Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-04 / 287. szám

Hévvel és daccal Mérői hangulatok öt hónapja végzett a Ka­posvári Mezőgazdasági Főis­kolán. A kapolyi tsz-be jött: egyetlen kikötése az volt, hogy műszaki végzettségű vőlegé­nyének is adjanak munkát, ha majd leszerel. Somogymeggye- sen szolgálati lakásban lakik. Naponta jár be Kapolyba, a tsz-irodába. Sokáig beszélget­tünk, de még a búcsúzás után sem értettem, miért vál­lalta ez a városban felnőtt leány a farmerre minduntalan föl­fröccsenő útszéli sarat, az egyedüllétet, az aprócska iro­dát, a megszokottól olyannyi­ra elütő körülményeket. Csak később értettem meg, hogy Il­lés Mária olyan tiszteletreméí- tó céllal és hittel indult meg a pályán, amely csak kevés tár­sát jellemzi. Többnyire ironikusan be­szélnek erről a hévről, a leg- borongósabb hétfő reggelt is narancsszínbe borító bizako­dásról és a pályakezdők dacos kijelentéséről. A kapolyi tsz fiatal üzemgazdásznője is ilyen »dacos bizakodó«. — Számomra nem volt fon­tos, hova kerülök, csak az, hogy azt csinálhassam, amit tanultaim és amit szeretek. A főiskola »üvegházában« is jól tudtam, az élet nem »légkon­dicionált«. Ha kikerülök, fázni fogok, vagy melegem lesz. Ezért nem éreztem kiábrán­dultságot vagy félelmet, ami­kor először megmutatták ezt a kis irodát. Komolyan beszélt, mégis za­vart, hogy amit mond, olyan, mintha egy regényhősnő val- lana. — Nem vagyok hősnő, még csak különcnek sem tartom magam. Egyszerűen olyan munkát kerestem, amelyik megadja azt az érzést, hogy nélkülözhetetlen, amit csiná­lok. Itt a gazdaságban olyan elemzéseket kell végeznem, melyek az egész munkát meg­határozhatják a jövőben. A sivár kis szobában az egyetlen szemet gyönyörköd­tető tárgy az asztali számoló­gép. Vörös számok villannak föl az ujjak tánca nyomán. Segítőtársam ez a gép. Együtt vallatjuk a számokat. Az eredmény megmutatja, ho­gyan gazdálkodik a tsz. Még­is, érdekesebb számomra az a több tucatnyi adat, amelyből ez az összeg kijön. Költségek és hozamok,.. A látszólag ér­dektelen számo6zlopokból az­után kiderül, milyen drágán termelünk, és miért. Itt ma­gas az üzemanyag-fogyasztás, ott hibásan számították ki a takarmányadagot... A mun­kámhoz sok információra van szükségem, s ez néha sehogy sem akar összeállni. Talán ez a hibák egyik gyökere. Meg­van ugyan a gazdaságon be­lül az információlánc, csak éppen néhány láncszem hiány­zik. — Miközben hibákat fedez föl és a megoldásra keres re­ceptet, talán lesz olyan, aki úgy érzi. tanácsokat osztogat »kezdő létére«. — Azt hiszem, ez csak a módtól függ, ahogy »fölfede­zéseimmel« előállók. Szeretek érvelni, vitatkozni, és szeren­csémre az itteni vezetők szük­ségét érzik az ilyen előrevivő vitáknak. Erőpróbát Jelentó felada­tokat kap. Ezeket jól megold­ja, így sikerélményhez jut, jól érzi magát a munkahelyén. De mi van azután, amikor fi­gyelő szemektől kisérve »ha­zaérkezik«? (»Ugyan, hogy mert idejönni egyedül? Haza­jött már az a városi kislány? Abban az üres házban. Ugyan ki érti?«) — Minden este vacsorát fő­zök, olvasok — kezdi, mintha itt hosszú felsorolása követ­kezne az este ezernyi nagyszerű időtöltésének. De elakad. — Vannak itt barátai? Va­lódi barátai, amilyeneket Ka­posváron hagyott. — Mindenkivel jól megva­gyok ... Más témára tereltem a már- már akadozó beszélgetést. A régi iskolatársakra, köztük azokra, akik cr;ak a főiskolai felvételi vizsgán mutattak iga­zi elhivatottságot, azután négy évvel később lecsaptak az első üres irodai székre. — Voltak, áki.k előtt csak egyetlen cél lebegett: város­ban maradni. Soha nem értet­tem, miért nézi le a falut, aki maga ifs falusi, akinek a városi családi háza és a kocsija »fa­luról származik«. Ezek az em­berek idővel magától értetődő­nek tartják, hogy szüleik még mindig gumicsizmában jár­nak ... Ezen a ponton éreztem elő­ször azt a »csakazértist«. Rövidesen családot alapít. Mindössze ennyi határozott el­képzelése van a jövőről. Ügy éreztem, ennél több nem is kell. Hiszen ha majd az »élet­ben«' döntésre kerül a sor, Mária határozottan dönteni fog. Ehhez pedig nincs szükség arra, hogy jó előre »elmélete­ket gyártson«. Így gondoltam közvetlenül a beszélgetés után. Most, néhány nappal később mégis leírtam az illúzió szót, igaz, enyhítve a »tiszteletreméltó« jelzővel. Illés Máriának valóban vannak illúziói, csakhogy ő erős aka­rattal, bátorsággal és mun,ká­val képes azokat valósággá tenni. Bíró Ferenc Pósfai H. János Hontalanok zsákutcája Állandóan készültek haza Hoffmannék levelet kaptak a Vöröskereszt útján. »Sógor­nőjük súlyos beteg, ha élet­ben akarják látni, azonnal menjenek...« A levelet Jé­nában keltezték, valamikor a negyvenes évek vége felé. A házaspár nem tétovázott, Hoff- manné mindenképpen látni akarta egyetlen húgát. Vonat­ra szálltak, s elindultak az ismeretlen felé. Ausztriába valahol Salzburg közelében, megállították a vonatjukat. Igazoltatás. Akinek nem vol­tak kellő dokumentumai, nem sokat teketóriáztak vele. A Hoffmann házaspárt is leszál­lították a vonatról, betették őket egy lágerbe. Az akkor még fiatal asszony hiába til­takozott, hiába mutogatta a Vöröskereszt levelét, nem szá­mított. Azt mondták: a hábo­rúnak még nincs vége, csak fegyverszünet van. A Hoffmann házaspárnak ekkor kezdődött igazán a há­ború. Somogyi Néplap Moslékon éltek. Hetekig dúlt a harc köztük és a lágerpa­rancsnokok között. Magyarok­kal találkoztak. Kétségbeesé­sükben végül is megtalálták azokat, akik segíteni tudtak. A gépszerelő szakmunkás ide­haza hosszú ideig dolgozott egy cipőüzemben, mint felsőrész­készítő. A feleségének is ez volt a szakmája. Ennek most nagy hasznát vették. Egy öreg cipőkészítő vette őket pártfo­gásba. Munkát, kenyeret adott nekik s kiszabadította őket a lágerből. Most már ők kezdték kutat­ni a sógornőt. Meg is talál­ták, de nem a Vöröskereszt segítségével. Kevelaarból ér­kezett a válasz. A házaspár el is jutott Nyugat-Németország- ba, megtalálta a rokont. Hoff- manné húga közben meggyó­gyult, férjhez ment, s akkor úgy látszott, hogy visszaút nem vezet Magyarországra. A kitűnő szakmunkás alkalmi munkát vállalt, később »stem- perezett«, azaz bélyegzett a munkanélküliek táborában. — Egyszer jött egy német, 24 taxija volt. Azt kérdezte, nem mennék-e el hozzá