Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-19 / 300. szám
A z égen világos foltok tűnlek fel, a 'Szabad Hány felöl friss, fűszagú fuva- lom érkezett. A virradat csa- pozott hajú, kialvatlan szemű csillagokat simogatott, és egymás után emelkedtek a levegőbe a nehézkes, túzokszárnyú árnyak. A hegedűkön fénycsíkok vibráltak, csak a begubózott bőgő óvakodott még előbújni a homályból, s hangszertársai hívó rikkantásaira zsörtölődő morgásokkal válaszolt. Egy pádon, a bőgőhöz közel, nagyapám és a nővérem apósa üldögélt. Mint két ezeréves bálvány, megviselten, időtlenségbe meredve néztek a virradat szeme közé. Egy ideig úgy tűnt, csak a poharaik mozdulnak, maguktól emelkednek föl, ütődnek egymáshoz — a karjuk, kezük, mintha örökre odatapadt volna a törzsükhöz. Csak a gyorsan növő világosságban elevenedtek meg, de valahogy ösz- szeZsugorodtak a fényben, s az arcuk aszalt gyümölcsre emlékeztetett. Mind a ketten mosolyogtak, és 6zinte teljesen azonos volt az arcuk ettől a viaszsárga mosolytól, amelyhez * hasonlót halottak arcán lehet látni. Nyolcvan körüli mindegyik, s most nagyapós türelemmel, megértéssel szemlélték a mulatókat, és nem látszott rajtuk, hogy néhány éve még dúvadak voltak, farkasként üvöltöttek, kemény pofonokkal- idomítottak asszonyt és gyereket. Ki hinné például Sándor bácsiról, a nővérem apósáról, hogy két feleséget' pusztított el — gyilkolt, a szó szoros értelmében, mert ha berúgott, vadállati kegyetlenséggel ütötte, rúgdalta az asz- szonyt. És ki gondolná az én bárányszelíd nagyapámról, hogy lázasbeteg fiát — apámat — mezítláb zavarta ki a novemberi éjszakába, mert szólni merészelt, hogy ne ü.s6e a nagyanyámat. Most málló arccal, fogatlanul ültek egymás mellett, megszelídítette őket a tehetetlenség. Tudják, hogy a felkelő naphoz kevés közük van már, tekintetét elfordítja róluk, vagy keresztülnéz rajtuk a fény, nemsokára az éjszakával kell örök barátságot kötniük. H allgattak, koccinthattak. Már kifogytak a katonatörténetekből is. Ferenc Jóska tüzet fújó, fekete cső- döre elcsendesedett a régi hadgyakorlatokról szóló legendákban, elfogytak a k.u.k. vezényszavak, amelyek fémszárnyú bogarakként röpködtek régen a téli esték petróleumlámpái körül; elhallgattak a géppuskák Doberdónál, betemették a lövészárkokat Görbéénél, Mur ezredes sírját benőtte a feledés Limano- vánál s a Piavé vize sem sodor többé állőtt koponyájú katonákat, A sebesültek meggyógyultak vagy meghaltak, a zsúfolt kórtermek önkéntes ápolónői, akik honleányi kötelességtudattól áthatva a .szegény, kiéhezett baka takarója alá is belopták finom, úri teSzapudi András ÖREQEK (Részlet) nyerőket, most már az angyalok seregében várják a kitüntetéseiket csörgető, kielégítetlen férfialtat. Néhány perc alatt minden valószínűtlenné vált, amit róluk és tőlük tudtam. Lehetetlen volt újra megidéznem nagyapám hajdani ordításait, csontos, barna öklének gyors csapásait, nővérem apósának borzongató kegyetlenségeit. Az öregek arcára alvadt szelíd és kissé bárgyú mosoly, furcsa, bizonytalan érzéseket keltett bennem. A gyűlöletes emlékek most valahogy elmosódtak, s e szürke, kusza tónuson egy kis szánalom derengett ... A kkor mintha a bőgőből ugrott volna ki, egy apró öregember termett a zenekar előtt, és egyedül kezdett táncolni. A párok leálltak, az asztaloknál kókadozók megélénkültek, fölugráltak, és a pásztortáncot, járó öregember köré gyűltek. Biztatták. — Ez igen, Feri bácsi! Abba ne hagyja, annyit mondok.. I — Micsoda tűzzel járja az öreg! — Nem kíméli a szuvas csontjait. — Megszégyeníti a fiatalokat! — Miért? Melyik legény tudja ezt a táncot? — De hiszen már az öregek is alig emlékeznek rá. — Rajta, Feri bácsi! Abba ne hagyja . .. A kalapkarima a homloka közepén sötétlett, árnyékba borult az arca. Nem ismertem meg, nem tudtam, me/ lyik Feri bácsi, nekem úgy tűnt, itt sem volt eddig; mondom, mintha a nagybőgőből ugrott volna a porondra. Titok tapadt törékeny kis testéhez, megfontolt mozdulataiban is volt valami sejtelmes, nem eléggé érthető jelképszerűség, mindenesetre én elcsodálkoztam rajta, és nagyon-nagyon tetszett ez a váratlan fordulat. Ott álltam az éneklő, tapsoló emberek között, és énekelni, tapsolni támadt kedvem... Valahol a közelben karikásostor zendült, mint a híres pásztorokról szóló mesékben, talán valamelyik hansági király támadt föl a hajnallal, és indult, hogy megkeresse a gulyáját. A Földsziget mögötti savanyú le^e’őn gulya aranylott, disznófalka csörtetett a Csikós-égerben, birkanyáj ködlött a Széles úton, s mire reggel lett, mindenfelé fölfakadtak a vadvizek, nagy méltósággal visz- szatért dédapáink Hansóga, a legendás öreg Hány, amely hatalmas volt és dúsgazdag, mint a keleti mesék kalifái, és éppen olyan szeszélyes is, mint azok a kalifák: hol sze- retetre méltó, hol kegyetlen; egyszer adakozó, máskor fukar és erőszakosan a maga képére formálta az itteni embereket ... M ire reggel lett, mire a táncnak vége lett, érezte. hogy hiába akarnám elfeledni, megtagadni ezt a világot, ezt a falut, aki olyan kemény pofonokat adott anyám kezével, nagyapám kezével, aki el is rúgott magától, talán mert életképtelennek, reménytelennek ítélt, vagy mert vézna testem, pi- paszár-lábaim ellenére megsejtette bennem a lázadót —; hiába akarnám kiirtani magamból, nem tudnám, képtelen lennék például másnak érezni az évszakok, a napszakok hangulatát, mint ahogy először éreztem gyermekkorom legmélyén, hogyha faluról olvasok vagy hallok — bármilyen faluról —, a főutcánk házai fehérlenek a tudatomban, a virág szó itt látott virágokat jelent, a fa, itteni fákat, a nép idevalósi embereket. Idevalósi a szeretet, a gyűlölet, a jóság, a rosszindulat, a leglényegesebb fogalmaim idevalósiak. A kicsi öregember a tánc végére még kisebb lett. Néhány percig még láttam a hadonászó karok között, aztán eltűnt. Az édes anyaföld AZ ERŐFESZÍTÉS „PORA" Hűbe évvel é6 egy hónappal később érkeztem másodjára Niklára. Egykori vendéggazdám, Keresztes József portáján most az a kislánya fogadott, akihez annak idején — lányomnak mondom, menyem is értse! — nyílt levelet írtam a Somogyi Néplap hasábjain. Emberi közelségből, a legegyszerűbb hangon, tisztességgel kértem őket — a felnőtteket, Berzsenyi óta a harmadik nemzedék tagjait —; ne maradjanak le az élet meggyorsult ütemében. Nyílt levelem akkori címzettjéből, a négyéves leánykából huszonnégy éves menyecske lett, egyik fiacskája öt és fél éves, a másik két és fél. Akkor még élt a nagymama. Lelke csendességéből idézte elénk Berzsenyit. A jövőbe látó költőt szívesen vette körül a gondolkodó nép. Áhítattal hallgatták a »mezei gazdát«, akinek belső emberiessége már új világba vezet. Előre látott a szárnyaién növekedő jövőbe, és még azt is jelezte a maga módján, hogy majd a kocsi elé se kell fogat, mert magától halad előre ... Ahogy bejöttünk most Keresztesi-telekre — tele az egész új épületekkel, uj kap- tárakkal, a szobában olyan városias berendezéssel, amilyen csak egy modem juhász- patricius famíliának kijár 4— szertenéztünk, keresni akartuk Irma nénit. Mindhiába! A bejáratnál ugyan a »fogat nélkül is mozgó kocsi«, a szép szürke »Volga« indulásra kész, de Irma néni olyan messzire ment, ahonnan nincs visszatérés .., Nikién azért akad egy régirégi hagyomány, melyet nem újítanak fel, noha igen látványos volt — egészen őemúltba nyúló települési maradvány. A zsúpfedeles házikókban ugyanis széles, szabad kémény alatt főtt az étel, forrt az üst. A kémény gyorsan felszippantotta a füstöt, de a tűzhely melege bizton forralta az ételt az embernek, az üstökben pedig a jószágnak való eleséget kotyvasztották. Nem volt ez a látvány valami nyájas és otthonias, régi honfoglaláskori sátortüzek maradványa rejtezett benne. A régi niklaiaknak a komfort, a kényelem, holmi pihentető életkeret felfoghatatlan és ismeretlen volt, mint a kiásatlan arany a mélyben, mert amit nem ismer az ember, annak becse sincsen. Csak most derült ki temérdek olyannak az értéke, amitől a múltban teljesen el voltak zárva. Már egyetlen zsúpfedeles ház nincsen Nikién. Sok szép villalakás ma nagyobb komfortot és kényelmet biztosit, mint magának Berzsenyinek annak idején lehetett. Akad, aki bevezette a központi fű' test... Sokban kellemesebb, egyenletesebb meleget ad, mint a városi központi fűtés. Ezt itt etázsfűtésnek hívják — füsttelen és kellemes —, s nyájas hangulatot biztosít a lakóknak. Az idén ősz elején vezette be Káplár László ee Buzsáki Pál. Fehér László, az új mindenkori megvalósítja, jókedvű és dolgos — mindig valami parancsfélét érez magában, hogy magával ragadjon minél több társat. Követik is mindig. Mikor az egész falu » jó szélnek fordította vitorláját« s a közös-társas gazdálkodást megkezdte - a szamócakultúrára valósággal rávette a többséget, hogy a földtúrásnál többet, jobbat, merészebbet csináljanak. Volt is ehhez helyszín — a legmegfelelőbb. A Hodo6háti domb déli fekvésű. meleg, homokos talaja. Előbb úgy csinálták itt a »szamócázásí«, mint régente, csak kissé pallérozottabban, de csakhamar bevezették a fóliasátor alatti palántázást. Azóta már májusra önti a pénzt a finom csemege: szamócát szállítanak a Szovjetunióba is. De idehaza is veszik-kedvelik konzerv formájában. Kicsivel kezdték — a kicsinyből hamar magasabbra, jobbra emelkedtek. Nincs efajta fog- lallatoskodásunkban semmi lélekölő: az emberi energiákat nem bilincselik meg. Zseniális termelésszervező közéleti ember volt a szamócakultúra kialakításában a másik besenyő, Keresztes Imre, Berzsenyi felesjuhászának másik unokája, ö kaszálta le — olyan örömmel, mint egykor. gyermekkorában fogott hozzá a sárkányeregetéshez — a termés leszedése után a szamóca levelét! A régi leveleket a gombafertőzés miatt Somogyi íai’arag ók kiállítása Nagyatádon A fafaragók nagyatádi kiállítása szűkebb keresztmetszet- tet mutat, mint ahogy a címben a »somogyi« szó ígéri. De inkább az a kérdés: miért került mellékvágányra a megyei művelődési osztálynak ez a kezdőmén yeaése. A kezdeményezés akkor becses. ha a szándék mellett a megvalósulás is igazolja. A somogyi fafaragók nagyatádi kiállítására pedig — s ez nemcsak az én véleményem, ezt a beérkezett művek bizonyítják — nem volt szükség. A fafaragók a nyálon részt vehettek a nagy országos seregszemlén Balaíonlellén, az id. Kapoli Antal emlékére rendezett hagyományos kiállításon. Igaz, azok közül, akik most Nagyatádon szereplési lehetőséget kaptáit, csupán a régi pásztorfafaragást képviselő id. Tóth Mihály vett részt a iellei kiállításon, és — tegyük hozzá — elfogadták, de nem mutatták be Farkas Ernő munkáit. Ehhez a színvonalhoz Jal- sovecz Ferenc szabás) pásztor munkái sorolhatók még, és az apja nyomdokaiba lépő ifjabb Tóth Mihály fafaragásai. Mert volt aki annyira lebecsülte e bemutatót, hogv félkész munkákat is küldött Nagyatádra. Jalsovecz Ferenc munkái. Miért került végül hát tévútra ez a kezdeményezés? — Nemcsak azért, mert a bala- tonlellei kiállítás megelőzte. A nagyatádiak ugyanis kaptak egy hatvan nevet tartalmazó listát — hogy kiket hívjanak meg —, de mint kiderült, a névsor használhatatlan. Ezt a listát — ha jól emlékszem — még a megyei tanács művelődésügyi osztályának egyik hajdani főelőadója készítette, a községi tanácsok helyi megítélése alarján, és később senki sem ellenőrizte. Senki sem győződött meg arról, hogy közülük ki a tehetséges faragó és ki a dilettáns! Érdemes tanulmányozni e szamoantból Bencze józsef Berzsenyi Dániel ébresztése az atádi művelődési ház raktárában található, a kiállításra nem került tárgyakat is, hiszen ezek révén egy — létszámát tekintve nem is kicsi — öntevékeny csoportról kapunk képet. Véredtől versem forr. Itt várnak álmaid. Virrasztásom hallod? Ébredj fel, Berzsenyi!... Nem kolostor-gond mezei hazában kavargat rögöt sárkányszigorú szárnyad. Varjak röpködnek a napban, gyászt-cikázó téli fénysugarak. Tündöklő ösztönöd fenkölt, lelkem baljós, busongó börtön. Engedj fel a bakra, Berzsenyi, kezemet süthesse szavaid ostor-markolatja. Kóstoltásd meg magányod kamráinak mézét, szeretni szívedhez kötődöm. A nagyatádi kiállítás pénteki megnyitóját »továbbképzésnek« is szánták. De — ki tudja hányadszor — ismét csalódni kellett. Élményt csupán a szabást pásztorfa»agú, a látványos szereplésektől húzódó Jalsovecz Ferenc munkái nyújtottak (egyedülálló abban, hogy gazdag motívumain kívül pásztoréletet tükröző jeleneleket is farag), és — természetesen — idősb, meg ifjabb Tóth Mihály faragásai. És Farkas Ernő alkotásai, akinek tálasát eddigi munkássága legszebb darabjának tarTollad morajlást ír az égre, szivárvány-gondolataid felparcellázzák a könnyet. tóm. H. B. Érzem megkötözött idegű kínod. Kínjaim vér-padján a csermely-fennsíkon, utánad költőnek esküdtem én is. Kőszikla szavaid feszítsenek szigonyszigorral, lelkemben forrjon vágytól felizzó cselekvő erőd! rögvest elégette. De rangsorban nem marad el szamócá- zásuk új fortélyai között az sem, ahogyan telente a palárt- takötegeket pincében ki teleltetik — akkora féltéssel, odaadással, mint régen telente a fonókba kísérték a férjhez- adni való lánykákat. (Az acélerejű besenyő, kinek ősei közt annyi sok volt a szívós aggastyán, egy reggel lehanyatlott a székről, munkába induláskor. A férfikor delelőjéről a váratlanul megjelent kaszás taszította a sírba, abba a »rezerva ládába«, amelyet — mint mondogatják — mindenkinek ^»rezervában tartogat«.) József bátyja — törik-sza- kad bármi — folyton dolgozik. Azt mondta: tél és nyár, nap és éj, virágzás és elmúlás az élet szabályos váltakozása. Az édes anyaföldet még további biztonsággal műveli és szereti — mindazzal, amit az emberi munka csak ki tud hozni belőle. Különben is feledtetik bánatát a nagyapai örömök. A két kis fiú unoka uraljuk vele a világpiacot, a nemzetközi kereskedelem repülőgépeket küld érte. Berzsenyi idején csak a mediterrán táj napsütésében, az évi hétezer napfényes óra alatt keletkezett fenséges mézet és illatos viaszt vásárolgatták a nyugati piacon, afféle kezdetleges kielégüléssel. Most éle- | tét védő orvosságként is határokon túl jut a niklai e.m- ' bér közös erőfeszítésének — 6zóról szóra vett — »pora«, amely aranyban mérhető. Még tegyük hozzá: nagyon jó, ha sok okos ember kerül össze, de olyan értelemben okosak, akik hivatásuknak érzik egymás okosítását, mert az emberi összefogás hajnalcsillagát ez hozza a munka egére. Nikla, Somogyfaj.sz, Pusztakovácsi és Libickozma már Egyesült Erő néven tizenháromezer holdon gazdálkodik. (Tavaszy Noémi grafikája.) Kerék Imre Adventi ködben, hazafelé Mádé. rmorzsák a tél kemény damaszt abroszán léte óta minél inkább az emberek kedvébe akar járni... Az ősi méhészet somogyi örökségét ő viszi tovább. Ebből az »édes jóból« csak az egyik minimumot mutatjuk be. Újításuk egyike sem ébertől, sem a méh tői nem kíván semmi megterhelést. A kaptár röpnvílása elé tett rácsokkal leszedik a méhek lábára tapadt virágport, amint azok mámoros örömmel térnek vissza nektárszerző útjaikról. Ez a virágpor — benne a mezők minden arra érdemes növényének kivonata — pótolhatatlan nyersanyag egyik világhírűvé vált orvosság unknak. Most már A juhászok kedvelt csillaga, a Sarkcsillag olyan jól ragyog a tizenhárom ezer hold fölött és olyan jól megy a soruk, hogy pecsenyebárányu • kon húsvétolnak a görögök és a taliánok. Bárányexportjuk a régi-régi kereskedelmi úton át fogja a Mediterráneumot, ahonnan annyi más mellett — alanynemesítéssel — az erdei eper, a muskotály eper és a szamóca került a somogyi zsellérek, kisparasztok, jobbágyok akkori »háztáji szektoraiba«. Ezt most pecsenye- bárányaikkal viszonozzák. A régi kisárutermelő fókuszok megsokszorozódtak, mert ráébredtek, amire Berzsenyi intett: »Ocsúdjunk a valóra — édes anyánk a föld!«. fcrdos Jenő szuszogó falvak betemetett párhuzamosok sínek szoborrá merevedett jegenyék hó alatti hazám álmaid fölött bongó bádoglemezek tömörré fagyott kristálylapok szigetelőrétegei farkasszem csillaga ragyog zöld sugara szemembe pásztáz köd előttem és köd utánam talpam alatt hóba tört csipkék őznyomok
