Somogyi Néplap, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-27 / 175. szám
ÚTIKALAUZ HELYETT Csak az etikett különbözik öten indultunk útnak Lengyelország és Csehszlovákia felé. ötünk álmélkodását, meglepett felkiáltásait, hirtelen fölfedezéseit próbálom csokorba kötni. Segítőm a kis kazettás magnetofon: utunk emlékezettára. A költő kinevet Egy kicsit haragudtam Petőfire. Az Alföld miatt, és egyest kaptam magyarból kerek felelet helyetti ‘kamaszos kijelentésemért: »Mit piszkálja ő a Kárpátokat?« Távolról megpillantva a Magas-Tátrát, eszembe jutott a régi tanóra és hangosan emlékeztem. Ki is egyeztünk, a hegy javára. Amikor néhány nap múlva sétálgattunk a Lomnici-csúcs alatt, megint verset idéztem, de már csak csöndben, magamnak. »Tán csodállak...« Tekergettük a nyakunkat, lestük a felhőt, mikor libben szét, egymásnak mutogattuk a maradék havat. Barátom a néhány éve itt töltött két hétről mesélt. Mégis, amikor másnap a hatalmas fekete ködben eltűntek a csúcsok, kihúztuk magunkat. Az Alaesony-Tátrában — az alacsony jelző még itt is nevetségesnek látszik — az után egymást ismételgettük : az szép volt, mert annyira megközelíthetetlen. De itt jobban érezzük magunkat, újra emberi mértékek 'közé kerültünk. Az Alföld sem vonz. Mégis »rehabilitáltam« a költőt, aki — ha megtehetné — egy felhő szélén ülve jókat nevetne rajtam, és vidám megbocsátással legyintene. Megosztottuk tapasztalatainkat egy családdal, összetalálkoztunk velük »kempingvadászat« közben. A tirolinad- rágos bácsi nem értette, miért »szaladtunk el« a nagy hegyektől. Azután ő következett: — Messziről jövünk, az NDK-ból. Egy dolog zavart. A német pontosság, a túlzott precízség. Ha ketten vannak, már sorbaállnak... Bábel Érdekes megfigyelni egy-egy nemzet fiait, hogyan fognak a sátorveréshez. Lehet, hogy nem az a legfontosabb »mutatója« a nép sajátosságainak, de apró és vidám adalék hozzá. Két sátorral voltunk, tíz perc alatt — szépséghibákkal — fölépítettük »várainkat«. Utána kiültünk a padra, és szemlét tartottunk. Kapóra jött a mellettünk megálló NDK-beli házaspár. Fele akkora esővédőt hoztak magukkal, mint a mi kisebbik sátrunk. A férj másfél óráig méricskélte, cövekelte, kötözte, bogozta. Közben megva- csoráztunk, elmosogattunk, ök elmentek valahova. Közelebbről is megszemléltük lakhelyüket. Mi meg ezt nem tudjuk: minden derékszögben, a, sátorlapok feszesek, simák, mint a tükör... A lengyelek még nálunk is slendriánabb munkát végeztek. A csehek sokkal gyorsabbak (hogyan csinálják)? A hollandok — ha a kocsijuk ütött-kopott is — összkomfortos sátorcsodákkal érkeztek. Elkészítették, berendezték, azután kiültek eléje a földre. Kevesen köszöntik egymást a magyarokhoz hasonlóan. Az úton fényjelzéssel, dudaszóval, a szállásokon harsány ovációt csapva. Sokszor meg is néztek minket, és láthatóan nem értették, hogy miért külön jött és külön megy a két-három H jelzésű autó. Ha nem akadt hazai szomszédunk, meglepődve vették tudomásul a körülöttünk levők, hogy mindenkinek igyekszünk a saját nyelvén köszönni. Először »félénkek« voltunk. Hamarosan rájöttünk: csak az etikett különbözik. A letelepedés utáni nyelvzavarban feloldódnak az emberek. Ha valami segítség, felvilágosítás kellett, szívesen, kézzel-lábbal mutogatva segítettünk egymáson, bárhonnan is jöttünk. Hasonlítgatás Az utas egyik legfontosabb tevékenysége, hogy összehasonlít. Mindent mindennel. Ez otthon így, úgy, amúgy... Itt meg ... Természetesen mi sem kerültük el ezt a »betegséget«. — Itt mindig van sör! És mennyiféle! És olcsó!— kiabálta barátom már messziről, karján az üvegekkel. Persze, sejtettük, hogy Szlovákiában ezzel nem lesz gondunk. Oldalbordáink a divatot nézegették. Nem tetszett nekik. Vásárolni különben sem akartunk, de egy-egy kirakat után lehangol tan mormolták: — Ugyan, föl sem húznám. Kinevetnének benne. Nem mintha rossz lett volna az áru. Lopva megfigyeltem, ahogy az ottani nők nézegetik a két feleséget. Ök is biggyesztettek. Egy dolog viszont már nem divat és szokás »függvénye«. Ugorjunk csak haza. Tömegsport. Ki ne hallotta volna ezt a szót mostanában. Ha bemegyünk egy csehszlovák áruházba, rege.teg sportfölszerelést, turisztikai cikket látunk. Itthon vagy nincs, vagy drágá. Csak egy kérdés: vajon miért láttunk mi odakint annyi hátizsákos turistát, az erdőben tornászó, diszkoszt dobáló, tollaslabdázó, bicikliző, nyári görgős sítalpon surranó öreget és fiatalt? Azt hiszem, ez nemcsak »agitáció« dolga. Két találkozás I Zólyom várában végignéztük a középkori és újkori kiállítást, majd a legújabb kori művészet termébe értünk. Nyelvi nehézségeink eddig nemigen voltak, itt azonban egy magyarul alig tudó szlovák bácsika volt a múzeumőr. Mégis azonnal hozzánk szegődött és magyarázott: — Elsősorban ipari forma- tervezők, üvegművészek kiállítását látják. A legtöbb tárgy mindennapi használatra készült, néhány csak a szépségéért ... Nézelődtünk. — Nem lehet ám kapni az üzletekben. Vagy nem is kell a gyártóknak, vagy mind elmegy exportra. A másik találkozásból nem született beszélgetés. Rég halott emberekkel szerettünk volna »szót váltani«. És csak a kövekből -próbáltunk kihallani, mit mondanak. Árva váránál állunk meg. Magas sziklakúpon, áll a fellegvár. — Hogyan, milyen eszközökkel, hányán, mennyi verejtékkel építették oda, amikor nem volt daru, szállítószalag? — Csak egymás szavait hallottuk. ök már nem tudnak válaszolni. Láttunk szebb berendezésű várakat is. De ez nyűgözött le igazán. Luthár Péter (Folytatjuk.) Reneszánszcst Bogláron Szerelmesek vagyunk A lopakodó szerelmes arcán sápadt holdfény. Az udvarba siet titkos találkára ... Egy másik személy tücsökké szeretne válni, hogy énekével ringassa álomba szerelmesét — beszéli el egy vers, amelyet természetesen siettek megzenésíteni, hogy mindenki énekelhesse. Szerelmesek vagyunk — szavalják, éneklik epekedőn, sebzetten, beteljesült szívvel a reneszánsz udvarokban. S azért nevezte el az énekegyüttest Ars Renátának a Virágh László vezette csoport, hogy .fölelevenítse az olasz, francia, spanyol reneszánsz udvari költészetet. Balatonboglár, július 25., este. A kigyúlt csillagok belepislognak a kikötő vízébe, majd egy pillanatra behunyják szemüket a tűzijáték fényében. Gondolom, hogy így van. Dehogy, mondják az est rendezői, a viharágyú piros tüzét láttam lehullani a kápolnák tornyai alatt. A vihar távol maradt, talán a keszthelyiek nyugalmát borzolta csupán, de hogy mi sem maradtunk »szárazon«, arról bőven gondoskodott az Ars Renata énekegyüttes. Ezt a vihart szerelmes szavak, dalok kavarták. Keletkezésük után négy évszázad múltán is visszhangzottak bennünk. Az olasz Casaticóban született és a spanyol Toledóban meghalt Baldassare Castiglione, az urbínói herceg, Guidubaldo da Montefeltro udvarában írott művében, Az udvari emberben annak a »cortegianónak« az eszményképét rajzolta meg, fl NÉPMŰVELÉS HATÉKONYSÁGA HATÁSVIZSGÁLAT, fölmérés, közvélemény-kutatás... Nemrég még egy száktudomány kifejezései voltak csupán, ma közkeletű, szintemül den szakmában ismert és mindenki által használatos szavak. A polgári szociológia már évtizedekkel ezelőtt kidolgozta társadalmi rétegek, kisehb- nagyofob csoportok véleményének, politikai hangulatának tudományos megismerési mód szereit — éppen azért, hogy ideológiai, politikai céljai érdekében jobban érvényesíthesse befolyását. Jó másfél évtizede hazánkban is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy ismerjük, mégpedig lehetőleg minél ob- jektívebb adatok s alapján, egy-egy politikai, gazdasági, kulturális döntés előzményeit. Ezért részben a polgári tudomány eredményeinek felhasználásával, részben az e téren nálunk előbbre tartó szocialista országok tapasztalatai nyomán nálunk is kidolgozták a közvélemény-kutatás, a hatásvizsgálatok rendszerét, módszereit. E bonyolult és sokirányú munkát sok területen végzik hivatásos kutatók és önkéntes segítőtársak. Országosan a közművelődés területén is folytak ilyen vizsgálatok, ám a népművelés »munkahelyein«, a művelődési házakban, klubokban, könyvtárakban csak elvétve találkozunk ilyen tevékenységgel, pedig szükség lenne rá. A felszabadulás utáni években, a népművelés első hősi időszakában, amikor lelkes pártmunkások, pedagógusok, egyetemisták »vitték« a politika, a tudomány, a művészet új ismereteit azok közé, akik addig alig juthattak hozzá a kultúra kincseihez — akkoriban nemigen merült fel a differenciálás gondolata: milyen foglalkozású, milyen korosztályú és milyen műveltségű közönségnek mit adjunk és milyen szinten. Minél nagyobb tömegek előtt megnyitni a kulturálódás kapuit — ez volt a oél. És a lelkesedés, a történelmi tapasztalat hiánya elhitette velünk, hogy az eredmény a befektetett energiával egyenes arányban, ellentmondások nélkül és szinte azonnal látható lesz. Igaz, hogy rövid idő alatt akkora tömegek vették birtokukba a műveltséget, mint azelőtt sohasem, mégis viszonylag hamar megmutatkoztak ennek a differenciálni nem tudó népművelésnek a hátrányai. Ezután következett a fölmérések időszaka. Mindenki fölmért az országban. Nemcsak a rádió és a televízió — amely több milliós hallgató- és. nézőtáborának igényeit megismerni elsőként szervezte meg tudományosan a közvélemény-kutatást —, hanem a gyárak, az üzemek, a közlekedés, a kereskedelem, az iskolák, a színházak. A munka tehát folyik — I tiszteletre méltó akarattal, teAA »gesettnek mondják azt a lányt, aki férjhez menés nélkül szül gyereket. A megszületettet pedig zabi- gyereknek nevezték valaha, mert »balkézről való-«. Az ilyen anyára, az ilyen gyerekre általában nem vár könnyű élet ma sem. Az asszony, aki éppen a családi könyvtárt mutogatja, átélve a »megesett lány« sorsát, vall az életéről. A negyvenes éveiben jár. Barna haját menyecskésen kötött kendő szorítja a fejéhez. Az a fajta, akinek a bőrét hamarabb fogja a nap, mint másokét. Barna a szeme a mandulaforma résben. Szép az arca ma is, noha viseli az idő nyomát a homlokán, s a szája sarkaitól pákhálódzó, finom ráncokkal. Férfiasán kemény a kézszorítása, az alakja is arról tanúskodik: végigdolgozta eddigi életét. Nemcsak a »keil!« parancsára, hanem bizonyságul is, kimondatlan bizonyságként. A lánya már eladósorban. — De nagyon nehéz volt. Amikor az megtörtént, utcára sem mehettem, csak sötétedéssel. Szegény emberek voltak a szüleim, nem volt miből kitagadniuk, nem is tagadtak volna. Más (volt már Megterhelt sors rá példa á faluban) elköltözött arra az időre más faluba, a rokonsághoz. Rám szükség volt itthon a munkában, Meg aztán, hova is mentem volna? Beszélni akar, egyszer ki akarja magából beszélni...! Tesz-vesz közben, a szégyen munkál látszatszorgoskodá- sában. — Ötvenhétben itt még nagy dolog volt a föld. Meg egyébként is: elmaradott kis falu volt a mienk, amíg útja nem volt, még a vendégségbe érkező sem talált ide. A Janimmal — ne nevessenek ki érte — már gyerekkorunkban eljegyeztük egymást. Csak úgy, gyerekformán. Hét évig udvarolt is nekem, de nagyon tiltották tőlem. Hogyne. hiszen ■ nekünk az a néhány hold juttatott földünk volt. Az apám még cseléd volt az egyházi birtokon. Nekik meg ... Szóval, volt mit aprítaniuk a tejbe. Ma már ez úgy hangzik, mint valami mese. Csak két évvel előbb jött volna be a téeszes idő! Akkor minden másként történt volna, úgy gondolom. A téeszforma változtatta itt meg nagyon a szemléletet. Ezen elgondolkodik, magának is új a hirtelen fölfedezés. Aprókat bólogat fejkendős fejével. — Úgy véltük, ha »úgy« maradok, akkor majd meglágyul Jani szüleinek a szíve. Nem így történt. Járt hozzám még sokáig, sírt, mint egy kisgyerek. Mégis férj nélkül szültem meg Kiságit. Mihez kezdett volna ezen az eldugott helyen, ha a szülei kiforgatják a földvagyonból? Kiházasították a szülei, kondom, csak két év volt a té- eszszervezéshez... A falu elfordult tőle, pedig az ifjúsági szervezetnek aktívája volt. Ha verset kellett mondani, őt hívták, ha táncot kellett szervezni, őt kérték, ha ... És így tovább. A szülei elsőként léptek a szövetkezetbe, s velük ő is. Az egykori mini téesz első elnöke így beszélt róla: — Egy férfi nem dolgozott annyit, mint az a lány vagy asszony, vagy hogy is mondjam. Nem volt annak se éjjele, se nappala. Otthon meg várta a kicsi gyerek. Nem tudná megmondani, mikor kezdtek rá újra hallgatni, figyelni az emberek. Talán, amikor az első öregasszony elment hozzájuk, hogy fogalmazná meg a válaszlevelet a messzire szakadt unokáknak. Először csak ezek a levélfogalmaztatók jöttek. De egyszer,, a szövetkezet közgyűlése előtti napon az asszonybrigád kérte meg: »Szólalj föl a nevünkben, te Ágink. Te olyan jól össze tudod szedni a gondolataidat!« Felszólalt. Egyszer, kétszer, sokszor. Az asszonyok brigádvezetővé emelték. Az ma is. IS őzben a mini téeszből •A óriás gazdaság lett, a Kisági is felnőtt. Ági asszony néhány éve férjhez ment, jól élnek egymással, de néha azért ráterelődik a szó egykori »bűnére«. Ilyenkor néhány napi »haragszom rád« következik. — Rendben van az életem, azt mondhatom. De azt az időszakot, amíg rendbe sikerült tennem, nem kívánom senkinek! Hogy kibeszélte magából az életét, már nem repdes a keze folyton az asztalterítő sarkához, hogy gyűrögesse. L, b. kintélyes anyagi ráfordítás sál. De milyen eredménnyel? Milyen hatásfokkal? Ezt gyakran nehéz megfogalmazni. A művelődési házak vezetői, előadói osupán az ismerős arcokra, a gyakori felszólalókra, a lelkes közművelődésre hivatkoznak, vagy még inkább: a látogatók számára. Mindez fontos mutató, de önmagában kevés. A látogatók száma a szervezés, a propaganda hatékonyságát, az érdeklődés növekedését jelzi, de nem, vagy csak kis mértékben segít belelátni az egyes emberbe, abba a társadalmi rétegbe, amelyből az illető érkezett. A tudat változása, a világkép módosulása nem rögzíthető olyan egyszerűen százalékokban , mint egy árucikk iránti kereslet növekedése. -A szakemberek azonban már kidolgozták azoknak a kérdéseknek a rendszerét, amelyek lehetővé teszik, hogy képet kapjunk az ízlés, a gondolkodás, a magatartás változásáról. Bonyolult vizsgálatok ezek, csak nagy tudományos apparátussal és jelentős anyagi befektetéssel végezhetők el. Mégis, sgy-egy jelentősebb kulturális centrumnak érdemes lenne vállalnia ezt az áldozatot. Mérlegre tenni saját munkáját, de legfőképpen alapot teremteni a következő esztendők terveihez. EZEK A VIZSGÁLATOK tehát megrendelhetők. De van más, olcsóbb megoldás is. A szociológiai fölmérésekkel, közvélemény-kutatással foglalkozó szakemberek — intézményeik hivatalos megkeresése után — szívesen adnak szakmai tanácsot az érdeklődő népművelőknek a kérdőívek összeállításához, az interjúk lebonyolításához. Ez szakmai segítség mindenképpen szükséges a munkához. Amire kíváncsiak vagyunk, gyakran csak »kerülő ‘úton egymást kölcsönösen ellenőrző kérdések és feleletek bonyolult, tudományosan megszerkesztett rendszerén át deríthetjük fel. Márpedig a népművelő nem szakember ebben. Éneikül pedig a fölmérés esetleg többet árt, mint használ: hamis képet ad, félrevezet, megtéveszt, lejárat. Nekünk ma hiteles képre van szükségünk arról, amit elértünk, és arról, miben maradtunk el a céltól. Nem keveset értünk el, és újabb eredményeink lehetősége már nem csupán az érdeklődők számának növekedésében van, hanem az ismeretek nagyságában és mélységében. Ezt tudni is jó lenne — tudományos egzaktsággal. Már csak önbizalmunk növelése céljából is megérné. De ami ennél fontosabb, további munkáink alapja, és ezért egyre kevésbé nélkülözhetjük. G. B. aki megtestesítette a reneszánsz emberideált: a test és lélek, az egyén, és a társadalom igényét, az intellektus és érzelem tökéletes egyensúlyát és harmóniáját. Ezt a művet vette alapul az Ars Renata énekegyüttes a Beszélgetések a szerelemről című műsorának összeállításához. A bogiári kápolnák — ugyan elmaradt a díszkivilágítás, s ez tompította a látványt — szabadtéri színpada pedig alkalmas helynek bizonyult, hogy a kosztümös szereplők elhitessék velünk: a XV. században »járunk«. Az udvari líra és annak megzenésített darabjai, a sanzonok (canzonék), liedek- madrigálok oly kellemesek fülünknek, hogy szívesen időznénk tovább a dolce stíl nuo- vo, az »édes új stílus« hangjainál. Az Ars Renata magával ragad ; legszebb hangszerük, énekük az érzelmek örvényébe sodor. A kor hangszereit sem másképp hallom. A boldog érzés örvénye azonban csak addig tart, míg nem vált ét prózára az együttes. Udvari társalgást utánzó beszélgetésük alatt úgy érzem magam, mint a partra vetett hal... Tudom, gond, hogy az alasz, francia, spanyol nyelvű művek tartalma miként jusson a fülünkbe. Az együttesnek nyers fordításai vannak, kevés a magyarra ültetett szöveg. Azt hiszem, egy-egy minta is elég az énekcsokorból, nem szükséges valamennyi, vers nyers vagy műfordítása. Az udvari társalgást utánzó beszélgetés pedig inkább kizökkenti a hallgatót az »avilág- ból«, mint elhiteti, hogy tanúi lehetünk egy kedves társaság estéjének, ahol a »módi« Castiglione Az udvari ember című műve. Azért sem helyes a korhűség megidézésének efféle igyekezete, mert — versben, dalban ott a jó példa az éteri szerelemről, a választó-, kos kifejezésmódról, az érzelmek nemességéről. A csevegésről nyomban kiderül: utánzat. Talán nem kellett volna ennyire reflektorfénybe állítani az est hibáját, hisz bőven volt részünk feledhetetlen élményben is. Csupán azért tettünk említést a fogyatékosságról, hogy a viszontláíás öröme még reménytelibb legyen. Balatonbogláron másodlagosan kapott helyet a zene tavaly. Ügy .érzem, az idén. már épp oly fontos eseménynek számítanak a kápolnadombi koncertek, mint a rangos kiállítások, melyekről — sajnos — a hétfői koncertlátogatók csak a zárt kapukra helyezett plakátokról értesülhetnek. Horányi Barna Orvosi felügyelet — távolról A kaukázusi Kiszlovodszk- bain a gyógyfürdő betegeit távolról is állandó orvosi megfigyelés alatt tudják tartani. A sétára induló betegek mini adóberendezést visznek magukkal, amely regisztrálja a beteg pulzusát és légzési ritmusát; elektrokardiogramot készít és minden adatot továbbít a központba az orvosoknak. A berendezés a beteg tartózkodási helyét is pontosan megjelöli, és azt is lehetővé teszi, hogy a beteg beszélgetést folytasson az orvossal.
