel is. Az itt bemutatott alkotásának (jobbra), melyet alumíniumból készített, nincs címe, de könnyen adhatunk: Kompozíció. «ÆÊÊÊÊlImmù A... nj , 'í y- ' - : ■' 1 y.; <í •••••• ' § Ég ; ' ■ KKÎOOMO&iÿÎÂ&ï Feloldódva, tülekedve Már aludtunk egyet, a hangulatunk is jó volt. És még csak filmekben láttunk apácát . Sok magyar fiatalnak idegenforgalmi nevezetességet jelentenek a fekete ruhás, fehér főkötős nők. Minden tiszteletlenség, otromba tréfa nélkül, csodálkozva nézegetik őket. Az apácák — idősek, fiatalok — pedig tűrik csendesen. Egy dolgot nem szeretnek, ha fényképezik őket. Olyankor bujkálnak, ami mögé lehet, mérgesen néznek, és még csak oda se mondogathatnak. Egy ócska Warszawámál több magyar állt, bár a forgalmi lámpa zöldet jelzett. Csodálkozó szavak röpködtek. A volánnál is apáca, az utasok is azok. Évszázadok találkozása. A lengyelek nem értették, KÁLVÁRIA Kevés szó esett lapjainkban a moszkvai filmfesztivált megelőző X. szovjet össz-szövetsé- gi filmszemléről, melynek fődíját — s ebben nem volt semmi váratlan — Larisza Se- pityko alkotása, a Kálvária nyerte. Nem ismeretlen a rendezőnő neve a magyar moziba járók előtt sem, a Szárnyak és a Te és én című filmjét nálunk is játszották. Készített néhány dokumentumfilmet; ezeket a televízió részére. A rigai fődíj »belső siker«. Ezt azonban rögtön követte a nagyobb elismerés: a nemrégiben lezajlott nyugat-berlini nemzetközi fesztiválon a nagydíjat, az Arany Medvét nyerte el, s megkapta a FIPRES- CI és a katolikus zsűri díját is. Mint ismeretes, az Ezüst Medvét Sándor Pál Herkules- fürdői emlék című munkája érdemelte ki. Arról nem szóltak a tudósítások, hogy Larisza Sepityko alkotásának, a Kálváriának forgatókönyve a hazánkban jól ismert belorusz írónak, Vaszil Vlagyimirovics Bikov egyik kisregényéből készült. Magyarul Az út végén címmel jelent meg 1975-ben az Európa Zsebkönyvek sorozatban. A címadó Obeliszk kisregényen kívül még három művet tartalmaz az összeállítás. Bikov 1924-ben született. Középiskolai tanulmányait megszakítva jelentkezett a frontra, Magyarországon is harcolt. írói pályáját 1955-ben kezdte. Műveit a valóság minden oldalú feltárására vállalkozó, új szemléletű háborús próza legnagyobb hatású alkotásai között tartják számon. Jellegzetes műfaja a kisregény. Az Obeliszk című kötet válogatott művein kívül más írásai is megjelentek magyarul, így 1962-ben A harmadik rakéta, melyből szintén film készült, nálunk is vetítették. 1965-ben írta A halottaknak nem fáj cítnű kisregényét, s lapunk is beszámolt a Hajnalig égni című munkájáról, mely 1975-ben jelent meg a Magvető Kiadó Világkönyvtársorozatában. Ebben a huszonkét éves Ivanovszkij hadnagy kiharcol egy fontos megbízatást: német lőszerraktárt akar felrobbantani. Kilenc társával indul el, de egyre fogyatkozik a létszám, s végül az akció kudarccal végződik. E rövid “Társadalmi munka Gondolataimba merülve bandukoltam a Rottenbiller utcában, amikor halkan kopogtattak a hátamon. Megfordultam. — Jó estét, fiam. Meghívom egy csésze tejeskávéra. Legyen a vendégem — mondta régi kedves ismerősöm, özvegy Freimovics Rezsőné. Néhány perc múlva egy kis eszpresszóban ültünk. A pincér asztalunkra tette a forró kávét. Freimovics néni a hatalmas fekete táskájából egy zsemlét vett elő, és beleaprította a csészébe. — Hány éves most a néni? — kérdeztem tapintatlanul. — Amióta elmúltam hetvenéves, erre a kérdésre nem válaszolok — mondta szigorúan, azután így folytatta: — Szeretném, fiam, ha pár sorban megírná, milyen nagyszerű dolog az, hogy ma egész brigádok segítik, gyámolítják az arra rászorulókat, a