Somogyi Néplap, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-27 / 49. szám

' Noplójegyzet

ÓNOS IDŐ

Devecseri Gábor emlékére

Micsoda szenzáció lenne ma, ha valamelyik irodalmi lap szerkesztőségébe betoppanna egy alig tizenöt éves fiatalember és fölmutatná jegyzet füzetét, amelyben tartalmilag'-érzelmileg felnőttesen gazdag, formailag kifogástalan versek sorakoznak! Nos. ilyet produkál a magyar irodalmi élet 1932-ben: Devecseri Gábor kápráztatott el olyan mestereket, mint Babits, Kosztolányi, Karinthy Frigyes.

Devecserit azonban nem

kápráztatta el a siker. Babits Nyugatjában, József Attila Szép Szójában rendre megjelentek költeményei, amelyek a két világháború közötti magyar valóság megismerésével egvre oldottabbá, a társadalmi problémák iránt egvre érzékenyebbé váltak. Később a felszabadult nép ország'építő' lendülete a közéleti líra motívumával gazdagította költészetét. És miközben nagyszerű költővé érett, valóságos iskoláiát teremtette meg az antik irodalom műfordításának: a klasszikus hagyományt sikeresen ötvözte eevbe a modem érzéseket kifeiező magyar költői nyelvvel.

Ma volna fiO éves — és

már hat éve halott. Értékes művek sorát hagyta ránk. Mert páratlanul sokat dolgozott, mintha csak megérezte volna, hogv évei számát szüle marokkal méri az élet.

Devecseri Gábor

Mikrokozmosz

Kezébe adták a világot.

Nem kérte.

De tartotta, mert ott volt a kezében,

mert vállán súlyosult, mert nyakát szorongatta,

izmait

megfeszíteni kényszerítette. Tartotta tágas tereit, villogó lidérces mocsarait is, a kérdések kétségbeejtő, gyökérágas és ág-gyökeres erdejét,

s a felhőkarcolók beton- s vaserdejét, s a lelkek lélegző épületeit, vágyak szivárvány-folyosóit, indulatok igáját, s a madárszárnyú szeretetet, mely mindig lehetetlen helyeken verne fészket, de amíg el nem hessentik akaratlan

vagy készakarva, ver is és ottmarad.

Tartotta a földet, úgy tartotta, mint Atlasz az eget.

A föld volt nehezebb.

A

z emlékmű eltűnt. A szavalatok, beszédek köddé váltak, odafenn foszladoznak a csupasz ágakon. Valószínű, álmodtam az egészet. De hát ez mégis lehetetlen! Az imént virágillatot éreztem és nedves-zölden ragyogott a vízpart. Most meg itt van ez a pocsolyás országút szürke árokkal, megöszült fákkal szegélyezve.

Szekérzörgés. Bakancscsattogás. »Az anyátok istenit!« A felhők között Pannonhalma kupolája.

»Hajtson, papa!«

»Rossz gebék ezek, vitéz úr.«

»Azért csak csördítsen a nyakuk közé!«

»őrmester úr, így sohasem érünk Magyaróvárra.«

Köd hullámzik a rideg szántókon, élőlény sehol. Micsoda ősz! Micsoda táj ez! Még a kányák is kipusztultak errefelé? Az út két oldalán lassan elmosódnak az árkok barna sávjai. Belemosódnak a szántókról áradó szürkeségbe, aztán az országút zavaros pocsolyaszemei is eltűnnek a ködben. Csak a lovak feje látszik. Mint egy régi történelmi képen Lajos király lováé a Csele patakban. (Krétapor, számológép, papírzize- gés, tízórais csomag. A hetes kinyitja az ablakot, senki sem maradhat a teremben. Csak a Csele patak és Lajos király. A lófej az égre röhög.)

A' férfi ruhája a köd színénél egy árnyalattal sötétebb. A homlokán véres csík, mintha piros zsinórral volna átkötve a koponyája.

»Miklós, mi bajod?«

Az aggodalmas hang egy pillanatig a szekér fölött lebeg, aztán meredt szárnyakkal zuhan az útra. Belepi a köd.

»Őrmester úr, sohasem érünk Magyaróvárra !«

A katonák övig látszanak, derekuknál örvénylik a köd.

»Vigyázzatok — mondom —, most még jókor van. Vigyázzatok, katonák!«

S

enki sem fordul felém. Sem a lovak, sem a kocsisok, sem a foglyok, sem a katonák. Hallanak ezek egyáltalán?!

»őrmester úr, magának errefelé van a faluja. Őrülne az asszony, ha benézne hozzá. Jó, meleg vízben megmosakodhatna, megenné az ünnepi vacsorát, meginná az ünnepi bort, aztán be az ágyba. A jó puha dunyha alá, a jó puha asszonnyal.«

»Kuss! Szökésre biztatsz, barom?! Holnap hajnalban Magyaróváron kell lennünk az egész bandával! Ez a parancs !« »Ezekkel holnapután sem leszünk Magyaróváron.« Önos eső esik.

»Ez a rohadt idő.«

»Meleg víz, tea, szalonna, asszony.«

»Melyik a faluja, őrmester úr?«

A kocsisok morognak. Attól tartanak, nekik is el kell

menniük Magyaróvárra. Féltik a lovaikat, az idejüket.

»Pofa be, papa! Maga két nap múlva otthon lesz, mi meg az isten tudja, hol leszünk két nap múlva.«

A férfi, aki a szekér végében ül, egykedvűen néz maga elé. A lábát mintha szögekkel verték volna tele, de most már nem érez fájdalmat. Fölemeli a kezét. Nézi.

»Miklós, mi bajod?«

Az aggodalmas hang egy pillanatig a szekér fölött lebeg, aztán meredt szárnyakkal zuhan az útra. Belepi a köd.

»Egy nagy dézsa meleg víz. Az kellene. Kiáztatnánk magunkból ezt az időt.«

»Messze van az én tűzhelyem, őrmester úr, Szeged környékén. Tanyán. Arrafelé már oroszok vannak, és az a hír járja, kegyetlenkednek a mieinkkel.«

»Mi meg szekéren vitetjük ezeket a koszosokat... Hé. az anyát k szentségit, meddig bajlódjunk még veletek?!«

A

z isten szerelmére, katonák — szólok közbe, szeretnék higgadtan, okosan beszélni —, még semmi sincs veszve, még minden jóra fordulhat. A költő ott ül a szekéren. Él! A zsebében versek. Az isten szereimére! Szedjétek össze magatokat, gondoljatok az otthoni gyalogösvényekre, a tavaszi sárga libákra, anyátok vasárnapi fejkendőjére, a lakodalmas menetekre, a porból fölszedett perecre, kalácsra! A penész- szagú iskolára gondoljatok, a Csele patakos képre...

»Ki pofázik itt?! őrmester úr, valaki azt mondta, hogy a lakodalmasok kalácsot dobálnak.«

A szekereken mozdulatlanok a foglyok. A pillájuk sem mozdul. Mint a halottak. Szoros testi közelségben, de egymástól igen-igen távol.

Dühbe jövök. Nekirontok az őrmesternek, leütöm a sapkáját, belemarkolok a hajába.

»Barom! Nem érted?! Van még néhány órád, hogy magadba szállj, és meggátold a jóvátehetetlent. Próbáld meg! Gyerünk! Mert ha ma nem is. de egyszer hazamégy a faludba. Kiáztatod magadból ezt a novembert, megiszod a teát, megeszed a szalonnát, és gyereket csinálsz az asszonynak. Földed lesz. Házad. Jómódú leszel. A gyerekeket gimnáziumba járatod és bikákat hizlalsz, hogy városi lakása, autója legyen. És egyszer majd a gyerek a diáktársával egy költőről beszélget, és te a szomszéd szobában hallgatod. Vagy szavalni fog a gyerek langyos ünnepélyen, s te pocakos elégedettséggel fülelsz. Egyszer- csak tuskó fejedben valami derengeni kezd. ... Ez az út, ez a köd, ezek a rideg szántóföldek az árkok mentén ... És akkor, őrmester, te azt is bánni fogod, hogy a világra jöttél. De most még van néhány órád. Embereid meg magad, tégy valamit. Ha mást nem, öld meg magad! Ott a pisztolyod. Gyerünk ! fegyver csövét a halántékhoz. Tűz!

»Megvadult a szél...«

»Rohadt idő.«

»Meleg víz, tea, asszony.«

»Kuss !«

Széles, macskaköves út. Házak, vacogó kertek. Győr.

A szekerek lefordulnak a főútról, s megállunk a kórház előtt.

»Ügy, úgy, őrmester, még semmi sincs veszve...«

Sárga falak, tejfehér ablakok, kopasz harsak.

»Nincs hely... Nem fogadják be ezeket a rohadta- kat...«

A szekerek megindulnak, s egy idő után megállnak. Kórháznak átalakított iskola. Talán itt is megvan a kép a Csele patakkal.

»Itt se kellenek... Azt a keserves ...«

Szólok:

»őrmester, vigyázz...«

»Sohasem érünk Magyaróvárra ...«

»Még ránk fogják, szökni akartunk...«

»Felkoncolnak...«

»Mi legyen, őrmester úr?«

Rábca-híd. Tocsogós ártér, foszladozó akácos.

Az ég fásult. Nem dördül, mint a bibliai ég a koponyák hegye fölött. Nem támad ítéletidő, baljós jel. Nem szalad össze a nép, és senki sem mondja: »bizony, Isten fia volt. . .« Csak a jó öreg fűzek gyászmenete sötétlik a folyóparton.

A

kocsmáros arca hamuszínű. Élelmet, bort szolgál fel a katonáknak, majd megtisztítja a ragacsos földtől a szerszámokat. »Egészségükre !«

»Sokáig éljen, őrmester úr!« »Most mit keseregsz?! Hiszen tudtad előre ... Harminc éve tudod, hogy mi történt, hogy nem történhetett másként. Mire való a sorsot tetemre hívni... Emlékezz: Csokonai mentéjébe is belekapaszkodtál, hogy ne menjen el arra a temetésre . .. Petőfit meg arra akartad rábírni, hogy legalább lovat szerezzen magának, mielőtt Segesvárra indul... Mire való ez?«

Milyen idegen a táj. Mintha nem is itt születtem volna.

Az üres szekér mellett egy férfi üldögél. Könyöke a térdén, fél arca a tenyerében. Viharkabátjának gallérja mögül bimbós szegfű nő ki, s lassan, puhán kibontja szirmait.

Szapudi András

John Steinbeck

Csatangolások Charleyval

Számomra ez a nap

többet jelentett, mint a többi. össze sem lehet hasonlítani más napokkal; egyszerűen nincs összehasonlítási alap. Előző éjszaka keveset aludtam, így hát tudtam, hogy itt kell maradnom. Kimerült voltam, de néha a fáradtság is élénkíti, ösztönzi az embert. Arra kényszerített. hogy töltsem meg üzemanyagtartályomat. és rám parancsolt, hogv megállítsak és fölvegyek egy négert, aki fáradt léptekkel bandukolt a betonút mellett húzódó fűcsíkon. Csak habozva fogadta el aiárüatomat. és csak azért tett eleget kérésemnek, mert nem tudott ellenállni. A mezőgazdasági munkásak titött- kopott ruhája volt rajta és egy ősrégi ouplinkabát. amelyet az idő és használat tükörsimára fényesített. Arca kávészínű volt. és milliónyi apró ránc szántotta összevissza. Alsó szemhéja olyan vörös, mint egy vérebé. Bütykös, kiszáradt cseresznyeághoz hasonlatos kezét ölébe rejtette, s úgv látszott, mintha egész testével be akarna süllyedni az ülésbe és a lehető legkisebbre összezsugorodni.

Nem nézett rám. Mintha semmire sem nézett volna. De aztán mégis csak meg- KíáUlt;

— Harap a kutya, kapitány úr?

— Nem. Nagyon barátságos.

Hosszú szünet után megkérdeztem :

— Hogy megy a sora?

— Jól, nagyon jól, kapitány úr.

— Mi a véleménye mindarról, ami itt mostanában történik?

Nem válaszolt. En

folytatom :

— Az iskoláról beszélek és

az ülősztrájkról.

.— Semmit sem tudok ezekről a dolgokról, kapitány úr.

— Farmon dolgozik?

— Gyapotszedő vagyok, uram.

— Meg lehet belőle élni?

— Egészen jól megy a sorom. kapitány úr.

Hallgatagon hajtottunk fölfelé a folyó mentén. A trópusi fű meg a fák kiszáradtak, és a kegyetlen északi fagy siralmasan megtépázta őket. F.gy Ids idő múlva megszólaltam. Sokkal inkább magamnak mondtam, műit úélttJ

— Végül is, miért bízna maga bennem? A kérdés csapda, és a felelet az egyik lába benne.

Eszembe jutott egv jelenet — New Yorkban történt —, és éppen el akartam neki mesélni, de amikor észrevettem szemem sarkából, hogy egész messze húzódott tőlem és az ajtóhoz simult, letettem szándékomról. De az emlék nagyon élő volt.

Egy kis manhattani téglaházban laktam, és mivel akkoriban épp fizetőképes voltam, fölfogadtam egy négert, Az utca túlsó oldalán, a sarkon volt egy bár. Egy téli estén, járdánkat jég borította, éppen az ablaknál álltaim, és kifelé bámultam, mikor ész- revettem, hogy a bárból egy részeg nő támolyog kifele, Az asszony megcsúszott a jégen, és elesett. Megpróbált föltápászkodni. de megint lehuppan,t a jégre, és ott maradt fekve, miközben részegen jajgatott. Éppen abban a pillanatban fordult be a sarkon a nálam dolgozó néger. Látta az asszonyt, és gyorsan, álmon!, a másik Udair*. A.

lehető legnagyobb ívben elkerülte.

Amikor megérkezett, ezt mondtam :

— Láttam, meglógott. Miért nem segített annak az asz- szonynak?

— Nézze uram, a nő részeg volt, én meg néger vagyok. Ha hozzányúlok, megeshet. elkezd sikoltozni, hogv megerőszakoltam, tömeg vesz körül, és akkor ki fog nekem hinni...

— Gyorsan átgondolta az egészet, ha ilyen hamar meglógott,

— Ö nem, uram — mondta. — Régóta gyakorló néger vagyok én már.

✓

Es itt, a kocsiban, bolond fejjel, megpróbáltam szétrombolni egy élet tapasztalatát.

— Nem kérdezek magától többet — mondtam.

De a néger nyugtalanul f észkelőd öt t:

— Tegyen le itt, legyen szíves, kapitány úr. Itt lakom a közelben.

Kiengedtem a kocsiból, és a visszapillantó-tükörből

láttam, hogy tovább vonszolta magát az útszélen. Nem lakott a közelben, de a gyaloglás biztonságosabb volt, mint a velem való utazás.

BaUkM liUia iutdiUM

Kert- és folyó-variáeiók

Illusztrációk Takáts Gyula verséhez

A Kortárs februári számiban jelent meg Takáts Gyula József Attila-díjas költő Kert és folyó-variáeiók című verse. Néhány napja Gyimesi Júlia grafikusművésztől e három, finom vonalú rajzot kaptuk egy levél kíséretében. A fiatal alkotó is megyénk szülötte, es Takáts Gyula verse — mint írja — régi emlékeit ébresztette föl; s e néhány rajzzal is tiszteletét szeretné kifejezni a Kaposváron élő költő iránt.