a ja­vítóműhelybe. Elmentem. Egy idő múlva ismét stem- perezett, majd egy lakatos­üzembe került. — Volt egy testvérház, ab­ban béreltünk lakást... A testvérház affélS társas­ház volt de nagyon sokat kel­lett fizetni érte. Hoffmann egy nagyobb céghez került eszter­gályosnak, ahol több pénzt ígértek. Ágyútalpakat készítet­tek, mintha tényleg nem ért volna még véget a háború. — A vállalkozó egy ember után húsz márkát kapott a megbízóitól. Nekünk 2,80-at fi­zetett belőle. Az övé volt a haszon, a mienk a munka. Azután egy kályhagyárba került, majd végleges munka­helyére, a Langen u. Sohn- hoz, Krefeld Linbe. — Nem volt rossz ez a mun­kahely, pénzt is kerestem. Bé­reltem egy kis lakást. Az éle­tünk ennek a kis lakásnak a falai közé szorult. Még Auszt­riában meglett a kislányunk, csak a családomnak éltem. De már évekkel ezelőtt megvet­tem ezt a kis telket itt Szeles- tén, s tervezgettük, hogy házat építünk rá. A ház el is készült, Hoff­mannék már benne laknak, A gyümölcsfák immár az őszutónak áldozták lombju­kat. Mégsem vigasztalan-szür­ke ez a község. Fenyők írnak a magasba zöldet nagyon sok kiskertben és udvaron. Egy versben ezt olvastam róluk: »zöld rakéták«, s valahogy mindig az emberiességet su­gallják nekem. Miért? Mert úgy érzem; ahol sok van eb­ből a gyümölcsöt nem hozó fából, ott nemcsak a hasznot adót, hanem a szépet Is be­csülik. Megduzzadt ez a település az utóbbi években. Űj házso­rok építettek új utcákat. Lám, az állomásról nyíló, Berzsenyi nevét megidéző, friss-színű kettős házsor milyen rangos, így félig készültségében Is! De a régiekben sem ritka az új, vagy a tekintélyessé bővített porta. Erről mondta Major Jánosné találóan: — Régen a földet vették; az volt a kincs. Most már oda értünk, hogy a házra, a bú­torra meg az autóra költik a pénzt az emberek. Mert autó is piroslik, kékül, sárgul sok udvarban. A be­nyomások seregestül lepik meg a széttekintőt, ahogy a varjak a friss szántást. A községközpontot bármely kis­város szívesen yallaná magáé­nak: boltok, Pokol borozó és büfé, puritánságában nemes községi pártvezetőségi és ta­nácsi épület, még mindig az újdonság erejével ható iskola, tsz-központ. A ráérő tesz egy sétát. Végig a Rákóczi utcán, egészen a faragott fejfákat felváltó, egyre monumentáli­sabb emlékkövekkel zsúfolt te­metőig. Reggel van. A 75-ös ház hátsó udvarában szénát viliáznak a kocsiról a tégla­pajtába. Másutt az ólok felől érkezik a gazdaasszöny az üres kukoricás vödörrel. Itt burgonyaszembe szúrt tollak riasztják a salátáról — mert zöldül néhány kertben — a kíváncsi madarakat, ott fáról lógatott színes rongycsíkok. Zrínyi utca: itt több az öreg ház. A Kossuth utcában meg a kutya több. Van is mit őriz­ni, úgy gondolom, ahogy be- Jpámulok a szellőztetésre nyi­tott ablakokon. Ugatás, mél­tatlankodó tyúkkárálás kísér; ni itt, törpetyúkok — jó »ma­gyarosan« krádlinek nevezték őket gyermekkoromban — pi- tyegnek. A falujárás eredmé­nye ez irs: sok mesterember él a községben. Fodrásznő, ács, lakatos, kőfaragó, szabó stb. S ebből az is világos, hogy kettős életű község ez. Az em­berek egy részét a termelő- szövetkezet, más