Somogyi Néplap, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-18 / 115. szám

A szó azonossága a tettel — Tudtuk, hogy a hata­lomért folyik a harc. Akkorit ban a kommunista párt még nem volt tömegpárt. Ez hatá­rozta meg munkánk jellegét. Nekünk. propagandistáknak, agitátoroknak azt kellett meg­értetnünk az emberekkel, hogy egyedül a kommunista párt szolgálja a nép érdekeit, az ő programja biztosít az embereknek boldog jövőt. — Akkor még nagyon fiatal volt. Magyarország felszabadu­lásakor mindössze huszonegy éves. Hogyan rendelkezett olyan tapasztalatokkal, átte­kintő készséggel, ami — érzé­sem szerint — feltétele a jó és eredményes propaganda­munkának? — Kezdettől fogva propa­gandista vagyok. Valóban fia­tal voltam, amikor 1945-ben beléptem a pártba, és elkezd­tem az agitátori munkát. Ösz­tön kellett hozzá, ma is ezt vallom. Kevés volt közöttünk a képzett propagandista, én az érzéseim alapján döntöt­tem a kommunista párt mel­lett. Csak ezt követően tehet­tem magamévá a párt eszméit, programját, és kezdhettem el dolgozni a megvalósítása ér­dekében, — A felszabadulást kővető pár év munkájából melyik él­ményére emlékszik vissza a legszívesebben? — Az aranyospusztaira. A földosztás volt programon, s annak érdekéiben agitáltunk, hogy kezdjék meg a munkát a földeken. Jól emlékszem: egy szederfa alatt gyülekez­tünk, beszélgettünk az embe­rekkel. Féltek elfogadni a föl­det, mert természetesen mű­ködött az ellenpropaganda is. »Visszajönnek a terület volt gazdái, és akkor...« Nem volt könnyű az embereket a biztos jövőről meggyőzni! Fenntartá­saik voltak. Mély nyomott ha­gyott bennem, amikor — pro­pagandánk hatására — el­kezdték a földek megművelé­sét, barázdát vontak maguk után az ekék, kalásziba szök­kent a gabona a kiosztott föl­deken. Szabó József, a barcsi vasút­állomás főnöke. Nagy termetű, ám csendes hangú ember. Legalábbis a beszélgetésünk alatt. S ezt már csak azért is leírtam, mert — gondolom so­kan — az agitátort érces, erős hangúnak képzelik. Holott a fő »fegyver« nem a tág torok, hanem az okos érvek, a bizo­nyított tények, a hit. — Hogyan fogalmazná meg a propagandista munkájának lényegét? — Egy eszmének, egy taní­tásnak a propagálása, egy cél hirdetése, s ezeket elsősorban maga a hirdető teszi magáévá, vallj g a sajátjának, amit az­után elhitet másokkal, meg­felelő bizonyítékok alapján — véleményem szerint ezek a jó propagandista ismertetőjegyei. — És ma? Ma minek az ér­dekében kell propagandát ki­fejteni? — Ma valóban nincsenek olyan látványos, szembeötlő forradalmi tettek, mint az 1945-öt követő években. Meg­vannak azonban a jelennek-is a nagy lélegzetű feladatai. Ezek teljesítése tulajdonkép­pen forradalmi tett. Ezt első­sorban a fiatalabb nemzedé­kekkel kell megértetni, s ez a ma propagandistájának az egyik nagyon fontos feladata. — Harmincöt év óta propa­gandista. Más pártfeladattal is megbízták? — Volt is. van is bőven feladatom. Tagja vagyok a barcsi járási pártbizottságnak, s a mellette működő pártépí­tési munkabizottságot veze­tem. Ma este Darányban tar­tok pártnapot az időszerű nemzetközi kérdésekről. Fel­adatom az is, hogy előadáso­kat tartsak a marxista esti egyetemen. Minderre persze készülni kell. napról napra, nem elegendő alap a pártfő­iskola szakosított tagozatán 1964-ben szerzett diplomám. De bogy ez mennyi segítséget ad nekem, mint propagandis­tának, azt meg sem próbálom elmondani! — Megszokta ezt a fokozott tempót? Nem vágyik egy las­súbb ritmusú életre? — Egy időben elfáradtam. Ezt mások is észrevették : azonnal tehermentesítettek. A végén attól félem, hogy ez okoz majd bajt Ma már min­den a helyén van, csak bele kellett zökkennem a kerékvá­gásba. attól fogva nincsen semmi panaszom. ­— Április 22-én vette át a Munka Érdemrend arany fo­kozatát. Első ízben tüntették ki propagandistákat ilyen ma­gas elismeréssel. — Hatan kaptuk meg. Ami­kor a nevemet olvasták, arra vártam, hogy egy másik Szabó József indul maid átvenni. De hozzátették: a barcsi vasútál­lomás főnöke. Ez pedig csak én lehettem ... Mindezt azért mondtam el, hogy érzékelje, mekkora meglepetés volt! M. A. Változnak a szokások Idegenek a munkásszállásokon Országos téma lett a mun­kásszállás egy tévéhíradóbeli riport nyomán, s még az iro­dalmi hetilap is foglalkozott vele. Somogybán is tapasztal­ható, hogy egyre kevesebb az állandó lakó a munkásszállá­sokon, egy idő után mindenki szívesebben keres más megol­dást, vállalva akár a napi uta­zást is. Ez persze nem jelenti, hogy rögtön csökken a mun­kásszállások szerepe. Somogy­bán is szükség van rájuk. Azt hiszem, elég néhány adatra hivatkozni: 219 mun­kásszállás található a megyé­ben, s ezeken négyezer-hét- száz munkás kaphat helyet. 1971 óta hétszázzal több a hely a somogyi munkásszállá­sokon. A másik oldalon azon­ban tapasztalható, hogy a ja­vuló közlekedés, a munkás- szállítás rendszeressége miatt már nem nő az igény az el­Tízzel több baleset Négy hónap alatt két haláleset a tsz-ekben Az év első négy hónapjában általában kevesebb baleset történik a somogyi termelőszö­vetkezetekben. Mégis, amikor a tapasztalatok összegezése végett Kiég 1er Tamással, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának felügyelőjével beszélgetünk, kedvezőtlen kép alakult ki a múlt év azonos időszakához képest Akkor 354, most 364 üzem) baleset fordult elő kö­zös gazdaságainkban április végéig. Csökkenés csak a marcali, a nagyatádi és a sió­foki járásban volt. A balese­tek miatt kiesett munkanapok száma szembetűnően emelke­dett: 11154-ről 11 607-re nőtt. A helyzet főként a kaposvári és a marcali járásban rom­lott. A kaposvári járásban például tavaly április végéig 3046, az idén pedig csaknem 3760 napot töltöttek táppén­zen az üzemi balesetek sé­rültjei. A múlt év első négy hónap­jában ketten haltak meg sú­lyos baleset következtében. Ez a szám az idén sem lett keve­sebb: egy-egy halálos kime­netelű üzemi baleset történt a kaposvári és a marcali járás­ban. S mindkettőt megelőzhet­ték volna, ha nagyobb körül­tekintéssel végzik munkájukat. 1970-tÖl évente mintegy tíz százalékkal csökkent az üze­mi balesetek száma a somogyi termelőszövetkezetekben. Az elmúlt négy hónap tapasztala­taiból következtetve nagyon sokat kell tenni az üzemek­ben azért, hogy ez a javulási lyamat az idén se szakád­on meg. Különösen az álla- okkal kapcsolatos munkákra onatkozik ez, hiszen itt tör­tént a balesetek 18 százaléka. Ez után a különféle esésekből származó sérülések következ­nek 17, majd a munkagépek­kel összefüggő balesetek 11 százalékkal. Örvendetes, hogy az erőgépeknél a tavalyi 21- rol most 7-re, a fogatolt jár­műveknél pedig 25-ről 10-re mérséklődött a balesetek szá­ma. A levonható következteté­sek egyike az, hogy jóllehet ezrekre tehető a megye tsz-ei- ben a traktorok száma és több százra a gépkocsiké, az erőgé­pekkel összefüggő balesetek aránya az összesnek csak alig két százaléka, a munkagépek­nél viszont megközelíti a tíz százalékot. Minthogy a trak­tort, az autót szakképzett em­berek vezetik, kezelik, a mun­kavédelmi előírásokat is jól ismerik és jobbára megtart­ják. A munkagépkezelők vi­szont többnyire képzetlenek, az éppen adódó munkaerőből válogatják ki őket. Mindez visszavezethető a balesetek számának alakulására, és meghatározza a feladatokat ezen a területen. Eddig még mindig szóltunk róla, valahányszor a balesete­ket előidéző okokat taglaltuk: a legkisebb mulasztás is sú­lyos árat követelhet. A megyei felügyelő ismertette az egyik halálos kimenetelű baleset kö­rülményeit. A kadarkúti tsz- ben az egyik fogatos a ház­táji munkák befejeztével lo­vait a kocsi elé fogta, majd elkezdte a kocsiderékba rakni a munkaeszközöket. Eközben egy másik fogat haladt el ar­ra, s a két ló elindult a fo­gat után. A lovak ráugrottak a kocsira, összetörték; a hajtó olyan szerencsétlenül esett le a bakról, hogy néhány nap múlva belehalt sérüléseibe. Hatvanhét éves nyugdíjas volt. A halálos végű üzemi bal- I esetet az okozta, hogy a fo­gatos a rakodás idejére nem vette le az istrángot a lovak­ról. Apróság? Néhány mozdu­lat csupán — s nem követke­zik be a tragédia. A legtöbb, üzemi balesetet elkerülhették volna, ha betartják az előírá­sokat, a. w. helyezés iránt, évek óta ugyanazon a szinten mozog. Különböző témák tárgyalá­sakor mindig szóba kerülnek azok, akik a családtól távol töltik a heteiket. Mi sem ter­mészetesebb, mint hogy a mai igények sokkal nagyobbak, s csöppet sem mindegy, hogyan és mint helyezik el a dolgo­zókat a szállásokon, milyen programot nyújtanak ott ne­kik. Az SZMT közgazdasági bizottsága most összegezte a helyszíni vizsgálatok során ta­pasztaltakat, s első helyen hívta fel a figyelmet a körül­mények további javítására. Tavaly a Minisztertanács és a SZOT elnöksége is foglalko­zott a munkásszállások hely­zetével. Éppen az ott megál­lapítottak szellemében fontos, hogy minden szakszervezeti bizottság rendszeresen ellen­őrizze a vállalati munkásszál­lások fölszereltségét, az embe­rek hangulatát, foglalkozzon a gondjaikkal, járuljon hozzá a nevelő munka kibontakozásá­hoz. Sokan lebecsülik az önkor­mánytat szerepét, pedig pél­dák bizonyítják, milyen fon­tos eszköz a javaslatok meg­valósításában, a szállóbeli kö­rülmények javításában. Van­nak jó példák is: a textil­művek, a Balatonboglári Álla­mi Gazdaság munkásszállá­sán, a kaposvári kórház nő­vérszállásán időben újjává­lasztották az önkormányzati szerveket. Ez annak is köszön­hető, hogy a szakszervezeti bizottságok odafigyeltek, fon­tosnak tartották a működé­süket. Az emberek gyakori cserélődésére hivatkozva má­sutt — például a cukorgyár­ban, a TANÉP-nél — nem tartják szükségesnek az ön- kormányzatot. Ezzel elsősor­ban azért érdemes vitatkoz­ni, mert a gyengébb körülmé­nyeket ott tapasztalták a vizs­gálatban részt vevők, ahol nincsenek önkormányzati szervek. Nincs minden vállalatnak lehetősége arra, hogy saját munkásszállást építsen, helyre azonban szüksége van. A me­gyében még nincs szervezett formája annak, hogy az igé­nyek és a lehetőségek talál­kozzanak, az együttműködés jelei azonban már több he­lyen kimutathatók. A Pannó­nia Szálloda és Vendéglátó Vállalat a Május 1. Ruhagyár telepén dolgozóknak ad helyet Siófokon, a textilművek a he­lyek több mint a felét áten­gedte másoknak. A cukorgyár, a SÁÉV szintén befogad más­hol dolgozókat. Kirívó, hogy például a Balatonboglári Ál­lami Gazdaság házirendje megtiltja, hogy a munkászál- láson más szervek dolgozóit elhelyezzék. Nem árt újra fel­hívni a figyelmet a Munka­ügyi Minisztérium rendele­tére — ezt sajnos még keve­sen tartják be —, eszerint ugyanis mindenki köteles be­jelenteni a szabad helyeket, illetve az igényeket. Sok gon­dot lehetne orvosolni ezáltal! Nemcsak a már említett té­vériport, hanem a valóság is arra int mindenkit megyénk­ben is: új munkásszállást csak az igények alapos fölmé­rése után szabad építeni. A régiek körülményeik javítása azonban szinte mindennapos feladat L. G. Betongyár a metrónak Veszprémben gyártják az építőiparban használt, nagy tel­jesítményű betonkeverő gépeket. Nemrégiben készült el a metróépítők számára a tizenháromféie beton előállítására alkalmas, lyukkártya vezérlésű betongyár, amely óránként 13 köbméter betont ad. Párhuzam S zokatlan megoldásra vállalkozom, s ez rendszerint veszéllyel jár. Egy kis közösség magatartását, »lei­ké («-lelkesedését és tettvágyát szeretném párhuzam­ba állítani a nagyobb közösségével. Elárulhatom: a szándék mindkettőnél azonos és tiszteletre méltó. Csakhogy a szán­dék kevés. A mai jegyzetben szereplő kis közösség tettek­ben több, nagyobb a nagynál; pedig úgy mondták: nincs csoda a tetteik mögött. Csupán egyet akarnak, azt nagyon akarják: tűzön-vízen keresztülhajtják, nem ismernek lehe­tetlent. A nagyobb közösség is sokat tesz. feladatai bonyo­lultabbak. De vezetői hajlamosak a magyarázkodásra, s emiatt tetteik is gyakran »elhúzódnak«. Így azután mintha a nagy közösségben lassúbb lenne a fejlődés. De száz szó­nak is egy a vége: a fegyelem, a következetesség, a közössé­gi tudat is nagyobb abban a kis faluban, amelyre többször hivatkozom majd, mint a megyében, ahol a lépéshátrány — mai témánkban — visszatérő fogalom. Ne kerteljünk tovább. Vörsről, a mindössze 742 lelkes kis faluról már olvashattak lapunkban: két hónap alatt (!) igen nagy összefogással és odaadással óvodát teremtettek egy volt lakásból. De nem' olvashattak még arról az izzó légkörű tanácskozásról, amelyen két társadalmi testület öt­éves tervünk kulturális és egészségügyi beruházásainak helyzetét taglalta. Tudom, sokan azt fogják mondani: »me­redek vállalkozás« összehasonlítani e két témát. Vállalom. Mert a vörsiek tettének általános érvényű mondanivalója van ; s ha léteznek szemek és nyitott fülek — miért feltéte­lezném, hogy nincsenek —, akkor az is követhető, amit a »kicsitől« látunk vagy hallunk. Nem bizonyos, hogy a leg­jobb ötlet és módszer mindig ott születik, ahol a »legna­gyobbak« élnek és dolgoznak. Attól lesznek a »legnagyob­bak« ha megismerik a »kicsik« összpontosított erejét és tet­teik rugóit. Vörsön a pártvezetőség, a kőművesek és az ács, a vil­lanyszerelő és a pedagógus, a falu egész népe magáénak vallotta a gondolatot: itt még sohasem volt óvoda, kell, hogy legyen. Ne higgyék, hogy könnyű dolguk volt. A bü­rokrácia útvesztői partközeiben sem különböznek az álta­lánostól. Hivatalos fórumok támogatták őiket, azután el­úszott a 100 ezer forint. Újra adták a pénzt, s több mint 60 ember sokszor éjjel egy óráig dolgozott (munkaidő után) ingyen és lelkesen. Azok is, akiknek nincs és már nem is lesz óvodás korú gyermekük. Itt élnek, az ő falujuk kincse lesz az óvoda, ennyi a magyarázat. Ott jártam, és keserves igyekezettel kutattam az indítékokat. Egy fiatalember — Bilibók János, az ács —, aki ráadásul csak öt hónapja »származott ide« (nem is ismerheti a falu »lelkét«, az ösz- szefogás hagyományos sikereit), értetlenül állt a kérdés előtt. »Ha egyszer azt mondja valaki, legyen meg. akkor meg kell lennie. Nincs fék, nincs »megállj«. Volt egy em­ber, aki elkezdte; Farkas Lászlónak hívják, a pártvezetöség tagja — ez a nyijja az egésznek. 0 nem ismer korlátokat, magával viszi a falut... Mennyit dolgoztunk? Számít az? Nem másé az óvoda, a mienk.« Neveket soroltunk a beszámolóban, szakemberekét és másokét, akik több százezres társadalmi munkában igazán lelkesen adták önmagukat. Tizenöt-tizennyolc napot dol­goztak személyenként? Nem fontos. Számukra nem. A megyét természetesen nem lehet társadalmi mun­kában fejleszteni. Nem is ezt akarom elmondani. Az akarás, a következetesség, az összefogás, és a »kincs« megbecsülése adta a vörsiek példáját, s a vezetés, amely nem ismer lehetetlent. Olvastam a beszámolót, hallgattam a vitát. Kínos és izzó légkörű tanácskozás volt. Lépéshátrányban vagyunk. Nem tilos »bevallani«, hiszen hogyan is juthatnánk más­képp előre? A központ kínálta lehetőségekkel, ajánlásokkal csak nyolcvan százalékig éltünk; húsz százalékkal keveseb­bet terveztünk a lehetőségeknél. Miért? Magyarázat van. A tanácsok önállóak. S ha járdát akarnak építeni fejlesztési alapjukból, akkor nem építenek tantermet vagy óvodát De akkor hogyan érvényesülhet a központi akarat? Nem kel­lene módszereket kutatni és alkalmazni, amelyek révén — az önállóság fönntartásával is — végrehajtható egy ötéves fejlesztési terv? Adósság maradt a IV. ötéves terv idősza­kából is; győztük-győzzük behozni. És most? 1976. évi ter­vünk a művelődési ágazatban csak 80,7, az egészségügyi ágazatban 66 százalékra teljesült. És talán jobbak az 1977. évi kilátások? Felrázó, felelősségébresztő arányok ezek. Óvodákat és tantermeket, új iskolákat és közművelődési lé­tesítményeket terveztünk. Nem légvárakról van szó, hanem életünk szükségszerűségeiről. Vajon jól gazdálkodunk a szellemi, az anyagi, a fizikai erővel? Miért van az, hogy miközben évekig húzódik egy kór­házi rekonstrukció előkészítése, kiderül, hogy talán még pénzünk sincs rá? A tervezésben vagy a végrehajtásban van a hiba? »Szónoki« kérdésnek látszik, tudom. S már hallom a választ: könnyű beszélni róla. Igaz: sokkal nehe­zebb tenni céljainkért. A lassúság azonban méreg, a ma­gyarázkodás tetszetős lehet, de célravezető soha. Példákat mondok. Ki tudja, hány éve beszélünk a megyei kórház rekonstrukciójáról? Először Mosdós, azután Nagyatád vit­te el a pénzt. A »célokmányt« végre 1976-ban jóváhagyta a minisztérium; 1977-ben készül el a beruházási program. 1978 első felére a kiviteli terv. Ha tíz év után három év kell az előkészítéshez, ugyan mennyi idő alatt lehet végre­hajtani a rekonstrukciót? Lassúak vagyunk, és be kellene látni végre: nem mindig gazdálkodunk jól a javakkal, öt évre például 29 milliót terveztünk az egészségügy gép- és műszerellátására. Nem nehéz kiszámítani: 5,8 millió jutna egy évre. 1976-ban 3,4 milliót költöttünk el, pedig »mű­szerügyi bizottság« — feltehetően szakemberek — döntöttek. Vannak, akik álmodozásnak tekintik az orvosi igényeket. Pedig — tudomásom szerint — elsősorban életmentő gé­pekről »álmodoznak«, s ez még akkor is fontos, ha nyu­gati beszerzésről van szó. Akarjuk inkább, hogy legyenek, és ne ismerjünk lehetetlent... Hallottam, hogy jó néhány elképzelés megvalósítását »fedezethiány«, a terv vagy az előkészítés hiánya akadá­lyozza. Lemaradásainkat »terv végi« hajrával nem lehet behozni. És megengedhetetlen, hogy a lakásokhoz kapcso­lódó egészségügyi és művelődési beruházásra szánt pénzt más célra fordítsák. Feszültségteremtő »módszer« ez; nem szabad feladni a valóságot a látszatért. V örsről beszéljek? Az a »legenda« járja, hogy a hol- ládiak pénzt kértek a tanácstól a művelődési ott­hon felújítására. Az elnök azt mondta: lesz, ameny- nyit kérnek. Csak előbb szerezzenek egy olyan embert, mint a Farkas Laci. Mendemonda, de sokatmondó. Helyi vezetők kellenek, akik nagyon akarnak; akik nem ismer­nek gátakat, ha a közösség érdekéről van szó. S akkor nem nehéz az egyeztetés, a megyei irányítás, a tervek vég­rehajtása. Helyi emberek, akik magukkal tudják ragadni a közösséget; akik együtt vannak velük, akikre hallgatnak, s akiket önszántukból követnek, mert tudják, hogy jófelé viszik a szekeret. Nem rossz, ha ez a képesség és erő — mint Vörsön — a pártszervezet vezetőségében testesül meg. (Nem árt, ha a tanácselnök, az iskolaigazgató is úgy érzi : személyes érdeke, hogy legyen kultúra, óvoda, bölcsőde, ét­kezési lehetőség, öregek otthona a faluban. Adósságot kell törlesztenünk. Ehhez csak egy út van: a tervezés, a döntés után a végrehajtásban is egyet kell akarnia mindenkinek. Jávori Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom