Somogyi Néplap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-19 / 90. szám

Hét vége szép muzsikával Éneklő ifjúság — Kamarahangverseny a képtárban Piros nyakkendőé és Izgalomtól pirosló arcú kis­diákok népesítették be szom­baton délután a kaposvári zeneiskola Bartók-termét. A bejáratnál tábla figyelmezte­tett: Rádiófelvétel! Egy nép­szérű mozgalom rendezvényé­nek adtak helyet: az Éneklő iiúság területi döntőjében részt vevő úttörőénekkarok hangversenyére, amelyet — mint az egész mozgalmat is — a Magyar Rádió, a Kóru­sok Országos Tanácsa, a me­gyei tanács művelődésügyi osztálya, a KISZ megyei bi­zottsága, az úttörőszövetség megyei elnöksége szervezett meg, nem kis sikerrel. A hangulatos hangverse­nyen öt iskolai énekkar lépett a nyilvánosság elé. Tolna me­gyét Tamásiból, Sárbogárdról és a Sárköz székhelyéről, Decsről érkezett úttörők kép­viselték, Somogyot pedig a kaposvári Tóth Lajos Általá­nos Iskola kórusa és a ber- zencei iskola kamarakórusa. Mindegyik együttes vezető ta­nárának sikerült olyan sokré­tű, változatos műsort összeál­lítania, amelyben — különbö­ző arányokkal — megtalál­hatók voltak a kórusirodalom klasszikusainak alkotásai, szépséges népdalaink és a mai magyar szerzők művei is. Gyermekkórusok szereplé­sekor elsősorban a természe­Ott kell, hogy kezdjem: amikor pénteken délután ... Majd este... Azután a bú­csúzásnak szánt találkozón ... S az utcán a véletlen találko­zás, a beszélgetés. Az együtt- lét örömét sugározták a í'ia- talpk. Csak akkor érintett meg a magányosság hűvöse, ami­kor a foghíjas nézőtérről fel­vonultak a színpadra, hogy felmondják a »leckét«, a ver­set. Miért is mondanak verset, miért árulják el önmagukat, amikor ők nem ilyen körülmé­nyek között akarják elmonda­ni, hogy szeretik József Atti­lát és a költészetet, és —hogy Tavasz van, gyönyörű ... De most olyan magányosak a ha­talmas színpadon, hogy el kell mondani... Igen, a pénteki ismerkedési, a szombati előre nem terve­zett, de örömteli búcsúest után a verseny értékelője sem kerülhette el vasárnap dél­előtt, hogy ne beszéljen arról: milyen magányos a versmondó a színpadon, amikor verset mond... Igaza van Máté La­fosnak, aki szerető, gondosko­dó értékelésével nem vál­lalhatta az ok — okok meg­szüntetését Hiszen a versmon­dó magányossága nemcsak a verseny tünete, hanem ez az érzés áthathatja az idáig ve­zető utat már otthon és az iskolában... Az együttesek tagjai kevés­bé ismerik ezt az érzést, őket inkább — s ez is a szárszói találkozó tapasztalata — a csiszolt rutin szürkítheti el úgy, hogy hamisan cseng a szó, a vers az ajkukon. Azok a versmondók, akik zárt aj­tók mögött olvasnak (s ta­lán nem is csak mint vers- mondók), persze hogy még keresik is a romantikus ver­seket, hogyne! És így is be­érhet a tehetség! De hány? Csupán a töredék, s azután közülük is hány marad vers­barát, aki úgy érzi, hogy el kéne mondani másnak is Jó­zsef Attilával: Nagyon fáj... De kinek és miért? Kinek és miért? Ügy lát­szik, bármilyen erős hagyo­mányuk van a versmondó­versenyeknek, akkor töltik be hivatásukat, ha felelni tud­nak ezekre a kérdésekre. A Forrás együttes rendezte szombat esti találkozó erre vállalkozott és sikerrel. Vers­mondásuk őszinte kitárulko­zás volt. Magányosság? Ki gondolt erre ott, egymás mel­lett? A zsűri egyik tágja azt mondta: a gyerekek sokkal jobban mondtak versent itt, mint a versenyen. tességre figyelünk, a kedvre, a gyermeki ' érzékenység, a muzsikára való 1 fogékonyság megnyilvánulásaira. A rossz tapasztalatokból okulva gya­korta féltjük a kicsinyeket at­tól, hogy bonyolult, az ő ér­zelmi világukat és zenei isme­reteiket meghaladó művekkel »megrontják« őszinte dalos kedvüket. Szerencsére szom­baton nem tapasztalhattunk ilyesmit Ezért élvezhettük maradéktalanul az önfeledt dalolást. Csak az a kár, hogy — kevesen. — Mert a zeneis­kola termébe a részvevőkön