Somogyi Néplap, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-08 / 133. szám

Kardzsali üdvözlete (Folytatás az 1. oldalról) ta, hogy a Magyar Népköztár­saság úgy ismert a bolgár nép előtt, mint egy mélyen inter­nacionalista és realista ország. Elmondta, hogy a Központi B i -aottság ukban folyó gazda­ságpolitikai beszélgetésekben, vitákban, az önkritika szelle­mében is érződik a magyar tapasztalat. — Nehézségeink is egyformák — mondta a kardzsali első titkár, majd be­számolt eredményeikről és gondjaikról. Nem kis büszke­séggel dicsekedett azzal, hogy legutóbbi ötéves tervükben megyéjük megszerezte az első helyet a dohánytermesztésben, de nem titkolta azt sem, hogy főként a termelés hatékonysá­gával. a termékek minöségé­■ kJbáÉ ... 1 ' b a. De itt is maradunk. Itt maradnak a halottaink, legye­nek ők a bolgár—magyar ba­rátság erős szálai, a demokra­tikus Magyarország és Bulgá­ria némán is beszélő követei.« A két nép barátságának azon­ban vannak élő követei is — mondta a pártbizottság titká­ra. — Barátságunk tovább él, fejlődik, s ma is érvényesek Dimitrov 1948-ban elmondott szavai: »-Népeink létérdeke, hogy kölcsönös viszonyunkat áthassa a barátság őszinte ér­zése.« A megemlékező beszédre Kosztadin Mircsev, Kardzsali megye főkapitánya válaszolt, s megemlítette: »Érzéseink, a múlt feletti kegyelet még erő­sebb azért, mert a turistacso­vel, a túlzott nyersanyagfel­használással vannak gondjaik. Tájékoztatta somogyi partne­reit arról is, hogy a mezőgaz­daságban minőségi változást akarnak elérni, s áz agrár­ipari komplexumok kialakítá­sán fáradoznak. Végül kifeje­zésre juttatta, hogy örül a so­mogyi tapasztalatoknak, s meggyőződése, hogy hazájuk­ban hasznosíthatják módsze­reinket. Délután a küldöttség Tanai Imrének, a megyei pártbizott­ság titkárának és dr. Böröcz Istvánnak, a megyei pártbi­zottság tagjának, a Somogy megyei Rendőr-főkapitányság vezetőjének kíséretében Csur­góra látogatott. A nagyközségi pártbizottság székházában Sza­bo István, a Nagyatádi Járási Pártbizottság titkára, dr. Vár­szegi Erzsébet, a járási hiva­tal elnöke és Vancsura József, a nagyközségi pártbizottság titkára fogadta vendégeinket. Először rövid tájékoztatót hallgattak meg a nagyközség, a járás életéről, majd a fő­téren összegyűlt tömeg — Csurgó munkásai, diákjai, ér­telmiségi dolgozói jelenlété­ben — ünnepi külsőségek kö­zött megkoszorúzták a bol­gár hősök emlékművét. Van­csura József történelmi do­kumentumot idézett. Todor Popov haditudósító szavait tárta föl; ezekkel búcsúzott hazánkból a Csurgót és kör­nyékét felszabadító X. bolgár hadsereg. »Mi most visszaté­rünk « hazánkba, otthonunk­portban itt vannak azok, akik részt vettek a harcokban, s itt van néhány hős hozzátar­tozója is.« Utalt a közös tör­ténelmi múltunkra, s azt mondta: »Drága ez a hely, ahol együtt ontották vérüket a szovjet, a bolgár és a magyar hazafiak.« Bolgár és magyar himnusz zengett; a küldöttségen kívül a megyei pártbizottság s a helyi párt- és társadalmi szer­vek, az üzemek és intézmé­nyek. iskolák képviselői he­lyezték el az emlékmű talap­zatán a kegyelet koszorúit. Itt volt a harmincöt tagú kard­zsali turistacsoport is, amely végigjárta a »hadak útját«, s egyik tagja, Georgi Dacsev író Üt a pusztán át címmel meg­írni készül a bolgár hadsereg útját. A koszorúzás! ünnepség után barátsági gyűlést rendez­tek a csurgóiak a Napsugár ISZ nagytermében. Szabó Ist­ván, a járási pártbizottság tit­kára így kezdte ünnepi be­szédét : — A magyar kommunisták mindig bizalommal és tiszte­lettel tekintenek a forradalmi hagyományokkal rendelkező bolgár kommunistákra. Figye­lemmel kísérjük országépítő, a bolgár nép életét szebbé, bol­dogabbá tevő szorgalmas munkájukat. — Hangsúlyozta, hogy barátságunk nem újkele­tű, s mindinkább megismerjük egymást, barátságunk annál jobban erősödik, sokoldalúbbá és mélyebbé válik a politika, a gazdaság és a művelődés területén is. Azt kívánta, hogy érjenek el további fejlődést megyéjük felvirágoztatásában; erősödjék tovább hazánk és a Bolgár Népköztársaság népei­nek testvéri barátsága. Az ünnepi beszédre Naide Ferhadova, Ardino város párt- bizottságának első titkára vá­laszolt: — Mi nagyon jól is­merjük a magyar nép lelkét; ezért készültünk különös örömmel magyarországi, s többek között csurgói látoga­tásunkra. Biztosak voltunk ab­ban, hogy igaz barátokra ta­lálunk. Ezt tapasztaltuk a ko- szorúzási ünnepségen és itt, a barátsági gyűlésen is. Nem­csak a virágok látványát visz- szük magunkkal, amelyek hős katonáink sírjait övezik, ha­nem az önök mosolyát, ba­rátságát is. A múlton kívül a szép jelen és a szebb jövő köt össze minket — mondta —, s ez arra kötelez, hogy mindent elkövessünk a szocialista élet­mód megszilárdításáért és to­vábbfejlesztéséért. Vendégeink ezután a Nap­sugár Ipari Szövetkezetbe lá­togattak, ahol Radnóti László elnök üzemlátogatásra, rögtön­zött — és nagyon sikeres — divatbemutatóra hívta a kül­döttség tagjait és kíséretét, majd a bemutató teremben részletes tájékoztatást adott a szövetkezet 26 éves múltjáról, fejlődéséről, hazai és export tevékenységéről. A kardzsali pártmunkáskül­döttség ma és holnap mező- gazdasági és ipari üzemeket, művelődési intézményeket lá­togat meg, majd a két fél kép­viselői aláírják Somogy és Kardzsali együttműködési megállapodását, amely a kö­vetkező évekre meghatározza kapcsolataink továbbfejlesz­tésének útját. Testvérmegyénk küldöttsége a főváros megis­merésével zárja magyarországi látogatását. Taggyűlés Minden pártaJapszervezeí jogos igénye, hogy a város ■ vezetői rendszeresen tájékoz­tassák a tagságot a politikai, gazdasági és kulturális hely­zetről,, a várható feladatokról. * Kaposváron a Vörös Hadsereg úti alapszervezetben ez már évek óta rendszeresen így van ; legutóbb a városi ta­nács tervosztályának vezetője tartott ismertetőt a megye­székhely gazdasági, szociális, kommunális és kulturális helyzetéről. Utána sok kér­dés elhangzott és nagy vita alakult ki. Hol épül meg és mikor a Gorkij utcában az ABC-áruház? A földutakat mi­kor, hol és hogyan burkolják? Több földes utcába ugyanis még a mentő seim tud bemen­ni. Mikorra várható, hogy lesz éjszakai orvosi ügyelet a 16 ezer lakosú körzetben? Mikor oldják meg * a szemébelhor- dást; mikor szanálják a Zöld­fa utcát? — ezek voltak a legtöbbet vitatott kérdések. Szóha kerültek olyan régi, de mindig újnak ható gondok is, amelyek a körzet lakoseá­Ára fásra készülnek 23 700 hektárhoz 161 kombájn A megye járásai közül a kaposváriban kell a legtöbb kalászost betakarítani az idén a termelőszövetkezeti táblá­kon: 23 700 hektáron indulnak majd munkába a gépek. Tóka Lajostól, a járási hivatal élel­miszergazdasági és kereske­delmi osztályának vezetőjétől kértünk tegnap tájékoztatást a közös gazdaságok fölkészü­léséről. Az említett kalászos terü­lethez 161 kombájnjuk van a tsz-eknek. Mindenütt elkészül­tek az üzemi feladattérnek is: ezek szerint 17 munkanapra lesz szükség — nyújtott mű­szakokat alapul véve — a nyár legnagyobb tennivalójá­hoz, a gabona betakarításán hoz. 19164 hektáron terem búza, ennek a learatásához 14 nap keil. Lényegesen keve­sebb idő alatt végezhetnének, ha megérkezne az a 25 új kombájn, amelyet a szövetke­zetek igényeltek. Szentgálos- kéren és Kaposfőn például, ahová nem jött meg a kért aratócséplő, zökkenők adód­hatnának, azonban, épp az el­múlt években kialakult jó együttműködés adihat garan­cia. arra, hogy a járás 26 közös gazdaságában zavarta­lan legyen az idei aratás. Fő­képp a kisgyalániak, a gölled- ék, az osztopániak, a somogy- sárdiak és a somogyjádiak vannak abban a helyzetben, hogy szükség esetén másokon segítsenek; itt a kalászosok betakarításához 14 munkanap is elegendő. Nőtt a szári tókapacitás a múlt nyárihoz képest. A ta­valyi aratásban még nem ve­hették igénybe a kadarkúti szárítót, most viszont már ott végezheti a gabona szükség szerinti nedvességelvanását a kadarkúti téeszen kívül a tár­sulásban épült létesítmény többi tulajdonosa is: a csökó- lyi meg a visnyei szövetkezet és a Bárdibükki Állami Gaz­daság. Az igali téesz szárítója sem dolgozott tavaly nyáron, az idén azonban már számol­hatnak vele. Ahol nincs ilyen berendezés, vagy ha van, de minimális teljesítőképességű, ott a Kaposvári Mezőgazda- sági Főiskolai Tangazdaság, a Gabonafelvásárló és Malom­ipari Vállalat és a környező termelők zá vetkezetek segítsé­gére támaszkodhatnak. [gy oldja meg betakarított gabo­nájának szárítását a szentba- lázsi, a simomfai, a ráksi. a szennai és a jákói téesz — ha a termés nedvességtartalma ezt indokolja. Az aratásra való jó felké­szülést szolgálja egyébként az a megbeszélés is, amelyet ma tartanak a Kaposvári Járási Pártbizottságon a huszonhat termelőszövetkezet elnöke és a párttitkárok részére. Gál Sándor, a járási hivatal ve­zetője a nyári tennivalókkal kapcsolatos feladatokról, az aratásról, a rendelkezésre álló anyagi-műszaki lehetőségek­ről tájékoztatja a részvevőket. a városról gát naponta foglallcoztatják. Az előadó derekasan állta az ostromot, a helyi kérdések egy részére azonban mégsem tudott megnyugtató választ adni. Ismét kirobbant az elé­gedetlenség a 0-os, a 7-es és a 8-as helyi buszjárat menet­vonalának megváltoztatása miatt. Sok panasz hangzottéi, mert a Rákóczi-meccsek ide­jén a környező utcákon a zöld sávokat és a virágokat legá­zolják. Ez ügyben hasznos javaslatnak látszik, hogy a cukorgyár répatárolója legyen ideiglenes parkolóhely. Ez meccsek idején ' több száz személygépjárműnek adhatna helyet, természetesen megfele­lő be- és kihajtási lehetőség­gel. Akik pedig ráhajtanak a zöld területekre, azokat meg kellene büntetni. Több közérdekű észrevétel is elhangzott még. Az ezekre adandó válaszok is elősegítik az alapszervezet kommunis­táinak mozgósítását és haté­konyabb munkáját. Dr. Sz. J. I Utókezelés N em akarok túl sokat játszani a gondolattal, de kép­zeljék el, mi lenne, ha a férfiak negyvenéves ko­rukban kezdenének udvarolni, a nők harmincötön felül vállalnák az első gyereket; novemberben aratnák a búzát és decemberben kezdődne a főszezon a Balatonon. Úgy gondolom: mindez képtelenség. Mégis vannak olyan helyzetek, amelyekben — görcsös ragaszkodásunk »ered?- ményeképpen« — következetesen . vállalkozunk az utókeze­lésre, azaz törvényszerűnek tartjuk, hogy ma is úgy kell tennünk, mint mondjuk 1958-ban. Pedig vannak olyan cse­lekvéssorozatok, döntések, elképzelések, amelyek túlélik ön­magukat. Ha nem így volna, aligha beszélhetnénk fejlődés­ről. Mielőtt azonban bárki is félreértené mondanivalóm lé­nyegét, szeretném kijelenteni: nem a felnőttoktatás — azaz mai témám — ellen ágálok; nem a rendszert, a módszert, a lehetőséget vitatom, hiszen hallatlanul nagy eredményeket hozott az elmúlt években. Csupán az a gondolat foglalkoz-. tat, hogy át kellene lépni 'saját árnyékunkat. Ez pedig azért jutott az eszembe, mert meggyőződésem:' a felnőttoktatás rendkívül okos »intézményének« elismerése és állandó fej­lesztése mellett ennek az intézménynek lassan el kellene halnia. Csakhogy az ellenkezőjét tapasztaljuk. Tör vényszerű lenne talán, hogy harminckét évvel a felszabadulás után is negyvenévesen kell elvégezni az általános iskolát? Természetesen tudom, hogy a téma rendkívül bonyo­lult. Magam is bizonytalankodom amiatt: *ki lehet-e mon­dani, hogy a felnőttoktatás »elhalásának« gondolata a kö­zép- és a felsőfokú oktatásra is vonatkoztatható. De azért afelé hajlok: előbb-utóbb el kell érnünk, hogy huszonhá- rom—huszonöt éves korig befejeződjön az oktatás, s a fel­nőttek politikai műveltségének, ismeretanyagának és szak­tudásának rendszeres karbantartásáról, tehát csak a to­vábbképzésről kelljen gondoskodnunk. Az általános iskolá­nál azonban nem kétséges: ma már semmi sem indokolhat­ná a felnőttoktatást. Egy jelentésben olvasom, hogy a megye munkásságá­nak 35,6 százalélta, azaz csaknem 13 000 ember még ma sem »dicsekedhet« általános iskolai végzettséggel. Szomorú megállapítás, hiszen a mi munkásgárdánk rendkívül fiatal. Nem mondhatja hát senki, hogy múltból hozott örökséget cipel magával. A tények azt bizonyítják: szándékunk és akaratunk ellenére is újratermelődik a nyolc általánost nem végzettek száma. Miért? Téved, aki azt gondolja, hogy eb­ben a képességhiány a meghatározó. Beszélhetnénk »élet­kori sajátosságokról« : lustaságról, érdektelenségről, iskola mellé járkálásról vagy iskolába járásról szorgalom és tanu­lás nélkül; szólhatnánk a szülők engedékenységéről, a tör­vény következetes végrehajtásának hiányáról, de még az oktatási rendszer — s az abban részt vevők — hibáiról, el­néző magatartásáról is. Pedig — szerencsére — eljutottunk oda, hogy a politikai, az általános és szakmai műveltség a társadalomépítés, a gazdasági fejlődés meghatározó ténye­zője. Akkor pedig mai témánk méltó a továbbgondolásra. Vegyünk egy egyszerű példát. Egy fiú, mondjuk, hato­dikos — 16 éves — korában több tárgyból megbukik, osz­tályt kellene ismételnie. Nem vállalja, a törvény sem köte­lezi rá. Dolgozni megy, s két év múlva ráébred — vagy ráébresztik —, hogy nem teljes ember. Öriási lehetőségeket kínálunk a számára, válogathat közöttük. M egkezdi a hetediket — felnőttként! — és ugyanab­ban az évben különbözetit tesz hatodikból, hiszen nincs érvényes végbizonyítványa. Egy év alatt két osztályt végez el, pedig állítólag korábban nem felett meg az iskolai követelményeknek. Alapja nincs, szorgalma talán nőtt, de a pedagógusok okvetlénül elnézőbbek, s a követel­ményszint is alacsonyabb. És akkor bizonyítványt adunk nekik (minden rendben!). Egy csomó pénzt, energiát áldoz­tunk rá, és megnyugodtunk: eggyel kevesebb az általánost nem végzettek száma. Szembekötősdi! Ha nem- is egészen, de nagyrészt látszateredmény. Mire jó ez? Rendkívüli mértékben csökkent a felnőttoktatásban részt vevők átlagéletkora. Mintha helyenként még örülné­nek is ennek. Pedig szomorkodni kellene! Gátol valakit is a társadalmi közeg, az életszínvonal abban, hogy ifjú korá­ban tanuljon? Senkit. Miért hagyjuk újratermelődni a le­maradókat? Egy testületi, ülésen érdekes gondolat hangzott el. Még csak nem is utaltak a felszabadulás előtti »ismétlő osztá­lyok« rendszerére. De mi lenne, ha a felső tagozaton bu­kottak — a törvény szellemében — nem hagyhatnák el az iskolát? Féléves vagy hosszabb tanfolyamon — és akkor, tehát ifjúkorban — lennénk kissé »engedékenyebbek«, s valamivel csökkentett szinten, de erőnek erejével is elvé­geztetnénk velük a nyolc osztályt? Ez a szint még mindig magasabb lenne a különböző formában szervezett felnőtt- oktatásénál. A gondolat rokonszenves számomra, módszere kimunkálásra vár. Többet nyerne az egyén, kevesebbet vesz­tene a társadalom. Hogy ehhez országos rendelkezésre volna szükség? De átlépnénk önmagunk árnyékát... A középiskolákról nem akarok sokat beszélni. Bár fi­gyelemre méltó, hogy az esti tagozatokon tanulók 60 száza­léka 17—20 éves, a levelező hallgatók zöme 21—25 éves. örüljünk a fiatalodásnak? A dolgozók középiskoláiba ma már leginkább a gyenge általános iskolai eredmény miatt jutnak a >>felnőttek« (vagy a pályamódosítás szándékával), s 35 százalékuk az első évben lemorzsolódik. Kinek jó ez? A gimnáziumokban tanulóknak nincs határozott céljuk sem — ha csak a bizonyítvány nem tekinthető annak. A szakközépiskolákban és szakmunkásképzőkben több a »ráció«. A hallgatók tudják, hogy mit akarnak. (Igaz, többségük tudhatta volna korábban is). De szorgalmasak, céljuk van, elenyésző a lemorzsolódás, és 97 százalékuk eredményes szakmunkásvizsgát tesz. Ezt a formát támogat­nám teljes mellel a mezőgazdaságban és az iparban dolgo­zók számára is. Jövőt átformáló jelentősége van. Nem kétséges azonban, hogy hibák - is tapasztalhatók. - Itt van például a kiegészítő szakmák »sorsa«. Ma egy kő­műves például — a rendelkezések szerint — úgy szerezheti meg a burkoló szakmát, ha két vagy három évig a kiegé­szítő szakmában dolgozik. Mindenki azt hitte — a rendelet­gyártók is —, hogy pénzzel elintézhető az ügy. Most ugyan­is a már meglevő szakmája után szakmunkásbért kap az illető. De mert évekig kiesik a fő szakmájából, nem vállalja a kiegészítő szakmát. Igaza van. Miért ne lehetne csak vizsgáztatni a kiegészítő szakból? Hiszen a társadalom igé­nye o sokoldalúság, s egy fölkészült szakértő bizottság — mint a mestervizsgán — itt is megállapíthatná, hogy ki mire képes. Akkor a vízvezeték-szerelő érthetne a villany­hoz, a gázszereléshez is; a kőműves a burkoláshoz, és így tovább. A változtatás az élőmunka hatékonyságának kulcs­kérdése. Érdemes a megfontolásra. H a tovább akarnánk menni: miért ne lehetne, mond­ják, politikusokat képezni érettségi után? Miért ne járhatnának politikai főiskolára a legfogékonyabb, elkötelezett, s az életpályára készülő fiatalok? Azt mondták nekem: nincs még tapasztalatunk. Miért? Az orvosnak, a mérnöknek, a külkereskedőnek, a diplomatának van? Nem a munkahelyen szerzi meg? Ügy gondolom: az utókezelésnek lassan lejár az ideje. Nem törvényszerű, hogy többgyerekes családapák egy éle­ten át a tudományok, az ismeretek megszerzésének és nem a felkészültség hasznosításának színterein gyötörjék ma­gukat. Jávori Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom