Somogyi Néplap, 1977. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-20 / 67. szám

„Mi dolpnk a világon?” „Verskoncert” Vörösmarty műveiből Vörösmarty Mihály prófé­ta-homlokát világította meg a színpadra bocsátott reflek­torfény a siófoki művelődési központban. A verskoncert­nek nevezett műsor, melyet a Radnóti színpad művészei hoztak március 16-án a Bala- ton-paríi városba, Vörösmar­ty férfi- és öregkori költésze­tének legjavából adott válo­gatást, különös tekintettel a »feladatra«, amelynek szolgá­latában álltak a reform .őri nagy művész legfontosabb er­kölcsi eszményei, a heroizmus és a humanitás. A fiatalkori eposzokban — főként a Zalán futásában — heroizmusa zsú­folt harci jelenetekben nyil­vánult meg »régi dicsőséget« idézve, mítoszt teremtve, az eltunyult kortársakat virtusra sarkalandó. De a harmincas évek Vörösmartyja — immár a nemzet első költője — fölis­merte, hogy korában nem a csatamezőkön váltható meg a nemzet emberibb jövője, ha­nem az országépítö férfimun­ka által. Ebben az időben el­tűnik költészetéből az a »halá­los« atmoszféra, amelv ifjú­kori kis eposzait átlengte, köl­tői eszközeinek teljes birtoká­ban legyűri látomásait, kísér­teiéit, ideiglenesen békét köt benne a két isten: Véd és Rom, nem menekül sajátos világa Tündérvölgyébe a rea­litások elől. A római férfití­pus az ideálja (akárcsak Ber­zsenyié), elutasítja, s »az élet megrontójának« mondja a képzelet szeszélyes játékait, az ábrándozást. Kemény, job­bító küzdelmet hirdet, cselek­vő hazaszeretetei követel, s e nemes harcban látja az em­ber életcélját, hivatását. »Mi dolgunk ezen a világon? Küz­deni erőnk szerint a legneme­sebbekért.« Számára — akár­csak Széchenyi számára — a hazaszeretet és a humánum azonos, vagy legalábbis egy­bemosódó fogalom, romanti­kus honszeretetéhez nem ér föl az idegengyűlölet, a nem­zeti egocentrizmus. A nemzet szolgálata az emberiség szol­gálata. Célja egyetemes. A Gáspár János rendezte műsorban ennek a korszaknak veretes költeményeit főként Bujtor István és Madaras Jó­zsef tolmácsolta; Bujtor filo­zofikus elmélyültséggel gon­dolta, gondoltatta végig a köl­tő töprengéseinek útját (Gu­tenberg albuma; Gondolatok a könyvtárban stb.). Madaras néha pattanásig feszítve a kompozíciók ívét. Költői kér­dései, felkiáltó mondatai, s az a képessége, hogy fűtött elő­adásmódja ellenére az emo­cionális hatásokat összhangba tudja hozni a racionálisokkal — szinte »tapintható« közel­ségben idézte meg a költő történelmi és etikai közegét (Országháza, Szózat stb.). Bessenyei Ferenc az örege­dő, a tébolyba, halálba induló Vörősmartyról vallott, egy nagy költészet világirodalmi »egekbe« nőtt csúcsát világí­totta meg. ’Az Előszó, az Em­berek és A vén cigány kor­szaka ez. Bessenyei a versek legmélyebb — ráción túli, csak intuitív elmélyedés révén felfogható — rétegéből hozott fel csupán hangszínek, arc- rezdülések, szemvillanások ál­tal kifejezhető tartalmakat; miközben zúgott, dühöngött a megdöbbentően tökéletes hangszerelésű orkán, láttuk a költőt, az ötvenöt éves »öreg emert«, aki halála árnyéká­ban a »sárkányfogvetemény- emberfaj« reménytelenségét prófétái ja. Aztán: a »még­se«. Azaz a »mégis ...« Az előadás az említetteken kívül Vörösmarty más kor­szakaiból is felvillantott egy- egy jellegzetes színfoltot, mo­tívumot. Hallhattunk szerelmi költészetéből, kisebb elbeszélő költeményeiből egy-egy rész­letet Pécsi Ildikó, Dőry Virág, Balázsovits Lajos szép tolmá­csolásában. Dévai Nagy Ka­milla énekművészete sajátos »korhű« atmoszférát terem­tett A három templomtorony, a didergő hazak az ólomszürke lejtőkön, a fakó kövesút, a villám sújtotta barackfa a kert előtt, a felszakadozó fel­hők, az erősödő délutáni szél, a csorba bögre lepattogzott zománca, a mályva korhadt karója, a lyukas fenekű vödör a kút mellett, a tyúkpiszkos udvar sara, a nyikorgó tábla az almafa ágán » VIGYÁZAT MÉREGGEL PERM«, a kita­posott, repedt bőrű magas ci­pő, s a halott emlékű cipő­fűzőt helye*'--''" ’------ spár­g a. Visszafordult a völgytől. Néha, amikor időváltozás kö­zeledett és hasogatott a de­reka, kiállt a lejtő szélére — nem kellett messzire sétálnia, csak a kert aljáig: álldogált a támfal szélén, elnézett a távoli falu felé, és leste, aho­gyan vérző szelekben úszva a látóhatár mögé bukik a nap. Fölkaptatott a pár méter­nyi, sáros úton, a fehér mel- lényes macska közvetlenül a lába előtt szaladt. — Eső lesz, meglásd, Mirci: ülhetel benn a szobában ... A kútba eddig háromszor szakadt bele a vödör, öreg és ócska volt már a lánc, egy foszlott inget tépett csíkokra — még az uráé volt — s ab­ból font kötelet, hogy az új lánchoz erősítse. De elvásott az is: rosseb belé, van a hor­dóban esővíz, ha fölforralja, az is iható. Még fürödhetne is, ha volna miben. A zomán- cos lavórnak már csak az em­léke maradt. Illetve megvan a kacsos lábú állványa is, most kaptár gubbaszt rajta, ott áll fenn a kert tetején. Hanem a fával baj lesz. El­fogyott majd egy hónapja, azóta már a ganét is eltüzel­te, úgyhogy mostanában haj­nalonként kióvakodik a föld­re, és összenyalábol a tarlón hagyott kukoricaszárból. Nem tiltotta senki’ hogy vigye. Jó a kukoricaszár, szépen ropog. Csakhogy az idő elbánt vele: két hétig esett, és úgy elázott a szár odakinn, hogy két nap se száradt meg. Csak füstöl, mint a templomban szokás, és csípi a szemét. Csak ne volna ilyen isten­telen sár, elmenne a kiser­dőig, nincs tán négy kilomé­ter se innen, de hát ebben a tenger sárban hogyan hozzon fát Még elmenni se volna könnyű odáig. Talán mégsem lesz eső, csak jó erős szél, egy kis vihar, az majd megszárít­ja a földet. — Igaz, Mirci? Akkor jó világ volna. Befű- tenénk mindennap. Aztán főznénk a sok levest! Visszaballagott a völgy" szélére. — Te, Mirci ! Nean lesz mégsem eső ! Bor lond már a fejeim a vénség- töl, hogy lenne eső, amikor ilyen száraz szagú a szél! — Álldogált, és a falut nézte. Valamikor ők is odalenn lak­tak. Aztán az ura összekapott az emberekkel. otthagyta a tsz-t és kiköltöztek ide, a szőlőhegyre. Jobb volt itt ne­kik. Az ura mindig körülöt­te volt. többet veszekedtek ugyan, de hamar megbékíti­tek. Ügy élteik, mint a galam­bok, csak gyerek nem akart születni. De az ura nem ve­tette el magától, szerette így is, tökéletlenül. Mindig azt mondta, ha kedveskedett : »Te tökéletlen! Hát még gyereket sem tudsz szülni?« Szerette őt az ura. Meg aztán egyre job­ban hozott a szőlő. Adtak háztól is. adtak szerződésre, volt pénzük elég, az ura feléje sem nézett a szövetkezetnék. Később a filoxéra elvitt min­dent. Az urát is. A férfiember nem tudja elviselni a csapá­sokat. Mert attól kezdve ivott mértéktelenül, s a vége az lett, hogy belefulladt a folyóba. De hogy került oda? Máig sem érti. Utasy József Márciusra Lomhul a hó. Márciusra buborékokat fű a föld: kupolát a tücsöklukra, kupolát a tücsöklukra. Gyújtózsinór minden gyökér: rügy roppan, reped a göröngy, s fakad a fű, szakad a fény, fakad a fii, szakad a fényi Jött a párttitkár a tsz-tői, hogy eltemetik az urát Meg­köszönte. Jött a pap is: derék ember volt az István, elmon­daná a misét. Hát csak mond­ja. Olyan veszekedés lett be­lőle, alig sikerült az urát a földibe tenni. Nem akarták megérteni : szereti ő a rend­szert, az Istentől meg fél. Azóta egyedül gazdálkodik. Fényesre dagadt cipői alatt a sárga agyag. Cuppanva lé­pett ki belőle, amikor elindult fölfelé — egy kis magot kell vetni a tyúkoknak, főzni is kéne valamit, ma még nem evett. Elhagyta magát az utób­bi napokban. Csodálkozva vet­te észre, hogyan száll el az ereje napról napra. Tegnap már odáig jutott, hogy lefek­véskor a ruháját sem vetet­te le, abban aludt. Igaz, teg­nap hideg volt éjszaka. Az evésről már régebben el­feledkezett. Néha eszébe ju­tott és olyankor megrémült: ha nem eszik, éhen hal. Gyor­san főzött magának egy kis rántott leveskét. De azt soha nem tudta, meddig nem evett. Kitalálta, egy rovást tesz a konyha falára, ahányszor ebé­del. De attól sem lett okosabb: neon tudta kiolvasni belőle, hagyott-e ki közben egy-egy napot vagy sem. A Mirci az nem feledkezett meg az evésről. Hangosan nyávogott, és törleszkedctt hozzá. Jól van, Mirci, mondo­gatta, te eszembe juttatod a dolgomat; amíg te vigyázol rám, nem lehet baj. És a Mirci eddig még mindig szólt. De mi lesz, ha a Mirci is el­felejti? A barackfához ért. Az ura tette ki rá a táblát, amikor utoljára permetezett. Azóta ott van. Szerette ezt a fát, az urára emlékeztette. Mint egy levelet, úgy szokta olvasni: »VIGYÁZAT MÉREGGEL PERM.« Letörött a tábla sar­ka, de nem bánta, hiszen tud­ta fejből a szöveget. A betű­ket nézte, a kacskaringós. ei- kornyás V betűt az elején. Valahonnan vörös festéket szerzett az ura, azzal kente a des dead arabra az intelmet. Nézegette a táblát, pedig már nemigen láthatta, mert közben rásötétedett. Nem volt neki fényre sem szüksége már. Tulajdonképpen a szö­veg sem, meg a girlbe-gurba betűk sem voltak olyan fon­tosak számára, mint a kép. mely felidéződött benne; »Az ablaknál állt. tán éppen rántott csirkét készített krump- Msalátával ebédre, kinézett a napfényes kertre, és az urát bámulta. Ott állt a barackf« alatt, a táblát erősítette föl egy darab dróttal a fa ágára. Nyújtózkodott az ura, és az inge kicsúszott a fekete nad­rágjából, körülötte rendeseit a széliben — olyan volt, mint egy angyal. Egyszerre az ura észrevette, hogv nézi. elmoso­lyodott és mondott valamit. 0 nem értette ilyen messzirő1 de látta hogv az ura mosolyog mosolygott hát ő is, és visz- szaíb’Tlentett. Az ura nevetni kezdett, és megint mondott valamit, mintha beszé1 getűé­nek. ö is nevetni kezdett «§» megint biccentett.. Az ura erre még jobban nevetett — ilyen­kor a szeme annvfra összeszű­kült, hogy csak két vízszintes vonalnak látszott —, s egészen lassan, tagolva mondott vala­mit. Jól kitátotta a száját, úgy artikulált, hogy megértse. Mec is értette, és elpirult ott a kanyhaablakban. Zavarába- történt — hiszen nem tette volna soha —, de ismét igent biccentett. Akkor az ura el­dobta a táblát, és berohant hozzá... A Mirci cica fötnvávogott. Hosszú bajuszkáját idegesen rángatta, fehér mellénye vi­lágított a sötétben, de hiába, senki nem vette észre. Keser­ves, rekedt hangján ismét el­nyávogta magát, s aztán, hogy nem kapott választ, puha moz­dulattal főllendült a vetetten ágyra, karikára gömbölyödött, és türelmesen várakozott. Két szeme mint két zöld csillag világított a néma szobában. A három templomtorony, a didergő házak az ólomszínű lejtőkön, a fakó kövesút, a villám sújtotta barackfa a kert előtt, a felszakadozó fel­hők, az erősödő éjszakai szél. a csorba bögre lepattogzott zománca, a mályva korhadt karója, a lyukas fenekű vödör a kút mellett, a tyúkpiszkos udvar sara, a nyikorgó tábla az almaía ágán »VIGYÁZAT MÉREGGEL PERM.«, a kita­posott, repedt bőrű magas ci­pő, s a halott emlékű cipőfű­zőt helyettesítő koszos spárga. Bcncsik András Kassák (Bortnyik Sándor linómetszete 1918-ból) Ha élne, most lenne 90 éves Kassák Lajos, a modern magyar irodalom és művészet egyik legnagyobb hatású alakja, akinek méreteiben is lenyűgöző az életműve. Pá­lyájának kezdete gorkiji volt, és hasonló a folytatása is. Cselekvő és szenvedő részese lett a századelő magyar mun­kásmozgalmának. Érsekújvártól Győrön át Budapestig ve­tődve, dolgozva és munka nélkül, sztrájkolva, sztrájkokat szervezve, szakszervezeti egyletekben nevelődve, külváro­sokban nyomorogva s Európa országútjain érlelődött költő­vé: a szenvelgő munkásverseken és a sápatag polgári lírán túllépő avantgárdtól ihletett költeményeiben a magára esz­mélő, a világ tudatos megváltoztatását igénylő erők énekét szólaltatta meg. Irodalomszervező, műhelyteremtő munkája A Tett című folyóirat létrehozásával (1915) kezdődött. Pá­lyája a forradalom kibontakozásával ívelt föl, 1919-ben az Írói Direktórium tagja volt. Bécsi emigrációja idején, majd később itthon — a Munka című folyóiratban — a baloldali irodalomnak teremtett fórumot. Kassák életútja nemcsak írói, hanem emberi példa is. Konok volt, hajlíthatatlan, s megalkuvást nem ismerő — »kegyetlenül megformált ember«, ahogy egyik versében ír­ta. De a magyar történelem legnehezebb 80 évét élte át vi­lágháborúk, ellenforradalmak és forradalmak forgatagát — szakadatlan munkában, szakadatlan harcban. Több mint hat évtizedes írói, költői, képzőművészeti életművével nemzedé­kek művészetét formálta. S Kassák, az egykori lakatosinas, haláláig hú maradt fölnevelő közösségéhez: a munkásosz­tályhoz. Életműve egy emberibb korban, a szocialista tár­sadalomban önmagát mind teljesebben kibontakoztatni tu­dó és akaró, felszabadult ember mellett tesz hitet. Früstök után bejött a mes­ter, s egész nap bent maradt. Rezsővel, akivel tegnap a fúj­tató mellett dolgoztam, most a fúrógéphez mentünk. Nagy, rozoga faalkotmány volt ez a gép, néhány vastengellyel és két csámpásan járó vaskerék- keL — Hozzál magadnak vala­mi tüsköt, mert nem éred föl a kereket. Fúrni fogunk, és te fogod a kereket hajtani. Egy öreg fatönköt találtam az udvaron, a ker.ék alá ci­peltem, és felkapaszkodtam a kurblihoz. Eszembe jutottak a hetyke verklislegények, fütyül­ni szerettem volna, boldogan megforgattam a kereket. — Csak várj, várj! — mond­ta Rezső. — Nem megy az olyan könnyen, ahogyan te gondolod. — Suttogva beszélt, és nagy zajjal kínlódott ve­le, hogy a fúrót a gépbe be­fogja. A mester háttal nekünk, a padnál dolgozott Ez a gyerek a közvetlen előttem idekerült inas volt, eddig ő fújtatott, ő hajtotta a gépet, most kezdte az első ma­gasabb rendű munkát, ügyet­len és kínlódó volt Mikor készen lett. diadal­masan mondta: — Mehet Boldogan belekaptam a ke­rékbe. Mintha befagyott vol­na, meg sem mozdult. — No, no! Húzd meg! Egész testemmel nekifeszül­tem, lassan csikorogva meg­mozdult a kerék. Vagy félig megfordítottam, mikor egy­szerre nekilendült, a hajtó­nyél átcsapott a másik oldal­ra, kegyetlenül mellbe vágott, majdnem leszédültem a tőké­ről. Kassák Lajos Egy ember élete (Részlet a regényből) S aztán megint elakadt. Majd sokszor egymás után egészen könnyen forgott, hogy egyszerre megint leragadjon, s az egész testemet bolondul összerázta. Néhány perc múl­va fájt a fejem, karjaim és lábaim elgyöngültén remegtek. — Húzd meg! Húzd meg! — nógatott a másik hangosan, és szinte uralkodón a mester felé. Űjult erővel kezdtem. A kerék nagyszerűen for­gott egy ideig, aztán megint egyszerre borzalmas hirtelen­séggel elakadt. A lesrófolt vas­darab ropogott a fúró alatt, mintha szörnyű, csikorgó fo­gak mamák. És megint fordult a kerék, és megint elakadt. Erőlködtem, és láttam, hogy a másik gyerek kajánul mulat rajtam. — Mit nevetsz? — tört ki belőlem az elkeseredett láza­dás. — Neked jólesik az, hogy már kilóg a nyelvem! Hogy hallgassak el, csönd­ben belém lökött , A kerék megint megindult de alighogy kissé összeszedtem magam, kezdődött minden elöl­ről. Nem tudom, miért, de fi­gyelni kezdtem a másik gye­rek kezét, s most észrevettem, hogy az egész kínlódásomnak ó az oka. A gép tetején egy csavarral babrált állandóan, s ha fordított egyet a szerkeze­ten, akkor egyszerre megállt a kerék. Ordítani és visítani szeret­tem volna a dühtől, összeszo­rított fogakkal belerúgtam. A fatőke kibillent a másik | lábam alól, hangosan elvágód­tam. — Mi az ördögöt csináltok ott? — kiáltott felénk a mes­ter. — Leesett — felelte a má­sik —, olyan szelesen csinál mindent. — No jól van, csak ne be­szélj annyit! — mondta a mester szigorúan, és odajött közénk. — Csináld meg jól magadnak azt a tőkét, dél­után pedig csinálj magadnak egy rendes sámlit. Deszkát va- lami ócskát találsz majd a fészer alatt. Te is majd segíts neki! Aztán odaállt a géphez, s kezét föltette a veszedelmes csavarra. A kerék szép lassan, egyen­letesen forgott. Nem volt köny- nyű munka hajtani, de ígv legalább nem akarta minden pillanatban kiverni a fogaimat és összezúzni a mellemet. Egy lyukat fúrtunk, s aztán megint az inas került a gép­hez. — Láttad, hogyan fúrtunk? — kérdezte a mester. — így csináld, mert különben meg­raklak. Tudod, hogy ismerem a gazemiberkedéseteket ! Már elfelejtetted, hogy tegnap te voltál a keréknél. Ne legyetek olyanok egymáshoz, mint a vadak. Délben verítékes, tüzes áb- rázattai álltam oda a köszö­rűkőhöz. A mocskos vízben én is lemosakodtam. Már neg- éreztem, hogy nem azért dol­gozik az ember, hogy annak a piszkát napokon át minde­nüvé magával hordja. Egynapi élet az egyik vég­letből a másik végletbe dob­hat bennünket, s vannak, akik így összetörnek, s vannak, akik keményebbé, szívósabbá ütődnek. Hogy mi lesz holnap, nem érdekelt. Egész valómmal a mának éltem, tkifejlődni akaró erők dolgoztak bennem, s ha valami szembc-állt velem, afölött uralkodni akartam. Akik bántottak, azokra csak a kegyetlen pillanatokban ha­ragudtam, aztán megint együtt voltam velük, mert érdemes versenytársnak éreztem ma­gam közöttük. Dc-lben megkérdezte az anyám, hogv nem bánt-e a többi inas. — Nem — mondtam —. senki nem bántja ott a mási­kat. — Bizonyos, ha a bőröm lenyúzták volna, akkor sem panaszkodtam volna. Vállal­taim a sorsamat, hiszen én akartam így, és tudtam, csak erősen akarnom kell. akkor minden jól lesz. Sx. A.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom