Somogyi Néplap, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-13 / 10. szám
I Napjaink romantikája A romantika szórói rendszerint holdvilág, a vadregényes hegyi táj, a csalogánycsattogás, a tomboló tenger vagy az álmodozó-merengő várkisasszonyok, a félelem- és gáncsnélküli lovagok, a gonosz hatalmasok jutnak eszünkbe. Tizenéves korunkban még rajongunk az elvágyódásnak ezért a szubjektívan összeállított kelléktáráért, később. valóságismeretünk gyarapodásával, elfordulunk a felnagyított érzelmektől, az egzotikumtól. Szívesen megnézünk ugyan egy-egy kosztümös kalandíilmet, s — habár az első percek után már sejtjük a befejezést — készséggel szurkolunk a jó diadaláért, a gonosz bűnhődéséért. Azután megvetően legyintünk; az egész csupán mese. a valóság korántsem ilyen. Lebecsüljük tehát a romantikát, csak »pótlékként« fogadjuk el. Hétköznapi tudatunkkal magunkévá tesszük túlhaladott sallangjait, üresen csillogó díszleteit is, teoretikus tudatunkkal azonban legnemesebb eszményeit, legmaradandóbb igazságait sem tiszteljük. Beszélgettem egy humán szakos tanárral; technokrata szikkadtlelkűséggel nyilatkozott a »külsőséges. naiv, csak fekete-fehér embereket ábrázoló« romantikus művészetről, azután kiderült, hogy legkedvesebb írója — Jókaii Mór. Már vagy hetven köny- ' vét olvasta. Kafkáról, Semp- runról, Bulgakovról fogalma sem volt... Egyik ígéretes tehetségű fiatal zongoraművészünk kijelentette, hogy nem szívesen játszik romantikus muzsikát, mert ■ terjengős, unalmas, »nem korszerű«. Ám vannak »elvibb« kifogások is. Gyakorta emlegetjük Anatole France »szentenciáját«, amely szerint a világot két nagy csapás érte eddig: a háborúk és a romantika. A szellemességen jóízűt kacagunk, hiszen nagy emberek bölcsességeit szokásunk elfogadni. Eszünkbe sem jut, hogy ők is tévedhetnek. Nézzünk szembe önmagunkkal ; érzelmi életünk igényli a romantikát, a nem ritkán jogos »észérvek« ellenére is. Érzés és gondolkodás ilyen mutatós összefüggéstelenségének összeütközésének tanúja lehettem a budapesti Erkel Színházban, Verdi : A lombardok című operájának bemutatóján. Az előadás kezdete előtti percekben egy mellettem ülő idős úr fitymálva adta vissza az elolvasott műsorfüzetet feleségének. »Kezdetleges rémdráma, ezért múlt század leghaladóbb szellemei ? S egyáltalán megítélhető valakinek a közéleti állásfoglalása, művészi értéke — a szellemi irányzat elnevezése alapján? Wagner és Schubert éppen úgy a modernkedés áldozatává válhat, mint Offenbach vagy Lehár Ferenc — csupán azért, mert a kommersz elandalító, kezdetleges igényeket kielégítő giccs is a romantikából sarjadozott? Hasznosabb lenne inkább felszámolni azt az ifjúságunk körében , elburjánzott tévhie- delmet, hogy a romantikus eszmények okvetlenül passzivitásra késztetnek. Nélkülük elképzelhetetlen lenne Baudelaire és Dosztojevszkij pszichológiai igényű léleklátása, Majakovszkij futurista hevülete, s általában — a realista életszemlélet. A romantikát a »nagyrealizmussal« szembeál" lítani — tarthatatlan, vulgáris szemlélet, elterjedtsége ellenére is. Ezért kell hát — iehántva az unott közhelyeket, kiszűrve a giccses elemeket — visszaadni fiatalságunknak Petőfi lobogását, Wagner döbbenetes éleslátását. Liszt és Lermontov előremutató korszerűségét. Mindezek nélkül tudományos egzaktságunk, gépesített környezetünk, racionalizmusunk — az érzéste- lenség zsákutcájába vezet. Lengyel András Jó intézkedés voit Szabad szombat az iskolákban