kívül jószerivel senki más sem fért volna be. Pedig az ilyen rendezvények nagyobb nyilvánosságot . érdemelné­nek. Lehetőleg nagyobb helyi­ségben. Néhány fővárosi múzeum — elsősorban a Nemzeti Mú­zeum és az Iparművészeti Mú­zeum — vezetői már évekkel ezelőtt felismerték, mennyire vonzó — és közönségvonzó — dolog hangversenyeket tartani képek és műtárgyak között. Ilyen koncertsorozat kezdődött vasárnap délelőtt Kaposváron, a Somogyi Képtár kitűnő akusztikájú helyiségében. Va- szary János, Iványi-Grünwald Béla, Kunffy Lajos festmé­nyei valóban eszményi hátté­Sok a tehetséges versmon­dó Somogybán. Az olyan, mint a kaposvári Nagy Mária (Táncsics gimnázium ) kevés. Őszinte versbarát, csak azt mondja el, amit maga is úgy gondol, s tehetségesen osztja meg másokkal élményét. A VII. József Attila vers­mondóverseny színvonalát nem érheti erősebb bírálat, hisz a sok tehetséges somo­gyi versmondó közül valóban a legjobbakat hívták meg. Üj értéke pedig az volt, hogy a Forrás együttes tagjai nem­Kürti András Öt p 16. — Hogyhogy miért?! Hal­lottál már arról harangozni, hogy mi az a tömeghatás? Hogy mi az a tömeglélektan? Tudod-e, hogy az újságírásban fontosabb szakmai parancso­lat, hogy addig üsd a vasat, amíg meleg, mint maguknál a kovácsoknál?-. Ide figyelj! Azzal az indító cikkel sikerült egy icipicit fölkelteni a közér­deklődést. De ha záros határ­időn belül nincs folytatás, auszra megy az egész. Mert ha a témát túl későn melegítik föl, nem eszi a nép, úgy van ez, mint a levessel... Már­pedig a zümbiügy körül egy hete méla csend, nemsoká már a horkolás is hallatszik... A Déli Hírekben azóta se hoz­tak le egy sort se, pedig már másnap egész sor szimpati­záns jelentkezett. Hiába, be­tojtak szeretett kollégáim az első napi telefoninváziótól, a felszerk továbbra is az ágyat nyomja ijedtéiben, a főszeik külföldön ... Vedd ehhez hoz­zá, hogy a tárgyhoz egyetlen más lap sem fűzött megjegy­zést, kommentárt, ha volt pusztába kiáltott szó, hát ez az én szerencsétlen kis cik­kem az volt... Még a más­rül szolgáltak a szép muzsi­káláshoz, s a környezet lát­hatóan nem csupán a közön­séget vonzotta, hanem a köz­reműködő muzsikusokat is ösztönözte. Még az sem hatott anakro­nizmusként, hogy a száza­dunkban keletkezett festmé­nyek szomszédságában rene­szánsz és barokk művek csen­dültek föl a kaposvári Barokk együttes és a SÁÉV munkás­kórusának előadásában. Kü­lön említésre érdemes az a remek arányérzék, amellyel a két együttes vezetői — Klausz Róbert és Csupor László — a produkciókat összeválogatták. Hallhattunk kevésbé ismert műveket is, többnyire azon­ban a régi korok legnépsze-' rűbb alkotásait élvezhettük újra, mint például Albinoni g-moll adagióját, Corelli La Fóliáját, részleteket Montever­di Scherzi musicali című so­rozatából, vagy Farkas Ferenc reneszánsz táncfeldolgozásait. És — ahogyan az »dukál« — végén csattan az ostor, Vival­di: A pacsirta című bravúros fuvolaversenyével. Csupor László játszotta hangulatosan. Bízunk benne, hogy a nagyszerű »kezdősebesség« után a folytatás sem lesz rosszabb, — sa látogatottság is javul. csak annak tanúbizonyságát nyújtották: igazán ismerik és szeretik József Attila költé­szetét, hanem a közvetlensé­get is ajándékba kaptuk tő­lük. Igaz, meglehetősen a vé­letlenre alapozva. A verseny könyvjutalmait az első díjas Horváth Mária (Siófok), a második díjas Nagy Mária (Kaposvár) és megosztozva a harmadik díjon Tóth Anna, Nagy Miklós ka­posvári versmondók kapták. nap reggeli sajtóismertetésben sem említette meg a rádió ... Volt, nincs, béke poraira... Hát ebből nem esznek! Még akkor sem, ha nekem nem újítják meg a szerződésemet a próbaidő után. Indulatosan dobta hátra a homlokára, a szeme elé csú­szott hajfürtöt, a szekrény fe­lé mutatott. — Hát léteznék ezek a cso­daverebek, vagy pedig a züm- bik — hírlapi kacsák?! Bu­tuska kitalációk, lévén ubor­kaszezon? Nagy ország: Loch- Ness-i szörny, kis ország: kon­gói zümbi? Dühösen nézett a fiúra. — Hát fontos nekünk ez az egész, vagy sem? Költői volt a kérdés, nem várt rá feleletet, nem is ka­pott. Főleg azért nem, mert Guszt Róbertot valósággal le­nyűgözte az az átalakulás, ami látogatóján e kiselőadás közben végbement. Mert ő ed­dig csak egy elég csinos és elég okos és elég jópofa lányt látott Katiban, de most az indulat gyönyörűvé varázsol­ta ... Villámük a szeme, az arca tüzespiros, még mintha a haja is vörösebb lenne... Ke­recsensólyommá vált pár perc­re a balkáni kacagó gerle. Zavartan kapta el árulkodó tekintetét a lányról. És hirte­len szomorú lett... Mi keres­nivalója lehet neki — ha majd lezárul a zümbiügy —, e körül a lány körül, aki ilyen szép tud lenni? Redőkbe ugrott a homloka. Kati viszont azt hitte, hogy hibás utat választott. Az ér­zelmekre akart hatni, pedig az ilyen tudósfaj iáknál csaik a tényék, adatok, csak a szá­raz logika jöhetnek érvként számításba. Fegyvert cserélt hát. És hangot is váltott. Először is adassák tisztelet cipészeinknek, akik lehetővé tették mindennapi sétánkat a Várkerületben. Varázslók vol­tak. Olyanok, mint Csoszogi, az öreg suszter, aki a ki dobni va­ló, folt hátán folt lábbeliket is megpreparálta. Ma olyan bakancsban, félcipőben egy diák se lépne a soproni asz­faltra, mint az ötvenes évek­ben középiskolás jómagam és kollégista társaim. Sohasem felejtem el például a lompos- ságtól hideglelősen irtózó Gá­bor barátom kilátástalan küz­delmeit az eleganciáért. Feke­te, hegyes orrú (akkor kirí­— Nézd, ha egy lapban, még ha fővárosi lapban is, megjelent tudósítás és egy te­levíziós riport között ég és föld a különbség. Tömegha­tásban. A Déli Hírek géppisz­toly, a televízió — ostromágyú. A látvány és az élőszó együt­tes hatása... de hát jól tu­dod ezt magad is... És az egész országban látják majd, a Délit csak itt olvassák, Pes­ten ... Egy rázós tévériportra egyszerűen nem lehet nem reagálniuk az érdekelteknek, nem hallgathatnak róla édes testvérlapjaink se... Ha az a riport jól van megcsinálva. Márpedig Horpádszky jól fog­ja megcsinálni, ő aztán föl tudja rázni a közvéleményt... Mert erről van szó... Ne nézz hülyének, én tisztában vagyok azzal, hogy nem ez a tíz kisaranyós váltja meg a világot, de ha jövőre száz, az­után meg ezer zümbi röpköd szép honunkban, attól ez a gyilkos írásmánia még nem szűnik meg... De megkavar­hatjuk az állóvizet, ráébreszt­hetjük az egész országot, hogy az írásos bürokrácia túltengé- se nem elemi természeti jelen­ség, nem egy kivédhetetlen is­tencsapás, állandóan tenni kell ellene... És itt van a nevet­ségesség, ami ha nem is öl, de kellemetlen, nagyon ... Né­hány ötdekás afrikai veréb harcba száll pár ezer hivatali hatalmassággal, tízezer kis- és középbürokratával... Egymil­lió tag dobja el magát a rö­högéstől ... Előkapta táskáját, gépelt kézire (papírokat vett ki belő­le, a ziimbik érdeklődve nyúj­tották lefelé a nyakukat. De a papírokat nem követte golyós­toll, a lány csak felolvasná akart egy részletet le nem kö­zölt második cikkéből. vóan ódivatú) félcipőjét első­évesként húzta a lábára, s érettségiig abban járt iskolá­ba, gesztenyeszüretre, diák­bálra és hangversenyre. A sokgyermekes tanító apa va­lamikor még a háború előtt vásárolta magának ezt a ci­pőt, amely végül — miután kiszolgálta az idősebb fivére­ket is — a barátom lábán kö­szöntötte csillogva-viilogva a soproni reggeleket. Ez a cipő megmaradt ben­nem, Gábor agyonsuvickolt, fölhorgadt orrú félcipője, az én örökké sáros lábbelimnek — Éppen ezzel kapcsolatban tettem bele egy idézetet. Egy gyönyörű mondatot találtam Jókainál, a magyar nép hu­morérzékére vonatkozólag, ezt hallgasd meg ... »Oly • gazdag és oly kizárólag saját adomá­nya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak.« Mi­lyen? Guszt ránézett Katira, fölsó­hajtott. — Remek. De ezt nem a Jókai-idézetre gondolta. És a szemében a feltétel nélküli megadás fehér lobogó­ja lengedezett szelíden. — És hogyan fog ez az egész cirkusz lebonyolódni? — kér­dezte; csak bogy szóban is ki­fejezze kapitulációs szándékát. — Simán. Először a műsza­kiak jönnek, kábelekkel, lám­pákkal, kézi meg lábas kame­rákkal, átrendezik a lakást, hogy megfelelő rálátás meg járás legyen biztosítva ... Le­het, hogy Horpádszky és a ve­zérkara egyszerre fut be ve­lük... Ne félj, nem kerülünk egyenesen adásba, lehet pró­bálni, kísérletezni. Reggelre biztosan elkészülünk. Holnap délelőtt már meg is vágják az anyagot, aiámondják a szöve­get, zenét spékelnek bele, aho­va kell, délutánra képernyőre is dobhatják... Az öreged mi­kor fut be? Remélem, vele könnyebben boldogulok, mint veled, százszor jobban tetszik nekem, mipt te... Ez már ő lesz? Mert kint csengettek. — Nem — rázta meg a fe­jét Guszt Róbert —. neki kul­csa van. Biztos a te tévés ba­rátaid futottak be. És mérsékelt lelkesedéssé' ment ajtót nyitni. (Folytatjuk.) lékszem (talán nem is volt színe) ; egészen elkopott, míg tudat alatt folyton föl-alá sé­táltam a Várkerületben. Kefét ritkán, susztert annál többször látott bakancsom vasalt sarka ugyancsak öntudatosan kopo­gott akkoriban, s emiatt nem csoda, hogy most a szélnél is halkabban, észrevétlenül sze­retnék »suhanni« egykori utaz mon. Egyébként most döbbentem rá, miért utazom olyan ritkán Soproniba, holott módomban volna akár hetente is végig­sétálni a Várkerületen. Mert ilyenkor óhatatlanul hallanom kell egykori cipőm »magabiz­tos« kopogását, és ez ma már sérti a fülemet. Azt hiszem —■ sőt bizonyos vagyok benne —: abban az időben nem volt még szemem ahhoz, hogy jól lás­sam öreg iskolavárosom bölcs, de enyhén ironikus mosolyát. Hiszen maga a félreértett avantgarde testesült meg ben­nem, éppen itt, ahol a barokk robusztus válla mögül az elő­kelő-szigorú gótika és a har­monikus reneszánsz mutatja magát, ahol a zárt formák megrendíthetetlen fenségét de­monstrálják az utcák, a terek, a hegyek felől érkező szellők pedig skandálható verseket mormolnak. Sopronhoz a klasszikus ritmusok illenek. Berzsenyi nem is hallott más­félét, Kis János sem. Szóval, az apaian ironikus mosolyra oka volt Sopronnak: naponta hallotta gyermeteg lázadásom sfcandálhatatlan verssorait, melyek a kollégiu­mi szüenciumok álmosító kö­zegében fogantak, s csupán a képzeletemben gyújtották föd a régi patríciusok, céhmeste­rek Mozart-muzsikábam fürdő városát. Látott, hallott ő már effélét, lázadtak itt már má­sok is: igazi lázadók, igazi géniuszok. Berzsenyi például dölyfös dühében vízbe haji- gálta a poncdhtereket, s pro­fesszorainak örömére duzzog­va hagyta faképnéd a később róla elnevezett, de már az ő korában is hírneves taninté­zetet. Petőfi itt a hatalmasko­dó káplárok ellen lázadt oly módon, hogy kiszökött a lak­tanyáiból Liszt Ferenc hang­versenyére, nem törődve a fogdával, a kurtavassal. Sopron »bajusz alatti« mo­solyát leginkább Csatkai End­re szája szélén láttam megvil­lanni, bár — ma már sejtem — a hirtelen haragú Berzsenyi, a silbakolás közben remekmű­veket írogató Petőfi, sőt, a Fe­hér ló vendéglőben kvártélyo- zó Zrínyi Miklós is vele mo­solyogtak. Talán éppen e mo­soly által — amely az orkán­nak vélt, de szellőnek is gyen­ge lázadásomra hulldogált — csírázott ki bennem az ön­magam és a világ reális meg­ismerésére sarkalló kétely. Így jndi;ihattam azután a megér­tő fogadtatás reményével és illő alázattal Petőfihez. Ber­zsenyihez, Zrínyihez vissza, végül így adatott meg. hogy botladozva tapogatózva bár, úgy-ahogy eligazodom a je­lenben. Szapudi András (Folytatjuk.) L. A. Balatonszárszói jegyzet A versmondó magányossága pedig már a színére sem an­A 700 ÉVES SOPRONBAN Lábam nyoma a Várkerületben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom