Somogyi Néplap, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-11 / 136. szám
A Kálvária-domb kincsei 1958-ban kezdték föltárni Tatán a Kálvária-dombot, s közben értékes leletekre bukkantak. Több ezer évvel ezelőtt élt ősember barlangját fedezték föl és mellette tűzkőbányát. Nevezetessége még a területnek az is, hogy sokféle, tudományos szempontból is értékes, érdekes kőzet található itt. Ezért a leletek környékét védett területté nyilvánították. 1976-ban a látogatók részére is megnyitották a gyönyörűen parkosított területet. Az üledékes kőzetben gyönyörűen megmaradtak az őskori kagylók megkövesedett darabjai. Az ősember feltárt barlangja, oldalában tűzkőképződmény- nyel. (KS-fató — Németh Ernő felv.) Tulipános űrhajók Gices■ Lázálom. Ha majd kilövik az első magyar űrhajót, a napfény megcsillan az ezüstös szivartesten, amelyre gondos kezek égőszín. tulipánokat pin- gáltak. Lázálom, de ahogy a Hamlet-béli Polonius mondaná: »van benne rendszer«. Hiszen miközben a formák egyre jobban a használhatósághoz igazodnak, s célszerűségükben válnak a szemnek széppé, burjánzik a giccs. Mi a giccs? A magyar értelmező szótár szerint az irodalom, a művészet, az iparművészet terén ízléstelenségre valló, olcsó hatású, külsőséges, elcsépelt eszközökkel létrehozott alkotás. (Így az »alkotás« szó is megkérdőjelezhető.) Vásár — minden hónap első vasárnapján, Kaposváron. Emberek százait vonzza. Kit ezért, kit azért. A kínálat egy része tömény giccs. Legutoljára például megjelentek az égetett agyagból készült szerelmes macskák. Amott kombi gépkocsiba igyekeznek bepaszíroz- ni hálószobabútorokat. De milyent! Ki tudja, mely régebbi időszak ízlésvilága hivalkodik itt? Talán a nagygazdáéknál látta valaha a mostani vevő. Cirádás, aranyozott, kacifántos kárpitozású és mintájú »csodabútor«! Viszi a vevő — szegény! — diadallal. Talán éppen egy valóban szép, új házba. Hiszen a falu ízlésvilága sokat fejlődött — ez kétségtelen. De ettől még sokáig igen jó boltokat kötnek ezeknek a kellemetlenül »édeskés« bútoroknak a gyártói. A kegyszerárus is giccset kínál. Szörnyű-ezüstre festett portékáját biztosan nem zsűrizte iparművészeti testület. Ám ennél is ravaszabbak a »mai« giccset előállítók: az ízléstelen jelenetekkel, deformált emberfigurákkal, esetleg színészarcokkal — inkább karikatúrák — preparált trikók között elvétve akad olyan, amit viszketés nélkül lehet hordani. Falvédők! »Gyönyörűek«, igazán. Fafaragások — ahol a »művész« a gyorsaságot tartotta szem előtt, nem a minőséget. S könyvek: a háromnegyedük giccs, a »javából«! Néha persze a kirakatokban is megjelenik a giccs. Magam — sicc ! is láttam ezüstarcú Pinocchio figurát, amely voltaképpen éjjeliszekrényre gyártott lám- pácska. S láttam esőt jelző alpesi kunyhót is, két figurával: »szép« import giccs. Folytathatnám. Mondjuk filmekkel, vagy olyasfajta tévéjátékokkal, mint nemrég az Alizka volt, vagy mostanában az Időzített boldogság című művecske. Furcsa dolog ez: a giccs — az egyszerűség ellentéte — a polgári társadalmakhoz tapad, azok élősdije, velejárója. De éppen mert a gondolkodást, a látásmódot a legnehezebb megváltoztatni, a giccs »átcsusszant« a mi társadalmi viszonyainkba is. A »természet« megjelenik használati tárgyainkon, silány stilizáltság- ban. Körülfon