Egzotikus szobrok Az általános iskolák alsó tagozatában bevezették a kéthetenkénti szabad szombatot A gyerekek és a pedagógusok megnövekedett szabad ideje, annak felhasználása már bőséges tapasztalatokat szolgáltat. Az is kiderült, milyen gondokat, ellentmondásokat hozott a rövidített munkahét a tanítási anyag elvégzésében. A pedagógus-szakszervezet megyei bizottsága legutóbbi ülésén az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat elemezte. Hogy több lett a szabad idő, az egyöntetűen jó visszhangot keltett a pedagógusokban és a tanulókban. Felhasználása azonban — főként a gyerekeknél — nem mindig a töibb pihenést, az aktív kikapcsolódást, a szellemi és fizikai megerősödést szolgálta. Néhány iskolában arról panaszkodnak, hogy a tanulók fáradtabban, fegyelmezetlenebből jönnek vissza egy-egy szabad szombatos "hét vége után. Ennek okai között szerepel, hogy bár az iskolák a pihenőnap kijelölésénél figyelembe vették, mikor szabad szombatos a szülők többsége, nagyon sokszor a szülő éppen az ellenkező hét végén szabad. E családok gyermekei szabad szombatjukon is a napközibe kényszerülnek. Sajnos — állapította meg a bizottság — az otthon levő szülők sem használják ki eléggé ezt a lehetőséget arra, hogy többet legyenek a gyerekükkel. Hogy a rohanó napok után akár a közös munkában, akár kiránduláson vagy más programban együtt legyen a család. Különösen a közös kirándulás, a jó nagy gyaloglás hiányzik a gyerekeknek, és az élmény, melyet a családi program jelent. Sok a lakótelepeken őgyelgő gyerek a hét végén. Az egyik legnagyobb kérdés, hogy végezzék el az iskolák a tantervi anyagot? A rendelet szerint ugyanis csökkenteni kellett a gyakorlóórák számút — ami pedig az alsó tagozatban az ismeretek rögzítéséhez, begyakorlásához nagyon fontos volt Hiányát korrepetálással is pótolják. Ez így meglehetősen ellentmondásos helyzet, főként ha megnézzük, hogy ezzel két legyet akarnak ütni egy csapásra. A pedagógusok kevesebb óraszám következtében csökkent jövedelmét a korrepetálásért járó plusszal is pótolni akarják. Arról is szó van, hogy amit a csökkentés miatt nem tudnak elvégezni, azt órán kívül kell a tanítónak pótolnia — rosszabb körülmények között. Ezen a közeljövőben mindenképpen változtatni kell — mint ahogy az utasítás pontosítására is szükség van. Mert a rendeletet különböző iskolákban különbözőképpen értelmezték. Így a megoldást, a kivitelezést érthető ellentmondások nehezítik. Ez alkalmanként tantestületi viszálykodások forrása is. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a szabad szombat intézménye rossz. Nagyon is időszerű, jó intézkedés volt gyerekeknek, pedagógusoknak, szülőknek. Csak tisztázni kell a részletkérdéseket: a pedagógusok / jövedelemkiesését megnyugtatóan rendezni, gondoskodni a gyerekek szabad idejének hasznos, ésszerű felhasználásáról. Ebben nagy szerep vár a szülőkre — mert mégsem lehet mindent csak az iskolára bízni —, és pontosabban összehangolni a tananyagot a rendelkezésre álló idővel. Mindezek egy részét meg lehet oldani megyén és iskolán belül. Másokat csupán országos szinten, mint ahogy sor is kerül részletes, pontos megfogalmazásra és alkalmazásra az új tanterv életbelépésekor. S. M. Furcsa ellentmondás Egy derülátó kislány magánya Afrikai és óceániai szobrokat és maszkokat restaurálnak a Néprajzi Múzeumban. ■— Margit, miről szoktál álmodni? — Tiszacsegéről, a kis szo- ba-konyhás lakásról, amelyben négy testvéremmel és a szüleimmel laktunk, és elsősorban édesanyámról... — ö most hol van? — Meghalt, öt évvel ezelőtt... • -• > — Édesapádról sohasem álmodsz? — Nem. Részeges volt, nem törődött velünk, ezért látni sem akarom. Nyilván nem ez a mosolygós, tizenhárom éves kislány az egyetlen a kaposvári MÁV-nevelőintézet gondozottjai közül, akinek ilyen, Dickens-regényekbe illő az életsorsa. De a hasonlóság csupán a felszín. Hiszen Twist Olivér, Nicholas Nickleby, Copperfield Dávid vagy a kis Dorrit a szabadversenyes kapitalizmus szükségszerű áldozatai, a kaposvári — és még sok hazai — intézet növendékeinek elhagyatottságát azonban 'semmiféle társadalmi szükségszerűség nem indokolja. Az áldozatkész tanárok, nevelők mindent megkísérelnek lelki egyensúlyuk megtartása — vagy kialakítása — érdekében, ám, amint Margit álmai is bizonyítják, törekvéseik »részeredményekre« vannak kárhoztatva. — Most nyolcadikos vagy, tehát nemsokára elhagyod az intézetet, örülsz a távozásnak? — Nagyon jól érzem itt magam, sajnos nem maradhatok. Békéscsabán szeretnék tovább tanulni, közlekedési szakközépiskolában, hogy azután forgalomirányítóként dolgoz— Kedvetlennek látszol, fiam. Csak nincs valami baj körülötted? — A, mi lenne? Nem mert az anyjára pillantani. Pedig mennyire igyekezett rendbe szedni magát, mielőtt belépett! Közömbös képet vágni, melyen legföljebb a tanulás fáradtságát olvashatják le. De anyját soha nem tudta megtéveszteni. Amikor három évvel ezelőtt, másodikos gimnazista korában először gyújtott rá a barátai unszolására, hiába szopogatott negrót hazafelé. Ahogy az előszobába lépett, anyja a konyhából förmedt rá: — Te dohányoztál! — Csak dadogott, megpróbált tagadni, de ha kitűnő reflexszel nem kapja el a fejét, bizony kap egy pofont. Mindegy tehát, akármit válaszol is, az anyját nem lehet félrevezetni. Így nincs más választás, mindent el kell mondani, úgy, ’ahogy történt. Ha nem most, akkor egy óra múlva, amikor apja hazaér. Mi is lenne a kevésbé rossz? Itt kiönteni magából, az anyja előtt, ami úgysem maradhat benne, vagy görcsös erőlködéssel, csavaros hazugságokkal, bonyolult magyarázkodásokkal megóvni szüleit a lesújtó hír nyers közlésétől? Valahogy beadagolni, türelmesen, óvatosan, ha kell, szívósan védekezve, hogy semmi nincs elveszve, mással is előfordult hasonló, majd jövőre jobban összeszedi magát, tanult az esetből, és he agyonverik, ezen a tényen már akkor sem tud változtatni. — Nem ízlik a vacsora? Nem tudtam, hogy hazajössz. Másképp vettem volza húst, Mindjárt megjön apád cigánypecsenyének vagy pörköltnek. Meg egy üveg sört is. Pedig szeretted a szalon- nás rántottét. Vagy elszoktál tőle a főiskolán? Tegyél rá több paprikát. Hozzak másik savanyúságot? — Nem, köszönöm, nagyon jó így? Zavartan, kapkodva evett. Csak legalább öt percre menne ki az anyja, hogy viszonylag nyugodtan be tudná fejezni a vacsorát! De nem, ott áll a tűzhelyen matatva, és közben — érzi — fél szemmel őt figyeli. — Lassan apádnak is meg kell érkezni. Azt mondta, hét felé jön. Túlóráznak. Apjánál többször járt már. Legutóbb tavaly februárban. Egy brigádról akart cikket írni az iskolai újságba. Nem az apjáéról, tőle csak azt kérte: mutassa be egy jó közösség vezetőjének, akivel aztán elbeszélgethet. Jó fél órával érkezett a munkaidő vége előtt. Mire apja előkerült a raktárból, éppen befejeződött a műszak. — Na, gyerek, egy kicsit későn jöttél, de azért még bemutatlak a Lakli Pistának. Ti meg várjatok addig — szólt a szedelőzködö brigádjának. Mire visszaértek, mind a nyolcait kabátban várták őket. — Aztán milyen napod lesz holnap, fiam? Már úgy gondolom: sok a lecke? — Hát éppen akad. Egy érettségi tételt is ki kell dolgoznom, — Mert gondoltam, egy pohár sör erejéig velünk tarthatnál. — Valami névnap? — Nem, más ünnep: szakmunkás lett a Sanyo barátunk. Ez itt ni! — Es a mellette álló, zömök, harminc év körüli férfi vállára csapott. Vívódott rettenetesen. Nem a sör vonzotta, hanem a felnőttek társasága. A vaskos tréfáik, ugratásaik, melyekről apja néha mesélni szokott. De még semmit nem tanult ma, és a tételt is holnapra vállalta. — Majd máskor. Készülni kell, a sörözést nem fogadják el mentségül — mondta, mire az apja büszkén nézett rá —: Jól van, fiam, rendes ember lesz belőled. Tudtál választani a kötelesség és a szórakozás között. — Valaki kezet nyújtott, így sorba parolázott. — Jó kis társaság — állapította meg hazafelé. — Sose panaszkodott rájuk az apja. Amikor a műszaki főiskoláról megérkezett a felvételi értesítés, másnap reggel azt mondta az anyjának: — Egy kicsit később jövök, mert ezt. az eseményt a brigáddal is meg kell ünnepelnünk. Legalább egy üveg sörrel. Most oda kell állni az apja elé, — és mindent elmondani. A nagy vagány, de bámulatosan éles eszű Krap- pait, akivel már az első napokban barátságba kerültek. Minden délután beállított érte, alig fogott a tanuláshoz. Rendes gyerek, segített is a feladatokban, hogy mennél előbb indulhassanak. Segített? Kivette a kezéből és percek alatt megcsinálta. Hiába szabadkozott, hogy ő így nem tanul semmit, de a barátja megnyugtatta: majd rádobja a tanulmányi szabadságot! Más is így szokott. És akkor szüneteltetik a rendes napi sétáikat is. Mert Krappainak ez volt az istene: a csavargás. Kiszúrni egy csajt és követni. Igaz, ritkán volt sikerük. A lányok néha rendőrt is emlegettek. De ők élvezték a balhét, jót röhögtek, és persze mindig tudták, mikor kell lelépni. Kétszer azonban nem koptatták hiába a talpukat. Egy kis vörös hajú a prész- szóban már szóba állt velük. Igaz, amikor megtudta, mennyire csórók, kissé fagyos lett. Kiderült, hogy férjhez akar menni. A másiknál nagyobb sikerük volt: két nap múlva már négyesben kaptattak föl a Mecsekre. Mert az egyik barátnőjét is elhozta. Persze, ő jutott neki. De olyan buta volt szegény, hiába tette-vette magát, meg az alakja is majdnem ötöst érdemelt, alighanem a■ nyolc osztályt sem fejezte be. így azután néhány találkozás után elmaradtak., A Krappai még találkozik a másikkal. De hát ez tulajdonképpen ártatlan kis kapcsolat volt. Az igazi kaland november elején esett az ölükbe. Egy sikertelen csamborgás után bánatos fáradtan ültek a presszóban, amikor a szomszéd asztaltól átszólt egy jól öltözött, huszonöt-huszonhat év körüli férfi. (Egy hét múlva tudta meg: két éve végzett az egyetemen, és jogtanácsos az egyik vállalatnál, Ö is somogyi gyerek, jómódú falusi szülei lakást és kocsit vettek egyetlen fiuknak.) — Facérok vagytok, srácok? — Bólintottak. — Akkor üljetek át ide, hogy helyrebillenjen a mérleg. Három nővel ült. Egy óra múlva azt mondta: — Na, melyik pár indul? Itt a kéglikulcs. Ja, messze van. Akkor hazaviszlek benneteket. Ti meg maradjatok. Egy óra múlva váltás. Ezt mondja el a szüleinek? Vagy azt, mivel áltatta magát félig bóbiskolva az órákon? Hogy majd a zárthelyi előtt kemény lesz, nem megy sehova, és legalább éjjel háromig gyötri magát. Meg ' is próbálta. Három nap múlva azonban csak bambán nézett maga elé. Egyetlen dolgozata se sikerült. Két napja tudja a döntést: nem mehet félévi vizsgákra. Azóta csak ült a kis albérleti szobájában, meg a földet nézve rótta a máskor oly sok látnivalóval csábító utcákat. Nem tudott szabadulni a nyomasztó képtől hogyan fogadják otthon, amikor megmondja, semmibe veszett fél év. Anyja biztosan sírva fakad. Apja elsápad, sűrűn pislog, és szó nélkül kimegy. Vagy ordítani kezd? Kettőt csöngettek, két rövidet. Az apja jelzése. Paál László hassak a vasútnál. Egy osztálykirándulás alkalmával már láthattam leendő iskolámat, s azt hiszem, ott is megtalálom majd a számításomat. Lesz társaságom is, mert több osztálytársam jön Békéscsabára, egészségügyi, nyomdaipari, közgazdasági szakközépiskolába. A lakóhely-változtatás gondolatával a barátnők magatartásának reménye, a hozzájuk való ragaszkodás jár együtt. Az állami szervek közreműködésével megtalált közösség — a vérségi kapcsolatok összetartó ereje helyett. De van-e az intézet barátságának tartalma is, vagy csupán — alkalmi kapaszkodó, gyengécske — vékonyka szalmaszál? — Az együttlakáson, a közös tanuláson kívül rengeteg élmény tart össze bennünket. Soha nem felejtem el a remekül sikerült osztálykirándulásokat Budapestre — ott legjobban a Margitsziget és a Halászbástya tetszett —, Pécsre — legszívesebben az állat- kertre emlékszem —, Fonyódra, Badacsonyra. Barátnőimmel elmentünk a képtárba is, ahol számomra a legkedvesebbek Rippl-Rónai festményei. Az iskola kórusában is élvezettel énekelek; legutóbb Beethoven IX. szimfóniájának örömódáját tanultuk meg. ((Véletlen lehetett a karvezető pedagógus választása?!) Megszoktuk, hogy minden eseményt megbeszélünk egymással, s ez nagyon jólesik. Akárcsak más közös foglalatosság: a kézilabdázás, az együttes tv-nézés, az olvasás. — Kik a legkedvesebb regényhőseid ? — Cooper és May Károly indiánjai. Mert sokat szenvedtek. Furcsa ellentmondás : egy látszólag tökéletesen a közösségbe olvadt kislány, aki lelki szövetséget vállal a megalázott indiánokkal és a Mecsek oldalában rács mögött tanyázó állatokkal. Jó kedély és sajnálat, közösségi érzés és elvágyódás nehezen magyarázható keveréke. — Margit^ miről szoktál álmodozni? — Utazásokról. Meg arról, hogy majd egyszer nekem is lesznek gyermekeim. L. A. kár volt eljönni.« Pár órával később meghatottan, elragadtatva távozott A plebejus lázadó magával ragadó, erőteljes muzsikájára figyelvén bizonyára nem jutott eszébe a szövegkönyv kezdetleges közhelyeit elemezni. A sematizmus, a korlátoltság akkor válik igazán .veszélyessé, ha az iskolai tantermekbe is belopakodik. Magyarórán hallottam: »Van haladó romantika és maradi romantika. A haladó romantikusok a forradalomért küzdöttek, a maradiak elefántcsonttoronyba bújtak és nem a valóságot ábrázolták.« Hát akkor mit? Mi van a valóságon kívül? Az ’érzelem a pénz hatalmától való menekülés —; nem a valóság? Ezek szerint: Petőfi haladó, Arany maradi. Puskin is haladó, de Lermontov nem; Verdi és Erkel forradalmár, de Liszt és Chopin — a haladást akadályozó erő! Itt kezdődik a romantika primitív szembeállítása a tudományos-technikai forradalom, a társadalmi haladás egész követelményrendszerével, ami oda vezet, hogy a bölcsész- hallgató rajong Becket, Osborne műveiért, ugyanakkor kinyilatkoztatja, hogy Petőfi »szószátyár kis mitugrász«, Byron »szenvelgő bohóc«, Victor Hugó »hösködő pozőr«. Szószátyár, szenvelgős, hős- I ködő — ilyenek voltak hát a