részét ipari runkahelyek foglalkoztatják. Helyben és a közeli megye- székhelyen. csupán a külsejét kell rendbe tenni. Szelestén, a szülőfalu­ban, pár száz méterre az arbo­rétum közepén álló kastélytól ahol hajdanában a báró úr la­kott. — Milyen volt odakint az I életük? — Volt jó is, rossz is. — Miért? Mi volt a rossz? — Az uram kitűnő munkás, megesett, hogy érte jöttek a gyárból. Legtöbbször még va­sárnap is dolgozott. Keresett is szépen mégsem éreztük jól magunkat. Sokat fizettünk a lakásért, a kosztért. Főleg az utóbbi években feje tetejére állt minden. Mi idehaza épít­keztünk, de Krefeldben meg kellett élnünk... Hoffmannak kétszer volt infarktusa. Magdaléne a kislányuk, mo6t huszonhárom éves. — Nem kívánkozik vissza? — Nem. nem. Soha nem akarok Németorszába menni, itt van az én hazám — mond­ja hibátlan magyarsággal. A szülőket dicséri, hogy a kint született gyermek ennyi­re tisztán, szépen beszéli az anyanyelvét. Ha semmit nem árulnának el magukról, akkor is sok mindent megsejthetnénk Hoffmannékról, kitartó, állha­tatos és türelmes negyedszá­zadukról, amelyben állandóan készültek haza, i Vas István bácsi leereszti kezéből a tragacs > nyelét, meghallgat és bólint. — Én is Kaposváron dol­goztam mint kőműves, egé­szen a nyugdíjaztatásomig. A megyetanács adott munkát, karbantartóként. Most meg a ház körüliek igénylik az erő­met. Perszé, körülkerített a betegség, de ha nem csinál­nám, el is veszejtene. Felás­tam a kertet, fát aprítok, van egy kis jószág is. Jön a tél, akkor megyünk az erdőnek, a kijelölt részen irtani kell. Két lánya van, férjnél mindkettő. V — Nekik segítg-etek. ahogy az erőm engedi. Az időssbbik boltVezető-helyettes, a kiseb­bik velünk lakik a családjával. Szép élete van ennek is: két gyereket nevelt föl úgy, mint­ha sajátja lenne. A nagyobbik­től meg vérszerinti unoka van. A Kossuth utca 28-ban — éz a Major-porta — szénen összegyűltünk. A gazdaasz- szony ugyan szabódik egy ki­csit a látszat kedvéért, de a vendég — Bogdánná — és az anyósa rábíztatja a beszélge­tésre. — Hiszen olyasmit úeysem mondasz, ami meg ne állná a helyét! Nem is; igazság minden sza­va. — Éltük, amit mindenki: az egyéni sorsot, amíg a tsz »be nem jött«. Akkor az uram is, én is beálltunk. Ügy adódott, hogy ő a fogatosok csapatve­zetője lett, én meg a növény­van a földeken. Hideg van, de menni kell, a föld nem vár. Mert ilyen ez a paraszti mun­ka mindig: rizikó van henne. Az! Az üzemben ott könnyű! De, ha itt sokáig nincs eső, oda a termés. Ha meg sok égi áldás jön, akkor is. Egy év után — azt mondja: »De bánom már!« — család­tag, bedolgozó lett a tsz-ben Major Jánosné, Az itthoni jó­szág az ő dolga most. — De vasárnap az uramé a főszerep, ő látja el az állato­kat. Most már néha panaszol­ja, hogy rajta is úrrá lesz a traktorosbetegség: fájdogál a gerincvég, érzik az időt a cson­tok. 1 Még egy vendég, Sára La- josné. Ö rögtön.. javaslattal kezdi: — Erről a Bogdán István- néról írjon, lelkem. Erről ér­demes. Valóban. 1967-ben költöztek a községbe, megvéve egy ron­gyos, zsúpfedelű házat. Az is­tállóban laktak, amíg föl nem építették az újat. — Négy gyereke van, de úgy élnek, mint bárki. A férje a tsz-ben rakodó . gépkocsin; mindent előteremtenek. Bog­dánná a növénytermesztésben talált kenyérkereső munkát így lehet is szépen élni! S dicsérik nagyon a sza­badkozó Bogdánnét. Én meg azon tűnődöm: jó címet ad­tam-e ennek a kaposmérői ri­portnak. Mert ' a hangulatok szó helyett használhattam vol­na egyes számot. termesztőké. Ki gondolta vol­na föl azt akkor még, hogy ti- zennégy-tizenöt évet eltölt majd traktoron a férjem! Mert traktorista lett, most is kint Hiszen egyetlen hangulat sar- jadzott csak bennem e kíván- csiskodás alatt. A jó hangulat. Leskó László SorbaáSi a kóccsomó Tiloló, gere­ben, rokka —■ a házi kender­feldolgozás ős-. idők óta jól is­mert kellékei. A munka ne­heze a nyűvés- sel kezdődött. A szagos ken­der a földről az áztatóba került, innen vissza a föld­re vagy a gaz­dasági udvar­ra. Ott gúlák sora »mérte« az évi termést. Száradás után a tiloló, majd a gereben kö­vetkezett, vé­gül a rokka »szakálla« rá- tekeredett az orsóra, s elké­szült a ken­derfonal. Kaposgyarmaton és Cíálosfán üzemet működtet a szentbalá- zsi Surján völgye Termelőszö­vetkezet. Itt bérmunkában kendérfonalat készítenek a szegedi Kenderfonó. és Szövő­ipari Vállalat részére. Az alapanyagot és a gépsorokat a vállalat adja. — Hat asszonyunk hat hé­tig tanulta a munkát a sze­gedi gyárban, itthon már ők tanították a többieket — tá­jékoztatott Hegedűs Lajos üzemvezető. Ö jelen van min­den műszakkezdésnél, mintát vesz, intézi a szállítást, gon­doskodik róla, hogy mindig elegendő nyersanyag legyen. A kusza kóctömeg formát ölt: vastag fonalként tekere- dik a jókora orsóra. Ez a fél­kész áru. A feladat itt ezzel véget is ér. A rakományokat további feldolgozásra elviszik. Az idén a terv szerint har­minc vagonnal dolgoznak fel, ebből már csak négy vagon van hátra: a gépektől függ csupán, hogy elérik-e a célt. A gépek közül a finomkárto- lót a Szovjetunióban gyártot­ták, a nyolcvanorsós előfonót pedig — igaz még a század- fordulón — Angliában. — Ezekkel az üzemekkel megoldódik a foglalkoztatás gondja a tsz-ben — mondta az üzemvezető. — Ha úgy hozza a szükség, további gép­sort kaphatunk Szegedről. Az asszonyok gyorsan meg­találták helyüket az új körül­mények között. Az idén gyár- látogatáson is voltak, és sok tapasztalatot hoztak. — Hetvennégy telén jártunk tanulni Szegedre — emléke­zett Péter Jánosné. — Elein­te szokatlan volt a fegyelem, a pontos műszakkezdés, az­után már természetesnek vet­tük. Az autó a kapuban vész föl és ott tesz le... Amikor Szegedről megjöttem, tanítot­tam az asszonyokat. Nagy Sándorné, akivel én ismertet­tem meg az itteni tennivaló­kat, brigádvezető lett, ő az egyik műszak felelőse. A kenderkóc puha simaság­gal bújt elő a kártolóból — amott villámgyorsan tekere- dett a fonal a,z előfonó orsói­ra. Tiloló, gereben, rokka —• az asszonyok, korukból ítélve, talán emlékeznek ezekre a munkaeszközökre, s néhá- nyan dolgoztak is velük. Ma a gépek mellett szorgoskod­nak, s ehhez inkább az ügyes­ségüket hívják segítségül, sem­mint az erejüket. (Folytatjuk.) H. F.

Next

/
Oldalképek
Tartalom