Somogyi Néplap, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-10 / 34. szám
Könyvvásáron Életmentő katona „Julius Tsászártól fogva...” Megfigyeltem: volt, akinek remegett a keze, amikor kotorászni kezdett a könyvek között. Van olyan törzsvendég, aki szabadságot vesz ki a kaposvári antikváriumi napokra. és ott tanyázik a könyvesboltban reggeltől estig. Mások a nap különböző szakában berohannak és megnézik: változott-e valamit a kínálat, és sajnálkoznak, ha mondjuk egy két és fél ezer forint értékű ritkaság gazdára talált. Nem mintha el akarták volna vinni, de legalább más se vigye... Az első napot kíséri a legnagyobb érdeklődés. Az izgalom a második, harmadik napon csillapodik, ám még mindig érkezhet valami különösen értékes könyv az utolsó pillanatban. Jászai András, a soproni antikvár könyvesbolt vezetője sok vihart megért már ebben a szakmában, de a kaposvári antikvár könyvvásár első napjának délutánján még ő is izzadt. Mert ez nem egyszerű adás—vétel, becslés, számolás, itt közben informálni kéll az érdeklődőket, észrevenni az ismerősöket. Sok a törzsvendég. A vendéglátószakma képviselőjének félreteszik a régi szakács- könyveket. Könyvtára az Új idők című lap 1934-ben kiadott receptjeinek gyűjteményével gazdagodott. A megyei könyvtár" által kiválasztott példányok egy nagy kartondobozban várják, hogy elszállítsák őket. A könyvvásár első vevői a könyvtár munkatársai. Nyitás után egy órával már ott van az igazgatóhelyettes és a beszerző, hogy [ összegyűjtse azokat a példányokat amelyek valóban ritkaságok, és kultúrtörténeti 1 szempontból fontosak. — Elővételi joga van a könyvtárnak? — kérdeztük a könyvvásár vezetőjét. — Joga nincs. Mi azonban biztosítjuk, hogy a könyvtár, a levéltár, a múzeum, az oktatási igazgatóság kiválaszthassa, amire szüksége van. Élnek is ezzel a lehetőséggel. Természetesen vannak olyan ritkaságok amelyeket például az országos Széchenyi-könyvtár- nak kell átadnunk. Egyedül ennek az intézménynek van ilyen joga. — Volt már arra példa, hogy a könyvgyűjtő elvitt egy ritkaságot a könyvtár vagy a levéltár elől? — Igen. Nem is egyszer. Igaz. hogy nem itt, hanem a pesti aukción, ahol nagy ősz- szegekért kel el egy-egy ritkaság. Volt már példa rá, hogy az intézmény maradt alul a licitálásban a gyűjtővel szemben ... — Kaposváron nincs antikvárium. A régi könyvek kedvelői hátrányban vannak a pécsiekkel, a soproniakkal és a fővárosiakkal szemben? Azt hallottam, hogy a behozott könyvek egy részét nem teszik ki a polcokra, hanem ezekbe az antikváriumokba viszik. — Ez tévedés. Amit kapunk, kirakjuk a polcokra. Itt van például ez a ritkaság. Húsz perce hozták. Az első magyar nyelvű orvosi könyvek egyike. Dévai András fordította és alkalmazta magyar viszonyokra. 1500 forint az ára. — Kié volt? — Ezt nem szoktuk megmondani. Belepillantottunk a könyvbe. Vaskos, sárga lapokból álló kötet. A címe: Nap után forgó világ. Alcíme: Mindenféle nyavalya ellen való orvosság... Láttuk az első magyar— latin szótárt — a Francisco Pariz Papai-félét 1882-ből. Még ma is használatos. Oklevéltan, neveléstan 1868-ból, és egy nagy meglepetés: vékonyka kötet puha borítóval, 1877- ben adatta ki Jhatko György főgimnáziumi rendes tanár. A címe: Cigány nyelvtan. A megyei könyvtár gyűjteményét gazdagítja az értékes kötet. A Római imperátorok tüköré Julius Tsászártól II. József Tsászárig elsősorban numizmatikai táblákat tartalmaz. Pontos rajzokkal, leírásokkal mutatja be az uralkodók pénzeit. Kiadatott Pozsonyban és Kassán Länderer Mihály költségeivel 1778-ban... A értékes és kevésbé értékes könyvek gyorsan cserélnek gazdát. A vevők és eladni kívánók sűrűn váltják egymást. Van, aki többször is visszatér. Egy öregembert, aki újságpapírban hordja a köteteket, kedélyesen Károly bá- tyámoznak az antikváriusok. Csak hordja, válogatás nélkül... — Hál* istennek most már elfogy — mondja elmenőben. A vásárlók pedig ugrásra készen figyelik, mi kerül elő a papírokból... Simon Márta Aranylakodalomhan Arany lakodalmuk megünneplésére csak a legszűkebb „ rokonságot hívták meg a csurgói Füstösék. így hatvanan voltak.. Az aranylakodalmak- ról szóló újsághírek szokásos tartozéka: 14 gyerekük. 