Somogyi Néplap, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-22 / 145. szám
A délutáni rendelés szünetel Gyógyítás lendületből — Siessen már! Gyorsabban, gyorsabban! Azt hihetnénk, futóversenyen veszünk részt — pedig valójában csak egy patyolatfehérbe bújt asszisztensnő ösztökéli futásra hetven körüli betegét a kaposvári rendelőintézet szemészetének tízes szobája előtt. A várakozók — legalább három-négy tucatnyian — szemlesütve, látszólag közönyösen hallgatják az őrmesteres kifakadást. Némelyikük arcán a rémület tagadhatatlan nyomai. Nem szólnak; bizonyára érzik kiszolgáltatottságukat. No meg nem is baj, ha gyorsan dolgoznak odabent, hiszen az ajtón ök- lömnyi betűkkel, a legsúlyosabb szembetegek számára is kiböngészhetően ott függ a megmásíthatatlan hirdetmény ; a .délutáni rendelés szabadság miatt szünetel! Egyesek talán már nem is annyira gyógyulni akarnak, mint szabadulni innen mihamarabb... A hajlott korú beteg be totyog, pát perc múlva kijön, s a többiek a bejárat elé tömörülnek. De mindhiába, huszonhat percen át — ha nem ennyi lenne, órám először csapna be — a sorból senki sem válhat ki. Bizonyára az előző, két-három percnyi vizsgálatot vitatják meg odabent ... Azután kivágódik az ajtó, ám mielőtt a peckes mozgású, láthatóan hatalmának tudatában levő középkorú asszisztensnő újfent fürgeségre serkenthetne bárkit is, egy tizenéves, lányos arcú, jól fésült fiúcska penderül elé. Nincs türelme várakozni ... — Hát te mit keresel itt, Dénes? — juhászkodik meg az asszisztensnő. — Alkalmassági? Rendben van, gyere be! A betegek válasza ezúttal csöndes morgás, amely csak akkor csitul el, amikor a mindenható * asszisztensnő »bekhendből« bevágja maga mögött az ajtót. Ügy látszik, a jogos türelmetlenséget errefelé »zajsokkal« gyógyítják. Egy néni — eleinte meg- adóan tűrte sorsát, de egyik lábáról á másikra áll — szívből jövő sóhajjal intézi el a dolgot. — Mióta vár itt? — kérdezem közönyösre tompított hangon, nehogy gyanút fogjon. — Hajnalban keltem föl, Kaposmérőből jöttem. Siettem, hogy mielőbb hazamehessek dolgozni, de hiába. Nemcsak az a baj, hogy sokan vagyunk betegek, a rendelés is lassan megy. Néha negyedórára, sőt félórára is abbahagyják. Utóbbi mondatát elfogult türelmetlenség megnyilvánulásának hinném, ha nem tapasztaltam volna ugvanezt magam is. A fiúcska távozásával viszont mintha felgyorsult volna a munka üteme. Fiatal hölgy térül-fordul — talán egy percet töltött bent —, s már menne is tovább, megkönnyebbülve. — Régóta várt a vizsgálatra? — Reggel nyolc óta. (Most délután kettő !) Alkalmassági igazolásra volt szükségem, hogy fölvegyenek a DÉDÁSZ- hoz, adminisztratív munkára. Elúszott az egész napom. — Ilyen gyorsan megvizsgálták? — Csák a jobb szememet kellett eltakarnom, s a ballal egyetlenegy betűt elolvasnom. A jobb szemem ellenőrzését, úgy látszik, fölöslegesnek találták. Isten neki, legalább hamarabb megszabadulhattam ebből a katlanból! A magabiztos asszisztensnő most egyszerre nyolc-tíz beteget hív be. Szédítő gyorsasággal hadarja a neveket, ami nem is csoda, hiszen telik a munkaidő, a délutáni rendelés pedig — szabadság miatt — szünetel. S ki vethetné a szemére ezt a gyorsaságot? Hol van az megírva, hogy a hippokratészi eskü teljesítése összeegyeztethetetlen a nagyvonalúsággal? Egy fehér hajú, fehér kalapot viselő bácsi boldog; háromórányi várakozás után beadhatta a beteglapját, rövidesen sorra, kerül. A Kutasi Állami Gazdaságból jött be délelőtt. Vaspor került a szemébe, a gyulladás súlyosnak látszik. No persze, ezért mégiscsak várakoznia kell, egyenlőség is van a világon! Egy kisfiú lendkerekes játékautójával szórakozik. A tutulás egyre hangosabb. Édesanyja már megunta — négy órája hallgatja —, a többi beteg azonban elnézően, jóindulatúan mosolyog a kicsire. És a kilincs már szinté röpköd, kézről kézre. A lendület odabent már addig fokozódott, hogy talán egy délutáni rendelésre is futna belőle. Igaz, arra már nem lesz szükség. Bebizonyosodott, hogy a délelőtti rendelésen is el lehet intézni egy seregnyi beteget, még húsz-harminc perces megszakításokkal is. Mert ugyebár, a hippokratészi eskü mégiscsak összhangba hozható a pihenéssel és a rohanással egyaránt. Hogy azután innen a szemészetről hányán kerülnek majd az idegosztályra, az már igazán nem a tízes szoba alkalmazottainak a dolga. Lengyel András A Rinya-hídtól a bensinkútig Harminc óvodás Henézről Megnyitották a Beszédes-múzeumot Korszerű berendezés. gazdag gyűjtemény Tegnap délelőtt Siófokon megnyílt a Beszédes József Vízgazdálkodási Múzeum, amelyet egymillió forint költséggel újítottak fel. Korszerű elektromos berendezéssel, új bútorokkal látták el, s az állandó kiállítást átrendezték, sokszínűbbé, gazdagabbá tették. A megnyitó ünnepségen, amelyen a többi között részt vett dr. Gáti István, Siófok tanácselnöke is, Vincze József, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke mondott beszédet. Népes közönség vette birtokába a múzeumot, idősek, fiatalok, helybeliek és üdülők egyaránt. Fábián Gyula, a Magyar Vízügyi Múzeum igazgatója elmondta, hogy azokra az értékes régiségekre — dokumentumokra, tárgyakra — amelyek eddig a vízügyi igazgatóságok birtokában voltak, most egy gaz^a visel gondot, a múzeum. Hálózatuk legrégebbi épülete és gyűjteménye a siófoki, amely most sokkal gazdagabb és tanulságosabb lett, mint a felújítás előtti állandó kiállítás. Ehhez nagyon sokat adott a Somogy megyei Rippl-Rónai Múzeum és a levéltár, ugyanis a többi között átadták a rendezőknek a páratlan értékű Beszédes-anyagot, amely ritka, régi térképekből, a nagy tehetségű vízgazdálkodási reformer kézirataiból, jelentéseiből, publikációiból áll. Eddig ezeket a dokumentumokat nem láthatta a közönség. A télen is megtekinthető állandó kiállítás a balatoni vízgazdálkodás történetét mutatja be az ókortól napjainkig. A többi között szól korunk egyik vízgazdálkodási értelemben legnagyobb gondjáról, a víz és a vízminőség védelméről, valamint a meder- és partvédelemről is. A 1 kiállítás rendezői főként azokra a korokra, korszakokra hívják fel a nézők figyelmét, amikor elkezdték, illetve eredményesen folytatták a tópart művelését. A vízgazdálkodás minden ágával — illetve azok történetével — megismerkedhet itt az érdeklődő. A vízszabályozás, öntözés, ivóvízellátás, csatornázás, ezenkívül a hajózás és a halászat sok-sok érdekes emléke látható. Tárgyak, fotók, kéziratok és más dokumentumok esztétikus — letűnt korok hangulatát idéző — környezetben, elrendezésben; Széchenyi, Kossuth, Eötvös Loránd és mások írásai a Balaton hasznosításával kapcsolatban; egykorú könyvek, iratok és nagyon sok érdekes, régi műszer. Itt talál érdekességet a tudós, de az iskolás gyermek is. (Szeptembertől kezdve múzeumi órákat tartanak majd e helyen a siófoki tanulóknak.) A Beszédes-szoba gazdagságáról már szóltunk. A reformkort idéző, Jókai-regé- nyekbe illő életutat dúsan illusztrálták a rendezők a víz- gazdálkodás nagy úttörőjének pontos tervrajzaival, szakmai leírásaival. Másfél évszázada hazánk egyharmada mocsár volt. A török időkben elposványosodott területeket hódított vissza <a mezőgazdaságnak, vízi utakat tett használhatóvá, árvizeket fékezett meg a jobbágy származású, reformkori mérnök, Széchenyi István műszaki tgnácsadója. Szinte nincs olyan része, vize e hazának, ahol ő ne hagyta volna áldásos emlékét az utókornak. A többi között a Sárvíz, a Sió, a Kapos és a Balaton mesteri szabályozása volt jelentős műve. Kegyelettel emlékeztek munkásságára a megnyitó ünnepségen a jelenkori vízgazdálkodási szakemberek. Életművét méltóképpen dokumentálja a kiállítás, mely a többi között arra is emlékeztet, hogy a magyar nyelvű műszaki szakirodalom egyik úttörője ugyancsak Beszédes József volt. Sz. A. t Nemrégiben számoltunk be arról, hogy az új lakótelep óvodájának átadásával enyhültek Nagyatád gondjai. Most újabb örvendetes hír érkezett. A közelmúltban bővítették a város simongát-he- nézi részének szűkös, korszerűtlen óvodáját. Az átalakítás idején a henézi gyerekek új óvodába jártak, most visszatérhettek a kibővített intézménybe, helyükre pedig újabb kicsik kerültek. így a jelentkező gyerekek 90 százalékát tudják elhelyezni. Hartmann Mihályné vezető óvónő örömmel kalauzolt végig a családi házra emlékeztető épületen. — Harminckét gyereket fogadtunk az átalakítás előtt, most újabb harmincat vettünk föl. A henézi városrész a Rinya- hídtól a benzinkútig tart. Ezen a területen most minden óvodás korú kisgyerek bejutott az intézménybe. Különösen nagy jelentőségű ez, ha meggondoljuk; a hatvankét óvodásból ötvenkilenc fizikai dolgozó gyermeke. Ebéd után jártunk ott, a kicsik már a színes takarók alatt hallgatták az óvónő me- I séjét, amíg el nem aludtak. Végigjártuk az átalakított házat. Egy helyett két foglalkoztató van — külön szertár a játékoknak, bővítették a mosdót és a konyha már minden igénynek megfelel. A foglalkoztatóba sok új játék került. A vezető óvónő egy kis műanyag kockákból álló ügyességi játékot emelt föl: — Ezzel játszanak a legszívesebben. Hogy mit jelent az ügyességi játék, a kombinációs készséget fejlesztő eszköz és egyáltalán az óvodai foglalkozás, azt csak azok a tanító-/ nők tudnák megmondani, akik első osztályos gyerekeket oktatnak. Most valamennyi henézi gyerek bejutott az óvodába, azok is, akik eddig nem jártak, de az ősszel iskolába mennek. /• — Augusztustól ide járnak a leendő elsősök. Mivel az új rendelet szerint vagy óvodába vagy iskolaelőkészítő tanfolyamra kell járniuk, úgy láttuk, meg tudjuk oldani az óvodai foglalkoztatást. Olyan gyerekek is járnak ide, akiknek az édesanyjuk otthon van gyermekgondozási segélyen. Reggel jönnek, részt vesznek a foglalkozásokon, ebédelnek, azután Hazamennek. Az óvónők társadalmi munkában vállalták a foglalkozást a hatévesekkel. Megszámolni is nehéz lenne, ki végzett még társadalmi munkát. A régi épület bontásában részt vett a honvédség, a tűzoltóság, az építésben nagyon sokat segítettek a magánkisiparosok — erre másutt ritkán van példa. Nagyatádon azonban nem az első eset —, a tanácstagok és természetesen a szülők. Az átalakítást a nagyatádi tövál végezte — a vezető óvónő szerint mintaszerűen. Az óvodában azóta is nap nap után dolgoznak szülők. — Sokszor ők ajánlkoznak, hogy szívesen segítenek. Látják, hol kell a munkáskéz. Szinte felbecsülhetetlen támogatást kapunk a honvédségtől. A közeljövőben ismét jönnek. Ásnak, parkosítanak, a tornaszereket állítják föl az udvaron. Megvannak a hinták, a mászókák, s a farönkökből asztalokat, székeket, csiga alakú mászót csinálnak a katonák. Ök készítik el a kerítést is. A beszélgetést az udvaron folytatjuk. Hartmanné már minden négyzetméter tervét ismeri. És az udvar, amely egyelőre még magán viseli az építkezés napjait, képzeletünkben átalakul. — Egész az erdőig nyúlik a területünk — mutat a drótkerítésen túl. — A fáktól lefelé ródlipálya készül. Látja, a pancsoló medence már kész. Hamarosan víz is lesz benne. Itt lesznek a hinták, ott a padok. Holnap temetik be a vízvezetékcsövet, végig a kerítés mellett virágot ültetünk. Az udvar többi .részét füvesítjük Az átalakított ház kellemes, barátságos, világos színével hívja föl magára a figyelmet. Az ablakkereteket barnára festették; mielőtt a színéről döntöttek, építész- mérnököt kérdeztek meg. S. M, SZAPUDI ANDRÁS POFONOK Egy ifjúsági vezető naplójából Vacogva nevettem. Anyám jutott eszembe, aki sokszor elmondta — nevelési példabeszéd gyanánt —, hogy huszonöt éves korában ment férjhez a faterhoz, és akkor még szűz volt. — Lehet, gondoltam, mint ahogy az is lehet, hogy valaha tényleg me- lós volt a textilben. Csakhogy ma már nagyságos asszonynak szólítja Kati néni, a bejárónő és az egykori melósmak esze ágában sincs ez ellen tiltakozni. — Így kezdődött. A többit úgyis tudod — mondja Teca, és mosolyog. — Ne haragudj, hogy ennyit nyavalyogtam, ígérem többé nem fog előfordulná ... Szép bőre van, és lágy haja. Kényszeredetten mosolygok. Nem tudom, mit mondjak neki. Nem tudom, hogyan tudnék hatni rá. Hülye vagyok, nem tudok vitatkozni vele, csak frázisok jutnak eszembe... Rohadt közhelyek. Pedig én azért jöttem ide, mert van bennem valami Teca számára. Valami, amit senkitől sem kaphatna meg, csak ■tőlem... Azt hoztam el... És most nem tudom kimondani, kilökni magamból. — Kétségbeesem. Az egész testem verítékes az erőlködéstői. Teca a combját villogtatja, és konyakkal kínál. — Kávét ne főzzek? — Kösz, ne fáradj — mondom reménytelenül. Rágyújtok, a kezem remeg. Nyomást érzek a halántékomon, sárga bogarak röpködnek a szemem előtt. Mondanom kell valamit, valami forrót, fényeset, valami... — Azt hiszem, többé sohasem megyek vissza szüléimhez — mondja Teca elkomolyodva. — Megvolt bennem a jó szándék. Egész télen otthon csücsültem. Megpróbáltam. Erőlködtem, de hiába. A végén már aludni sem bírtam. Éjszaka föl-alá sétáltam a szobában, kitárt ablak mellett. Folyton úgy éreztem, megfulladok. Érstd meg; nem kaptam levegőt! — És szerencsére jött Partizán — jegyeztem meg enyhe gúnnyal. — Ha nem jön, akkor is elmegyek. Partizánnal vagy nélküle, teljesen mindegy. Partizán semminek sem oka. A szüleim sem Senki. Az egyedüli ok én vagyok. így is mondhatnám: »a hiba a készülékben van«. Azt hiszem, az a legnagyobb bajom, hogy nem tudok magamnak parancsolni, nincs hozzá erőm. Amikor a gimi első osztályát befejeztem, akkor kezdődött . ez nálam. Akkor még azt hittem, rendbejövök. Kipihenem magam, és rendben lesz minden. Nem így történt. Azóta akárhova megyek, akármit csinálok, egy idő után nem kapok levegőt. Fulladozom Sehol sem bírom sokáig. Tovább kell mennem, — Ezért csöveztél. — Ezért. De most már az is akna. Magamtól undorodom, ha eszembe jut... — Tavaly kollégiumba mentél... Ha nem jöttek volna a .rendőrök... Legyint. — örültem, hogy jöttek. Legalább nem kellett magyarázkodnom Csomborkának. Az ő kedvéért csináltam az egészet. Annyit vesződött velem, szegény, és én nagyon szerettem. De a kollégiumból előbb-utóbb leléptem volna. — És Partizán? öt is faképnél hagyod majd? — Egészen biztos. Most még jól érzem magam vele. Később ő is, és ' minden, ami hozzá tartozik, körülötte van, megszokottá válik. Ez a szoba, ezek a székek, a heverő, minden. — Hát akkor mit akarsz!? '— robban ki belőlem a tehetetlen düh. Tágra nyílt, üdezöld szemekkel néz rám. — Semmit — mondja. — Az égvilágán semmit. Nem tudod elképzelni ? Ahogy esik, úgy puffanik. Lebegni akarok ... Pofon csattan. A konyakos- üveg feldől. Elképedve bámulok Teca kivörösödött arcába. Ki tette ezt?! Én?! Pillanatnyi elmezavar, állapítom meg magamban tárgyilagosan. Csodálkozva nézem a kezemet. Ebben a pillanatban kitárul a szomszéd szoba ajtaja, és egy magas, ritka szép arcú fiú lép a szobába. Megáll az ajtó mellett, és élesen rám szól; — Nem volt még elég, asz- szonyom?! — A tekintete csupa megvetés, fölény. Az ajtóból visszanézek, de Tecát már nem látom. Ki az, aki a szerpentinen a város felé igyekszik? Én-vagy Teca? És aki a házban, maradt a szép arcú fiúval? Teca. Vagy én?! — Nem erről volt szó — mondja az íróasztalára könyöklő Csombor Pál, és fáradt szemét az előtte heverő paksamétára ejti. Meleg van, bűntudat mardos, szeretnék máshol lenni. Fáj a kudarc, gondolatban pofonokat adtam magamnak, mióta Tecától eljöttem, súlyos, arcpirító pofonokat Az első percek süketítő döbbeneté után mentségeket kerestem. Kinyilatkoztattam magamban, hogy Teca a velejéig romlott lány, vele^kap- csolatban hiába való minden jó szándék és igyekezet. Azaz, nem én vagyak a tehetetlen, hanem ő a javíthatatlan. (Folytattuk.)
