Somogyi Néplap, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-16 / 13. szám
Az id6 megszépíti a mesz- «zeséget. Az ember ilyen visszaemlékezések alkalmából ismét öregdiák lesz. Diák, akinek illúziói — romantikus álmai bénító ábrándjai — ottmaradtak az iskola, a gimnázium falai között, a tantermekben, a tanári- és igazgatói szobákban. a hallgatag folyosókon a könyvtár tudást adó csendjében, a még föl nem fedezett kincsek rohamában, a nagy fák -alatti padokon, a sárban elakadó rongylabda körül, a rózsák illatában, a laikusnak talányt jelentő ....... v irágok és fák latin neveiben, Poizs Gábor a rácsodálko- zásfoan, mert az a kis, latin szövegű tábla a komoly tudomány közelségét jelezte. erővel, de százszoros akarattal feltápászkodtam értelmet, célt kerestem magamnak a tizenhétévesek minden keserűségével. Akaratom mellé a kényszer szegődött cselédnek, akkor már futnom kellett az évek után, s ez volt, amire már nem voltam képes. 1946 nyarán Csurgón vizsgáztam a polgári III—IV. osztályából, s Guszti bácsi — Tóth Ágoston immár másodszor is igazgatóm — fölvett a középiskola harmadik osztályába azzal a feltétellel, hogy legkésőbb októberben leteszem a különbözeti vizsgát az első és második osztályból. Azzal, hogy tanulhatok, Csurgó megfogott, s oly erővel tartott magánál, hogy — bár néha ma is valószínűtlennek tartom — két év varába, s reggelre mindenki tudta, micsoda kétszínű leánya van a falunak. © Feleztünk a tekékkel S a kisdiák álma, hogy majd egyszer ő is, úgy, mint a nagyok — de ő könnyekkel a szemében, mert megrendül örömében — átmegy, mert át akar menni a Feste- tich-k'apun, éretten, felnőtten, hiszen a túloldalán már övé a vi’ágmindenség — mi is? de nem tud felelni rá, s egy pillanatra csak múlt van, jövő? — s ki gondol arra, hiszen dalol az osztály, szünnap van, ünnep, virág, illedelmes öltözék, szülők, rokonok, ismerősök és ismeretlenek hüppögnek törölgetik - a szemüket. És ő arra emlékszik, amikor először átosont a kapun, nyugodt volt, mert nem látta meg senki; s nem tartozott beszámolni senkinek a szégyenéről, hogy becsapta magát, meg is fogadta, hogy ilyesmit soha többé nem csinál. És miceoda tapintatlan volt abban az ünnepélyességben a kérdés: te hol fogsz dolgozni? Szentségtörés, istenkáromlás, eretnekség! Pedig magunkban hordtuk a nehéz kérdést, valóban, hol mit fogunk tenni majd, és hogyan. A kérdés adott volt, de a választól féltünk. És most megtörtént és kitalált, izi nezett diákesínyek áramlanak, mert a diák csak akkor bátor igazán, ha már jó pár éve elszakadt tanárától. így már illik is kitalálni valamit. Nem igazi diák, akinek nincs egy jó anekdotája arról, akivel a legtöbb koccanása volt Nem harsog a poén, de így szent a béke, hiszen mindkét fél győztesen került ki még a vereségből te © Csurgó íogalom. Volt. Amikor negyvenkettő telén föl- szálltam a Csurgó felé induló vonatra, megsírattak a szüleim. Lehet, hogy akkor lettem felnőtt tizenötévesen. Elindultam az ismeretlenbe, megtanultam az állomások sorát, ismertem arcról a bak- terokat; azóta megy velem a vonat, de én arról soha többé nem szeretnék leszáll- ni. A téli gazdasági tanfolyam esak háromhónapos volt. Három téli hónap. Fakoffer —, hogy irigyeltem a fűzfavesz- szőből font kosárral utazókat! —, kemény kérgű csizma. A kertészházban, ott hátul kaptunk szállást, nekünk csak ott jutott hely. A hazai, keményre fagyott az ablakban feleztünk a cinkékkel. De tanultunk, tanulhattunk, és tanulni akartunk — elszántan, fanatikusan, önmagáért a több tudásért. Ézvolt a célunk akkor, semmi más. Nem készülhettünk tanárnak, mérnöknek, orvosnak, de örültünk — hiszen'egyensap- kát is kaptunk —. hogy Csurgó ilyen sokfelé és ilyen sokféleképpen szórja a tudást. De nem volt elég. Belekóstoltam a tanulásba, gyerekfejjel éveket akartam pótolni, s utána eredtem valaminek, s Kuta Feri bácsi tanácsára megkörnyékeztem a polgári iskolát. Aztán a háború utolsó éve fölborította minden tervemet. Somoggyal együtt a tanévet is kettészakította. S én egy utolsó aknarobbanás után elfogyott múlva. 1948-ban érettségiztem. Ezt a valószínűtlenséget valószínűsíti az a csodálatos erőt adó tanári segítség, figyelem és biztatás, amit egyetlen szóban tudnék ma is megfogalmazni: Csurgó. Az már csak véletlen szerencse, hogy később tanári diplomát szereztem és mindössze két napon múlt, hogy pem lódoktor lettem szűkebb hazánkban. Az állatorvosiról ugyanis két nappal később érkezett a felvételi j papírom, a tanárira viszont postafordultával elköteleztem magam. De addig még sok minden történt velünk, körülöttünk. © A háború alatt már nem voltunk gyerekek, de még nem voltunk felnőttek sem. Mindent sejtettünk, de keveset tudtunk. Rohamra indul- tűnk békében, éltünk az éjszaka és a nappal határáig, nem éreztük a nyári meleget, a fagyot, az eső és a szárazság kiegyenlítették egymást. Voltunk olyan vakmerőek, hogy kinevettük a telet. Emlékszem, negyvenöt telén va- vasúti olajtartály deres gerendáin igyekeztünk Csurgó felé, elképzeltük a fenyőtűvel fölfűtött cserépkálya melegét, de az ötvöskónyi kanyarban elakadt szerelvényünkről lekászálódva csutaszárat égettünk, hogy legalább egyperces meleggel enyhítsük a ránk törő természet szigorúságát. Nincs bennem a diákkorom iránti nosztalgia, sokkal jobban^ bántott a régi iskola hagyományainak tűnése az elmúlt években. Ha néha arra járok, ma is azt keresem, ami oly hosszú ideig az átlag fölé emelte Csokonai iskoláját. Szomorú lenne, ha a Csurgói Gimnázium csak öreg diákjainak visszaemlékezéseiben élné virágkorát a következő évtizedekben. Ma is meghatódva állok meg a pedellusi tábla előtt. Ha felmegyek a lépcsőn, a tábla elé sodor valami. Megszokás? Felejthetetlen emlék? Szerelem nyomát keresem ? Öraközi szünet, az elsőben még nincs levél, talán megjön a postás a másodikra, és akkor ott lesz a szerelmes lány kezeírása, hiszen annak a diáknak rangja volt a többiek előtt, akinek gyakran hozott lapot, levelet a posta. És mindenki olvashatta a nevét, az osztályát: a. b, c. És minél felsőbb osztályba járt, úgy ritkultak a levelek, talán mert komolyodott a szerelem. S hogy mi lett a levelek sorsa a bélyeg alá írt bizalmas szó, a betű sorsa? Volt fiú, aki szépen gyűjtötte a szerelmes lány tartózkodó vallomásait, gyűjtötte az igazitól, az egyetlen igazitól • hullámzó sorokat, aztán mire a nagyvakációban hazamehetett, elvették, elvitték tőle — mert akkor az volt az otthon- maradt lány dolga, hogy férjhez menjen —, s mit tehetett, dühében szétszórta egy éjszaka a falujában a szerelmes lapokat. Vitte a szél a sokszínű papírt a kertek aljára, a házak udAmikor Hankó Mihály tanár úr tárgyából kihúztam a tételt, a kocka el volt vetve. Megpróbáltam utánavetődni, nehogy elvesszek, ha már befalaztam magam a fogalmam- sincs-róla világba. Mire visz- szaértem a helyemre, kimerült akkumulátorrá változtam. Azt sem mondhatom, derengett bennem valami. Semmi pedig kétszer megtöröltem izzadó tenyerem, aztán a nevemet hallottam, rajtam a sor, s szemben a tekintélyes elnökséggel, itt és most. felelni kell. Azóta megtanultam, hogy mindennap felelni kell,- Azóta megtanultam, hogy mindennap felelni kell. Nyugodtan, folyékonyan. Azt hiszem, a történelemben ak- kor álltak meg először és utoljára a világ órái, mármint az én agyamba. Idő és tér. tudás és tapasztalat megsemmisült fölszívódott a semmibe — velem együtt. — Köszönöm — hallottam az elnökünk hangját, s abban a pillanatban fölismertem tanárom szorongó mosolyát. — Köszönöm — mondta az elnök nagyobb nyomatékkai, amiről viszont már úgy éreztem, gúnyolódik velem. Délután a hársfák alatt találkoztam — mert találkozni akartam — Hankó tanár úrral, hogy én mondjam kL és csak neki : köszönöm. O megelőzött: — Hogy érezte magát? — Pocsékul, tanár úr. — Holnap majd jobban fog menni — kezet fogott velem, és otthagyott az utcán. Hittem, kívántam, hogy egyszer majd összetalálkozunk Pesten, vártam, kívántam ezt a találkozást — ezt az életemet kísérő emberi gesztust, mert azóta sem a tételre gondolok, a jó jegy sem érdekelt —, de már soha nem lesz belőle semmi. Hankó Mihály tanár úr néhány évvel ezelőtt egy repülőszerencsétlenségnél életét vesztette. Szervátiusz Jenő szobrai közölt A küzdés embersége Letörölhetetlen ráncok a véső nyomán. A Férfi arcképén, a Rőzsehordó asszonynak az egész teste szinte belesajog a kínzó teherbe, ami mégis az életet — annak alapvető feltételét, a tüzet — jelenti. Az emberség a küzdelem kifejezésével jut érvényre a Kolozsváron élő Szervátiusz Jenő szobrász alkotásaiban. Belülről ragyogó emberi tulajdonságát megsokszorozzák a művei. A Somogyi Képtárban pénteken megnyílt Szervátiusz- kiállítás egy rendkívüli alkotó nehéz kezemunkájának tiszta szellemű művészetét mutatja be. Kevesen találkozhattak eddig szobraival, s életművének csupán ízelítője a magyarországi gyűjteményekből válogatott és Kaposváron sze-1 repló harminckét plasztika. Többsége kemény fából készült; rajtuk kívül egy kő- szobor, egy brohz domborít mű és egy ter- I r? kotta emlék- l művázlat látható a teremben. Illetve annyiban rendid hogyó tárlat r ak is nevezhető e mostani, ! hogy a szobit rász alkotásai I közt szerepel I egy iparművé- I szeti munka is; ï díszesen fara- I g Ht székely : ágy. Ha emiatt Szirmay Endre BÚCSÚZKODÓK Az elmenők mindig köszönnek a csöndet gyöngyöző időnek; a múlás selymét elsimítják, szívüket a végtelenre nyitják, csodát valóra igazítanak, hogy ragyoghasson minden pillanat; sorsokkal mérik, mi következik, tett a tettel bennük szövetkezik, s ahogy éveiken átzuhog a fény, kiteljesedik minden szép remény, mert tudják: mind, akik itt maradtak megtartják minden pillanatnak szándékaik sziklatomba mását, emberségük ember-tisztaságát. Lázár Ervin Egy gyomorgörcs története A férfi krétaszín arccal ** görbéd a heverő szélén, kezét a gyomrán szorítja. Nyöszörög. Szeme alá sötét árkot mélyít a fájdalom, ajkát összepréseli. Fáj a gyomra. Az előszobából berregés hallatszik. Utasszállító repülőgép, traktor vagy tűzoltóautó — gondolja a férfi. De aztán rájön, hogy tűzoltóautó nem lehet, mert akkor szirénázna. A kilincs vadul megnyikkan, kattog Az az egyén, akarom mondani: géperejű jármű, aki rángatja, nyilván alig éri föl. Végre kitárul az ajtó. s egy megejtően kopasz gyerek berreg be a kilincs alatt. — Szervusz, kipi-kopinger! -*■ nyögi a férfi. — Minek ennyi gáz? . — Követ szállítok — mondja a kopasz (ezek szerint dömper), egyben abba is hagyja a berregést, s úgy tetszik a dömperséget is. Közelebb lép, mutatóujjával a férfi gyomrára bök. — Megint itt van? Gyűrött arccal bólint. — Mit csinál? — Terpeszkedik. — Rá is gyújtott? — Rá. Mindketten elképzelik a Fájdalmat, ahogy pöffeszkedik odabe. Nagy, lancmók pasas a Fájdalom, fekete, szétálló sörényű és két hegyes szemfog lóg ki a szájából. Elégedetten fújja a füstöt. — É6 Tropkó úr? — kérdezi a gyerek. — Már beküld- ted? Tropkó urat, akinek egyébként Troparin a becsületes neve, nemigen szereti beküldeni a férfi. Azt szeretné, ha a Fájdalom magától eltakarodna. — Még nem — mondja, — de most már itt az ideje. Egy üvegcséből kiráz egy szemét, lenyeli. — Bent van? — kérdezi suttogva a gyerek. — Bent. — Mit csinál? — Még csak nézelődik. — A Fájdalom észrevette már? — Észre. — Mérgelődik? — De még mennyire — mondja a férfi, és a tenyerét jó erősen a gyomrára szorítja. A nyalka, rokonszenves arcú Tropkó úr bent áll hát a helyszínen, a böhöm Fájdalom gyanakodva föltápászkodik. — Már kergeti? — kérdezi a gyerek. — Nem — nyögi a férfi —, még csak beszélgetnek. — Azt kérdezi a Fájdalom, hogy mit akar már megint a Tropkó úr, igaz? — így a gyerek. — Azt. — És Tropkó úr mit válaszol? — Hogy lesz szíves, Fájdalom úr, elkotródni. — Kotr ódik? — Nem. Azt mondja, nem jókedvéből jár ide, hanem az én érdekemben. — A te érdekedben? — Igen, mert itt egy fekély — mutatja, hol —, és ez egyre csak nőni fog, ha zsírosat eszem és vedelek. — Mit ha vedelsz? — Pálinkát. — És Tropkó úr? — Nem vitatkozik, felgyűrte az inge ujját. A gyerek szeme felcsillan. — Leken neki egyet? — Remélem — nyög a férfi. — Jobb kézzel is, meg ba! kézzel is? — Jaj! — Mi az? — Verekszenek. — Gyerünk, Tropkó úr, húzz be neki! — lelkesedik a gyerek. rendhagyónak neveznénk a továbbiakban is e kiállítást, rendhagyó művészről kellene beszélnünk. Szervátiusz rendkívüli tehetségéhez nem férhet kétség, de művészetét mégsem nevezném rendhagyónak amiatt, hogy nemcsak hagyományos szobrokat .készít, hanem ilyet is, mint ez a szoba,berendezés. Mondják, készített olyanabbat is: teljes bútorzatot. Ha az említett ágy mellől indulunk szoborbircdalmát bejárni, e munkája akár kiindulási pontnak is tekinthető. S a születésétől teljes életét élő felnőtt emberig jutunk. De ez nemcsak külső megítélés lehet, hiszen Szervátiusz fa Plaszt ikáinak elsősorban érzelmei vannak, s így a felnőttkor áll kifejező művészetének a középpontjában. A klasszikus szépségű Táncosnő legkorábbi művei közül (B. L.-nek.) való. Formája alapján szinte kiválik e sorból, de máris elárul valamit, ami a későbbi szobrok jellemzője igazán. A táncban nemcsak a test szépségét mutatja be, hanem érzékeny kifejezést is varázsol a lány arcára, önarcképe is ezekben az években keletkezett. Fiatalosan dacos itt, Szervátiusz; a kemény fából »kinézve« szinte sugallja, hogy őt sem faragták puhább anyagból. S ez a művészi magatartás egyesül a Faemelő küzdő alakjának belső vonásaival. Keleties báj sugárzik — csöndet teremtve maga körül — a kőbe vésett Mosoly című szoborból. Egyetlen fémmunkája az »Illés Anna-". A folklór és a portré szervesen illeszkedik a műben. Nemcsak méretében, hanem a pásztori jóság kifejezésében is monumentális a Jópásztor (Hargitai pásztor). A közvetlen környezetből vett téma túlnő a paraszti-állattartói élet bemutatásán, hiszen a pásztor szimbólum is, a jóság kifejezője. Kocogh Ákos írta Szerváti- uszról : »Szobrai visszahozták számunkra a fa, s ebben a véső nyomainak szépségét.« Szervátiusz Jenő' művészete újat teremtett, olyasmit adott, hozzá S7obrászntun,'hoz — Maillol, Brancusi, Mestrovic, Medgyessy, Moore után is —, amit addig így nem isrn"»‘-i"k. A kézi munka szépségétől búcsúzó korban a legelemibb kézi megformálás szépségét ra- gyogtatta föl. Horányi Barna A férfi arcán simulnak a ** ráncok. Hanyatt fekszik. — Már fogja a nyakát? — Fogja. — Tropkó úr jó erős, igaz? — Ühiim. — Még nem kergette ki egészen? — Egészen még nem, de mindjárt kinn lesz. — Állj az ablakhoz — súgja a gyerek. — Minek? — Hogyha kijön a Fájdalom, essen le az emeletről. Majd jól összetöri magát. A férfi az ablakhoz áll, arcába kezd visszatérni a szín. — Most — mondja —, mos+ kint van. — Hess, hess, ronda Fájda lom! — kiabál a gyerek, és kezével az ablak felé legyez. • Sose gyere vissza! Puff! — A Fájdalom nagyot nyekken a járdán. Kerék ’mre ITTHON Itthon vagyok megint. A régi tüskön ülök az udvaron. Számlálom, ami megmaradt még : pár emlék, minden vagyonom. De már semmi sem ugyanaz. A falról pattogzik a mész, púpos macskahát a tető. Múltam szétfoszlik, mint a férc. Sivító malacai közt lökdösődve pusztul anyám. Ezüstfonálból szegövet pókhálót köréje a magány. Foghíjas kerítés röhög rám. Szelek ostorcsapásai alait vonaglanak a fák. — A jegenyét ki vágta ki? x S miféle sanda óriás gyilkos dorongja verte szét álmaim piros tűzfalát, kölyökkorom zöld ériénél ? Idegen vagyok itt? A csönd szemétdombján kakas kotor, felérni*!’lenti koronás fejét, de ő sem válaszol.