28 unokájuk, 13 dédunokájuk körében ... Kötelességtudóan följegyeztem, hogy egyik gyerekük ugyanezen a napon üli ezüstlakodalmát, hogy ugyancsak erre a napra várják a 14. dédunoka megszületését, azután letettem a tömböt. Lehetetlen volt mindenkivel megismerkednem. Vendéglátóim így mutatkoztak be: »Én, vagyok a hetedik vő. En meg a tizennegyedik leány«. »A legidősebb unoka vagyok ...« Férfiak, asszonyok, gyerekek. A hosszú házat betöltötte a zsibongó tömeg. Három nagy üstben főtt a húsleves. Nevettek, koccintottak, észre sem vették, amikor az ünnepeiteket félrehívtam az egyetlen csöndes kis szobába. — Szüléink bizony nemigen állhatták egymást — így az idős asszony. — Mindkét család szegény volt, és gazdagabb partira áhítozott. — 1927-ben volt a lakodalmuk. Kubikosként dolgoztam — fűzte a szót az öreg. Emlékmorzsákat söpörtek elém: a perpatvarok emlékét is. Békésen, barátságosan, ahogy aranylakodalom napján illik. Lassan beszállingóztak a gyerekek. — Apám, tudja-e, ki vagyok én? És én? Fogadjunk, nem tudná elsorolni ki kicsoda! Az öreg bizonytalankodva nézett körül, de azért belefogott. — Manci, Mariska, Irén, az meg ott a pesti Piroska ... Ne segítsetek! Közben X aláírású távirat érkezett. Mindenki gurult a nevetéstől. »Apa, ez csak egy titkos hódolója lehet...« Egy kislány furulyázott, társa tréfás rigmust mondott. Egy asszony marcipánbárányt hozott. »Apánk ilyen szelíd legyen !« Közben már húsznál is többen voltak a szobában. Jöttek beszélgetni. »Nekem is már négy gyermekem van, szépek, egészségesek. Nézze, ez itt az én férjem: munkásőr. Jó munkájáért Moszkvába is elküldték. Engem is magával vitt azután, mert bántotta, hogy én nem láttam azt a sok szépet.« »Én nem tudom, hányadik vő vagyok. Pesten dolgoztam a kertészeti egyetemen. Az én kislányom furulyáit. Negyedik éve jár zeneiskolába.«-Anyánk a gyerekszere tetet át tudta plántálni belénk. Élvezzük, hogy ilyen sokan vagyunk. Ez valami biztonságot ad.« »Most öregségünkre már a mama viseli a kalapot«. »Így van ez. A szüléinknek kenyérre sem mindig jutott Nekünk biztos kenyerünk, szép otthonunk és kocsink is van. Az unokák nemzedékében pedig már egyetemisták is lesznek.« »Láthatja, mindany- nyian elégedett emberek vagyunk. örülünk ennek az évfordulónak, mert együtt lehetünk.« A szoba tele volt játékokkal. — Ez az hobbym — magyarázta a néni. — Nézze csak, pici versenyautók. Két éve gyűjtöm. Ezt a kis utcát is én építettem, meg ezt a ki6 strandot. — Mikor volt a strandon? — Én soha nem voltam. Később valaki bizalmasan odasúgta. »Hiszen tudja, a második gyerekkor«. Az illető tévedett, mert ez csak az elmaradt első. Körös-körül játékok, fényképek, festmények. Egy nehéz, de boldog élet kincsei. Bíró Ferenc A nagyember vékonydon- gájú, aranykeretes szemüveget visel, és pattogó ritmusban beszél. Mondatait mindig egyes szám első személyben fogalmazza meg. Amikor a falujából — ahol »fontos« hivatalt töltött be — elköltözött, tavaszi zápor mosta az országutat. A teherautón — mely a bútorokat szállította — lyukas volt a ponyva. Látogatóba havas téli napon érkezett: a jegye gyorsvonat második osztályra szólt, de az állomáson az első osztály peronjáról szállt le. Végigment az utcán, mindenkinek kalaplengetéssel köszönt, és szóba elegyedett azzal is, akit csak látásból ismert. Diplomatatáskájában néhány újság volt egy pálinkásüveg és egy csomag papírzsebkendő kíséretében. Akivel szóba állt, azt is megtudhatta, hogy hívó levélre érkezett gondokat orvosolni, munkahelyi vitákat rendezni és viszontlátni a szépasszonyt, aki titokban még mindig róla álmodik. A hivatalban, ahova váratlanul kopogott be, kávéval kínálták, s míg az illatos feketét szürcsölte, a reprezentációs keret nagyságáról érdeklődött, azután konyakot kért. S mert jó volt a branCsak a kötelességemet teljesítettem! A füst már a cserepeken át is ömlött. Az épület előtt néhány tétovázó ember csoportosult. Látták,- hogy az épületben valami baj lehet, de cselekedni sdnkinek nem jutott eszébe. Akkor ment arra Nagy István honvéd, Ignéczi Imre alezredes nagyatádi egységének eltávozáson levő katonája. — Segítsenek... Húzzák fel, tartsák addig a redőnyt, amíg betörőim az ablakot...! A fiatal katona — noha nem tudta, hogy a lakásban kik vannak — azonnal arra gondolt : gyorsan, határozottan kell cselekedni. Csörrent az üvefg, s a katona néhány pillanat múlva már a sűrű füsttől elárasztott lakásban kutatott. Három apróság : a 7 éves Kiss Laci, az ugyancsak 7 éves Koltai Tímea és a 3 esztendős Koltai Attila az ablakon át menekült meg Nagy István segítségével. A múlt hónapban, január 8- án Kadarkúton történt az eset. Koltai József, Árpád u. 57. szám alatti lakásában felrobbant az olajkályha, s ennek következtében tűz keletkezett. A szülők távol voltak. A megyei tanácson tegnap délelőtt rendezett ünnepségen — ahol részt.vett Tóth István alezredes, a tűzrendészet megyei parancsnokhélyettese — dr. Kassai János, a végrehajtó bizottság titkára köszöntötte a bátor fiatalt. — Köszönöm szüleinek, parancsnokainak, hogy ilyen bátor, határozott, saját életét is kockáztató fiatalt neveltek, aki három gyermek életét mentette meg — mondotta, amikor Dr. Kassai János átadja a ki átnyújtotta az Életmentésért' Emlékérmet Nagy István honvédnek. A katonát az ünnepségre elkísérte az egység KISZ-bizottságának titkára, Laczi Károly főhadnagy is. — Büszkék vagyunk fiatal katonánkra. A most lezárult kiképzési időszak alapján kiérdemelte az élenjáró katona kitüntetést. Tavaly ősszel kérte egységénél a KISZ-be való felvételét. Az eltávozása alatt tanúsított bátor magatartásával, három gyermek életének megmentésével, s a kiképzésben elért eredményével kiérdemelte, hogy tagja lehessen az ifjúsági szövetségnek. Nagy István bevonulása előtt a Bárdudvarnoki Állami Gazdaságban dolgozott traktorosként. Leszerelése után is « munkáját kívánja folytatni. — Nem félt bemenni a füsttől elárasztott lakásba? — Nem, arra gondoltam, esetleg emberek vannak ott, akik segítségre szorulnak. Nem cselekedtem különösebbet, csak a kötelességemet teljesítettem, amit bárki más is megtett volna! Többet tett ennél! A szülők és azok a kadarkútiak, akik látták a fiatal katona gyors, határozott föllépését, végtelen elismeréssel így vélekedtek: »Ilyenek a mi katonáink... !« Sz. L. A Szombathelyi Szimfonikusok vendégjátéka Választékos ízlés, tömör hangzás Nem kis érdeklődéssel vártuk hétfőn este annak a zenekarnak a kaposvári vendégjátékát, amely mind hangversenyeivel, mind a szombathelyi Izisz-szelntélyben és a fertőrá- kosi barlangszínházban tartott operaelőadásokon országos hírnevet szerzett magának. Kíváncsiságunkat tovább csigáz- ta a választékos, igényes mű- sorösszeállítás, s a versenyműveket előadó kitűnő művészek neve. Nem számíthattunk tehát csalódásra — és nem is csalódtunk. Olyan élményben volt részünk, amelyre sokáig emlékezni fogunk.' À vendégmuzsibusok számára az első »buktatót« Beethoven: 111. Leonóra-nyitánya jelenthette volna. Olyan sokat játszott »sikerszám« ez, amelyet nagyon jól kell előadni ahhoz, hogy \ a közönség elfogadja. Világos, fülbemászó dallamai miatt könnyűnek tűnhet ugyan, ám a fokozások, a hangulatváltások alaposan megnehezítik a zenészek dolgát. Nos, mindezek ellenére szőr- szállhasogatás lenne hibákat keresni a vendég zenekar produkciójában. Petró János karmester olyan eréllyel, hozzáértéssel, s ami a leglényegesebb: kidolgozott egyéni elképzelésekkel tartotta kézben együttesét, hogy a siker nem is lehetett kétséges. Minden mozdulata a dallamvonalak kibontakoztatására, a tömör hangzás »kikeverésére« irányul. Ez a partitúra iránti végtelen alázat volt jellemző Mozart Bsz-dúr kürtvörsenyének zenekari kíséretére is. A szólót Friedrich Ádám játszotta. Magas rendű művészettel adta elő a hallatlanul nehéz, sok futammal díszített versenyművet, különösen annak első két tételét. És vándoroltunk tovább az időben, a késői romantikáig. Goldmark Károly érzelem gazdag hegedűversenyé — Kocsis Albert előadásában — sokakra nyilván a fölfedezés örömével hatott, hiszen méltánytalanul keveset játsszák. Formai bravúrokra — eltekintve az utolsó tétel kádenciájától — talán kevésbé csábít, mint Mendelssohn vagy Csajkovszkij versenyművel, de a művész! érettség, az átgondoltság, az érzelmi telítettség — alapfeltétele a jó előadásnak. Mindezt hibátlanul megkarotuk. A hangverseny a »stílusfolytonosság« jegyében végződött Richard Strauss:- Till Eulenspiegel vidám csínyjei című szimfonikus költeményével. Itt azután volt minden! Harsány vásári ricsajozás és szerelmi vallomás a hangszerelés összes rafinériájának kibontásával, hátborzongató akasztás félelmetesen dörgő moll-b an szátokkal. elsiratás méla-búsan, meghatottam L. A. A nagyember dy, megígérte a hivatalvezetőnek: alkalomadtán módját ejti, hogy — rendelet ide, rendelet oda — megemeltesse a személyi reprezentációra fordítható összeget. Azután fogta az üveget, és még töltött — magának. — Hogyan éltek? — kérdezte, és fölemelte a poharat. Azután választ sem várva önmagáról beszélt: — Jó botot csináltam, mert tudod, az osztályomon csupa tehetséges ember dolgozik, s rám, a főnökre mindenki hallgat. Nálam, kérlek szépen, nincs mellébeszélés: két mondat, és eligazítom az embereimet. A múltkor cseng a telefon és képzeld: a miniszterhelyettes jelentkezik. Nem a titkárnője hívott, hanem ö személyesen: a tanácsomat. kérte. Megmondtam neki, hogy »nézd, öregem, az én barátságomnak ára van: ha kérek majd néhány milliót a falumnak, ne legyen ám gazdaságossági számítás meg miegymás. Kell nekik a pénz, hogy fejlődjenek«. Azt felelte: »Számodra, öregem, mindig van néhány millió a tartalékban, * ezért nem kérek mást mint . a tanácsaidat.« Ebben maradtunk. A beszélgetés előadássá vált, s amikor a nagyember végre elhallgatott, vendéglátója elnyomott egy ásítást. Később, hogy megszabaduljon tőle, javasolta: látogassa meg volt kollégáit. — Ha lesz rá időm — mondta a nagyembert — Sok tárgyalnivalóm van még, hozzád is csak a régi barátságra tekintettel ugrottam be néhány percre. A vendéglátó lopva az órájára nézett: a monológ másfél órája tartott már. Hirtelen megpróbálta számba venni, hogy mit végezhetett volna el ez alatt a másfél óra alatt. Azután felállt. A vendég — végre — búcsúzott, elment, ^ ezért hálából nem mondta meg a vendéglátó, hogy tudja: nem ő az osztályvezető a központban. A nagyember pedig — sok munkáját végezni — beült a presszóba, rendelt egy kávét, megdicsérte a felszolgáló frizuráját, megállapította — természetesen hangosan —, hogy most is nagyon csinos, és kiselőadást tartott neki a »fővárosi színvonalról«. Azután telefont keresett; az üzletvezetőt kérte meg, hogy »néhány bizalmas hívást lebonyolíthasson«. Amikor bement az irodába, látta, hogy üres a nyilvános telefonfülke. Csak egy telefonja volt, »régi« munkatársát hívta fel. Ezt mondta: — Nem, nem tudok felugrani, de van egy javaslatom: két tárgyalásom között kapjunk be egy ebédet az étteremben... Hogy te bent ebédelsz? ... Akkor is ugorj át, amíg eszem, legalább traccsolunk egy kicsit. Az ebédnél találkoztak. A »régi« munkatárs egy jaffát ivott, a nagyember menüt evett. Az ebéd végén hirtelen dolga akadt, de a pincér csak nem jött. A nagyember a fizetést a »régi« munkatársára bízta és elviharzott. Volt, aki látta, amikor felszállt — a második »tárgyalás« helyett — a délutáni vonatra. Az állomáson senki sem búcsúztatta. Dr. Kercza Imre
