Somogyi Néplap, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-09 / 7. szám
Rippl-Rónai és Móricz Zsigmond WiO-zel kezdődött RipplRónai .József életének az az időszaka, amelyikben legszembetűnőbb vonásai a közéleti szerepvállalás, . az önzetlen segítőkészség, » if- jaibb művészekért, írókért, költőkért valő lelkes kiállás. Ekkortól f.ordulnak meg környezetében, a Róma-hegyi villában, kiállításain, matinéin ismertebb és pályakezdő irodalmárok, mint Sebestyén Károly, Fleger János, Németh Andor, akiknek a neve ugyan ma már szinte semmit nem mond azon túl, hogy Hippi-Rónai vonzásába kerültek, s általa próbáltak részt szerezni a hírnévből, de mégis mutatják a literális «•holdudvart-« a festőművész körül. Egyes verseket, ciklusokat, köteteket és drámákat ajánlottak a mesternek. ’'Rippl- Rónai — a korabeli beszámolók szerint —• mindig szívesen szerepelt fiatalokkal, de szinte csalhatatlan érzékkel és tájékozódó képességgel választotta ki a kapcsolat-ajánlatok közül azokat, amelyeknek később művészetére jelentős hatásuk lett így emelte ki a kézhez vett dedikált könyvek sorából 1911 őszén Móricz Zsigmond Isten háta mögött című művét, s meg is köszönte mindjárt egy kaposvári színes levelezőlappal: »Alig várom, hogy elolvashassam szépen kiállított könyvét, amelyet becses megjegyzéssel nekem felajánlott, és elküldött magányomba.« A sorokból nyilvánvaló, hogy már egy korábbi ismeretség nyugtázásáról van szó. Rippl- Rónai Emlékezései az év tavaszán jelentek meg, s könyvének irodalmi visszhangja teremtett alkalmat személyes megismerkedésükre. , Az 1311. májusi futólagos találkozás után küldte meg az író regényét Rippl-Rónainak, s e ténynek jelentős szerepe volt abban, hogy az 1911 decemberére tervezett Nyugatesten a festő elvállalta a bevezetést. A kaposvári Krajcáregylet szervezte és hívta meg a folyóirat képviseletében Ignotust, Szép Ernőt és Móricz Zsigmondot. Az elmondott szövegből kiderül, hogy ékkor még Ignotus személye fontosabb volt a somogyi művész számára Móriczénál, de abból, amit a Nyugatról említett, világos, hogy a művészi célkitűzés tekintetében egyező pontokat, azonosságokat látott önmaga és a jelen levő írók között. Nevezetesen azt, hogy hitvallásuk — mindig jót. szépen és egyénit adni, kevéssel sokat kifejezni — az állandó kontaktus alapja. Ez — mármint a program, az elképzelések, szándékok egyeztetése — eleven kötőanyaggá vált Rippl-Rónai és Móricz között. Olyán barátságot eredményezett, amely alkalmanként látványos rendezvényekben, produkciókban csúcsosodott, de amelynek a «sodrása« a köznapokban is erős volt. A festő 1915 októberében az Ernst Múzeumba tervezett matinéjára meghívta az írót, illetve mint leveléből értesülünk, nemcsak őt: »Örülök különbé, hogy eljöttök — írta Móricznak —, Bartók Béla is ott lesz, játszani is fog, de tudom tőle, hogy szeretne téged, édes Zsi-> gám, megismerni.« Az október 17-én megtartott előadó- délelőttön fellépett tehát — Ríppl-Rónaival — Bartók Béla, aki egyik ifjúkori szvitjét játszotta zongorán, c6 Móricz Zsigmond, Piros lesz a szőlőlénél című elbeszélésének felolvasásával. A festő közvetítésével így teremtettek személyes kapcsolatot. S hogy a barátságok egy másik szála is bekapcsolódjon az ese- rnélybe, két nappal később közös levelezőlapot küldtek Ady Endrének; Rippl-Rónai Káldi János Magyar akvarell Emlékes, kis, lassú délután. Ül a Nap a sárgás hegyéle” Leesik a hallgatag fűzfák kopott, szomorú szárnya, mélyen. Húzza az árnyát a darusor át a Dunán, el-elveszejtve. Határtalan tűnpdé, az ég. Világit égő nefelejcse. hívta a költőt kiállításának megtekintésére. Ady neve és költészete — ha lehet •— még közelebb hozta őket' egymáshoz, megteremtette a lehetőségét annak, hogy az alkotó munkára is kiterjedjen kapcsolatuk. Például akkor, amikor a Vörösmarty Akadémia kérésére Rippl-Rónai cikket irt a költőről, közlése, elküldése elptt az íróval ellenőriztette. Kifejeződött a szorosabb baráti kapcsolat abban is, hogy művészi témaként foglalkozott a Móricz-családdal. 1917 tavaszán került sor Rippl-Rónai 25. jubiláns kiállítására az Ernst Múzeumban. Erre az elajándékozott, megvásárolt képeket szerette volna összegyűjteni, közöttük azt a portrét, amelyet Móricz feleségéről festett. Móriczék természetesen rendelkezésére bocsátották, ezzel is hozzájárulva a tárlat sikeréhez, mely a Somogyi Hírlap beszámolója szerint tükrözte a művész pályájának változásait. A világosabb és sotétebb korszakait, az emberi megjelenés visszatükröződésének fontosságát, amit többek között Janka asszony képe is illusztrált. Oarálscguk kölcsönös vonása különösen azután erősödött meg, amikor megalakult a KÚT (Képzőművészek Oj Társasága), s Rippl-Rónai ennek , tagjaként elhatározta, hogy lefesti mindazokat, akik Magyarországot kultúrájában elismertté teszik. A folyóirathoz és munkatársaihoz fűződő kontaktus ismeretében szükségszerűségként hat. hogy a munkát a Nyugat írói körével kezdte, s nyilván az sem lehet véletlen, hogy az elkészült sorozatból Osváth Ernő, Babits Mihály és Móricz Zsigmond portréja emelkedett ki — a kortársak véleménye szerint is — művészi színvonalával. Kosztolányi Dezső írta meg, hogy Móricz arcképe mindössze egy óra alatt készült el, s' azt is, hogy a kék háttérbe belekomorlós »busa, megrázó« fej »jellegzetes művészarc«. A portré kitűnően mutatja az -egyszerre festés« technikájának minden előnyét, továbbá azt, hogy miként lconfrontált a kétfajta alkotóművészet, s hogy a Móricz-fej miként ösz- szegezte a festő előadásmódját. Abban a pillanatban »kapta el«, mikor a zárkózottság és szoborszerűség fölengedett, keménysége kisimult. Rippl-Rónai nem jellemtanulmányt készített, a testi erő tűnik föl a tömörségre törekvő színfelrakásban. A kép a Móricz-család tulajdonába került, s ennek külön története van, olyan motívumokkal, melyek a barátság évődő-humoros tartalmára mutatnak. Fenyő Miksa mondja el visszaemlékezéseiben, hogy az 1923-as kiállításon feltűnt neki a »remek portré«, amelyről az író felesége megjegyezte: — Zsiga minden gonoszsága benne van. Meg akarta venni, de Móricz megelőzte. — Mennyiért vetted meg a portrédat? — kérdezte Fenyő az írót. — Feleáron — válaszolt Móricz. — Ezután a festőt kezdte el faggatni : — Mit adott Zsiga azért a képért? — Vért izzadott — hangzott a felelet. Az író figyelemmel kísérte és értékelte Rippl-Rónai pályáját, s azt is megírta, amikor nem értett egyet művészi törekvéseivel, mint például a húszas évek közepe körül ké^ szített alkotásairól: »nem jó, csupa giccs, soha életében nem csinált giccset, s ez mind hamis...« De ez nem érintette baráti kapcsolatukat. Mert amikor a festő 1927 tavaszán megbetegedett, és egy budai szanatóriumban megoperálták, Móricz Zsigmond az elsők között látogatta meg és a Pesti Naplóban szép cikkel is írt róla. Rippl-Rónai halála és temetése után lírai nekrológban búcsúztatta a Nyugatban. Ennek zárómondata így hangzott: »Barátom, nekem nem múltál el: amíg élek, itt élsz velem, s azután egy sorsban együtt tovább.« Gssknent a nekrológ megjelenésével egy időben bizonyságát is szolgáltatta a »tovább élésnek«. A KÚT 1927 decemberére szervezett Rippl- Rónai emlékestjének előkészítéséből részt vállalt. Levéllel kereste föl Ady özvegyét, hogy ajánljon a költő verseiből olyat, amelyet Simonyi Mária (Móricz felesége) előadhat. Végül is a Szivárvány halálában egyeztek meg, mint olyan költeményben, amely szimbolikus utalás Rippl-Rónai művészetére. Az esten Simonyi Mária nemcsak az Ady-verset adta elő, hanem — minden bizonnyal először hangzott el — Babits Mihály: A festő halála című költeményét is. Laczíkó András Piros bugyelláris Perújrafelvétel a színházban Molnár Piroska és Bregyán Péter főiskolai hallgató. Népszínművet régen nem játszottak kőszínházban; a Piros bugyelláris 1946. január tizennyolcadiki kaposvári bemutatója — Károlyi társulata »adta« — mindmáig úgy tűnt, hogy az utolsó premierje volt nemcsak ennek a darabnak, hanem a műfajnak is. E színmű egyébként gyakran szerepelt kaposvári deszkákon. Néhány jelesebb előadás: 1891- ben Somogyi Károly társulata játszotta városunkban, 1904-ben Nádassy József pécsi együttese Blaha Lujzával a főszerepben, 1906-ban pedig Andorfy Péter pozsonyi színháza vendégszerepeit. Csepreghy Ferencet, az asztalos mesterből lett szerzőt illetően az irodalomtörténetben teljes a káosz. A Benedek Maroell-féle 1927-es Irodalmi Lexikon különösen a Sárga csikóért és a Piros bugyeilá- risért dicséri. Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében keményen szidja, mert műveiben a demokratikus tendecia teljesed elvész«. Klaniczau— Szauder—Szabolcsi Kis magyar irodalomtörténete -az ál- népjsességet veti a műfaj szemére. Az 1963-as Magyar Irodalmi Lexikon viszont bő terjedelmű ismertetőt szentel Csepreghy munkásságának, nagy tehetségű írónak dicsérve őt. Egy bizonyos: csak az élete megérne egy »népszínművet« ... A népszínmű mint műfaj 1843-ban született meg Szigligeti Ede Szökött katona, majd Két pisztoly című darabjával, s különös jelentőséggel bírt: a »vár és kunyhó« kontrasztját állította színpadra. Azzal, hogy a paraszt erkölcsi fölénybe kerül az úrral szemben, a jobbágyfelszabadítás gondolatát képviselte. Későbbi vonulata azonban egyre inkább a díszparasztot állította reflektorfénybe; azt, akinek ugyanaz' a gondja, mint a módban fölötte álló rétegnek, osztálynak. Mégsem »halt meg« a műfaj, mert olyan írók is őrizték, hasznosították eredményeit, mint Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond. -, Csepreghy Ferenc (1842— 1880) a népszínmű meggyengülésének idején alkotott. De be kellene csuknunk fülünkkel együtt az értelmiinket is, ha nem hallanánk ki a Piros bugyellántsból — Zsófi egyik monológja — a szegény emlber kiszolgál tatottságának őszinte hangjait. Igaz: a darab egészét tekintve csak epizód. Csepreghy színpadán nem osztályéi len tétek csiholnak: konfliktust, hanem magánérzelmek. Török Mihály bíró uram Mohács emlékezete A sírokat — vagy talán csak egy részüket — feltárták. Feketén komor kopjafák fogadják a látogatókat a mohácsi mezőn, ahol 450 évvel ezelőtt a csata volt. Hogy ez az ütközet valóban meghatározó volt-e a magyar nemzet jövőjére vagy augusztus 29-e csak egy erősen vérző seb nem lehet pontosan feltárni. Legalábbis egyelőre senkinek sem sikerült megbízható, egyértelműen hiteles adatokkal tisztáznia. Mohács volt, vereség volt, s a harmadfél évszázados török elnyomás ekkor kezdődött: ezek tények. Nem annyira a történettudósoknak. köszönhető ez a homály, mint inkább a korabeli — hozzáférhető — források ellentmondásosságának. A napi érdekek, a mindenkori »esedékes« politika meghatározta az emberek véleményét, mondanivalóját, s nem esett nehezükre egy kis csorbítás az igazságon. A közelmúltban — a Helikon gondozásában — megjelent reprezentatív kötet (Mohács emlékezete, Magyar Helikon, 1976., Budapest.) any- nyit megenged, hogy a korabeli, a mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar, nyugati és török források alapján kikövetkeztethessük ; mi történt augusztus 29-e előtt. De hogy aznap és később hogyan követték egymást az események, ' ezt a könyvből sem tudjuk meg. Kortársak igyekeznek a valóságot tudatrli Európával, emlékeik föl jegyzésével. Bro- darics l6tván szerémi püspök és kancellár, Szerémi György. II. Lajos király káplánja, maga a király, a szerencsétlen sorsú és titokzatos végű II. Lajos, Tömöri Pál, a magyar sereg fővezére. Vincenzo Guido- to, a velencei köztársaság utolsó magyarországi ügyvivője, Szu- lejmán szultán, Kemál- pasazádé, a török birodalom legfőbb vallási méltósága és mások mondják el véleményüket, ki-ki a maga felfogásában, a mohácsi csatáról, a magyarokról. II. Lajos király. Mi történt Európa egyik legfiatalabb koronás főjével? Aki — a rendezetlen körülmények között vegetáló magyar vezető réteg állandó kísértésében élve — eljutott odáig, hogy felismerte: ha tenni akar va1 a mit augusztus 29-én. a magyar nemzetért, akkor az 'életét is kockáztatnia kell. Aki mindösz- sae húszéves volt, amikor ssem.be kellett néznie az akkori ismert világ leginkább királlyal, hatalomra vágvó. legerőszakosabb uralkodójával, a Nagynak is mondott Szulejmán szultánnal. A kötetben feldolgozott forrásmunkák elletmondanak affvmás’n.ak amikor IT. Lams halálát tud ásítják. Istvánffy Miklós, aki 1581-től nádori helytartó volt, így ír: ».... Midőn végzetétől elragadva, amerre sorsa és szerencséje vitte, a járhatatlan part ma- gasliUára kapaszkodott * át-1 kelni törekedett, lova a gyeplőt húzva hanyatt vágódott, s az iszapos folyócska feneketlen sarába zuhant: a király, bár a lova is küszködött, fegyverének súlya alatt' ottveszett, így pusztult el ez a kiváló jellemű és tehetségű, minkén testi és szellemi javakkal megáldott, s ezért erre a szerencsétlen végre méltatlan fejedelem.*! De mit mond Szerémi György? »Itt már, kedves olvasó uraim, jól figyeljétek írásban tett nyilatkozatomat Lajos király haláláról... Ily módon láttam én az előbb említett káptalan társaimmal a három szúrást testén: arany kereszt függött a nyakán, vékony ruhában és ingben volt, amint levetkőztették, ujján jegygyűrű volt még tanúságul.« Vagyis II. Lajos királyt, a független Magyarország utolsó uralkodóját honfitársa. Szepesi György ölte volna meg, háromélű, cseh kardjával. Vajon mi indíthatta — ha ez nem felel meg a valóságnak — Szerémi Györgyöt e változat súlyozott megfogalmazására? Nem derül ki a Mohács emlékezete című kötetből. Mint ahogy nagy nemzeti tragédiánk színhelyét, a mohácsi mezőt is még állandóan kutatják: valójában hol is volt ,a gyászos végű csata? így a homály továbbra is megmaradt. Ami tényeket ezzel kapcsolatban közöl velünk a könyv: van még sok 'smcrc.'.ci mozzanata ,1326 nak, s a t'r'.őnetkutntók, ré gészek előtt a feladat nagysága alig csökkent, amikor állást kell foglalniuk a mohácsi csatáról, annak részleteiről, s a király sorsáról. M. A. (Gyertyás László felvétele.) féltékeny, mint a velencei mór, bugyuta, mint Dandin György. S, hogy milyen jól ismerte az asztalosból lett szerző a drámairodalom legjavát, bizonyítja, hogy egy falstaffi motívumot is beiktat: a jegyző és az ispán malomárokba »kézbesítését«. A szerző — igenlően bólinthatunk a forrásmunkákra — sokat tanult az akkor éledező detektívregénytől is: »jól keveri a kártyákat«. Kétségtelen persze, hogy különösképpen a mű második felvonása laza; helyenként közöny terjeng a mai nézőben. Elsősorban a sztereotip figurák, jellemek miatt. A harmadik felvonás azonban újra felhúrozott. A kaposvári perújrafelvétel valószínűleg vihart arat majd, hiszen Szőke. István rendező vezetésével mindent megtett a színház, hogy 6zelet vessen. Tudniillik az eredeti .művet állító ttáik színpadra, jelenre ka- csingatások nélkül. De furcsa: ha nevetünk, az nem amiatt szakad fel belőlünk, hogy a szöveg mára megporosodva, dohosodva ellentétbe került volna élő nyelvünkkel. Nem! Ott nevetünk, ahol a szerző akarta. Szőke egyébként főként a drámai szálat bontotta a szemünk elé : egy asz- szornyi sorsot felnagyítva. S, ha mindenáron a demokratizmust, a máig sugárzó gondolatot akarjuk számon kérni, hát ebben meglelhetjük. A másodrangú állampolgár, a nő követel itt, magának ugyanolyan teret, mint a férfi. Szőke István nagy mesterségbeli tudással, szemnek honos, .somogyi környezetet idéző díszletek között állította színpadra a művet. Ha a darab csak Molnár Piroskának adott volna lehetőséget, akkor is érdemes lett volna színpadra állítani: amit ő produkál ebben az előadásban, az különleges érték. Simon Géza. Tóth Béla, Somogyi Géza, Flórián Antal , Bregyán Péter, Bálák Margit, Cselényi Nóra, Kun Vilmos, Kaskó Erzsébet, Balogh Tamás és a többiek egy- egy remek figurával gazdagítják a tablót. Tessék mondani: vajon az ötvenes, hatvanas évek színjá- tékaiból olyan sokat föl lehet majd újítani nyolcvan, száz év múlva? Leskó László Bencze József Gyermekkor Emléke derengve hív. , Papsajtok _ bőre hárnlik. Botos bodzabozót, fűmagos szérű, apám lelke ökreivel. keseregve vénült, Marika a hű kislány, ’élig-meddig rokonom, tégla-tűzön sarat főzött vérig sütő nyári napon.
