Somogyi Néplap, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-01 / 101. szám

Forró ég vagy harapós szél „Ezer nyelvű, egyszivű brigád” Safi és Kapinya Rubio nyugdíjban A Washington zászlóalj szakaszvezetője Kapinya Ernőt pálinkával kínálom. — Nem iszom — mondja. — Legalábbis pálinkát nem. Egy üveg sort legföljebb. — Bőrza­kója zsebéből füstszűrös Szim­fóniát vesz elő, rágyújt, s ap­rókat köhög a füstben. — Ezt is abba kéne hagy­ni — dünnyögi, és összeszűkül a szeme. — Nem jó. — Mióta óvod ennyire az egészséged? Nevet. — Azért ne nézz hipochon- dernek. Egyszerűen arról van szó, hogy két dekád között az itthon töltött napokat okosan, mértéktartóan akarom eltöl­teni. — Mértéktartóan? — Sok a vendéglő és a szép lány Siófokon. — Értem. — Szükségem van a szóra­kozásra, a kikapcsolódásra — folytatja. — De az ember ve­gye észre, hol a határ. Nem akarok dögfáradtan visszatér­ni a melóba. Megiszom néhány üveg sört, fölkeresem a bará­taimat, de a pihenőnapokon el­sősorban pihenni szeretek. Ez­zel nem azt mondom, hogy egész nap lustálkodom. Abba is belefáradna az ember. Ér­telmesen próbálok pihenni. Előveszek néhány könyvet, amelyik mostanában jelent meg, de még nem volt alkal­mam belenézni. Azután ka­szásatok, kapálgatok a ker­tünkben. Ha jó idő van, fogom a horgászfölszerelést, szólok a barátomnak, akivel együtt bütyköltünk össze egy kis mo­torcsónakot, aztán irány a Ba­laton. Néha elő sem vesszük a horgászbotot. Élvezzük a vizet, a napfényt, beszélgetünk. Huszonegy éves, érettségi­zett munkás. A Kőolajvezeték Építő Vállalat dolgozója, rönt- genes. Legutóbb Leninvárostól Nyírbogdányig »röntgenezte« a csővezeték varratait, s az ál­lomáshelye most is Nyíregyhá­za környéke. — Szereted ezt a nomád éle­tet? — Sok szépség van benne — mondja. — Persze nem köny- nyú. A csővezetékek a »pré- rin« épülnek. De aki szereti | önmaga állóképességét próbá­ra tenni, s nem irtózik a kö­zösségtől, ezen a munkán ki­fejlődhet benne némi önbecsü­lés. Forró ég alatt vagy hara­pós szélben... — Hogyan telik egy-egy na­pod odakint? — Ott mindennap egyforma. Legföljebb az időjárás hoz va­lami változatosságot. Reggel fél nyolctól délután fél ötig dolgozom. Varratokat röntge­nezek. Aztán visszavisznek a lakókocsitáborba. Ütközben megveszem a vacsoránakvalót, s otthon nekiállok főzni. Bata Sanyival, a csoportvezetőmmel lakom egy kocsiban, ő is szere­ti a házi kosztot. Nagy élvezet mindennap a vacsorakészítés. Valóságos ínyencek vagyunk. Mindent megcsinálunk: bab­gulyást, bécsi szeletet, bácskai rizseshúst... Vacsora után pingpong, sakk, egy kis olva­sás, aztán szunya. Egy idő után elkezdjük várni a dekád végét. A hazautazást. Itthon éppen így van ... Ahogy telnek a na­pok, egyre többször gondolok a lakókocsira és Bata Sanyira. Február óta dolgozom a cégnél, nem régóta. De azóta egyszer sem hallottam veszekedést, nem tapasztaltam, hogy valaki piszkálná v^lgy mószerolná a munkatársát... Itt ilyen nincs. Szeretném sokáig csinálni ezt a melót. Safi, azaz Schaffhauser Fe­renc elegáns, dohányszínű öl­tönyt visel, s miközben kitölti a kólát, aggodalmas pillantást vet a karórájára. Várja a fele­sége. (»Legalább a dekádszü- netben foglalkozz a családod­dal!«) Safi KISZ-titkár. Vas­váron dolgozik, legalábbis mostanában; a vezetéképítők munkahelye ugyanis egész Ma­gyarország. A hegesztőkről be­szél, akik naponta átlag 10—11 órát dolgoznak szabadban, s 8—10 napi munka után men­nek haza pihenni. — A tízméteres csőszálak összehegesztése a feladat — mondja. — Persze ezt nem mindig sima, akadálytalan te­repen végezzük. A csővezeték útjába esik egy sereg úgyneve­zett műtárgy (út, vasút stb.), e* vizes, esetleg mocsaras te­rületeken is dolgozunk. Egy- egy varrat 6—8 hegesztő mun­kája. Az első pár csinálja a gyöksort, a második a töltő­sort, a harmadik pedig a taka­rósort. Műtárgyaknál, ahol a cső fala a szokásosnál vasta­gabb, még egy töltősorra van szükség. Minden sort köszörül­ni kell, hogy ne maradjon a varratban salak. Ezután kö­vetkezik a röntgen. Ha nincs javítanivaló, szigetelik, s árok­ba helyezik a csövet. Majd jó­llétnek a próbanyomások... — Milyen emberek a hegesz­tőtársak? — Kemények. Megszokták a nagy erőpróbákat, a késéles szelet és a magas fizetést. Mert a jó munkásnak itt megvan a pénze. A hegesztők nemcsak az ország tájait ismerik meg, ha­nem a különböző vidékek né­pét is közvetlen közelről, mun­ka közben. Mert igaz, hogy a KW dolgozóinak munkahelye egész Magyarország, de az is igaz, hogy az ország minden részében élnek munkásaink, így aztán a hegesztők sokat tudnak a hazáról. A mi élet­módunk még a mogorva, ma­gának való embert is barátko- zóvá teszi; aki sokáig jár a csővezeték útján, megtanulja becsülni embertársait... — Hogyan él a KISZ oda­kint? —-'Él. Sajátos körülmények között, de ezek a körülmények erősítik az együvé tartozás ér­zését a fiatalokban. Segítünk egymásnak, és mindenki részt vállal a közös feladatokból. Legutóbb például a vállalat KISZ-bizottsága kommunista szombatot szervezett szabad­napon, s odakint ez a szombat munkanap volt. Ezért a mi KISZ-eseink azt vállalták, hogy munkaidőn kívül csinál­nak kommunista »szombatot«, s 300 méternyi csövet összehe- gesztenek. Még a KISZ-en kí­vüliek is segítettek. A többlet- munka értéke: százezer forint. Safi és Kapinya. Ki Nyírbog- dány, ki Vasvár határában, s mindenhol, amerre a csövek útja vezet. Szél a hajukban, ég a szemükben... — A francóisták nagyon sok hullát hagytak maguk után. Hat fiatal gyereket, osztráko­kat és szlovákokat küldtünk előre felderítésre. Átmetszett torokkal találtuk meg őket. A falangisták lőttek a vörö&ke- r esz tes kocsikra is. Egy kana­dai angol szanitécünk így pusztult el. A kanadai Washington zász­lóalj volt szakasz vezetője, Schmeltzer György emlékeket elevenít fel a : allai kiserdő aljában, a Schmeitzer-portán. Hetvenöt éves, de szőke haja nem enged a dérnek. Elnehe­zült teste is erőt sejtet még. Csak a szemét kellett operál­tatnia nemrég. Nagyon hiány­zik az újság... — 1902-ben születtem La- joskomáromban, hatéves vol­tam, hogy Lullára költöztünk. A szüleim földművesként dol­goztak, az lettem magam is. 1921-ben házasodtam, Gyar­mati Terikét vettem el. Adós­ságra cséplőgépet vásároltunk, de mostoha év volt, így bele­rokkantunk anyagilag a vá­sárba. Egy tabi kenyeres cim­borával vágtunk neki a világ­nak. Apám is elment a kis keresetért még Kanadába is: olykor csak egy-egy szezonra: Gondoltam: négy-öt év után itthon vagyok újra. 1927-ben mentem el, s nem négy-öt, de harmincegy év lett a kanadai életből. — Bontsuk meg a rendet. Kanadáról majd később. Ne­künk elsősorban most a spa­nyol nép szabadságharcában vállalt önkéntes áldozatáért kell emlegetnünk Gyuri bácsit. — 1934-ben léptem be a Kanadai Magyar Kommunista Pártba. Tizennyolc sejt mű­ködött ott A spanyol nép har­cát, majd a Franco vezette tá­bornokok támadását figyelem­mel kísértük a Kanadai Ma­gyar Munkás című lapból. Amikor internacionalistákat szerveztek, rögtön jelentkez­tem. A követségen azt mond­tam: haza akarok jönni. Per­sze, tudták, hogy hova indu­lok. 1937. március 13-án vág­tunk neki az útnak. Sima utunk volt Franciaországban pedig már vártak bennünket. A taxisok velünk voltak; egyetlen éjszaka szállítottak át bennünket a Pireneusokon. Én, mint kommunista, az első pil­lanattól szakaszvezetőként har­coltam. — Mely ütközetekben? — Brunte-nél, Caniadánál és Huescánál. Előbb Lincoln volt a zászlóaljunk neve, majd George Washington. Sokszor vállvetve harcoltunk a ma­gyar zászlóaljakkal. így lett személyes ismerősöm a Flat­ter Ottó néven őrnagyként küzdő Münnich Ferenc is. — Milyen fegyverekkel har­colt a gyalogos? — Emlékszem, amikor elő­ször álltam őrséget, magyar puskám volt, de. a kulcsa hiányzott, így inkább a látvá­nyával riasztott. Később orc.vz szuronyos fegyverrel harcol­tam. Pihenőnk nem volt:Bru- nete után kivittek bennünket a harcvonalból, de este már jött is a parancs, menni kell, mert a fasiszták támadnak. A német Condor légió bombázó­rajai készítették elő a táma­dásaikat. Dolgozott a reakció is; a tiszteket akarták átcsá­bítani, mert tudták, hogy ak­kor megbomolnak a sorok. Egy francia tiszt át is akart sétál­ni, de a gyerekek időben ész­revették. Sok jó bajtárs ott maradt, Csizmár Mihály me­zőkövesdi parasztember, Jeney elvtársam. Láng órás. — Hogyan szólították Gyuri bácsit? — Rubiónak, ez spanyolul szőkét jelent. Sokfajta embert láttam én ott. A francóisták között például sok' mór, azaz marokkói harcolt. Persze, ve­lünk is. Egy Benjámin nevű marokkói fiú Franciaország­ban kéretőaött közénk. Na­gyon derék gyerek volt. Ami­kor a nemzetközi brigádoknak el kellett hagyniuk Spanyolor­szágot, francia hadifogolytá­borokba kerültünk. Akkor már halott volt Zalka Máté, Lu­kács tábornok. Heuscánál esett el, az országút »be volt lőve«, s ő a harmadik gépkocsiban ült... Rajk Lászlót sebesülten egy árokban találtuk meg; be­támogattuk a kórházba. Én nem tudtam, hogy ő az. Csak később a kanadai újságunk­ból ismrtem föl. 1939. május 22-én kerültem »haza«, Kana­dába. Kanadai évtizedek Ügy őrzi az agya a hely­ségneveket, dátumokat, mint hófehér papíron a tinta. 1927- ben Aibertában dolgozott Ot­to Grew farmján és. ranchén. A »rencsen« harmincöt jó­szág volt a kezére bízva. Ügy megszerette ezt a német-orosz farrnercsaiádot, hogy egy montreali kiruccanás után —• huszonöt centet fizettek órán­ként — visszatért ide. Van­couver környékén őserdőt ir­tottak. — Olyan fenyőfák voltak, hogy hárman nem értük át a törzsüket. A m-edvék elhíztak az ételmaradéktól: nagyon szerették az eldobott dzsem- mes kenyeret, mézes süte­ményt. Ügy jártak-keltek köz­tünk, mintha ők is erdei mun­kások lettek volna. Vancou­verben először az ukrán klub­ban tartottuk a gyűléseinket. Később Montrealban éltem, noha Vancouvert jobban sze­rettem. A párttagok helyzete elég rossz volt, kevés munkát kap­tak. Egy hétre egy dollár nyolcvan cent dukált. Schmel­tzer György súlyosan megbe­tegedett, de segítettek rajta. A párt klubjának gondnoka lett. Ott kezdte olvasni Marxot, Illyést. Színdarabokat adtak elő. A cementblokküzemben szakszervezeti bizalmiként is tevékenykedett. — De minden vágyam az volt: haza! Az ötvenes évek elején nem volt tanácsos visz- szajönni. 1958-ban írt Münnich Fe­rencnek, így került haza. A Szocialista Hazáért Érdemrend, a Felszabadulási Emlékérem/ a Szocialista Munkáért Ér­demérem megbecsült tulajdo­nosa. Itthon sokáig ellátta a párttitkári teendőket: a két­tagú alapszervezet tizehnégy főre nőtt. Körülötte fehéren lobog a tavasz. Sárga parazsak nöp- perínék zöngve. Lehajol a ku­tyához. szeretetteljesen simo­gatja. — Pedro, gyere ide, kis ku­tyám ... Leskó László Szapudi András Kézi festésű porcelánok Kalocsáról Bács-Kiskun megye népművészetének legismertebb motívu­mai, a kalocsai hímzésekről ismert minták, új anyagra kerül­tek a közelmúltban. A Finomkerámia Ipari Művek és az Al­földi Porcelángyár segítségével Kalocsán létesült üzemben a pingáló asszonyok tervei alapján kézi festéssel porcelán kész­leteket és dísztárgyakat készítenek. II rr ff I fi r Időszerű emlekezesek L. Longo—C. Salinari: Torinói szárnybontás A világ más tájaihoz ha­sonlóan Olaszországban is mil­liók vonulnak fel ma, éltetve a munka és a dolgozók egysé­gének ünnepét, és — a »bel canto« hazájához méltóan — énekelve az Internacionálét, a Bandiéra Rossât. A résztve­vők között rengeteg a kom­munista. Nemcsak önfeledten ünnepelnek, hanem küzdenek is. Erejüket, elszántságukat, s főleg tudatosságukat, érettsé­güket mutatják meg, bizonyít­va, hogy képesek súlyos gon­dokkal küzdő hónuk megújítá­sára. Fejük fölött — eszmé­nyeik jelképeiként — Marx, Engels, Lenin, Gramsci, Tog­liatti, Berlinguer képei. És a nemrégiben 77. életévét betöl­tő, nagyszerű férfié, akinek emlékiratai egy-két hete ma­gyarul is megjelentek: Luigi Longóé, az Olasz Kommunis­ta Párt elnökéé. Azaz... nem is ildomos itt emlékiratról beszélni. Inkább egyszerűen általánosított em­lékezéseket tartalmaz ez a kötet, Longo beszélgetéseit harcostársával, a római egye­tem kommunista irodalompro­fesszorával, Carlo Salinarival. Nem önmutogató, kérkedő vallomás ez, mint a memoárok többsége, »csupán« szabályta­lan eszmefuttatások láncolata a múltról a jelen ürügyén, vagy a jelenről — a múlt ürü­gyén. Az események időrendjét természetesen megtartották a szerzők; a »cselekmény« az első világháború utáni idő­szakban kezdődik, és az olasz fasizmus legsötétebb eszten­deiben végződik. Fölelevened­nek az Olasz Szocialista Párt virágzásának és kettészakadá­sának történései, a híres li- vornói kongresszus zűrzavaros hangulata, az OKP első tétova lépései, a Kominternnel foly­tatott viszálykodás és Matteot- ti baloldali képviselő gyaláza­tos meggyilkolása. A lényeg mégsem a krónika, hanem a mának szóló tanulságok levo­nása. Mert Longo és Salinari iz­galmas könyvének legfőbb eré­nye az őszinteség, a hibák és ballépések vállalása. Az OKP elnöke csöppet sem habozik, amikor be kell vallani: Mus­solini hatalomra jutásában döntő része volt a baloldal megosztottságának, s egyes vezetők — főleg Bordiga, Ser- rati, Turati — szélsőséges né­zeteinek, mindenekelőtt annak, hogy a kommunisták nem vet­tek részt a fasisztaellenes »né­pi őrség« megszervezésében. Elfogult és merev volt a kis­polgársággal kapcsolatos poli­tika is, részben ennek tulajdo­nítható, hogy ez a réteg a szélsőjobboldal legmegbízha­tóbb támaszává vált. Csakhogy a két szerző eze­ket a hiányosságokat a mai állapotokkal is szembesíti. Itáliában a kommunisták ezekben az években széles an­tikapitalista népfront összeko­vácsolásán fáradoznak, hatal­mas néptömegeket nyerve meg maguknak; szegény paraszto­kat, értelmiségieket, kispolgá­rokat egyaránt. És éppen itt érkezünk el a könyv másik lényeges pontjához: marad­jon-e a kommunista párt a munkások ütőképes szerveze­te, vagy eszmei engedmények árán is tárja ki kapuit? Longo ebben is a legkorsze­rűbb — és leginkább bevált — álláspontot foglalja el. Marad­jon meg a munkásosztály he­gemóniája, ám a pártnak ru­galmasan képviselnie kell más baloldali rétegek érdekeit is, megőrizve az antifasiszta harc idején. összeforrott egységét Az OKP elnöke kitér a Szovjetuniónak a nemzetközi munkásmozgalomban játszott szerepére és más szocialista országokra is. Véleménye ma­napság különösen megfonto­landó. Előfordulhatnak egyik­másik államban eltérő hely­zetek, a hagyományok se min­denütt azonosak, ebből ere­dően különbözőek lehetnek a módszerek is, de a stratégiai cél egy és oszthatatlan, a Szovjetunióhoz való viszony pedig — függetlenül a néhol eltérő taktikától — a kommu­nista meggyőződés egyik ér­tékmérője. Az olasz munkásmozgalom legjelentősebb egyéniségeiről találó, plasztikus portrékat ol­vashatunk a könyvben. Leg­többet természetesen Antonio Gramsciról. a marxi—lenini eszmerendszer azóta klasszi­kussá vált óriásáról. Longo szellemesen jegyzi meg vele kapcsolatban: sokan megírták már, mennyit tanult Gramsci Benedetti Crocétól, némelyek azonban hajlamosak elfeled­kezni arról, hogy leghatáso­sabb tanítómestere — Lenin volt. Akárcsak Palmiro Tog­liattié, a szép szavú újságíróé, a kristálytisztán fogalmazó szónoké, az OKP későbbi fő­titkáráé. LongO és Salinari műve lebilincselő emlékezések, re­mek arcképek, hangulatos ado­mák láncolata — legfőképpen egy rendkívüli elme vallomása a marxizmus—leninizmusról. A szerzők imponáló vitakész­sége, alapos tájékozottsága, éleslátása, őszintesége jó lecke lehet mindenkinek, aki mé­lyebben is »búvárkodni« szán­dékozik korunk legszilárdabb és »legalkalmazkodóbb« ideo­lógiájában. Lengyel András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom