Somogyi Néplap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

Kelt-e háborús művészet? Egy harmincéves gondolatai az át nem éltről R itkán ' találkozhatunk a felelőtlen feledékeny- ségnek olyan szemléle­tes példáival mint néhány éve Grigorij Csuhraj : Emlé­kezés című dokumentumfilm­jében. Az újságíró által meg­kérdezett francia, angol, nyu­gatnémet állampolgárok több­ségének fogalma sem volt ar­ról, hogy hol van — azaz hol volt Sztálingrád, és mi történt ott három évtizeddel koráb­ban. Jó okunk van föltételez­ni, hogy El Álaméin vagy Pearl Harbour, Auschwitz vagy Oradour nevének említé­se hasonlóan hűvös közönyre lelt volna a mindennapos gondjaiktól elfoglalt, józan polgárok körében. Az egyén mindig hajlamos a felejtésre, ha olyan ese­ményekről esik szó, amelyek őt magát közvetlenül nem érintették. Csakhogy a máso­dik világháború igen mélyre ivódott össztársadalmi tuda­tunkba. Még azokéban is, akik szerencsére nem élték át a bombázások, a kivégzések, a deportálások, az éhínség ször­nyűségeit. A gyalázatos hat év- olyan sokkhatást keltett, olyan »lelki görcsöt« idézett elő, amely valószínűleg ezután is hosszú évtizedekig él majd az emberek emlékezetében. A háború igazi poklát meg­járt túlélők száma fokozato­san csökken, a még köztünk élő részesek emlékei lassacs­kán megkopnak, ezért merí­tünk »érzelmi utánpótlást« egyre inkább a művészetből. Az így elsajátított ismeretek, igazságok ugyan már elvon- tabbak, általánosabbak, befo­gadásra és feldolgozásra elő- készítettebbek. de — éppen le­tisztultságuk miatt — az er­kölcsi megtisztításra gyakran alkalmasabbak, mint a köz­vetlen élmény. * Mi, húszon- és harmincéve­sek már csak egy-egy bomba­tölcsért láthattunk évekkel a háború után. A kukoricake­nyémek is csupán az utolsó darabkáiból kóstoltunk. Mégis emlékezünk. Látunk egy fia­talasszonyt, aki virágcsokorral a kezében álldogál a pálya­udvaron, fürkészi a visszatért katonák arcát, férjét keresi köztük. A háttérben boldog ölelkezés, harsány fúvószene, elől megdöbbent arc, könnyek. A darvak visszajöttek. A férj nem... És hova tűnt az a Balladában megénekelt gyá­moltalan kiskatona? Lassan távolodott el a poros úton — de másodszor is viszontlátja-e édesanyját? Szeretjük a fo­lyócska partján játszadozó maszatos kisfiút, s örülünk annak, hogy sohasem fogja megtudni: talált gyermeke, örökbe fogadott fia egy egész családját elvesztett katonának. Kalatozov, Csuhraj, Solohov és Bondar csuk műveiben nem el­sősorban a halál biztos tuda­ta a rettenetes. Inkább a bi­zonytalanság érzése, a lét vagy nemlét kételye. Ahogyan a há­ború legelviselhetetlenebb kö­vetkezményeinek egyike a tel­jes bizonytalanság érzése. Fontolgatjuk, mivé válha­tott volna az a hat kislány, aki életével fizetett gyerme­kességéért Vaszilje v kisregé­nyében, mégis megakadályoz­ták az ellenséges osztag szán­dékának végrehajtását. Szán­juk a francia kislányt és a ro­konszenves, fiatal német tisz­tet Ver cors elbeszélésében; sze­relmüknek a háború állta út­ját. Rettegünk, megmenekül-e Otcenasek prágai Rómeója és Júliája. Ám utólagos részvé­tünk hiába való, a jó műben — sajnos — a történelmi szükségnek kell beteljesülnie. Szánakozást, dühöt, együtt­érzést vált ki belőlünk a há­borúról szóló művészet. Kö­zönyösséget sohasem. Pótol­hatatlan az a haszon, az a lecke, amelyet e művekből kapunk az emberi elhatározá­sok egész áttekinthetetlen fo­lyamatának ízlelgetése által. Lélektani eszmefuttatásokkal érne föl, hogyan lesz hős — a körülmények formálta hős — a jelentéktelen, arc nélküli kisemberből Bogomolov igé­nyes kémregényében, miért válik árulóvá a meggyőződé- ses kommunista Zlobin re­gényfolyamában, miként vál­lalja a halált —az igazi ke­resztényi hitvallás jegyében — Rolf Hochhuth kispapja. Sú­lyos, szinte felfoghatatlan el­lentmondás, de tény: a lélek­tani igényű irodalom a törté­nelem során sohasem nyert annyit mélységben és módsze­rekben, mint a második vi­lágháború következtetéseinek levonásával. Mert a válságos helyzetekben világiának ki igazán az emberi tulajdonsá­gok. N incs cinikusabb, felszí­nesebb, megfontolat- lanabb vélemény, mint az, hogy a háborúról már nem lehet újat mondani. A jellem­változatok, a helyzetek, a kö­vetendő és elutasítandó pél­dák átláthatatlan sokaságát kínálja ez az időszak a művé­szeknek és a műalkotások kedvelőinek, a tanulni, neme­sedni akaró embereknek. A legutóbbi évek termése, Bikov, Bondarjev, Éjelov, Ajtmatov, R. Merle, Vercors, H. Böll és mások feledhetetlen művei is ezt igazolják. Nem szólva a filmművészetről például a nyugatnémet és az amerikai »új hullámról«. Ám ha soha többé nem születnének új mű­vek e világégésről, akkor is örökre újak maradnának Schönberg varsói menekültjé­nek kiáltásai, Sosztakovics gyászdallamai, Picasso meg­döbbentő montázsai. Elretten­tő borzalmak, meggyőző, el­gondolkodtató, megtisztító esz­közök a békében élő huszon- és harmincéveseknek. És a ti­zenéveseknek. Hogy ők ne a saját élményeikből tanulja­nak. Lengyel András Emléket visznek a békéről Hatan ülnek az asztal körül, hat vidám főiskolás. Ki hinné, hogy közülük négyen megjárták a frontot, ketten súlyos sebet szereztek a harc­ban. Furcsán, de érthetően beszél magyarul a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola hat diákja. A négy vietnami fiú már öt éve él köztünk. Megis­mertek bennünket, tudják, merre van Veszprém, Szeged, tudják, mit jelent az a szó: ünnep, és itt tanulták meg azt is, hogy mit jelent a csend és a béke. A szavak ellentétpár­jának értelmét korán megis­merték. Le Tu Minh még gye­rek volt. amikor először fegy­vert vett a kezébe. — Binh Dinh városból szár­mazom. Az amerikaiaknak ha­dikikötőjük volt ott. 1965-ben megsebesültem, hat hónapig kórházban voltam északon : utána kezdtem tanulni. 1972- ben jöttem Magyarországra, és az idén indulok haza, befe­jezve a főiskolát. Vele együtt érkezett három társa: Le Van Diem, Nguyen Ngoc Hung és Luong Ba Thang. Le Van Diem öt évig harcolt a háborúban, szakasz- vezetőiként szerelt le. Négy és fél hónap kórház következett. — Egy szőnyegbombázásnál sebesül lem meg. B 52-esek tá­madtak ránk. A másik két fiú fiatalabb. 22—23 éves. Nekik nem volt részük ilyen borzasztó élmé­nyekben. Korán eljöttek ha­zulról, és most, amikor majd visszaindulnak, békés felada­tok várnak rájuk. — Föl kell építeni egy le­rombolt országot. Ügy, ahogy nálatok 1945 után. Most ná­' lünk sem fegyveresek kelle­nek, hanem jó szakemberek hogy hamar talpra tudjunk állni. A két laoszi fiatal, Boun- soungvilaysone Sisán és Kham Bone Dovanevichith szintén megjárta a frontot. — 1974-ben. jöttünk a ti or­szágotokba. Két évig voltunk katonák, ebből »mindössze« három hónap a frontszolgálát. Mi szerencsésebbek voltunk, mint Le Tu Minhék, nem sze­reztünk sebeket. Nálunk majdnem egyre megy, hogy valaki vietnami, kambodzsai vagy laoszi. Együtt harcol­tunk, egymást segítettük. Ha nem így történik, talán mind elveszünk. A békéről beszélgetünk, az ünnepekről, a fegyverek csendjéről és az öröm harso­gásáról. A nyugalomról, a munkáról, a tiszta égboltról, a puskacsőibe tűzött virágokról. Arról, hogy mit tudnak ró­lunk ők, az elmúlt 32 évről, és mit tudunk mi rólu'k, a történelmükről. — Otthon annyit tudtunk Magyarországról, hogy sokat segít nekünk. Gyógyszereket küldenek meg kötszert Ázt már itt tudtuk meg, miért ün­nep nektek április 4-e. Ez olyan, mint nálunk szeptem-1 bér 2-a. Akkor szabadult fel az ország. — Amikor ünnep van, itt a főiskolán is kiteszik a zász- ! lókat és szól a Himnusz, mi is 1 felállunk, énekelünk. Kicsit a magunkénak érezzük a ti ün­nepeiteket. Tudjuk, hogy mit jelent háborúban élni. és most már azt is tudjuk, milyen a béke. Ilyenkor mindig haza is gondolunk, az otthoniakra, arra, hogy a mi országunk is szabad. — Laoszban még új dolog a szabadság. Mindössze két­éves, és több mint harminc évig kellett harcolni érte. Amikor Vietnamban véget ért a háború, a négy fiú már Magyarországon élt. — Itt kaptuk a hírt, hogy vége. Mit éreztünk? Nem le­het elmondani. Öröm, boldog­ság? Több! Egész éjszaka csak beszélgettünk, hogyan lesz majd ezután. Végre mi is el­kezdhetünk élni. Jó, hogy ti. velünk egyidős magyar fiata­lok, nem tudjátok, milyen a háború. Le Van Diámét a sebesülése után többször operálták. — Az utolsó szilánkot ta­valy vették ki a kaposvári kórházban. Európáiban béke van, és Ázsiában is néhol már elhall­gattak a fegyverek. De ... — ... valahol mindig har­colnak. Én rájuk is gondolok, amikor veletek, a magyar ba­rátokkal a szabadságot ünne­peljük. Azokra, akiknek még sokat kell harcolniuk a föld­jeikért. Csend van. Mi megszoktuk a békét, azt. hogy nyugodtan dolgozzunk. Másutt alig egy­két éve, hogy a parasztok fegyver nélkül indulnak föld­jeikre, és a gyárban dolgozók sem figyelik,—mikor szólal meg a sziréna. A négy viet­nami fiú az idén, a laosziak két év múlva indulnak haza. és nemcsak a tudást Viszik magukkal. Három évtizedes munká­ról, három évtizedes békéről visznek emléket olyan ország­ba, ahol csak nemrég tudták meg, mi az: szabadon élni. Dán Tibor A tanár kora ifjúságától kezdve kalapot viselt. Széles karimáját. Télen fekete ve­lúrt, tavasztól őszig világos- szürke, puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, mi­lyen volt az élet fedetlen fő­vel. Egyáltalán elképzelhe­tetlennek tartotta, hogy fe­detlen fővel járjon. Mindig elegáns volt. A kara­ján meghatározott helyen ló­gott az összecsukható eser­nyő, és a zakóját a legna­gyobb melegben sem gombol­ta ki. A kalap karimája alól szigorúan összevont szemmel vizsgálta az embereket. Senki sem látta mosolyogni. A kalap karimája alól zárt­nak és biztonságosnak lát­szott minden. Pontosnak és körüihatároltnak, akár az élete. Soha semmi slampos- ság, szabálytalanság. A föld­től a kalapkarimáig 170 cím volt a távolság, s azon felül már nem Letezett. Egy szeles tavaszi napon sz iskolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szélroham lesodorta és kaján játékos­Óvodát nyitottak Nagyatádon, Fonyódon ■ ■ Az új nagyatádi óvoda, varon pancsoló és babaház áll: a szülők, a szocialista brigádok ajándéka. Az ő munkájuk is hozzájárult ah­hoz, hogy a' nyitás napján műiden a helyén legyen. Be­lül pedig úgy zajlott az élet az első napon, mintha nem is premier lett volna. Antalics Lászlóné vezető óvónő ennek előkészítésén dolgozott már augusztus óta. Fonyódon is sok társadalmi munkát végeztek a brigádok, szülők: összesen félmillió fo­rint értékben. Még egy örvendetes közös vonás van a két intézmény­ben: csak szakképzett óvónők 'dolgoznak mindkettőben. Kisplasztikák ez emberi együvé tartozásról Csikós Nagy Márton kiállítása Nagyatádon Kétszázötvennel több gye­rek járhat a jövő héttől óvo­dába Somogybán. E fontos gyermekintézmény hiánya, il­letve a meglevők zsúfoltsága egyaránt feszítő gond volt Nagyatádon és Fonyódon. Az előbbiben száz, az utóbbiban százötven személyes intéz­ményt adtak át április 4-re. Nagyatád fejlődő ipara egy­re több betelepülőt vonz a környező községekből, s a fia­tal családok többsége az új lakótelepekre költözik. A Ki- szely lakótelepen működött már egy óvoda, ez azonban nem tudta fogadni valamennyi jelentkezőt. Az új, könnyű- szerkezetes óvodának tavaly szeptemberben kellett volna elkészülnie, de csak most tud­ták átadni rendeltetésének. Ezért döntöttek úgy az atá- diak, hogy nem rendeznek ün­nepélyes avatást, a műszaki átadás után mindjárt fogadták a gyerekeket, akiknek első csoportja a hét végén már minden igényt kielégítő, négy foglalkoztatóteremmel, sok­sok játékkal ellátott, új óvo­dába járt Hamarosan megér­keznek az újabb csoportok. Az óvoda teljes kihasználtsággal működik, de ezzel még min­dig nem oldódtak meg a vá­ros gondjai. A nagyatádi gye­rekek mintegy tíz százaléka nem jut be. Azok, akiknek mindkét szülője dolgozik vagy édesanyjuk visszamegy a gyermekgondozási segélyről, természetesen helyet kapnak az óvodában. Fonyód kedvezőbb helyzetbe került a tegnap délelőtt fel­avatott, emeletes gyermekin­tézményei: a 8 millió forintért épült óvoda a közben bővített régebbiekkel megoldja a kis­gyerekek elhelyezésének gond­ját: 1976 őszén még csupán minden második gyereket tud­ták elhelyezni. Most még az otthon levő édesanyák gyere­keit is fogadhatják és nem­csak a központi községből, ha­nem Balatonfenyvesről és Or­dacsehiből is. Körülbelül öt évig nem is lesz gond az óvo­dai elhelyezéssel. Az épület komplett gyermekintézmény lesz: a mellette levő bölcsődé­vel összekapcsolták, melyet az óvodai konyhából el tudnak látni meleg étellel. Az így fel­szabaduló konyhát és a kiszol­gálóhelyiségeket átalakítva, újabb húsz kisgyereket tud­nak fölvenni a bölcsődébe. Az új épületet — a nagyatá­dihoz hasonlóan — minden kényelemmel, korszerű fölsze­reléssel ellátták. Tetőteraszán télen, nyáron játszhatnak majd az apróságok. Mindkét épülethez nagy ud­var tartozik. Már elkészültek a homokozók, hinták, mászó- kák. Nagyatádon minden cso­portnak sövénnyel elkerített, nagy játszóhelye van. Az ud­Tehetséggel és érzelemgaz­dagsággal megáldott ember Csikós Nagy Márton. Talál­koztam olyan lektorral, aki fővárosi szuvenírt látott ezek­ben a fa kisplasztikákban, nem hitt az őszinteségükben, a Váci utcai »népiesség« so­mogyi képviselőjének vélte Csikós Nagy Mártont. Ha egye­nes úton nincs is köze ehhez az emléktárgykészítéshez, kü­lönböző módon elérhette an­nak a szele, mondom feltétele­sen. Sehol egy vakmerő — meghökkentő —, dacos forma. Minden szépen el van rendez­ve az életben, ezt sugallja szobrásza ta. Csikós Nagy Már­ton őszinte, őszintén éli át a boldogságot, s olyan világot épít,, amelyben semmi sem ronthatja meg az embereket. Üj szobrokat is bemutat mostani, nagyatádi kiállítá­sán. Nem tanult szobrász. Bár rutinja nagy, de annyira nem »ügyes« — s ez valamennyi amatőrre vonatkozik —. hogy titokban tarthatná a gondolat­ban, az anyagban elkövetett hibát. Ami ezt a harmonikus művészetet megtöri, az sosem az eltervezett hangulatváltás­ból fakad, hanem a minőség­ből keletkezik, S talán sosem volt még ilyen szüksége Csi­kós Nagy Mártonnak arra, hogy erre figyelmeztessék, mint most, amikor csupán [anyagot próbál váltani. Edd1- jgi fa kisplasztikáit megpróbál- j ja kőbe vésni, az pedig le- jhetetlen! A bazalt állatfe­jek anyagszerűen megmunkál­tak. Ezek azért sikerülhettek, mert formailag egyszerűbbek, tömbszerűek. Ami jó volt fá­ban — pl. a Kerítés mögött című (bár ennek apró hibájá­ról is kell beszélni) —. az kőben, márványban elképzel­hetetlen. A fehér márványba faragott Idős asszony a teme­tőben annyira sírkőszerű, hogy szobrászi igényességről nem nagyon beszélhetünk. A Kerí­tés mögött című faplasztika még markánsabb lenne, ha rögzített szemszögből láthat­nánk csak. A körbejárhatóság ebben az esetben feloldja az elzártságot, kioldja a szobor mondanivalóját. Csikós Nagy Márton ország­szerte kiállító művész lett, így sok hatásnak van kitéve. Ami magában nem baj. de ezzel vállára vette annak a , gond­ját is, hogy a hatásokat föl kell ismernie, elemeznie. Így a tudatosabb alkotás örömével ismerkedhet meg. Olyan szín­vonalú munkák születése le­het küszöbön, mint a Rab. az Olvasó férfiak, a Krumplivá- logató és még sorolhatnánk jó párat. H. B. Tóth-Máthé Mil:lós KALAP sággal gurította egyre mesz- szebb tőle. A tanár meghökkent. Nem emlékezett rá, mikor történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utána — akár egy diák a labdáért. Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem olyan sürgős a dolog. Aztán mégis kénytelen volt szalad­ni, mert a kalap egyre mesz- szebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem na­gyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni. Most mit csináljon? Mász- szon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától vissza­esik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan ne­vetséges, mint felmászni érte. Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pár lassan elandalog mellet­te, aztán az esernyőjét a fa- törzshöz támasztva felkapasz­kodott a kalapért. Megragad­ta, s akkor látta meg mellet­te a gesztenyevirágot. Fölné­zett, és egyre több gesztenye- virágot látott, föl egészen a csúcsig, majd két gesztenye- virág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pa- macsfelhökkel. Sokáig kuporgott a vastag faágon, és nézett fölfelé. Ügy érezte, minden kitágult, meg­nőtt, és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titok ke­rült a birtokába. Mint egy gyereknek, aki most ismer­kedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget. Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatát, a ciráda.-; erké­lyeiket, a falak vájataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. S aztán újra és újra az eget a gyorsan rohanó felőkkel. És akkor megszédült. Véd­telennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűr­be. És bármerre kap, sehol sincs fogódzó. A fák koroná­ja, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelme­tesnek tetszett, mint a min- denség titkát verdeső gondo- dalat. Sietve tette föl a kalapot. Erősen a homlokába húzva, hogy a szél újabb tréfáját el­kerülje. Megnyugodott. A ka­lap karimája alól újra zári­nak és biztonságosnak lát­szott minden. Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom