Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
Táplálkozási szokások Kicsordul a zsírosbödön Ä nagy, karácsonyi lakmá- rozások, a töltött káposzta, a bejglik és a különböző sütemények élvezete közben aligha gondol bárki is e nagy. ünnepi eszem-iszomok élettani szerepére. A terített asztal örömei egyidősek az emberiség történetével. Más kérdés, hogy ezen az asztalon az elmúlt 150 évben más és más számított ünnepi eledelnek. A köztudatban »hagyományosnak-« minősített táplálékokról a tudományos kutatás kiderítette, hogy nem is annyira hagyományosak; legföljebb 80—100 évesek. A kaposvári levéltárban, mennyezetig érő könyvbástyák között dolgozik dr. Tóth Tibor levéltáros. Neve. alakja jól ismert a megyeszékhelyen: a nagybirtok (nagyüzem) termelési integrációjának kutatásában szerzett országos érdemeket. (Jövőre jelenik meg egyik könyve, a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál, Nagybirtoktól a nagyüzemig címmel.) Széles körű levéltári anyag földolgozása során találkozott olyan tényekkel, összefüggésekkel is, amelyek fogyasztási szokásaink megváltozásának történeti hátterét tisztázzák. — A múlt század elején egészen más volt az emberi táplálkozás összetétele. A jobbágygazdaságokat, de a nagybirtokot is — nem utolsósorban a napóleoni háborúk hatására — az egyoldalú szem- termelés jellemezte. Elsősorban rozsot ringatott a szél a somogyi földeken, de termesztettek zabot, kétszerest és kukoricát is. Az akkori gazdálkodási körülmények (ugarolás, gyengébb fajták, silányabb minőségű eke) miatt azonban az elvetett szem nem hozott valami nagy termést: a hoza- dék általában 5—6-szoros volt. Ez, az akkori földbirtokviszonyokat, a családok nagyságát, a hűbéri szolgáltatásokat és a katonai beszállásolást beszámítva egyáltalán nem volt elég a mindennapi kenyérre. Számításaim szerint egy évben egy családra legföljebb 15 pozsonyi mérő gabona juthatott, ami fejenként 85—90 liternyit jelentett. S mindez napi 1000—1200 kalóriautánpótlást adott, —í S ennek legalább a műk tulajdonképpen felbecsülhetetlen. A fajták ismeretében azonban nyugodtan leszögezhető: ezek nem voltak zsíros fajták. A siska, a bakonyi és a szalontai sertés, a ház körül élő baromfi félvad, parlagi, jól izmolt és erős testű állat. A hiányzó kalóriákat ez állatok húsából pótolta a XIX. század embere. Ekkortájt az uradalmi alkalmazottak konvenciójában mindenütt szerepelt az állattartás joga, s ezenkívül a marhahús is, mint konvenciős tétel. Negyven font (húsz kiló) marhahús járt a 1 egszegén yebb béresnek. s 120—180 font az intézőnek. Ez 1850-ig volt így. s arra mutat, hogy a somogyi háztartásokban az »étlap« egyik fő fogása a hús. Néhány hagyatéki leltár tanúsága szerint a jobbágygazdaságokban nincs különösebb szerepe az állati zsiradéknak. A családfő hátrahagyott holmijában nem éppen a fő tétel a zsírosbödön, s a gazdagabb jobbágyok hagyatékában is leginkább ne- gvedakós (14 literes), elvétve félakós (28 literes) szerepelt. — Kevés lisztféle és sok Egyenes úton, emberségesen sőbb az amerikai búza íneg- jelenésével csökkent a magyar gabona jelentősége Európában, így az országban hihetetlenül olcsó lett a kenyér, s a hatvanas-hetvenes évektől kezdett széles körben elterjedni, s vált mindennapos, nélkülözhetetlen táplálékká. Szintén a piaci változásokkal függ össze a sertéstartás gyors népszerű- södése. Az 1879-es erdészeti törvény megtiltotta a makkol- tatást. új, háziasított állatfajták kellettek. S ez volt a mangalica, amely ekkor terjedt el országszerte rohamosan. Az alacsony gabonaárak miatt a sertéstartás — gabonán — még akkor is kifizetődőnek bizonyult, ha 38—40 százalékos áringadozás volt a hús- vagy a takarmányárak- ban. Ebben az időben terjedt el az úgynevezett Hutyra-szé- rum is az országban. Ez a védőoltás megszüntette a tavaszi sertésvészt, a nagy állathullást, tehát Jtovább növelte a jövedelmezőséget. — Vajon volt-e más, közfehérjetartalmú hús. A mai vetlen indok Is, hogy ilyen étrendek is ezt ajánlják. De elég volt-e mindez a napi — nem is kevés — munkát végző XIX. századi emberkétszerese kell... Honnan szerezték a hiányzó kalóriamennyiséget? Magyarul: miből éltek az emberek a XIX. század elején ? — Több forrásból. Elsőként mindjárt az állattartást említeném. Rengeteg állat élt a jobbágyporták körül — szánek? — Ebben a korszakban a táplálékforrások között igen nagy jelentősége volt az úgynevezett erdőélésnek. Somogybán ezer tó, zsombék, patak volt, és nagy erdőségekkel találkozott az utazó. A paraszti népesség nagy hányada élt csík- és halfogásból. A Kapos- folyóban például jelentős tek- nősbékatelepek voltak abban a korban. Ma falun befogják a fülüket teknőclevesről hallván, pedig 150—170 évvel ezelőtt mindennapos ételnek számított. S még egy bizonyíték: minden évben komoly falupolitikai kérdés volt az erdő- és gombahasználat megújítása az uradalmakkal. — Miért változott meg táplálkozásunk ilyen nagyviharos gyorsasággal megváltozott az ember »ízlése«? mértékben? — A mezőgazdaság és a piac változásai miatt. Az 1850- es évektől fokozatosan rátértek az uradalmak és a falusi parasztgazdaságok a búzatermelésre. A gabonának jó ára volt az európai piacokon, feltörték a közlegelőket is, hogy búzát termesszenek. Elterjedt az új, bánáti búzafajta, mely a korábbi 5—6-szo- rosnál többet, 9—10-szer nagyobb hozamot jelentett. Ké— Véleményem szerint igen. A múlt század kilencvenes éveiben kezdett terjedni a régi, kicsi, 70 centis kasza helyett a 105 centiméter hosszúságú. Ekkor alkalmazták először a gépi cséplést, s más, egyéb mezőgazdasági gépek megjelenése is erre az időre tehető. Ezekkel a munka kétségkívül termelékenyebb, de lényegesen fárasztóbb is lett. A század elején a mezőgazda- sági munkás kalóriaszükséglete 2500—3500. Az új kaszával, 12 órás műszakban azonban meghaladja a 4500 kalóriát, s ez szénhidrátban, zsírban gazdag táplálkozást kívánt. Nem véletlen, hogy ebben az időben terjedt az országban a »morbus hungaricus«, a tüdőbaj, hiszen a népesség ekkor gyorsabban nőtt, mint az elegendő táplálék előállítására alkalmas termelési technika. i — Mikorra változtak meg tféglegesen a XIX. század eleji táplálkozási szokások? — A századfordulóra. Azóta számít nálunk oly sokat a kenyér és a szalonna, s azóta megy ünnepszámba a falusi disznóvágás is. Csupor Tibor Az Őrmester azt mondta a szálláselőkészítőknek: itt már nincs semmi keresnivalójuk. Mindenki menjen, amerre lát. így hát 1945 tavaszán Kiss