bennünket — ha nem vigyázunk —, s elbur- jánzik lakásainkban. Hamutartók, flakonok, hordócskák, cigarettatartók, népművészetinek álcázott térítők stb. útján. A falakra kerülő képek egy része is termékjellegű. Sokszor már a keret is árukodilt a házigazda ízléséről. Hattyúvontatta bárkák, nimfák, pálmafák, hárfát pengető bajadérok hemzsegnek néha a reprodukciókon vagy az »eredeti« festményeken. Űjabban nagy divat a »subázás« is. Sok ízléses színösszeálítású faliszőnyeg mellett láttam negédes arcú szerecsengyerekeket, lángoló szívet tövises ággal futtatott feszületet is. Giccs lehet az egész épület is, melyben lakunk. Néha már a kerítés is: kihívóan »nagystílű«, rikító színeivel, kivagyi anyagbőségével. Az épület pedig a funkciótlanul »szép«, semmire sem használható helyiségeivel. A giccs, ahogy Abraham A. Moles írja könyvében, amelyet ennek a témának szentelt: örök kategória, mégis vannak virágzás! periódusai, s ezzel többek között meghatározott társadalmi állapotokhoz, a bőség korszakához kötődnek. Ilyenkor a rossz ízlés előtte jár a jónak, a magasrendű művészetet akarja utánozni. Nyitva kell tartani szeműn-' két! L. L. Egy háromszáz forintos óráért Véresre verték, megrugdalták — Mit csinálnak azzal a szerencsétlen emberrel!? — Mi közöd hozzá? Te is kaphatsz! Néhány hete a Nagybajomhoz tartozó Homokpusztán hangzott el ez a. szóváltás. S már ebből is következtetni lehet rá: olyan rendkívüli esemény történt, amely fölháborította a kívülállókat is. Egy mindössze háromszáz forint értékű óráról van szó. Meg arról, hogy ital hatására mi mindenre képesek az emberek. Érdemes részletesebben fölidézni a történteket. A két főszereplő előzetes letartóztatásban várja a bírósági tárgyalást. Május 14-én S. László se- gesd-lászlómajori lakos kétlo- vas fogattal Böhönyén keresztül Nagybajomba ment homokért. Böhönyén megállította Orsós István, s fölké- redzkedett a kocsira. A fogat tulajdonosa készségesen eleget tett a kérésnek, s a Nagybajom közelében levő Homokpusztáig együtt utaztak. Ott kezdődött a történet, amelynek lényegét a hivatalos jelentés úgy fogalmazta meg: rablás és súlyos testi sértés. Vagyis brutálisan véresre vertek, összerugdaltak egy embert, hogy elvehessék tőle 300 forintot érő karóráját. Homokpusztán aznap már kora reggeltől együtt iszogatott az említett Orsós István két testvére: a 19 éves Miklós és a 27 éves László, mindketten böhönye-pacsirtatelepi lakosok. Egy láda sört fogyasztottak el. Mikor a kocsin testvérük odaérkezett, arra kényszerítették S. Lászlót, hogy menjen be velük a házba — rokonuk volt a házigazda is —, és igyon velük. S. László tiltakozott a »szívélyes« meghívás ellen, erre ököllel az arcába ütöttek. Azután orrba vágták (eltörött az orrcsontja), majd a szeme alá csaptak. ,. A megtámadott többször is menekülni akart. De még az udvarra, a mellékhelyiségig is csak úgy engedték, hogy közben a két Orsós testvér fogta a kezét, nehogy elmeneküljön. Ütötték az udvaron is, és amikor elesett, megrugdosták. S. László a bántalmazás közben eszméletét vesztette; ekkor egy vödör vízzel leön- tötték, majd erőszakkal tovább itatták. Közben ütötték és rugdosták is az orrán-száján vérző embert. Ekkor zajlott le a már idézett szóváltás, a szomszédok nem is mertek beavatkozni, hogy az ittas emberek brutális cselekményét megakadályozzák. — Nem gondoltuk, hogy illetéktelenek látják, illetve jelentik a történteket, és vallomást tesznek ellenünk... Ittasak voltunk. Ha nem akartuk volna S. László óráját megszerezni, akkor nem verjük meg... Igaz, találtak nálunk két ólomból készített boxert, de azzal nem mertünk ütni, mert akkor a csontja is eltörik... — mondta az egyik vádlott. — Nemcsak mi ütöttük-rúg- tuk őt, hanem rokonunknak, Orsós Józsefnek a kiskorú fia, Imre is — próbál mentegetőzni a másik. — Nagyon megbántuk, amit tettünk. Ilyet eddig még nem követtünk el, és a jövőben sem fogunk elkövetni ... Az Orsós testvérek beismerték a bűncselekményt. Azt is, hogy egyikük fogta S. László karját, így a másik köny- nyebben lecsatolhatta az órát. A megbánás, az ígéret azonban nem túl meggyőző. A vádlottak környezetéből, a Pacsirtatelepről egyre-másra kerülnek ki súlyos bűncselekményeket elkövető emberek : itt élt a két Orsós is, akit a közelmúltban vontak felelősségre emberölésért, rablásért A mostani vádlottaknak is van már múltja. Orsós Lászlót elítélték már 2 évi és 6 hónapi szabadságvesztésre — emberölési kísérletért, súlyos testi sértésért, illetve magánlaksértésért. Öccsét — mint fiatalkorút — két alkalommal vonták felelősségre rablásért, s éveket töltött javító-nevelő intézetben. Akkor is fogad- koztak : — Megbántuk, nagyon-na- gyon megbántuk, soha többet... Most az italra hivatkoznak és újból ígérgetnek. De vajon hihet-e nekik valaki? Hihet-e nekik az az S. László, aki szívességből. fölvette kocsijára a testvérüket? (Orsós István egyébként nem vett részt a bűncselekményben.) És miért hordtak magukkal a vádlottak ólamboxert, amivel emberéletet lehet kioltani? Választ majd a bíróság ítélete ad. Sz. L. SZAPUDI ANDRÁS POFONOK Egy ifjúsági vezető naplójából Már reggel a vonaton, amikor az a garbós kisfiú hajót rajzolt az ablaküvegre, sejtettem, hogy ma találkozom velük. De nagyon zsúfolt volt a napom. Csombor Pál, az intézet, a barna képű kisgyerekek a hintákon, az étkezdében,, a hálókban ... Megfeledkeztem róluk. »Jó, hogy eljöttetek« mondom. István töprengő, férfias arcán zavar. »Kíváncsiak voltunk, mondja, hogy ki lakik a vendégszobában.« Kínosan elmosolyodik. »Tudod, abban az időben is kíváncsiak voltunk, mindig meglestük a vendégszoba lakóit.« Bólintok. »Most én lakom itt. Egy éjszakára az intézet vendége vagyok.« István azt mondja, rendben van, majd töprengő hallgatásba süpped. Dénes izeg-mozog a fotelben, s verítékes a homloka. Biztosan az ajka fölött is gyöngyözik, gondolom, mert ha ideges, mindig gyöngyözik. És sápadt. Olyan sápadt, hogy az éjszakán is átüt a fehérsége, mint a frissen esett hóé. Amikor megszökött a nevelőszüleitől és megjelent az intézet sötét folyosóján ... »Eszerint vitted valamire« szólal meg gunyorosan. Nevetek. »Mert a vendégszobában alszom? Véletlenül kerültem ide.« »Nem«, ráncolja homlokát István. »Azért ez nem lehet véletlen.« Vállat vonok. Ezen igazán kár vitázni. »Sokat képzeltél magadról«, szól Dénes izgatottan. »Sokat . . . Ezért akartál intézetbe menni.. .« István fölszisszen, rosszallóan pillog Dénesre. »Ezt hagyd«, mondja fojtottam Megmérgesedem. »Ne hagyd!« kiáltom. —Beszélj csak! Azt akartad mondani, ugye, hogy miattam kerültetek intézetbe.« Dénes behúzta a nyakát, elbizonytalanodik. »Akkor még kicsi voltam«, mossa kezeit, »de anyánk ezt mondta...« »Hogy én akartam szép ruhát, rendes ételt, könyveket. Ezért mondtam a tanácselnöknek meg a gyámhalósági kiküldöttnek, hogy nem bánom, ha intézetbe kerülünk.« »Igen. Anyánk ezt mondta.« »És azt írta levélben Budapestről, az idegosztályról, hogy az életben többé sohasem akar látni. Mert én akartam az állami gondozást ... Én vagyok e» oka mindennek.« »Igaz.» »Nem egészen.. ; Tőlem tényleg megkérdezték, hogy van-e ennivalónk. És én azt hazudtam, hogy van. Aztán azt kérdezték, akarok-e szép ruhákat, jó ételeket, könyveket, balatoni üdülést, gimnáziumot? És én erre azt feledtem, hogy akarók. Mert valóban akartam, igenis akartam és nem azért, mert sokat képzeltem magamról ...« »Aztán kaptál szép ruhákat. Igaz?« — szól öcsém éles gúnnyal. Összeszorul a torkom. »Nézd, mondom, te valóban kicsi voltál akkor. Nyolcéves lehettél. De én sem voltam sokkal idősebb, hiszen akkor jártam ötödik osztályba.« »Kitűnő tanuló voltál.« »Baj?« »Téged gimnáziumba küldtek, Istvánt viszont ipari tanulónak. Pedig ő is kitűnő volt.« »Az nem számít« szól István idegesen. »Én akartam szakmát tanulni, hogy mielőbb a magam lábára állhassak. Nem bántam meg . .. Aztán — teszi hozzá egy kis büszkeséggel — jövőre leérettségizem. Levelezőn, a magam erejéből.« Dénes elkomorodik. Keserűen mondja: »Igen. Ti> mind a ketten jó tanulók voltatok. Én viszont a legtöbbször bukásra álltam. Először egy öreg paraszt-házaspárhoz kerültem, valami eldugott kis faluba. Már a nevére sem emlékszem. Hajnalban kiganéztam, megetettem a disznókat, a baromfiakat, aztán mehettem iskolába. Délután tehenet őriztem, almoztam. osaætttcicltea» » tojást, vittem a begyűjtő helyre, és estére azt is elfeledtem, hogy az iskola, a tanító egyáltalán a világon van. Ötvenkilencben, amikor a tsz-t szervezték, az öregember aláírta a belépési nyilatkozatot, aztán fölakasztotta magát. A kamrában lógott a sonkák között. Én vágtam le a disznóölő késsel... Persze, visítottam, de az asszony sodrófát ígért. Azt hiszem, tízéves voltam akkor. Másnap megszöktem. Kimentein a falu végére, íöl- kérezkedtem egy teherautóra és már aznap este az intézetben voltam. Az új nevelo- szüleim — egy rendőr meg a felesége — örökbe akartak fogadni. Náluk jó dolgom volt, szép ruhában járattak, finom kajával etettek. És más munkám sem volt, csak a tanulás. De közepesnél jobb itt sem lettem. Nem érdekeltek a könyvek, az irkák. Csavarogtam, futballoztam, elszaggattam a ruháiipat, cipőméit, de a rendőrék egy ujjail sem nyúltak hozzám. Annál többet kaptam a gyerekeiktől. Falkában jöttek rám. A verekedést mindig én kezdtem, mert lelencnek csúfoltak, és azt terjesztették rólam, hogy tolvaj vagyok. Azért vett magához a körzeti rendőr, mondták, mert a tolvajt csak rendőrre lehet bízni. Addig mondogatták, míg egyszer csakugyan elloptam egy bicskát valamelyik osztálytársamtól. Fél óra múltán kiderült, a tanító kinyomozta, aztán diadalmasan vittek a rendőrhöz. Az meg összecsomagolt, és visszavitt az intézetbe. Sajnáltam. Látszott rajta a szomorúság. De hát én nem akartam. hogv örökbe fogadjanak ... Mondd. Edit. téged miért nem küldtek nevelőszülőkhöz?« (Folytatjuk,) A védett terület madártávlatból.
