Somogyi Néplap, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-13 / 111. szám

Reggel legyen a Szmolnij-palota előtt ! Lenin gépkocsivezetője elmondja első találkozását a forradalom vezérével A forradalom kitörésének harmadik napjától kezd­ve hat éven keresztül, úgyszólván mindennap találko­zott a forradalom vezérével hűséges sofőrje, GUI. Sok ezer kilométert tett meg a rendkívül mozgékony, min­dent személyesen látni kívánó Leninnel, és ezalatt volt alkalma egészen közelről megismerni a nagy államfér­fit. Lenin halála után GUI emlékezéseit Moszkvában ki­adták. Ebből az emlékezésből közöljük azt a részletet, amelyben elmeséli első találkozását Leninnel. — Petrográdban dolgoztam egy garázsban. November 8-án (a forradalom másnap­ján, a régi időszámítás sze­rint október 26-án. A szerk.) este a garázs szakszervezeti bizottságának vezetője beren­delt és a következőket közöl­te velem: — Válassza ki, Gill elvtárs, a garázsban a legjobb kocsit, és reggel legyen a Szmolnij- palota előtt! Lenin elvtárs so­főrje lesz. — Megriadtam. Akkoriban mindenki Leninről beszélt. Akinek a pétervári munkások közül alkalma volt Lenint hallani vagy látni, olyan büszke volt rá, hogy élete nagy eseményének tartotta. És most egyszerre engem, aki nem is voltam párttag, oda- küldenek sofőrnek Lenin mel­lé. — Nos? Rendben van? — kérdezte zavarom láttára. — Hogyne — feleltem, pe­dig még mindig meg voltam riadva, nem vállalok-e ma­gamra valami olyan feladatot, amelyet nem tudok ellátni. Soká azonban nem lehetett habozni. Fiatal voltam, fizi­kailag erős, a mesterségemet jól értettem, és persze nagyon örültem a megtiszteltetésnek. — Vigyázzon ■— óvott fi­gyelmeztetően —, nehogy szé­gyent hozzon a fejünkre! Másnap reggel pontosan tíz órakor kitűnő kocsimmal odaálltam a Szmolnij-palota bejárata elé. A Szmolnij előtti kis tér azon a reggelen igen zavaros képet nyújtott. Rengeteg gép­kocsi és teherautó. A hatal­mas épület kapujánál néhány ágyú és géppuska. Körös-kö­rül csoportokban fegyveres munkások és frontkatonák nyüzsögtek. Ültem a gépkocsi kormá­nyánál és vártam a nagy ta­lálkozásra. Egyszer csak egy polgári ruhás férfi odalépett a kocsihoz: — Lenint várja? — Igen, őt! — Gyújtsa be a motort, azonnal jön! Néhány perc múlva valóban három férfi jelent meg a Szmolnij lépcsőjén. Kettő kö­zülük magas termetű, impo­náló megjelenésű ember, a harmadik alacsony, rajta fe­kete prémgalléros kabát és füles sapka. Mialatt a kocsi felé köze­ledtek, izgatottan próbáltam kitalálni, hogy a két magas ember közül melyik Lenin. Egyre az járt a fejemben, hogy nem is vagyok párttag, és előkelőségek között sem voltam soha, nem tudom, ho­gyan kell most viselkedni. Meglepetésemre nem a két magas férfi, hanem a harma­dik lépett a kocsihoz. Gyors mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját. — Jó napot elvtárs, mi a neve? — GUI. — No, ismerkedjünk meg, Gill elvtárs! — mondotta mo­solyogva. — Ezentúl maga visz engem. Huncut mosollyal a sze­membe nézett, és kezet nyúj­tott. Azt mondják, az első be­nyomás egész életére bevéső­dik az ember emlékezetébe. Mindenesetre Vlagyimir Iljics első kézszorítását és első sza­vait sohasem felejtem el. Ha eszembe jut, most is látom, élénk, szürke, kicsit összehu­nyorított, ravaszkás szemmel, nyílt, kissé raccsoló beszéddel. Szorongásom abban a pilla­natban meleg szeretetté válto­zott. Vlagyimir Iljics a két magas termetű férfival együtt beült az autóba és a »Szol- jannij Gorodok«-ba vitette magát, ahol a munkásság és az értelmiség közös nagygyű­lésén várták a felszólalását. Mikor megérkeztünk, Vlagyi­mir Iljics kiszállt az autóból és gyors léptekkel sietett az ülésterem felé, de a tömeg, pei’sze, azonnal felismerte, és nagy ovációval kísérte. Fel­szólalását is állandó viharos éljenzés és taps szakította félbe. Visszafelé menet a kocsiban mellém ült. Néha lopva rá­néztem: az éppen átélt izga­lom ellenére nyugodt volt, de kissé gondolkodó. Mikor a Szmolnijhoz értünk. sajátos fürgeségével ugrott ki a kocsi­ból: — Most, Gill elvtárs, men­jen, egyék valamit! Én rövi­desen visszajövök. Szótlanul néztem eltűnő alakja után. Akkor már ha­tározottan tudtam, hogy a leg­nagyobb emberrel hozott öSz- sze a szerencsém. (Kőszegi Frigyes gyűjtése) Eső nélkül, futóhomokon Hz alkalmazkodás tudománya Épül az új burgonyatároló második csarnoka. Ne fecséreljük el mások idejét Î Széljegyzetek egy levélhez Értekezletet szervezni tudni keil. Voltaan értekezleten, me­lyen a részvevők belekerültek az előadó sodrásaiba, s egy­szerre csak azon kapták ma­gukat, hogy már eltelt a dél­előtt, a zárszó következik. És voltam olyan tanácskozáson is, ahol recsegtek-ropogtak a székek a hallgatóság alatt a folytonos fészkelődéitől ; le­csukódtak a szem pillák, s ha­talmas tapssal honorálták a befejező szavakat, örülitek és bosszankodtak. Hogy nekik itt kellett tölteniük fél napot! Higgyék el, nem a levegőbe beszélek, amikor azt állítom, hogy vannak rosszul szerve­zett és rendezett értekezletek. A magam tapasztalatai mellé hadd vegyem most elő Orbán Sándornak, a komlósdi téesz sertéstelep-vezetőjének a leve­lét. Ez a mezőgazdasági szak­ember azért fogott tollat, hogy egy nemikívánatos jelenségre irányítsa a figyelmet, »-amely mellett nem lehet úgy elmen­ni, hogy ne tegye szóvá az ember«. Egy munkaértekezletről van szó, mely több mint öt óra hosszat kötötte székhez a hall­gatóságot ez év áprilisában Somogytamócán. Fűtötten. he­lyiségben hallgatták meg a másfél órás vitaindítóit, az előadó »nagyon sok érdekes, okos dolgot mondott, s egy­két mondatával úgymond be­letette a bogarát a hallgató­ság fülébe. Azután, arra hi­vatkozva, hogy neki fontos tárgyalása van, otthagyott bennünket.. ■« Ezek után ért­hető, hogy a levélíró így véle­kedett: »Ezt én nem tartom korrekt eljárásnak, mert a nagy létszámú szakgárda a megye minden részéből össze- sereglett ebből az alkalomból, és fontos, a népgazdaságot is érzékenyen érintő témát kel­lett volna megvitatnunk...« Következtek a különböző szervezetek képviselőinek a beszámolói. »Ezután már csak rövid idő maradt a vitára, de ez sem volt igazából vita jel­legű, hanem ki-ki a maga módján »elsírta« gondját-ba- ját. És a problémák nagyobb része válaszolatlanul maradt, mert senki se volt, aki ezekre válaszolhatott volna.« A ren­dezvény ilyen lefolyásakor a házigazda szerepét betöltő gazdaság vezetődnek nem ma­rad idejük arra, hogy elmond­ják, amit szeretitek volna. I »Pedig annyiban bizony jó volt I a rendezők választása, hogy j ettől az üzemtől tanulhattunk j volna ... Délután fél három- j kor átfázva, éhesen telepné­zésre indult a részvevők — ki­sebb része. A többség haza­utazott, meglehetősen vegyes érzésekkel. Elgondolkodhattak azon, hogy egy alapjában jó célt szolgáló értekezletet ho­gyan nem szabad megszer­vezni«. Ügy gondolom, a levél be­fejezése nem igényel külön kommentárt. Talán csak any- nyit, hogy többen is távoz­nak az Orbán Sándoréhoz hasonló gondolátokká! néme­lyik értekezletről, tanácsko­zásról. Érdemes erre odafi­gyelniük azoknak, akik arra hivatottak, hogy élményt adó tartalommal töltsenek meg egy-egy rendezvényt. Ez ugyanis nemcsak anyagi szem­pontból — gazdasági haszno­sulásban — kifizetődő, hanem erkölcsi vonatkozásban is meg­térül. H. F. Nehezen sikerült időt szakítani a beszélgetésre Frank Gyulával, a mikei ter­melőszövetkezet elnökével. Az eltelt négy esztendő során most harmadszor nyerte el a gazdaság a kiváló címet. A közeli napokban kerül sor az ünnepélyes díjátadásra. — Nem túlzás, ha azt állít­juk, hogy termelőszövetkeze­tünk a leggyengébb adottsá- gúak közé tartozik. Területünk legnagyobb hányada homo­kos, futóhomokos talaj. Gaz­dálkodásunkat ennek a ked­vezőtlen ténynek megfelelően kellett kialakítanunk; s hosz- szú ideig tartó próbálkozások után fejlesztettük ki a mos­tani termelési szerkezetünket. A fejlődés útja sok más gazdasághoz hasonlóan a sza­kosodáson keresztül vezetett. Fő növényük a rozs. a burgo­nya, s jelentős részben ter­mesztenek dohányt, kukoricát és zabot. Már a most felso­roltakból is kitűnik: az ilyen beállítottságú növénytermesz­tésre jól termelő állattenyész­tést lehet alapozni. A gazda­ság fő állattenyésztési ágazata a sertéshizlalás, amely mel­lett mindinkább feljövőben van a juhászat. Az alapot azonban a nö­vénytermesztés adja. A már említett rossz természeti kö­rülmények miatt nyilvánvaló­vá vált a gazdaság vezetői előtt, hogy továbblépni az iparszerű rendszerek kereté­ben lehet. A szakosodás foly­tán a burgonyát és a kuko­ricát termelik nagy terüle­ten. Emellett azonban alkal­mazkodni kellett a megválto­zott népgazdasági helyzethez is, ez nem kevésbé fontos fel­adatot jelentett a szövetkezet vezetőinek és tagságának. — Az 1975-ös adó tavaly a négyszeresére nőtt, ugyan­akkor emelkedtek a műtrágya és- a növényvédő szerek árai is. Ha ehhez hozzászámítjuk a gazdaságokat sújtó rendkívüli ászályt, akkor érezhető csak igazán, mit jelentett egy-egy termelőszövetkezet számára az új körülményekhez igazodni. Ilyen előzmények után kü­lönösen jelentős szerepet kap­tak a szocialista brigádok. A gazdaság számított helytállá­sukra. Gyakran volt rá példa, hogy szerelők ültek a kombáj­nok vezetőfülkéjébe, vagy ép­pen zsákoltak. A másik na­gyon fontos tényezője a mos­tani sikernek — a tervezett 27 millió forintos termelési érték helyett 42,5 milliót ér­tek el — az volt, hogy a tag­sággal megértették: a nehe­zebb körülmény nem »mikéi specialitásnak«, hanem az or­szág minden gazdaságára ér­vényes új helyzetnek tekinten­dő. A munkamódszeren is vál­toztatni kellett Az aszály alaposan meggyötörte a gaz­daság egyik fő növényét, a burgonyát. A csaknem 40 na­pos szárazság idején úgy tud­ták csak zölden tartani, hogy a szokásostól eltérően nyolc­szor lombtrágyáztak ! Ez koc­kázatot jelentett, hiszen a megnövekedett termelési költ­ségek mellett sem volt bizto­síték arra, hogy a burgonya átvészeli a száraz időszakot. Végül is sikerült, s az ered­mény a megye legmagasabb termésátlaga lett. A hektáron­kénti 318 mázsa egyben az ed­digi évek rekordját is jelen­tette. 6 millió forint bevétel­re számítottak, s 15 millió fo­rint lett belőle. A burgonyánál derült ki, hogy a megnövekedett igé­nyeknek csak akkor tudnak eleget tenni, ha a lehető leg­nagyobb mértékben gépesítik a termelést. Mostanra már minden munkafolyamatot gé­pesítettek, s a mintegy 10 mil­lió forint beruházással épülő új burgonyatároló és automa­tikus válogató már a jövőt alapozza. Az eredmény: a termelés teljes élőmunka-igé­nye nem éri el a hagyomá­nyos 20 százalékát, s jóval ke­vesebb időt kíván. Régen a prizmás tároláskor 10—15 szá­zalékos volt a burgonyavesz­teség, ez a korszerű tároló­ban a 6 százalékot sem éri el. Tavalyelőtt 16 vagon burgo­nya rothadt meg, az idén ilyesmiről gyakorlatilag nem lehetett beszélni. Etek tehát az új ered­mények, amelyek kijelölik a további fejlesztés irányát és lehetőségeit is. A korszerű lé­tesítmények révén több em­bert foglalkoztathatnak télen is, a kedvezőbb körülmények, a szociális helyzet javulása pedig bizonyára enyhíti a közismert munkaerőgondot. — Bizakodva nézünk a jö­vőbe — mondta Frank Gyula. — Ha a rosszabb körülmé­nyek között ilyen eredményt sikerült elérni, akkor na­gyobb felkészültséggel, nor­mális körülmények között még tovább léphetünk. Ha a vezetőség és a tagság ezután is ilyen harmonikusan együtt dolgozik, nem lehet akadálya a tervek teljesítésének. Ben esik András Valami nincs .rendiben, va­lósra egyre jobban hiányzik. Vajon mikor halljuk meg az aggódástól, a tehetetlenségtől fűtött kiáltásokat, a parázs vi­tában vagy csendes beszélge­tésekben megbúvó intő jel­zést?! Mikor lesz erő tenni valamit? ! Egy kiáltás. Sokáig üresen állt a szol­gálati lakás. Hosszas utánjá­rást kívánt, míg végre sike­rült fiatal, állattenyésztő szak­munkás házaspárt »szerezni« lakónak. — Három hónap után be­jöttek hozzám az -irodába, be­jelentették: elnök elvtárs, el­megyünk innen. Nagyon meg­döbbentem. Faggatni kezdtem őket: hát miért? Szép ottho­nuk, jó fizetésük van. Elismer­ték. Sőt még azt is elmond­ták: ahova menni szándékoz­nák, nem ilyen kedvezőek a feltételek. De ők mégis men­nek. Hát miért? Nagy sokára és nagy nehezen bökték ki, hogy a munkatársakkal nem tudnak kijönni. Hozzá kell tennem, ezen a telepen ők voltak a legfiatalabbak. és ők voltak az elsők, akik nem a »gyorstalpaló« hathónapos tanfolyamon, hanem szakmun­kásképzőben, három év alatt szerezték meg bizonyítványu­kat. így utólag nehéz igazsá­got tenni. Tény. hogy az üt­közések, a torzsalkodások na­pirenden voltak. A többiekben talán volt valami szakmai féltékenység — lehet, hogy nem egészen pontos kifejezés ez az apró-cseprő, a fiatal pért bántó megnyilvánulások­ra. Ha valamit szóvá tettek, hogy ez így nem jó. másképp kellene, az volt a válasz: ne­kik bizony ne »dirigáljanak« azok. akik hátulgombolósak voltak akkor, amikor ők már régen jószágot gondoztak. »Idejönnek, meg akarják vál­tani a világot; mit okoskod-, nak, eddig is jó volt. ezután is jó lesz; mit fitogtatják, hogy ők szakmunkások, mi is azok vagyunk« — ilyen és hasonló megnyilvánulások, összetűzések érlelték meg ben­nük a döntést: elmennek. Nem akarták ezt elmondani, nem akartak »ártani« a munkatár­saknak. Egy szó mint száz: el­mentek. Sokat töprengek az­óta is. Bizonyos, hogy mulasz­tottunk mi, vezetők. De hogy mondjuk meg annak az idős gondozónak, hogy a hathónap alatt megszerzett szakmunifcás- bizonyítvány értéke nem azo­nos a három év alatt megszer­zettével?! Az az érzésem, hogy a szemlélet, a tudat nem tud­ta követni azt a technológiai, tudományos fejlődést, amely végbement az állattenyésztés­ben. És ebben sokan vagyunk vétkesek! Egy másik kiáltás. Mozaikok két nap történeté­ből. A magas színvonalú, tu­dományos szakmai tanácsko­zást azzal zárja dr. Guba Sán­dor főigazgató: »Vitathatóvá, kétségessé teszi a szarvasmar­ha-tenyésztésben a továbbfej­lődést, ha nem sikerül hatha­tósabban, gyorsabban változ­tatni a szakmai hozzáértés színvonalán. Fontos szerep vár az egész program végrehajtá­sában a fiatal szakmunkások­ra!« A mezőgazdasági főiskolán lezajlott országos szakmun­kásverseny öt legjobbjának ál­lást kínált a főiskola a szarvasmarha-ágazatban. Az alap- és kiegészítő bérekkel együtt 3600—4000 forintos ál­lások voltak ezek. Beszélgetés az eredmény­hirdetés előtt: — Gondolt-e valamelyikük arra. hogy az eredmény is­meretében elfogadja ezt az ajánlatot? — Nem. — Miért? Hiszen ez igazán szép pénz egy pályakezdőnek! — Szép pénz. De hát ezitl megkapjuk másutt is. Azon a vidéken, ahol élünk. (Gyomaiak, dorogiak, szom­bathelyiek, mátészalkaiak.) — Ha rólunk, fiatalokról van szó, mindig a pénz sze­repel az első helyen. Kétség­telen, hogy nagyon lényeges szempont ez, de a mi esetünk­ben — ez az én véleményem — nem minden. — Hogy érti ezt? — Ügy, hogy nálunk nem az anyagiakkal van vaj, ha­nem az erkölcsi megbecsülés; sei. — Mit gondol, állattenyész­tőnek miért jelentkeznek olyan kevesen? Pedig jó szak­ma! Azért, mert a tudat, a köztudat valahol nagyon le­maradt! — Mikor valakinek meg­mondtam, hogy szarvasmarha­tenyésztést tanultam, csak nézett rám, mint az a bizonyos borjú az újkapura. Nem hitte el. Aki marhát akar gondoz­ni, minek annak három évig tanulni — ez a vélemény él a köztudatban. És az évszázado­kon át kialakult kép villan fel a képzeletben. Nem tájé­kozott a közvélemény arról, hogy mit is jelent ma állatot gondozni. És ezért egy kicsit lebecsülik a, szakmát. — Kicsit? Hol van a mi — hogy úgy mondjam: erkölcsi rangunk — például egy eszter­gályoséhoz képest?! — Igen. Valahol itt van a baj. Nem a pénznél! — Mit kellene tenni? — Azt hiszem itt nagyon sok embernek lenne dolga. Mert könnyebb egy új gép kezelését, egy nagyszerű tech­nológiát bevezetni, mint a tu­datot, a közszellemet megvál­toztatni. — Azt mondom: az óvónő­től kezdve az iskolán, a tö­megszervezeteken keresztül lenne itt mindenkinek felada­ta. Persze az a döntő, hogy a gyereket nevelő, a tudatot for­máló személy először maga is­merje föl. mit jelent ma álla­tot tenyészteni. Meggyőzően érvelni csak úgv lehet, ha az ember az összefüggéseket tö­kéletesen ismeri ! — Nem. nem az anyagiak­ban van a hiány, még egyszer mondom. Bizonyos, hogv töb­ben lennénk ezen a pályán, ha sikerülne a fontosságának megfelelő erkölcsi rangra emelni ! Mezőgazdaságunk tovább­fejlesztése jól képzett szak­munkások nélkül elképzelhe­tetlen. Az idézett beszélgeté­sek során ezek a fiatal szak­munkások jól megfogalmazták, hogy milyen irányba kell eme lépni! Vörös Márts

Next

/
Oldalképek
Tartalom