magatehetetlen embereket. — Valamelyik üzem fiataljai segítenek Freimovics néninek? Mérgesen az asztalra csapta a kanalat: — Méghogy nekem segítenek? Nem szorulok én semmiféle segítségre! Egész életemben mindig a magam lábán álltam, a magam ura voltam. Nagyon bután bámulhattam magam elé, mert özvegy Freimovicsné anyásán megsimogatta a fejemet: — Mindjárt elmagyarázom, miről van szó. Mi, a kerületünknek azon öregjei, akik még jól tartjuk magunkat, elhatároztuk, hogy patronálni, segíteni fogjuk a kerületben élő fiatalokat! Ez egészen újszerű kezdeményezés __ — Jelenleg egy fiatal házaspárt vettem gondozásba. Szegények olyan elesettek, olyan ügyetlenkék. Hetente kétszer elmegyek az asz- szcmyka helyett a piacra, és bevásárolok neki. — Az asszonyka talán nem tud vásárolni? — Mit értenek a mai fiatalasszonyok a bevásárláshoz? Mindig futnak, rohannak, azután rájuk sózzák a legvacakabb árut. A mai fiatalasszony nem tud alkudni. A patronáláshoz tartozik az is, hogy hetente kétszer főzök nekik egy kis finom húslevest, jó házimentélttel. Ha kell, ápolom őket, gyógyszert hozok. ‘ Meg ilyesmit... özvegy Freimovics Rezsőné kikanalazta a cukrot a csésze aljáról, és fejére tette régimódi, fekete szalmakalapját: — írja meg, fiacskám, hogy ránk, öregekre mindig számíthatnak. Szívesen végzünk egy kis társadalmi munkát. Nem hagyjuk magukra a gyámoltalan, tehetetlen fiatalokat... Galambos Szilveszter tartalmi ismertetőből Is kiderül, hogy Vaszil Bikov túllépett a heroizmust ábrázoló műveken. A felelősség kérdése, a kiélezett helyzet szülte magatartásminták érdeklik: a valóságot mutatja be kíméletlen őszinteséggel. Ez a jellemző Az út végén című művére is. Két partizán elindul, hogy veszteségektől megfogyatkozott társainak élelemről gondoskodjon. Larisza Sepityko rendezőnő Dovzsenko tanítványa, joggal változtathatta a kisregény cimét filmjéhez Kálváriára. Az egyik partizánt — öt osztályt végzett fiatalember — Ribáknak hívják, ami halászt jelent magyarul. Társa, aki tanítóból lett a szovjet hadsereg tisztjévé, majd partizánná, a Szotnyikov nevet viseli. Egy a száz közül, ezt jelenti a név. A Jézus— Judás konfliktus éled újjá, vagy legalábbis fellelhető az alaptörténetben. A Kálvária két hőse egyre legyengültebben, egyre reménytelenebből járja a hómezőt. A falvakban németek, az ismerős tanyát felégették. Szotnyikov betegen vállalkozik az útra, emiatt Ribákban ingerültség bujkál. S valóban: Szotnyikov köhögése vezeti nyomukra a policájokat. Hiába rejtőztek el a kender aüá a falu szélső házának padlásán, meglelik őket. S a »kálvária« után most kezdődik az, ami miatt a filmet magasra értékelték. Ez a könyvben is árnyalt, lélektani vonatkozásaiban jól kimunkált rész. Két ember kétféle reakcióját írja le Bikov. Egy embertelenül kegyetlen és ördögien ravasz nyomozó »munkája« — az a Szolonyicin játssza, akit Andrej Rublj óvnak ismertünk meg Tarkovszkij filmjében — Szot- nyikovból kihozza annak emberi értékeit. Rádöbben, hogy a halálnál szörnyűbb az, ha az emberséget öli ki magából A másik emberből dörgölődző gyávát csinál a nyomozói vallatás. Ám ez — s erre rá kell ébrednie »Júdásnak« — rosszabb a halálnál. A Bikov-kisregényből készült filmet hírek szerint a hazai filmszínházakban is játsszák majd, i I fc. I* Temetetlen ügy A pofon jól hallhatóan elcsattant. Mégpedig alig-alig a munkaidő befejezése után. Ezt azért hangsúlyozzuk. mert esetleg sokakban felmerül a kérdés: »munkahelyi pofoméról van szó, vagy »maszekról«? Vágjunk mindjárt a közepébe : a munkahely a Somogy megyei Temetkezési Vállalat. A pofont Zsoldos Sándorné adta Dékány Fe- rencnénelc. Az előbbi a főnök, az utóbbi a beosztott. Amíg azonban a meglepetést keltő csattanás elhangzott, parázs jelenetek játszódtak le. Szögezzük le mindjárt az elején: ilyen, hogy »munkahelyi pofon«, nincsen. Legalábbis a XX. század második felében, s különösen nem az egyenjogú emberre figyelő társadalmunkban. Mégis, akkor hogyan történt, s miért van az eseményről fölvett jegyzőkönyv az igazgató asztalán? Nem valami dicséretes a vállalatnál a munkahelyi fegyelem. Sok körülményből adódik ez. Az mindenesetre tény, hogy számolni kelj. vele. És lehetőleg javítani kell. Nos, ez volt a kiindulópont. Azon a napon — június 6-án 1 — is valamivel korábban mentek be a fürdőbe a Keleti temető útjait sepregető, gereblyéző asszonyok. Mindjárt közölte is velük — jogosan — Zsoldosné: fél órát mulasztásnak könyveltet el. Kitört a vihar, az asszonyok vitatkoztok, s a két ellenlábas — Zsoldosné és Dékányné — szópárbajának az ajtó becsapása vetett véget. Azonban alig fél öt után — amikor hivatalosan befejeződik a munkaidő —, az öltözőből távozva ismét felparázslott. És akkor Zsoldosné jól szájon vágta — legalábbis a jegyzőkönyvben így szerepel — a sértettet. Az nem adta vissza, de megígérte: a fegyelmit »kijárja«. A történetet tulajdonképpen itt kellene kezdenünk, de az előzményekre nagy szükség van. Dékányné már másnap az igazgatói irodában volt panaszával, akkor vették föl az említett jegyzőkönyvet is. Amikor mi ott jártunk, július 26-a volt. Természetesen az volt a kérdésünk: hogyan tettek pontot az ügy végére? Sehogy. Még semmi intézkedés nem történt, s ez fölöttébb meglepő. Dékányné: — Tíz éve dolgozom a vállalatnál, megbíznak bennem. Érdekelt vagyok abban, hogy továbbra is itt dolgozzam. Június 6-a óta túl sok idő telt el ahhoz, hogy a helyemen manyugodtan radhassak. Gelencsér Jánosné (az előbbi kolléganője) : — Meglepett nagyon az ai pofon. Hol élünk? Most ő kapta, legközelebb meg majd más? Bóna Zoltán igazgató: — Vállalatunknak — érthetően — különleges jellege van. Munkaerőhiánnyal kell számolnunk. Rendeztük a normát, az órabéreket, a teljesítményeket. Emberek mentek az egyik részlegből a másikba. Rengeteg a fegyelemsértés. Ha mindegyiket a súlynak megfelelően kellene megtorolnunk, magam mehetnék sírt ásni... — De mégis: egy pofon á főnöktől... — Nem tudom az igazat, csak amit a jegyzőkönyvben olvasok. Ez pedig egyoldalú. Ha figyelembe venném, akkor az elhangzottak alapján nemcsak kettőjüknek, hanem másoknak is aláírhatnám a fegyelmijét. Sorolhatnám a példákat, amelyek azt bizonyítják: milyen hallatlanul nehéz ilyenkor igazságot tenni, s milyen hatása lenne a fegyelminek. — Igazat kell adnunk a panaszosnak abban, hogy cse. - nem két hónap alatt legalább válaszolni: kellett volna neki. — Egy fegyelmi tárgyalás lefolytatása nem egyszerű. Meg kell még egyszer hallgatnom az érintetteket, a tanúkat, csakhogy nem mindegyik akarja elmondani, amit tud. Ott voltak a kőfaragók, a hegesztők is, mégsem tudnak semmiről. Azután kellene egy vállalati jogász, mert az már hosszabb ideje nincsen nálunk. Jogász nélkül nem megy... Említettük: sok gondja van az igazgatónak a fegyelmezetlen emberekkel. Lehet, hogy — bár a munkájával nagyon meg vannak elégedve — időnként Dékányné is ezek közé tartozik. De baj van a sírásókkal, a gépkocsivezetőkkel, a koszorúkötőkkel, a sírokat és a temetőt rendben tartókkal is. Mindebből csak egy következtetést lehet levonni: ha egy ilyen kirívó eset után, mint amilyen ez a pofon volt, már két hónapja semmi sem történt, akkor a fegyelmezetlenségen nem is lehet csodálkozni. M. A.