Ferenc gyalogosan indult el az osztrák határ mellől haza, Marótpusztára. Április 4-én este tízkor kopogott be a kis cselédlakásba. Tudta, hogy most már bekövetkezett a fordulat, és minden másképp lesz ezután. — Mindig tanulni szerettem volna. Tanulás helyett azonban a munka és a vándorlás jutott. Szőkedencsen’ születtem, apám ott volt gazdasági cseléd. A cselédek állandóan keresték a jobbat, azt hitték, másutt könnyebben lehet boldogulni. Apám is így tett. Sávolyra költöztünk, aztán négy- évenként a megye más-más uradalmában telepedtünk le. Amikor befejeztem az általános iskolát, szakmát akartam tanulni, de nem lehetett. A négy testvér közül én voltam a legidősebb, nekem kellett dolgozni apámmal. A földosztás után Kiss Ferenc egy darabig még otthon maradt. Azután jöttek a népi milicisták, kopott ruhában, rossz puskával a vállukon, karszalagosan. És a fiatalember beállt közéjük. Akkor indult az első rendőriskola, oda is jelentkezett. Jelesen végezte. Szakaszvezető lett, őrspa- rancsnok-helyettes, 1946-ban pedig tagja a pártnak. — Ez volt a legnehezebb időszak. Feketézők, csempészek hada ellen kellett harcolni. Sokszor fegyverrel. Pihenőnk nemigen volt. Borzasztó rossz körülmények között dolgoztunk. Fizetés? Az szinte semmi. De pénzért ezt nem is lehetett csinálni. Emlékszem, amikor a forint megjelent, első havi fizetésként 84 forintot kaptam. Az volt a feladatunk, hogy az akkori nehéz körülmények között mindig megtaláljuk a helyes utat, amin előre lehet menni egy-egy lépést. A legemberségesebb módot kellett kiválasztani, hogy az emberek mellénk álljanak, segítsenek, megbecsüljenek. Csak így tudtunk dolgozni. Egyenes úton, emberségesen. A felszabadulás előtti vándorélet nem ért véget. Persze ez egészen más volt. Jeles bizonyítványt szerzett a pécsi rendőriskolán, majd Budapesten, az őrsparancsnokképzőn. Újabb állomások következtek: Nemesvid, Balatonaliga, Ber- zence, Csurgó, végül 1956 után Kaposvár; s ez talán végállomás. Mindenütt felelős beosztás. Emberek munkáját szernult. Most be lehetett pótolni, ami korábban elmaradt. És ő rákapcsolt. Jeles bizonyítványok, oklevelek, jutalmak, kitüntetések, és rengeteg társadalmi munka. Mindent elvállalt, amivel megbízták, és mindent elvégzett pontosan, úgy, ahogy kellett. Most más segítőtársra is talált. Egy asz- szony állt mellette 1947 óta. Persze az asszony kezdetben keveset látta a férjét. Napokig távolt volt, éjszaka is dolgozott. Ám ebből nem lett családi perpatvar. A hivatás- szeretet hívta el hazulról a férjet, és az tartotta távol néha napokig. Kiss Ferenc alezredes ma a Somogy megyei Rendőr-főkapitányság közrendvédelmi osztályvezetője. Egy megye rendjéért felel, egy megye lakóira vigyáz. Halk szavú, de határozott férfi. Eddig kilencszer tüntették ki, legutóbb november 7-én vette át a Vörös Csillag Érdemrendet. — Kitűnő munkatársakkal dolgozom. Fiatalokkal, akikkel jó a kapcsolatom, akik iránt felelősséget érzek. Hiva- tásszeretetre nevelem őket, mert nem csupán foglalkozás a mienk. Olyan munka ez, amit szeretni kell, különben nem lehet jól csinálni. A fiatalok megértenek, és úgy érzem, szívesen fordulnak hozzám gondjaikkal, kérdéseikdogulnak a pályán. Jobb alapokkal indulnak, műveltebbek, többet tanultak. Nekem sem szabad lemaradnom, most is állandóan tanulok. Kiss Ferenc 52 éves. Amikor hazamegy, nemcsak a felesége, a lánya várja, hanem egy apró emberke, négyéves unoka lesi a nagyapa szavait. Egy örökké nyüzsgő, nyugtot nem hagyó kis csibész, akinek nem lehet azt mondani »fáradt vagyok«, vagy »más dolgom ‘lenne«. Neki mesélni kell, játszani vele, hagyni, hogy a nagyapa térdén lovagoljon, eltűrni, ha zsarnok, olvasni neki könyvből, esetleg hancú- rozni vele. Amikor este bezárja as íróasztalt, ráfordítja a kulcsot az iroda ajtajára, akkor jön a család, és a fáradhatatlan unoka. Azaz ő tér haza közéjük, kicsit elfelejteni a napi munkát, a gondokat. Másnap pedig újra indul, ahogyan már évek óta mindig... Dán Tibor vezte, nevelt, tanított és ta- I kel. ök már könnyebben bolA GYERMEKRAJZOKON gyakori: az idős néniket, bácsikat rajzoló óvodások, kisiskolások rendszerint feketébe öltöztetik hőseiket, görnyedt testtartást kölcsönöznek nekik, s ha éppen nem egy nagy székben ülnek, akkor kampósbottal járnak. A minap egy gyermekrajz- kiállítás »maradványai« előtt torpantam meg, éppen az öregek ábrázolásának ilyen jellege miatt. Hány éves lehet a IV. általános iskolába járó kislány rajzolta idős ember? — tettem föl a kérdést magamnak. — Legalább nyolcvan ... — A nyugdíjkorhatár ennél évtizedekkel előbbre van. Azaz: hol kezdődik az öregség? Nem olyan egyszerű ezt ma már eldönteni. Az erre hozott rendelkezések alapján a nők és a férfiak — munkában eltöltött évtizedek után — nyugdíjba mehetnek. Ám egy részük aktív korszaka ezzel nem szűnik meg. A beidegződés mellett — hiszen ez nem az átgondoltság eredménye — a tenni akarás, az alkotás, a munka öröme nagyon sok, az 55., illetve 60. évet elért embert késztet arra, hogy azt mondja: még tovább szeretnék dolgozni. Vagy megkérik erre. Nagyon sok olyan munkahely van — számos somogyi példát Munka és tisztelet föl lehetne sorolni —, ahol megkérik őket: ha kedvük van, maradjanak még, sok a feladat, tapasztalataikra, munkaerejükre nagy szükség van. A nyugdíj előtt álló emberek esetében ma már ugyanis nyugodtan lehet mondani: munkaerejüknek még birtokában vannak. Vajon elfogadható-e az, hogy az öregség fő ismérvei a gyengeség, a betegség és a magányosság? Elfogadható-e az idős embereknek az a gyakran tapasztalható félelme, hogy haszontalanokká váltak? Emlékszem egy idős emberre: éber szellemű, vidám volt, kitűnő elektroműszerész, a szakma megteremtője Kaposváron. Alig pár éve halt meg. Nyugdíjban volt, de ha szükség volt rá, a fiatal mérnökök, akik a jól fölszerelt egyetemeken végeztek bekopogtattak hozzá: jöjjön már, segítsen! Egy másik, a hetedik X közepén járó közgazdasági szakember azt vállalta, hogy szinte egész Dél-Magyarországon elkészíti volt vállalatának és társcégének a mérlegfelülvizsgálatát. Nem a pénzért. A folytonosságért, a munka öröméért, a számok és az eredmények becsüléséért. És nagyon ideges, hogy minden sikerüljön, minden simán menjen — a vállalatok érdekében. Nem a fiatalabb korosztálynak szólnak a példák. A közfelfogással szemben említettem ezeket, hiszen a közfelfogás úgy számol az idős emberekkel, mint az eltartottak rétegével. Pedig ez a »kategória« több oldalról is gyengíthető: az alapok megteremtésének elismerésével, vagy az évek alatt szép összeggé halmozódó nyugdíjhozzájárulások befizetésével. A közelmúltban többször is foglalkoztunk azzal, hogy Somogy megye az országos átlaghoz viszonyítva is elöregedő korösszetételű. Azonban, ahogy nő azoknak az idős embereknek a száma, akikről magukra hagyatottságuk, el- esettségük, társtalanságuk miatt a társadalomnak kell gondoskodnia, úgy nő azoknak a száma is, akik még dolgozni szeretnének, akik mellőzhetet- lenek, akis messzemenően megérdemlik a nyugdíjkorhatár elérése után végzett mun- | kéjükért is a megbecsülést. A közfelfogásban fellelhető előítéletek alól azonban eddig ez sem volt képes kihúzni a talajt. Egy hasonló tárgyban készült írásban olyasom: »Csak a legutóbbi időben észleltünk érdemleges ellenállást ezzel a nézettel szemben, főleg mióta nyilvánvaló, hogy az embert formáló társadalmi környezet hatása a születéstől a halálig tart. Kimutatták azt is, hogy az intelligencia sem csökken a korral, hanem csupán bizonyos értelmi funkciók — mint a kombinációs és újra orientálódó képesség — vesztenek eredeti lendületükből, s hogy általában a gondolkodás rugalmassága szenved valamit az öregkorban.« Ráadásul ezek sem mindig igazak... Az értelemmel, a felhalmozódott tapasztalatokkal, a munkakedvvel való pazarlást jelentené a dolgozni akaró, a nyugdíjkorhatárt elérő emberek figyelmen kívül hagyása. Ez a felismerés ‘ nem mai. Születtek is rendelkezések, amelyek lehetővé teszik számukra a munkavállalást, részben rájuk való tekintettel, részben népgazdasági érdekből. Gondoljunk azonban bele, hogy milyen sokan félnek még most is: mi lesz, ha nyugdíjba megyek? A megszokott ritmustól való eltérés, a fölöslegessé válás érzése nem tor- kollik-e a mindennapok monotóniájába? S hogy ez ne következzen be, inkább kitalálnak valamit, hasznos vagy haszontalan elfoglaltságot! S ez energiát jelent, mégpedig sok esetben elpocsékolt energiát, hiszen lehetne még hasznosabb dolgokra is fordítani. Rombolólag hat az idős emberek önérzetére, ha nem érzik: szükség van rájuk. Ezt azonban el tudnánk oszlatni, nem utolsósorban éppen az öregek, az idősebb emberek segítségével, akik ugyancsak a közfelfogást alakítják, amikor nemegyszer ők kérdezik: ugyan, kinek kellek én már? ÉPP EZÉRT HAT építőleg szellemükre, lelkierejükre, alkotókedvükre ennek ellenkezője: aki tud és akar, dolgozzon közülük. A tisztelet mellett a munka jelenti nagy részüknek a leggyorsabban ható orvosságot, hogy védekezhessenek az »eltartott« — rájuk nem mindig illő — meghatározással szemben. Mészár»» Attila Kerék Imre Regölő haj rege rajta porka havak hullnak igazítjuk lábunkat csillagporos útnak haj rege rajta jégszarvrú szél támadt e házba mi betérnénk ha ki nem dobnának haj rege rajta kigyulladt a pajta sült kakas fut a tetőn a tyúk is alatta haj rege rajta be fürge malacka részeg böllér pocakját döngöli dagasztja haj rege rajta szép eladó lányka gömbölyűd jön-domborod jón két kerek dudája haj rege rajta van itt hagyma szalonna ami éppen nincsen jó lenne ha volna haj rege rajta arcunk sápadt alma ha egy kis bort kaphatnánk pirulna hajnalra (Zöld parázs című, közeljövőben megjelenő kötetéből.) Somogyi Néplap m
