Somogyi Néplap, 1977. február (33. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-23 / 45. szám

/ fi béke és szocializmus őrhelyén Veszíeségsorozat után ■ több százezres nyereség À Szovjetunió és a szocia­lista országok következetes és konstruktív politikájának eredményeként az összes bé­keszerető és reálisan gondol­kodó erő támogatásával je­lentősen megjavult a politi­kai légkör Európában és vi­lágszerte. A szovjet emberek azonban nagyon jól tudják,• hogy a tartós béke és a népek biz­tonsága elérése érdekében még sokat kell fáradozniuk. Bármilyen forradalom — mu­tatott rá Benin — csak akkor ér valamit, ha meg tudja magát védeni. . A szovjet népnek a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelme nagymértékben be­folyásolta a világtörténelem egész további alakulását. Az imperializmus legreakciósabb erőire mért döntő vereség a szocialista forradalom győ­zelmének kedvező feltételét teremtette meg Európa és Ázsia több országában. A szovjet fegyveres erők a Szovjetunió renkívül jelen­tős gazdasági, tudományos és műszaki erősödése, a dolgo­zók anyagi és kulturális élet- színvonalának emelkedése közepette fejlődnek. A Szov­jetunió mai gazdasági poten­ciálját szinte hasonlítani sem lehet ahhoz az anyagi bázis­hoz, amelyről a Nagy Hon­védő Háborút kezdték. A Szovjetunió ipari termelésé­nek volumene a háború előt­tinek ma több mint 14-sze- rese. A szovjet nép hősi erő­feszítése révén az országban felépült a fejlett szocialista társadalom, a szovjet nép a kommunizmus építésén ' mun­kálkodik. A szovjet harcosok pedig emlékezetükben tartják a párt lUtasítását: meg kell védeni mindazt, amit a nép hozott létre. A szocialista országok test­véri összeforrottsága és in­ternacionalista politikája ki­fejezésre jut a Varsói Szer­ződés Szervezetében, mely a szuverén szocialista államok önkéntes védelmi szövetsége. A szovjet nép gazdaságfej­lesztési sikerei, az élenjáró szovjet tudomány és techni­ka nagyszerű vívmányai le­hetővé tették, hogy létrejöj­jenek olyan kolosszális erejű új harci eszközök, amelyek rövid idő alatt és hatalmas területeken tudják megoldani a harci feladatokat. A szov­jet fegyveres erők ellátása nukleáris fegyverekkel, kü­lönböző osztályú rakétákkal, rakétatechnikával és rádió­elektronikus berendezések­kel jelentősen fokozta a szá­razföldi csapatok, a légierő és a flotta ütőerejét és moz­gékonyságát. A szárazföldi erők nagyfo­kú gépesítése és a legmo­dernebb fegyverzettel való el­látása lehetővé teszi e fegy­vernem nagy ütő- és tűzere- jét, mozgékonyságát, gyorsa­ságát, valamint azt, hogy egy modern háborúban a felada­tok széles körének megoldá­sára legyen képes. Minőségi­leg újjáalakultak a légvédel­mi csapatok. Lényegesen növekedtek a haditengeré­szeti légierők lehetőségei. Hatalmas erőt képvisel a ha­ditengerészeti flotta. A Szovjetunió Kommunis­ta Pártja, számolva a világ- t politika alakulásának bonyo­lult és ellentmondásos jelle­gével, az imperializmus ag­resszív lényegével, továbbra is a Szovjetunió védelmének és a szovjet fegyveres erők harci erejének szilárdítására fordítja figyelmét. A szovjet harcosok pedig szüntelen ké­szenlétben állnak, szeretett hazájuk védelmében. A Szovjetunió Vörös Had­serege születése napján őszinte internacionalizmus­tól áthatva üdvözöljük a I szovjet fegyveres erők egész személyi állományát. I Néhány évvel ezelőtti újsá­gokat lapozgatva olvashatunk a Háromfai Sertéskombinát­ról. Meglehetősen sötét szín­ben tüntették föl ezek az írá­sok ezt a létesítményt — s nem ok nélkül. Mert hogyan lehetett volna 1973-ban di­csérni például azt, hogy a szo­pósmalacok 22,7 százaléka el­hullott, a telepi elhullás ará­nya pedig 21,2 százalékos volt? Alacsony volt a fíalási átlag, de azt sem lehetett a kirakatba tenni, hogy egy- egy koca után mindössze nyolc hízót értékesítettek a telepről. Abban az évben a mérleg szerip.fi veszteség meghaladta a 2,4 millió fo­rintot! A következő esztendő hrár javulást mutatott, de a veszteség még mindig több volt félmillió forintnál. Az ország első szaktelepei­nek egyikeként hozták létre a gazdaságok közös vállalko­zásként ezt a kombinátot. Ke­vés tapasztalat volt a társulók birtokában, következésképp — az imént említett adatok tanúsítják — súlyos tandíjat kellett fizetniük a kezdeti években. Emellett a telepet fenntartó gazdaságok sem rendelkeztek mindig anyagi eszközökkel, amelyekkel sike­resen leküzdhették volna a gondokat. Így történhetett, hogy veszteséget veszteség kö­vetett — közben azonban igyekeztek változtatni a ter­melési körülményeken. A te­lepen megvalósított rekonst­rukció, a további eredményes működéshez szükséges alapok fokozatos megteremtése, a te­nyésztési és hízlalási munkák­nál a szakmai fegyelem, a lé­tesítményekben az állategész­ségügyi előírások következetes megtartása — mindez együtt­véve vezetett oda, hogy az 1975-ös évet már több mint egymillió forintos nyereséggel zárhatta a kombinát. Kijutottak a kátyúból, biz­tos alapokról indulhattak a múlt évben. Erre építették gazdálkodásukat, gyarapít- hatták javaikat olyannyira, hogy december 31-re a tiszta vagyonuk már megközelítette a 22,3 millió forintot A kom­binát összes költsége több mint 1,8 millió forinttal elma- I radt attól, amire számítottak. Miért szólunk most minder­ről? Az indoklás legfőbb ré­szét írásunk bevezetője tartal­mazza : a veszteségsorozat után jutott el a Háromfai Sertéskombinát odáig, hogy termelése .most már nemcsak a fenntartó termelőszövetke­zeteket nyugtatja meg, hanem azokat is, akik a telepről ki­került árura számítanak. Nem egészen 23 milliós bevételhez jutott tavaly a kombinát, eb­ből 21,4 milliót állatértékesí­tésből kapott. Csupán az ál­lami vágóhidakra küldött hí­zók több mint 20,2 milliót hoztak a kombinátnak. A háromfai ’»»sertésgyár« igazgató tanácsa ma tartja zárszámadó ülését. A mérleg 710 ezer forintos nyereséget mutat. Értékelni ezt az ered­ményt azok tudják igazán, akik ugyanitt átélték a vesz­teséges éveket is. S miközben a telepiek a sikereken mun­kálkodtak, gondoltak Nagy­atád húsellátására is: szükség szerint szállítottak a városnak hízott sertéseket. Es segítet­ték Nagyatád, Háromfa, Ta- rany, Bakháza, Rinyaújnép háztáji sertéstenyésztőit is az­zal, hogy vemhes kocasüldőket adtak ki a gazdaságokba, méghozzá a tsz-tagoknak és a kombinát dolgozóinak kedvez­ményes áron. Nyereséges mérleg került tehát a sertéskombinát mai igazgató tanácsi ülése elé. Hogy jó úton járnak, azt az 1975-ös év után a tavalyi is bizonyította, s ezen frdemes — most már nagyobb léptek­kel — tovább haladni, jj p Igények és szerepkörök 1957-ben — húsz éve — ké­szült el a balatoni regionális terv. Ez a tó menti települé­seket több csoportra osztja. Siófok, Fonyód, Balatonlelle és részben Zamárdi tartozik a nagy tömegek üdültetésére alkalmas települések közé. Hévízt, Balatonfüredet. Keszt­helyt és Balatonföldvárt a külföldi idegenforgalom befo­gadására megfelelő helyek közé sorolták. A tervben sze­repeltek még a sok kiránduló fogadására alkalmas és egy­szerű üdülő jellegű települé­sek. Már ekkor nagyjából vilá­gos volt, hogy ez a kategori­zálás nem fejezi ki hűen a balatoni települések idegen­forgalmi és , üdülési szerepét. S ahogy az évek múltak és mind több ember kereste föl a Balatont szórakozni, pihen­ni. ez az ellentmondás egyre erőteljesebbé vált. 1963-ban elkészült Magyarország tele­püléshálózatának fejlesztési terve, de ebben sem foglal­koztak szerepkörüknek meg­felelően a balatoni városok­kal, községekkel. Ezt a tervet 1971-ben korszerűsítették, a balatoni települések különle­ges »státusát« azonban ebben sem rögzítették. Miért kellene különleges­nek tekinteni a balatoni tele­püléseket az ország egyéb községeivel, városaival szem­ben ? Azért, mert a nyári em­bertömeg, a szolgáltatások iránti igény, az igénybevétel nagysága, a várakozás, melyet a vendég az üdülőhellyel kap­csolatban táplál, nem kapcso-. lódik harmonikusan azokhoz a lehetőségekhez, melyekkel a helyi tanácsok élni tudnak. A balatoni községeknek a te­lepüléshálózatban betöltött tényleges szerepe és a kapott szerepkörök között ellentmon­dás feszül. A két-háromezer lakosú tóparti falvak néoes- sége nyáron 20—30 ezerre duzzad. Ennyi emberre kell szabni a vendéglátás, a ke­reskedelem, a szórakozás, a művelődés és a sportolás lé­tesítményeit, s ehhez kell mé­retezni a közműveket is. Je­lenleg azonban e települések szerepkörét — költségvetését, fejlesztési lehetőségeit — csak az őslakosság számához szab­ták. A VÁTI-ban 1975-ben elké­szült Somogy megye Balaton- parti települései szerepköré­nek a felülvizsgálata. Leg­alább egy szerepkörrel maga­sabbra kell sorolni minden várost, községet ebben a tér­ségben, mondja ki szinte min­den ágazati tervező a szerte­ágazó, részletes vizsgálatok után. Az egyilj fő ellentmon­dást a következőképpen fogal­mazzák meg: »A Balaton- parti települések üdülőinek zöme az ország különböző vá­rosaiból érkezik ide. Ezek az üdülés alatt is városias ellá­tottságot igényelnek. E szintet ma többségében községi jog­állású településeknek kell biz­tosítaniuk, melyek anyagi erő­forrásai — bár magasabbak a velük azonos szerepkörű tele­püléseknél és központi támo­gatásban is részesülnek — nem elegendők az igényekhez vi­szonyítva.« E pénzügyi és szervezeti fel­tételeket a regionális szerep­körök alapján határozták meg. A maga idejében ez korszerű­nek és előrelépésnek számí­tott. Ma már sokban módosult a helyzet. Különösen szembe­tűnő az ellentmondás a bala­toni tanácsok apparátusainál. Mart igaz, hogy a különleges igények csak az idegenforgal­mi szezon nem egészen három hónapja alatt jelentkeznek — sőt torlódnak —, de az ezzel kapcsolatos ügyintézés egész évben igénybe veszi az appa­rátust. Fonyódon például az üdülővendégekkel és a hétvégi turistákkal együtt a népesség száma meghaladja a hatvan­ezret. Az egész község arcu­latát meghatározó építési ügyekben azonban mindössze egyetlen ember intézkedik. A legnagyobb gond, hogy a tanácsi tervezési gyakorlatban a már meglévő településháló­zati kategóriák alapján álla­pítják meg a költségvetést Eszerint az üdülőnépesség miatt megnövekedett többlet­terhek viselésére nem kaphat arányosan több pénzt a bala­toni település, csak annyit, amennyi szerepköre alapján megilîeti. Á felülvizsgálat so­rán a VÁTI tervezői hangsú­lyozták, hogy a pénzügyi esz­közöket — a Balatonnál — e népes vendégsereggel megnö­vekedett lakosságszám alap­ján kellene szétosztani. Csak így javulhat dinami­kusabban a szolgáltatások színvonala, a víz- és a szenny­vízvezetékek hossza. Csak így lehet a jelenleginél vonzóbb és az üdülőhelyi jellegnek megfelelőbb közterületeket, parkokat, sétányokat, tereket, strandokat kialakítani, több utat és járdát építeni, és vá­rosiasabb közvilágítást te­remteni. — Jelenleg a Balaton-kör- nyék regionális tervének kor­szerűsítésén dolgoznak az Épí­tési és Városfejlesztési Mi­nisztériumban — mondja tu- rulyás István megyei főépí­tész. — E terveket jövőre egyeztetik a megyével. Akkor válik el. hogyan sikerül fel­oldani ezt az ellentmondást. Cs. T. Sablontálcák Algériának Hatmillió forint értékben gyártott sablontálcákat a barcsi EPGÉP Vállalat algériai házgyáraknak. Kapkodás helyett A tervek, az értesülések és a kimutatások sokasága sejteti: a huszonharmadik órához érkeztünk. Azt is hihetné az ember, hogy minden rendben van, hi­szen a feszültséget nem most fedeztük föl. Tettünk is egyet és mást. Megfontoltan és kapkodva is. A tervszerűséghez sem férhet kétség, de mire építettük terveinket? A téma nem új keletű. Országos ügyről van szó és helyiről, épp ezért szűklátókörűség volna szétválasztani a kettőt. Nem tűnhet kinyilatkoztatásnak tehát, hogy megyei gondjaink csak az országossal együtt oldhatók meg. De ez nem törhet le semmiféle helyi kezdeményezést és akarást. A tanítókép­zésről van szó. Nem először, s gyanítom, nem utoljára. A huszonharmadik óra arra int, hogy a kapkodás helyett most már megfontolt cselekvéssorozatra van szükség. Kevés az általános iskolai tanító? Kevcs. Ki tudja, hányszor írtuk már le: Somogybán .340 a képesítés nélküliek száma, s közülük 107-en az alsó tagozatban tanítanak. (Nemegyszer kettes, hármas érettségi bizonyítvánnyal a tarsolyukban, felkészületlenül.) Olvasom, hogy hazánkban 1980-ig 45 000-re, 19S5-ig ICO 000-rel lesz több az alsó tago­zatos gyerek, mint most. Ez ma már kiszámítható. A gye­rekek számának növekedése áldás. A népesedéspolitikát nemzeti felelősségérzet szülte, megalapozott volt; s számos intézkedés, életszínvonal-változás segíti megvalósulását. Az oktatásügyben azonban mintha évdk óta bizonytalankodás kísértene. Talán emlékeznek még: az 1972-es oktatáspolitikai ha­tározat magas követelményeket állított. Hallgattunk is rá. Végrehajtásának személyi feltételei azonban tovább rom­lottak, kár volna elhallgatni. Ismerjük az okokat is. Közre­játszik a gyakori »pályamódosítás«, az anyagi megbecsülés, a kellő társadalmi rang, a vonzás hiánya. A legnagyobb baj azonban az, hogy hosszú ideig mintha helyzetismeret nélkül, kapkodva terveztek volna az illetékesek. Ezért van »túl­képzés« egyes pedagógiai szakokon, s ezért maradt el a ta­nítóképzés a társadalmi szükséglettől. Pedig nem nehéz a tervezés. Egy Népszabadság-interjúban olvastam a szakma hivatott képviselőjétől: azok a gyerekek, akik az idén men­nek iskolába, hat éve születtek. A tanítóképzés hároméves. Miért ne lehetne kiszámítani a szükségletet? Ügy látszik, nem »lehetett«. Emiatt is feszültség van a tanítóképzésben. De maradjunk szűkebb pátriánkban, hiszen gondjaink is nagyobbak az országos átlagnál, s tanítóképző főiskolánk is van, amely fejlesztéssel, körültekintő intézkedésekkel, megyei segítséggel igen sokat tehet a feszültség feloldá­sáért. Későn — de nem elkésve — fontos központi intézke­dések születtek, s várhatók a tanítóhiány mérséklésére. Mó­dosítják a felsőoktatás belső arányait; előnyben részesítik a tanítóképzést; növelik a létszámkereteket nemcsak a nap­pali, hanem a levelező tagozaton is, s itt a már pályán dol­gozókat részesítik előnyben. (Ma ugyanis a levelező tago­zatosok egyharmada nem tanít, »csak diplomaszerzésre« áhítozik.) Mi á helyzet nálunk? Jelenleg 416-an tanulnak a főis­kola nappali tagozatán, közülük 147 a somogyi tanítójelölt. Az idén 45 somogyi fiatal végez. (Emlékeztetőül: 107 képe­sítés nélküli dolgozik.) A már ismert pályázati rendszer és a minisztériumi keretszám révén a 45-ből csak 28 helyez­kedhet el Somogybán. H éhol felháborodást hallok emiatt, pedig a központi intézkedés jogos; az ország érdekeit tartja szem előtt. Más megyék is vannak, ahol rossz, vagy még rosszabb a helyzet. Mit mutatnak a pályázatok? A somogyi végzősök közül 17-en, illetve 10-en pályáztak a kaposvári Gárdonyi és a Petőfi iskola 2—2 álláshelyére, és 22-en Bu­dapestre, közülük nyolc somogyi. Háborogjunk amiatt, hogy »elpályáznak« a fiataljaink? Inkább azért háborogjunk, hogy nem tudjuk megtartani őket! S ebből éppen ideje le­vonni a következtetéseket. A minisztériumi »keretszám- rendelkezés« ugyanis lehetővé teszi, hogy a társadalmi ösz­töndíjas hallgatókat o keretszámon felül az »indító megyé­ben« helyezzék el. Mi nemigen éltünk ezzel a lehetőséggel. Somogybán az idén végzők közül mindössze ötnek van tár­sadalmi ösztöndíja a 45-ből. Tolna megye a 39-ből 32 fia­talnak adott ösztöndíjat,, s láncolta magához a pályakezdő­ket. Nincs pénzünk? Vagy nem figyeltünk oda? Pedig az országos érdekkel együtt csak így változhat a helyzet szű­kebb hazánkban. És másképp is. A nevelők letelepítése, megtartása nem­csak pénzkérdés. Szekszárd csaknem 100 kilométerre van, a megyei tanács 500 méterre a főiskolától. A Tolna megyei vezetők gyakran látogatják hallgatóikat; törődnek fiatal­jaikkal; a tolnai diákok klubja jói működik. Nálunk túl közel van a főiskola. Nem elég siránkozni a bajok miatt... Most mindenütt növelik a létszámot a tanítóképzésben. Kaposváron azonban legföljebb 50-nel több hallgatót bír el a főiskola. Szekszárdon — sok millióért — űj, korszerű épületben a kaposvári intézet kihelyezett tagozata működik majd. És ezzel tovább fokozódik a bizonytalanság itthon; mi lesz a jövő? Hallottam aggályokat: hol érdemesebb le­telepedniük a tanároknak, s a magasabb létszám miatt, nem romlik-e tovább a színvonal? Engedményeket kell tenni? Attól függ, mihez viszonyítjuk a követelményeket. A képe­sítés nélküliekhez vagy a kiváló nevelőkhöz? Ideje növelni a pedagóguspálya hírét, tekintélyét, társadalmi elismerését. De ez nemcsak a társadalmon, hanem a pedagógusokon is áll. A fejlésztés előrelátó terveivel nem maradtunk adósak Somogybán. Olvastam egy előterjesztést, melyet a múlt év decemberében terjesztettek föl a minisztériumhoz. A hár­mas alternatíva egyike sem talált még visszhangra. Válasz­ra sem méltatták. Ügy látszik — a sietős intézkedések köze­pette — három hónap kevés az állásfoglalás megszületésé­hez. Pedig a jövőről van szó! S a döntés nem tűr halasztást. De ne csökkentsük ezzel saját felelősségünket. Mér a jelenlegi,,s a növekvő létszámhoz is szűkek az adottságaink. Hallottam fanyalgást, bizonytalankodást amiatt is, hogy ér­demes-e nekünk fejleszteni a főiskolát, hiszen nemcsak So­mogynak, hanem négy megyének képeznek tanítókat. Meg­gondolatlan felfogás ez a pedagógushiány felszámolásának országos áramában. De nemcsak erről van szó. A főiskola szellemi központ, vagy azzá kell lennie Somogybán. Egyik kollégám nemrég a Magyarországban írt cikket Kaposvár­ról, s utalt arra, hogy a 20-as évek elején miért Pécsre, és miért nem Kaposvárra került a volt pozsonyi orvostudomá­nyi egyetem. Ügy gondolom, azóta okosabbak lettünk. Oko­sabban tudunk cselekedni az ország és szűkebb hazánk ér­dekében is. P énz van a gyors fejlesztésre is, építőipari teljesítőké­pesség még nincs. Ha szándék és elhatározás lesz — és kell lennie —, a feszültséggócok viszonylag könnyen feloldhatók. A tanítói hivatás vetekszik az anyákéval. A gyermeket világra hozni öröm, szenvedés és boldogság. Világra éb­reszteni őt, ajtót és tekintetet nyitni munkára és művelt­ségre, azt hiszem: nemes feladat, felelős kötelesség. Érde­mes hát hosszú távra — és megalapozottan — tervezni az életünket Jávori Beiz

Next

/
Oldalképek
Tartalom