Somogyi Néplap, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-22 / 18. szám

Termékünk általában jó

A kijelentő mód azt igyekszik feledtetni, hogy tulajdonképpen magyarázkodásról van szó. A kereskedelmi igazgató, a termelési főosztályvezető bizonykodik: igen, igen, nagyon kellemetlen az a kis hiba, pedig termékünk általában jó. A felhasználó, a vevő aligha vigasztalódik ezzel az »általá- ban«-nal, mert nagyon is konkrétan csalódott az áruban. Jót, korszerűt ígértek neki. Csak éppen egy aprónak látszó hiba miatt a jóból közepes, a közepesből gyenge sikerült. S nem azért, mert — a legismertebb eset — megsértették a technológiai utasítást, mert a gyártók emberednek némelyike saját szája íze szerint értelmezte a fegyelmet, a termék minőségi mutatóinak megtartását. Azaz nem a nyilvánvaló selejt okozta kárról szövődik gondolataién etii^k, hanem azokról a bevallottan vagy takar- tan létező hibákról, amelyek megakadályozzák, hogy a jó valóban jó legyen.

Egyszerű, köznapi példából kiindulva : néhány kötőfomal- fajta kiváló minőségű lenne, ha ... a színe nem hasonlítana a szivárványra. A hasonlóság korántsem szándékos! Csak éppen valaki kitalálta, hogy ne bajlódjanak új segédanyagok kipróbálásával, kövessék a korábbi technológiát a festődében. Igen ám, de a fonal összetétele, a szintetikus és a természetes szálak aránya más, eltérő az előzőekétől. A »nagyvonalúság« következménye : az elképesztő színorgia, s ráadásul minden motring új meglepetést ígér.

Bonyolult esettel folytatva: a külföldi vevő telexüzene- tekkél bombázza a külkereskedelmi vállalatot, mert az egyébként kitűnő minőségű bőráruk fémdíszítései szétesnek, lehullanak, fényük eltűnik. A külkereskedelmi vállalat a gyártóhoz fordul, s kapja a választ: tudjuk, de más minőségű nincsen, örülnünk kell, hogy ezt is szállítják. Hivatkozhatunk a nemzetközi elismerést szerzett műszerre, ebben a többi mellett három olyan alkatrész is található, amely szabadalommal védett újdonság, bizonyítva a magyar műszakiak tehetségét. Ezt a műszert azonban gyatra szilárdságú, illetve — éppen ez volt a baj — túl kemény műanyag házba építették be, s e burkolat — ridegsége miatt — általában néhány heti használat után megrepedt. A termék kiváló volt, mégsem kellett egy idő után a. felhasználó iparágnak, mert az ott dolgozó szakemberek jobban hittek a két szemüknek, mint a bizonykodásnak, hogy a tennék »általában« jó...

M

eghökkentő, milyen könnyedséggel — s ami máskor olyan nagyon hiányzik, gyorsasággal — tárnak kaput jó néhány termelőhelyen a korántsem elkerülhetetlen megalkuvás, a munka tényleges értékét erősen megvámoló, de aprónak látszó engedmény előtt. Hiszen mit tehetnek ők az éllen, hogy kooperáló partnerük, a nekik szállító kereskedelmi vállalat ilyen választékot, minőséget nyújt? ! Lustának legtöbbször renyhe a barátja! Mert ahogy a műszer műanyag háza esetében — a busás tandíj megfizetése után! — leltek jobbat, úgy bizonyára találnának a fonalaknál, a diszcsatoknál is, hiszen ennél nehezebb feladatokat oldottak meg a gyártók azzal, hogy magát a majdnem kész terméket előállították ! Csak gondosságra, körültekintésre, igényességre, s cseppnyi szívre lenne szükség. Még egy telefonra, még egy kooperáló látogatásra, még egy tárgyalásra.

Gazdasági elemzések sora. így egyebek között a Külkereskedelmi Minisztériumé bizonyította, hogy áruink tekintélyes részénél okoznak használati és pénzbeli értékcsökkentést a bosszantó, apró, elkerülhető hibák, minőségi engedmények. A tetszetős fazonú, jó anyagú tavaszi kabát, amelynek gombja k ét- három érintés után. eloattan, önmagát sorolja már-már automatikusan alacsonyabb áru- és árkategóriába, holott »minden benne van«, ami keli, csak éppen az a pici gomb riasztotta meg a vevőt, s tette ■Üzalmatlanná az áru egészével szemben.

M

ennyi hasznos munka, tisztes igyekezet, erőfeszítés, olykor veríték veszti kamatait, mert valahol, valakiben nem volt elég kitartás, hozzáértés, törődés. Az anyaggazdálkodó legyintett, a művezető bólintott, a minőségi ellenőr pecsételt, a raktáros húzta a vállát — emberek sora tudta, hogy ez így nem jó, nem helyes, mégis belenyugodtak. Azzal vigasztalták magukat: nem dől ösz- sze a világ! Tényleg nem. Csak az apró, tűnő világok omlanak össze: az egyik kereskedő bizalma, a vevők egyikének hite...

Csak soha nem tudjuk, mikor leszünk mi is az egyikek.

M. O.

Az ifjúsági ház falai januárban is nőnek.

fiatalabb szakmunkás is fú.i.ia, hogy hány fokos hőmérséklet mellett szabad betonozni, falazni stb. A belső szerelő munkákat pedig ma már nem csak a SÁÉV-nél, hanem a kisebb építőipari vállalatoknál is úgy ütemezik, hogy amikor fagy, akkor benn az épületben dolgozhassanak a vizesek, a villanyszerelők és a többi szakma képviselői.

Pénteken két kaposvári téli építkezésre látogattunk el. A leendő ifjúsági háznál a toronydaru ütemesen emelte magasba az épületblokkokat. A darus és az elemeket fogadók nem tudhatták, hogy szemben, a posta épületénél a húszas években a vasgeren dák még úgy jutottak helyükre, hogy szinte centiméterenként, állványokon emelték magasabbra azokat. A téglát, habarcsot »culágerek« vitiék kézben, vödörben a legfelsőbb szintre is.

Ma már mindenütt ott van a gép. amely segíti, megkönnyíti az építőmunkások do'gát. A gépesítés, a technológia fejlődése, a magasabb szintű képzés együttesen teszi tehetővé, hogy az építőiparban a külső munkákon se legyen »fagyszünet«.

Az idősebb építőipari szakmunkások is legföljebb a ma már nyugdíjas társaiktól hallották, hogy valaha a kőművesek az első hó lehulltával abbahagyták a munkát. Elmentek fűteni, vagy más időszakos alkalmi munkával keresték a kenyerüket márciusig, amikor újra előkerült a »fand- li« meg a kalapács, s lehetett falazni, szerelni, vakolni. Egyszóval építkezni.

Azok a fiatal szakemberek, akik Kaposváron, a Kossuth Lajos utca és a Bajcsy-Zsi- linszky utca sarkán a négy- emeletes ház (40 lakás lesz benne, a földszinten üzletsor meg irodák) falait húzzák, tiem értik, miért volt valaha Idénymunka az építés. A legA lakóház—üzletház építésénél a betonalapra hagyományos módszerrel blokktéglaíal kerül.

Siófok „pusztája**

Mondom: haladunk

Törekipuszta túlsó végén megállunk, nézzük a Balatont. Csend. Puha pasztellszínek, itt-ott hófoltok. A távolban ős Tihany sziluettje.

— A századforduló idején még erdő volt itt — mondja Antal Imre ácsmester. — Sűrű, öreg erdő. De kellett a fa, még inkább a föld. Kivágták. Ez a környék legmagasabb pontja. Néha, ráérős óráimban kiballagok ide, és elnézegetem a tájat. Furcsa, gyönyörűséges érzés. Nem tudom megmagyarázni, mi történik velem ilyenkor, de ezeket a nehéz tagjaimat egyszerre könnyűnek érzem, és mintha fölemelne valami erő. Ennél szebbet, azt hiszem, sehol a világon nem tudnának mutatni nekem.

Ácsbárdhoz szokott hatalmas keze a magasba lendül, mutatóujjával megérinti a tihanyi templom tornyait.

— Az alapítólevél szerint itt hetvenkét család élt András kirá’y ideiében — mondja. — Az apátság szolgálatára rendelt kézművesek. Bognárok, szíj jártók, kovácsok, fazekasok. Azt hiszem, sok fazekas volt közöttük. Amikor a templomrom közelében ástunk, rengeteg cserépedény-töredék került elő a földből.

— Ács is lehetett a kézművesek között — mondom.

Elmosolyodik.

— Ács? Valószínű. Ahol erdő volt, ott ácsnak is 'kellett lennie. Itt pedig erdőben nem volt hiány.

— Az apja is ács volt?

— Nem. Földműves. Töreki földben dolgozott, akár a nagyapám. Az apai ágam tősgyökeres töreki. Anyai ükapám viszont Veszprém megyéből húzódott le a siófoki halásztanyákra. Anyám ága siófoki. Az én életem fele Siófoké, hiszen oda jártam iskolába, és ott tanultam a szakmát. Most a töreki népet képviselem a siófoki tanácsban, mert közigazgatásilag oda tartozunk. Az az igazság, hogy a siófokiak közül is sokan szeretik Törekit. Fölkeresik. Különösen nyáron. Amikor megsokallják a »fővárosi« forgalmat, nyüzsgést, eszükbe jut, hogy itt ez a kis település a közelben, ahol szuszogni lehet, ahol semmi sem zavarja a csendet, a természet békéjét.

Az Árpád-kori kézművesek helyén ma 412 ember él. A legtöbben egykori cselédek (a veszprémi káptalan birtoka volt ez a föld) leszármazottai. Hatan magángazdálkodók, a többiek az állami gazdaságban, a vasútnál vagy Siófok üzemeiben dolgoznak. A legtöbb ház új, vágy legalábbis újnak hat: a hajdani cselédlakások helyén vagy juttatott telkeken épültek. Antalé'k — akárcsak a többiek — 1948- ban kapták a telket, s egy évvel később már újra fedél volt a fejük fölött.

— Akkor még csak egy szoba-konyha állt — mondja a házigazda.

— Gyorsan megcsináltuk, hogy mielőbb a magunkéban legyünk. De az építkezés csak azután kezdődött.

— Azt hittem, sohasem lesz vége — szól közbe Antalné.

Tágas szobák, kényelmes, derűs bútorokkal, korszerűen fölszerelt konyha, vízvezeték. És ragyogó rend, meleg otthonosság.

— Itt minden darab tégla elvett az erőmből valameny- nyit — mondja az asszony. — Tulajdonképpen négy éve fejeztük be az építkezést. Hiába. Közben négy gyermeket is neveltünk.

— Törekin élnek?

— Csak a legkisebb lányunk — mondja az apa. — Férjnél van, az ura autószerelő.

Puha fotelba ülünk, a házigazda borosüveget, poharakat tesz az asztalra. Koccintunk, beszélgetünk. Antal Imrének életéről és Törekiről. Ez a két téma ugyanis elvá- laszhatatlan egymástól. A falon oklevelek, a sublót tetején kitüntetések, amelyek az 56 éves mester szakmai erényeiről, közéleti lelkületűről vallanak. (Legutóbb a Tegyünk többet Somogyért! kitüntetést kapta.)

— Amikor a főútvonalról a töreki bekötő útra fordultunk, egy zsákutcát jelző táblát láttam — mondom. — Nincs ebben valami jelképszerű?

Legyint.

— Az csak KRESZ-tábla . .. Ez a település mint Siófok része, élni akar, és szerintem élni is fog. Az az út, amelyen bejöttek, nem régóta út. Három éve, ilyen időben, megsüllyedt volna ott az autó. De Töreki népe 70 ezer forint értékű társadalmi munkát végzett 1975-ben azért, hogy télvíz idejét egyáltalán közlekedni lehessen errefelé. 500 köbméter murvát hord tunk az útra. De ez még mindig nem az igazi. Ennél sokkal jobbra van szükségünk. Szóval, ha visszanézek az elmúlt évtizedekre, azt látom, hogy Töreki csakis előbbre jutott. Ha lassan, nehézkesen is, de előbbre. A házakat látta. Szemre- való porta valamenyi. Az én. gyerekkoromban iskolánk se vojt. Pedig az apám és két helybeli társa még a magas minisztériumot is megjárta iskoláért. Elmentek azok az emberek a káptalani főkormányzóságra is. mert a kultuszminisztériumban azt

mondták nekik, hogy forduljanak a ’papokhoz. Elvégre Töreki egyházi birtok. De a főkormányzó úr kenetes hangon kiadta apámék útját. »Szegény a káptalan. Nincs pénze iskolára.« Mi azután megcsináltuk 1945-ben. Volt papi birtokon, államosított épületben. Később kultúrott- hont is »ragasztottunk« hozzá. Az ötvenes években mintegy hetven gyerek járt itt iskolába. Jelenleg 33. Osztatlan iskola. Pedagógusaink Siófokról járnak ki. Elég későn tettük kamrába a petróleumlámpát, de eltettük. 1964 óta van villanyunk. A gyerekeknek játszóteret építettünk, a fiatalságnak klubhelyisége van. A töreki ember nem röstell a közért dolgozni. Szorgalmas nép.

Ezen a kis településen évente 7-800 állatot, főként sertést hizlalnak. Baromfiból 2-3 ezret visznek a siófoki piacra, tojást mintegy 50 ezret adnak el évente. Naponta 160—170 liter tejet küldenek a kiliti gyűjtőhelyre. És zöldséget, gyümölcsöt termesztenek.

A gépek miatt morognak néha. Nehezen jutnak hozzá. Mondtam nekik: »Alakítsatok zöldségtermelő és kisállattenyésztő szakszövetkezetei, akkor majd gépeket is vásáré.aattok.« Mondom: haladunk, ha lassabban is, mint sokan mások. Most az a fő, hogy jó útunk legyen. Azután, hogy építési engedélyt kapjanak azok a fiatalok, akik itt akarnak élni, családot alapítani. Tizenhat töreki , fiatal várja, hogÿ a szülőföldjén házat emelhessen. Nekik nem kerülne pénzbe a telek, mert a szüleiktől kapnák. Tizenhat fiatal! Gondolja meg. Kétséges a jövője annak a teleoü- íésnek, amelynek az életét fiatalok garantálják?

Oldalra hajtja a fejét, mandulavágású szeme összeszűkül. Fáradtnak látszik. Mintha most tette volna le a szerszámait.

Szapudi András

A barát véleménye:

Jó kezekben van a fegyver

Munkásőrök jubileumi ünnepsége Kaposváron. Itt vannak az alapítók, akik húsz évvel ezelőtt az elsők között fogtak fegyvert a néphatalom védelmében. S itt vannak a vendégek, köztük olyan is, aki most találkozott első alkalommal személyesen a munkásőrökkel.

Viktor V. Gavrilovics alezredes politikai helyettes a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet déli hadseregcsoportnál. Ö tolmácsolta meleg szavakkal a szovjet katonák üdvözletét, jókívánságait.

— Fegyverbarátainkat köszöntjük a munkásőrökben. Valamennyi katonatársam jókívánságait tolmácsolom azoknak, akik a honvédséggel, a határőrséggel és a rendőrséggel együtt szilárdan őrzik a szocialista Magyarország belső rendjét.

A megbecsült fegyverbarátnak kijáró tisztelettel ölelte meg azt a hét munkásőrt, akinek — eddigi kiemelkedő tevékenysége elismeréséül — átnyújtotta a Szovjet hadsereg kiváló katonája kitüntetést. Kérte őket, hogy önként vállalt fegyveres szolgálatukat a jövőben is becsülettel végezzék.

Viktor V Gavrilovics negyvenesztendős. Már 23 éve, szolgál' a hadseregben. Csak néhány hete került hazánkba, most ismerkedik az itteni viszonyokkal, s első alkalom, hogy részt vesz a munkásőrök ünnepségén.

— Örülök annak, hogy éppen a jubileumot köszöntő ünnepségre hívtak meg, ahol

találkozhattam a testületet alapítókkal, s azokkal is, akik húsz esztendővel ezelőtt meg- azóta léptek a helyükre. Tizenhét évesen kerültem a hadseregbe. Moszkvai vagyok, a tényleges idő letöltése után végeztem el a katonai főiskolát, s lettem hivatásos tiszt. Éppen az iskolán voltam, amikor meghallottuk a magyarországi ellenforradalom hírét, s aggodalommal figyeltük az eseményeket. Hiszen hadseregünknek nagyon sok katonája ontotta vérét, áldozta életét, hogy a magyar nép szabad hazában élhessen. Végtelenül boldog voltam, amikor a rend megszilárdulásáról, majd pedig a munkásőrség létrehozásáról hallottam.

Ö és a többi vendég is nagy tapssal köszöntötte a húszéves szolgálatért járó kitüntetés átvételére felsorakozókat. Azokat az ősz hajú embereket, akik közül még ma is többen fiatalos lelkesedéssel látják el munkásőri feladatukat.

— Végtelenül meghatott az ünnepség bensőséges hangulata. Az eskütétel, a fiatalok fogadalma, akik elődeik példájának követését határozták el. Láttam, hogy az idős munkásőrök közül többen köny- nyeztek. S láttam az ünneplő vendégek soraiban gyermek- áldás előtt álló fiatalasszony, aki végtelen büszkeséggel nézte esküt tevő férjét.

így beszélt Viktor V. Gavrilovics, és szavaiból a fegyverbarát őszinte véleménye érződött. Munkáscsaládból

származik. Édesapja gépkocsi- vezető Moszkvában.

— Ö jutott eszembe, amikor láttam az idős munkásőrt a fegyveratadás közben. Annak szavaiból az érződött, hogy szinte gyermekének tekinti a fiatal munkásőrnőt, akitől azt kérte, hogy becsülettel teljesítse kötelességét. S a fegyvert átvevő fiatal is éppen olyan tisztelettel beszélt vele, szólt a többi idős munkásőrhöz, mintha egy nagy családhoz tartoznának...

Ezek a meleg, emberi szavak kifejezik, hogyan gondolnak a szovjet katonák munkásőreinkre. Köztük azok is, akiknek korábban nem volt alkalmuk személyesen találkozni velük.

A Kaposvári Villamossági Gyár szocialista brigádjai a jubileum tiszteletére bronzba öntött, mainkásőrt ábrázoló kis szobrokat készítettek. Ebből kapott ajándékba Viktor V. Gavrilovics is. Meghatottan vette át a szobrot Zsák Ferenc megyei parancsnoktól e szavakkal :

— Legkedvesebb emlékem lesz majd ez a szobor. Emlékeztetni fog a munkásőrség megalakulásának huszadik évfordulójára, a somogyi munkásőrökre, akiknek soraiban a szocialista hatalmat féltő, a párt politikájáért mindenkor kiálló, nagyszerű embereket ismertem meg.

Szal&i László

Téli építkezés