Somogyi Néplap, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-26 / 149. szám
H a kilenc kályhában öt. és tél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el — hány nap alatt1 ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa... — Ha kilenc kályhában ... Az íróasztal előtt ülök, valami cikket olvasok Nem tudok figyelni. A másik szobából harmincötödször hallom a fenti mondatot. Mi a csoda van már azzal a bükkfával. Muszáj kimenni. Gabi az íróasztal fölé görnyedve rágja a tollat. Úgy teszek, mintha valami más miatt mentem volna ki, fontoskodva keresgélek a könyv- szekrényemben. Gabi lopva rám néz, én összehúzom a szemem, mintha nagyon el volnék foglalva gondjaimmal, és nem vennék tudomást róla — érzem is, hogy erre gondol, közben görcsösen mondogatom magamban: — »-Ha kilenc bükkfa . .. tizenkét köbinéter.;. akkor hány kályhában ,.. Ejnye, a csudába! Hogy is van? Elmegyek előtte szórakozottan, megállók, mintha ebben a pillanatban vettem volna észre. — Na, mi az, kisfiam, tanulgatunk? Gabi szája lefelé görbül. — Apukám... — Mi az? — Nem értem ezt a dolgot. — Nem értem ! ? ... Gabi ! .. . Hogy lehet ilyet mondani?! ... Hát nem magyarázták el az iskolában? — De igen, csakhogy ... A torkomat köszörülöm. Aztán már nyersen, és ellenségesen: — Mi az, amit nem értesz? Gabi mohón, gyorsan és megkönnyebbülve, máris hadarni kezdi, mint akinek nagy súlyt vettek le a válláról. — Nézd, apukám, ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el... En dühösen: — Papperlapapp! . !. Ne hadarj ... Így nem lehet értelmesen gondolkodni ! ... Tessék még egyszer nyugodtan és megfontoltan elmondani, majd akkor meg fogod érteni! — Nna, adj egy kis helyet! Gabi boldogan és fürgén félrehúzódik. Ö azt hiszi, hogy én most nem tudom, hogy ő most vidáman rám bízta az egész dolgot — ő nem tudja, ő persze nem emlékszik ugyanerre a jelenetre, húszon - egynéhány évvel ezelőtt, mikor én húzódtam így félre, boldogan és megkönnyebbülve, és az apám ült le így mellém, ugyanezzel a bosszankodó és fontoskodó arccal, mint most én. És ami a legborzasztóbb. méghozzá — ebben a pillanatban villan át rajtam — erről, ugyanerről a példáról volt szó akkor is! ... Ügy van, nincs kétség! ... A bükkfa és a kályha ! Szent Isten! ... Pedig akkor már majdnem megértettem — csa k elfelejtettem!... Az egész húszegynéhányéves korunk egy pillanat alatt a semmibe süllyed.* Hogy is volt csak? — Nézd, Gabi — mondom türelmesen —, az ember nem a szájával gondolkodik, hanem az eszével. Mi az, amit nem értesz?! ... Hiszen ez olyan egyszerű és világos, mint a nap — ezt az első elemista is megérti, ha egy pillanatig figyel. Nézd, fiam. Ugye, itt van az, hogy kilenc kályhában öt és fél nap alatt eny- nyl és ennyi bükkfa ég el. Nna. Mit nem értesz ezen? Karinthy Frigyes Tanítom a kisfiámat — Ezt értem, apukám... csak azt nem tudom, hogy az első aránypár fordított és a masouik egyenes, vagy az első egyenes és a második fordított vagy mind a kettő egyenes, vagy mind à kettő fordított. A fejbőröm, a hajam tövében, lassan hidegedni kezd. Mi a csudát fecseg ez itt össze az aránypárokról? Mik lehetnek azok az átkozott aránypárok?! ... Honnan lehetne ezt hirte- lenében megtudni? Most mai1 hangosan szólok rá: — Gabi! ... Már megint hadarsz?! ... Hogy akarod így megérteni ? ... Az ember a szájával, ízé ,.. Mi az, hogy fordított meg egyenes, meg egyenes meg fordított, papperlapapp, vagy a iairamaszott nagybőgős! Gabi röhög Ráordítok: — Ne röhögj ! Ezért taníttatlak, kínlódom veled ! ... Ez azért van, mert nem figyelsz az iskolában! ... Hiszen te azt se tudod ... hiszen .te azt se tudod ... (Elképedve meredek rá, mintha egy szörnyű gyanú ébredt, volna fel bennem.) Hiszen te talán az.t se tudod, hogy mi az az aránypár?!... — Dehogynem, apukám . .. Az aránypár ... az aránypár ... az aránypár, az a két viszony ... az a két viszony ... amelyben a belső tagok hányadosa ... illetve a külső tagok szorzata... összecsapom a kezem. — Mondom! ... Tizennégy éves kamasz, és nem tudja, mi az az aránypár! Gabi szája megint lefelé görbül. — Hát mi? — Hogy mi? Na megáüj, te csirkefogó! ... Most azonnal előveszed a könyvet, és harmincszor elmondod ! ... mert különben .. . Gabi megszeppenve lapozgat, aztán hadarni kezdi: — Az aránypár azon meny- nyiség, melynek két beltagja úgy viszonylik két másik mennyiséghez, valamint, __ i gep, apuaám, de melyik Ut a két beltag, a bükkfa térfogata és a napok száma vagy a kályhák szama és a büskfa térfogata?... r— Már megint hadarsz?! Add ide azt a könyvet. Es most rettentő komolyan kezdem: — Ide nézz, Gabi, ne légy már olyan ostoba. Hiszen ez oiyan világos, mint a nap. Na nézd, milyen.egyszerű. Na Ide figyelj ! Ugye, azt mondja, hogy kilenc kálynában ennyi nap alatt ennyi és ennyi büka- ía. Tehát, ha ennyi és ennyi bükkfa kilenc nap alatt, akkor világos, ugye, hogy tizenkét nap alatt viszont nem epnyi és ennyi, hanem... — Igen, apukám, eddig én is értem, de az aránypár ... Dühbe jövök. — Ne fecsegj bele, így nem érte . . . nem érted meg. Ide figyelj. Ha kilenc pap alatt ennyi és ennyi — akkor tizenkét nap alatt, mondjuk, esetleg ennyivel és ennyivel több. De viszont, pardon, azért nem töob mégse, mert nem kilenc kályhában, hanem tizenkettőben, tehát ennyiveL kevesebb, vagyis ennyivel több, mintha ugyanannyival kevesebb volna, mint amennyivel több ... Itt ugyanis az aránypár ... az aránypár . .. Egyszerre világosság gyű: az agyamban Mint egy villám- csapás, úgy ér a Nagy Megismerés, aminek hiánya húszegynéhány év óta lappang és borong bennem — úgy van, most rájöttem! ... Nincs kétség — akkor ... ott ... egészen nyilvánvaló — ügy van, nyilvánvaló, az apám se értette ezt a példát! Lopva Gabira nézek. Gabi közben észrevétlenül kinyitja a történelemkönyvet és most félszefnmel azt a jelenetet nézi egy régi képen nagy kéjjel, ahogy Kinizsi Pál két törököt dögönyöz. Nagyot ütök a kobakjára, csak úgy csattan. — Nesze! . . . Majd bolond leszek itt kínlódni veled, mikor nem figyeisz! — Gabi bőg, mint a két török együttvéve. Én pedig megkönnyebbülve ugróm fel, és a múlt ködén keresztül egy arc rajzolódik elém — apámé, amint nagyot üt a kobakomra, vígan és megkönnyebbülve, mintha azt mondaná: »Add tovább a fiadnak! Énnekem már elég volt!« és fütyörészve, zsebre dugott kezekkel, vígan indul el a sír felé, ahol egészen mindegy, hogy hány nap alatt ég el kilenc köbméter bükkfa és hatvan-hetven év élet. Épít e s Leningrádban, a Mojka és a Fontanka folyócskák mentén, ma is láthatók azok az utcácskák, amelyeknek kövezetét száz évvel ezelőtt az emberiség legdöbbenetesebb szelleme koptatta éjszakánként. Igaz, az alacsony emberkének semmiféle különösebb ismertetőjele nem volt: magas homloka és dús szakálla nem különböztette meg őt a korabeli orosz értelmiségiek tízezreitől. Még sorsa sem: a politikai összeesküvés, a száműzetés, a kényszermunka és a kényszerkatonáskodás. Állt már akasztófala alatt, s idegrendszerén az apjától örökölt — hőseire is átruházott — betegség, az epilepszia hagyott letörölhe- tetlen nyomokat. Felbolydult, természetellenesen érzékeny idegzete kergette Fjodor Mi- hajlovics Dosztojevszkijt a pétervári éjszakába, hogy a Hőst keresse, a tiszta Embert a halódó hűbéri rend és a keletkezőben levő kapitalizmus tisztátalan útvesztőjében. Meg is születtek e hősök, ám létüket ezerszer inkább az alkotó belső lelki szükséglete indokolja, mintsem a társadalmi kényszer. Mindannyian krisztusi tisztaságúra mosdatott lényeg. Mint az a valódi realista irodalomhoz illik, a megtisztulás folj'amatát is látjuk; az aljasságra, a gyalázatos tettre mindenkor hajlamos hős önmegtisztítását, ' önfelismerését, földi Krisztussá válását. Raszkolnyikov, a Bűn és búnhődés diákhőse, antikapitalista világszemléletétől hajtva, meggyilkolja a mindent megrontó élősdit, az uzsorásnőt, s hosszú megbánás! folyamat után — a vallásban talál menedéket. Szánja-bánja tettét, de a küzdelem helyes módját nem ismeri föl; élet- szemléletét is feladja, s kizárólag erkölcsi — nem pedig társadalmi — alapon tartja elképzelhetőnek a gyökeres változást. A félkegyelmű Miskin hercege vagy a Karamazov testvérek Aljosája szintén a messianizmus, a végletes jóindulat modern apostolai — közben véletlenül gyilkosságnak válnak tettestársaivá. Tiszta szándékuk és cselekvésképtelenségük között nincs összhang, ám ez is érthető; a szándék belülről fakad, a cselekvés lehetőségét — pontosabban lehetetlenségét — a körülmények határozzák meg. övári László festménye. A búcsú napja csak körülbelül határozható meg. Keresztelő János a kiindulópont. A próféta napjára következő vasárnap a mi búcsúnk, amely általában két napig tart, a hajóhintás, a ringlispiles, a céllövöldés nem csekély örömére. Ez azt jelenti, hogy aratási búcsúról van szó, mely nem olyan sovány, mint a májusi »spenótbúcsú«, és nem olyan kövér, mint az augusztus 20-i zsíros búcsúk: a hízott libákkal és kacsákkal teli tepsik ünnepe. Jó búcsú ez. Rántani való csirke már jócskán van ilyenkor, pecsenyekacsa is annak, aki a kevésbé zsíros falatokat kedveli, a többi pedig a kocsmáros dolga. Persze sörben, borban a háztáji sem szűkölködik, de a férfinép zöme az »ökör iszik magában« elv alapján áll. A kiadós ebédre felhajtott nedűk után megmozdulnak a közösséget nélkülözni képtelen szívek, s az asszonyok visszatartó hadműveletei egymás után hiúsulnak meg. Mert a kocsma, az kocsma. A »teljes búcsút« áhító lélek itt tud igazán felmagasztosui- ni. ez az a hely, ahol éjfél után nagyjából már megállapítható a -ne búcsú, ne!« kiáltások közben, hogy valódi-e az idei búcsú, vagy csak szemfényvesztés. Itt nemcsak a rizling, s a nyomaték okán garatra hajított féldecik adnak mámort. Mindenekelőtt a nyüzsgés andalítja el a hallgatóságot: az üvegcsörömpöléssel elegy kacagás, a durch- marsal együtt járó legényes asztalpuíogtatás, nem szólva a kuglipályáról beszűrődő finom neszekről, amelyek ütőhangszerek hangjára emlékeztetnek. A nyárfa lombsátor minden kétséget kizáró »búcsúszaga« pedig valósággal inspirálja a jó torkúakat, hogy már kora délután elkurjantsák egyszer- kétszer a hagyományos nótát, hogy »Sövényházon búcsú van, de Bezényen nem, szeret engem a babám, de én ötét nem.« Őszintén szólva, ez a dal már gyermekkoromban fejtörést okozott nekem, mégpedig kétféle szempontból. Először is nem értettem, hogy miért éppen Bezenyének vágjuk oda hetyke dicsekvéssel a búcsúnkat. amikor Bezenye majdnem olyan messze van ide, mint Makó Jerűzsálemtől. Közelebb van viszont Bezi, Fehértó és Markotabödöge. Ezt a rejtélyt később könnyen megfejtettem. Régebben Bezenyéről fogadták a búcsúi muzsikusokat, tehát a cimbalmos, a klarinétos atyafiakat »cukkolandó« került a nótába Bezenye neve. Kevésbé könnyen találtam magyarázatot a »nem« szóra a dal második sorában, ahova nyelvérzékem már gyerekkorom bn a »mncs«-et kívánta volna. Október előfutárai Az anarchista és a gazdálkodó Igaz, tépelődéseik, kételyeik, önmarcangoló éjszakai monológjaik olyan hátborzongató lélektani észrevételekre, vizsgálódásokra adnak alkalmat az írónak, olyan fölfedezéseket tartogatnak az ember legrejtettebb énjéről, melyeket a pszichológia tudománya máig is csak félig-meddig tudott bizonyítani, csakhogy ezáltal a »hőskeresés« vajmi kevéssé jutott előbbre. A pravoszláv vallás dogmáin alapuló; egyoldalúan erkölcsi tisztaságot hirdető gogoli—dosztojevszkiji »szlavofilizmus« nem bizonyult elfogadható változtatási módszernek, ahogyan a Dosztojevszkij által pellengérre állított anarchizmus, a pusztító terror sem. Ugyanúgy csődöt mondott ez az irányzat is, akár Turgenyev és Goncsarov »nyugatossága«. Nincs hát megoldás? Javaslat mindenesetre igen. S aki teszi, nem más, mint egy vézna »parasztos gróf«, egy földig érő »rubáhában« szántogató, tizenöt nyelvet jól ismerő nemes; Lev Nyikolaje- vics Tolsztoj, önzetlen, jó lélek. Saját kezével ír tankönyveket, meséskönyveket a Jasz- naja Polnaja-i parasztgyermekeknek, s levelet a »cár atyus- kának«, hogy — legyen jó a parasztokhoz! Afféle felvilágosult szellem, mint legnagyszerűbb hősei, Andrej Bolkonsz- kij, Pierre Bezuhov, Nyehlju- dov herceg, aki fel akarja szabadítani jobbágyait — később meg is teszi —, s azon töri a fejét, hogyan oszthatna nekik földet. Eszményképének a paraszti életszemléletet, a munka kötelezettségét, és az erkölcsi szeplőtelenséget, a zárt család boldogságát tekinti, ám szökése, halála az imádott parasztok közt bizonyítja, hogy állításaiban — ő maga is kételkedett. Az Anna Karenina kedélyes, rokonszenves, okos vidéki földesura, Levin — Tolsztojnak kétségtelenül legsikerültebb »önarcképe« — még alkalmasnak látszhat a társadalmi ellentmondások feloldására, ha nem éreznénk meg hideg fejjel, hogy a »megértő hűbérúrról« való álmodozás semmi egyéb, mint a névtelen népmeseírók ábrándozása arról, hogyan adja át a bölcs király leánya kezét és fele birodalmát — a parasztfiúnak. A szándék és a cselekvés különös ellentmondása, hogy Tolsztoj, a hamisítatlan »jó lélek«, logikai bakugrással — a tétlenséget nyilvánította társadalmilag hasznos telinek. A Háború és béke tőről metszett paraszthöse, Platon Ka- ratajev, attól nyerte vissza lelki egyensúlyát, hogy — belenyugodott a megváltoztathatatlannak vélt végzetbe. Ne állj ellent a gonosznak, mert az magától is vereséget szenved, a földöntúli igazságszolgáltatás nevében — sugallja Tolsztoj parasztja, s az író egyetért vele, sőt, a franciák elöl harc nélkül visszavonuló, »bölcsen« lavírozó Kutuzovban történelmi igazolást is keres. A hős tehát — a cselekvés- képtelen antihős? A kor kiábrándult orosz értelmisége zömmel a tolsztojánus eszmék hatása alá került, és — amint Lenin írta 1905-ben — ez a kialakulóban levő forradalmi mozgalomnak legalább annyira káros volt, amennyire hasznos, függetlenül a különös aggastyán szép indítékaitól és utánozhatatlan írói tehetségétől. Hol van hát a Hős? A polgárosodásban bízó Turgenyev »nihilistája« fertőzésben múlt ki, Dosztojevszkij Krisztus- Miskinje csak önmagát válthatja meg, Tolsztoj szép szándékú nemesei csak tépelőd- tek, a bajok megszüntetésének, a despotikus rend eltörlésének legkisebb esélye nélkül. Mindannyian egyek abban — különbözőségeik ellenére is —, hogy reformisták, ilyen vagy olyan módon. Hiábavalóan őrlődnek egy lazít- hatatlan szorításban, igyekezetük csupán zsákutcába vezet. Akárcsak alkotóiké. Gri- bojedovot a cári titkosszolgálat tépette szét Perzsiában a tömeggel, Puskint, Lermonto- vot pisztolygolyó ölte meg, Pi- szarjevet, a merész fiatal kritikust vízbe fojtották, Cserni- sevszkij erejét a börtön, Her- cenét a száműzetés törte meg, az ígéretes pályatárs, Aksza- kov, öngyilkos lett, Gogol és Dosztojevszkij útja a vallási tébolyba vezetett. Az értelmiségi messianizmus csak látszathősöket szült — valóság- alap nélkül nem is lehetett másképp. Lengyel András A kocsmáros fehér köpenyének szárnyai most úgy tetszik, valóságosak. Csak úgy röptében felel a kérdésemre, hogy mennyi »búcsúpénzre« számít a két megszentelt napon. — Meglesz a nyolcvanez,er. A vendéglős nem mondható kövér embernek. Holnapután reggelre azonban zörögni fognak #a csontjai. A hajóhintások és. a céllö- völdések társaságából az idén is kimagaslik a »félkarú óriás«, a ‘ringlispil tulajdonosa. (Ha jól emlékszem, még gyermekkoromban tiszteltem meg ezzel a névvel.) Most meglehetősen ideges, mert villanymotorral valami baj van. De nem sokáig tart a gyermekek és a ringlispiles nem azonos indítékú szomorúsága. Falüvégi palotájából előjön a környék villanyszerelő szaktekintélye, s a szükséges homlokráncolá- sok. babrálások után megmozdulnak a kis székek, s a »kis Petrov«, akit a megafon ma már ötvenszer megkövetett, ezúttal, remélhetőleg, megbocsát. Boldog a félkarú óriás, de én most mégsem ót nézem, hanem azt a kisfiút, aki a szedres sarkán számolgatja a búcsúpénzét. Szedres? Hol az a szedres, és hol az a kisfiú, aki már abban az időben jelét adta páratlan beosztóképességének, ugyanis búcsúhétfőre sohasem maradt egyetlen megveszekedett garasa sem. De meghatódni kevés az időm, ugyanis az ide képzelt hajdani kisfiú helyett van itt egy valóságos, aki meglehetősen ritkán tartja tiszteletben jó atyja meghatódásait. Neki is van búcsúpénze, de ő ezt nem herdálja el. ö az. én pénzemet akarja elherdálni, s ez ugyancsak gyorsan sikerülne is itt, a búcsú forgatagában, ahol egyetlen lövésért (i forintot kell fizetni. Nos, az én fiam pedig, úgy tetszik, örök barátságot kötött a méz- édes mosolvú »lövöldés« bácsival, s amikor ezt a szoros barátságot lazítani próbálom, a fiam felháborodik. — Még van pénzed — mondja határozottan. — Nincs — vitatkozom. — Nincs? Hát biztosan azért nincs, mert rosszakat írsz. A megdöbbenéstől dadogok, a hátam meg szép csendesen borsódzani kezd. Jó ég, milyen kritikákat fogok kapni ettől a kölyöktöl tizenhat éves korá» ban, ha már most ilyen vitrioles a stílusa! A lövöldés bácsi pedig sugárzó mosollyal tartja a markát. A búcsúpénzért, melyet a megbírált atya most önkéntelenül leszurkolt, talán azzal a tudat alatti reménnyel, hogy majd megenyhül irányába az a későbbi kritika. Hiába. Nem lehet mást tenni. »Sövényházán búcsú van, de Bezenyén nem.« Szapudi András Somogyi Néplap