Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-14 / 270. szám
Á ltalában meglátogatta Tamási István mosokéthetente szüleit. »Csókolom, jöttem !« :— viharzott be most is. Szokásához híven rövid félórára vagy röpke tíz perces villámbeszélgetésre. »Laci?« — kérdezi anyja, de ez á kérdés lassan már konvencionálissá vált, mert Éva lánya legritkábban toppant be a férjével együtt. »Laci most nem ér rá, oda van, dolga akadt, majd a hétvégén eljövünk együtt.« — Persze, ezekből a hétvégi »eljö- vünk«-ből legföljebb kéthavonta lett valami. Pedig itt laknak a város másik felében, _____________ i gazán csak 5—• —----------------6 perc villamoson __ É va meglepődve áll meg húga szobájának ajtajában. — Szia! — köszön Katinak szórakozottan, s tekin- tete körbekó- szál. Anyja mögéje lép, sejtelmesen lyog. — Szia! — örvendezik Kati, és élvezi nővére meglepetését, anyjára néz, majd újra Évára: — Klassz, mi? Tegnap rendeztük be. — Állati jó... — suttogja Éva, és tekintetét még mindig fogva tartja a modern, elegáns bútorokkal berendezett szoba képe. — Mikor vettétek? — De talán nem is figyel a szavakra, bár hallja, hogy befizettünk ... OTP ... törlesztés ... A látvány megdöbbenti : hitetlenül bámulja a foteleket, a csillogó szekrénysort, a rekamiékat, a süppe- dős szőnyeget, a tündöklő csillárt. — íróasztal? — csodálkozik őszintén, s mellette a bizarr alakzatú állólámpáról eszébe jut, hogy Laci állandóan dünnyögi, nem jó a mennyezeti világítás, mert mindig maga elé árnyékol, ha az asztalnál ülve dolgozik. De még nem bírták kiszorítani, hogy pont egy asztali lámpát vegyenek. — A tied? — kérdezi visz- sza. Kati vidáman, önfeledten bólogat, hogy már rég megígérte apu, még tavaly ... Közben a szekrénysor egyik rekeszébe nyúl, mozdulata nyomán lágy ritmusú dallam kúszik elő, betölti a szobát. — Ezit is most vettük! — lelkendezik Kati, és föltelepszik a rekamiéra. — Haláli klassz magnó, mi?! — Csak nem nyertetek a lottón? — kérdezi Éva, s hangján, bár vidámnak erőlteti, mégis átüt valami furcsa kedvetlenség. — Apád is, én is jutalmat kaptunk, meg volt egy kis pénzünk a takarékban. K ati nem nyugszik, és mindenképpen dicsekedni akar; miközben anyja magyarázkodik, leperdül a rekamíéról, szélesre tárja az egyik szekrény aj tót, és egy műszőrme bundát akaszt le. — Na? — tartja maga elé és szeme csillog, ragyog a gyönyörűségtől. — Milyen? — Szép — feleli a nővére, de nem mosolyog. Nem örül, kedvet ront kedvetlensége. — Drága is, biztos. — Nem olyan nagyon — jön a válasz, ajkbiggyesztve. — Ha látnád, hogy a többi csajnak mije van, milyen cuccok. Ez ahhoz képest...« Éva mintha könnyű szédülést érezne.- A bundát nézi, s arra gondol, milyen jó lenne, ha ők is vehetnének. De nem lehet. Szorítanak az OTP-részletek, az albérlet is nehéz százasokat jelent havonta. most különösen, hogy a fűtést is fizetni kell. »Majd, majd« — hárítgatják Lacival közösen, egyik hónapról a másikra a cipőt, az öltönyt, a szoknyát — most elvisszük a tisztítóba a tavalyit, jó lesz az is. Kati pedig az ajkát biggyeszti: nem is drága. — Jó neked — csúszik ki a száján. Húga dicséretnek veszi, tovább lelkendezik. Anyja azonban többet ért belőle: — Megadunk neki mindent, csak tanuljon a büdös — mondja lagymatag bosszúsággal, amit csak kiejt a száján. — Miért? — kérdezi Éva hűvösen, s talán megrovóAZ IRIQY an. A tíz évvel idősebb testvér, a már asszonnyá komolyodott nővér számonkérésének tűnt ez. Aki kishúga dolgait már felnőttként bírálja. — Miért, miért? — vono- gatja vállát anyja. — Mit tudom én! Mert telik rá, hál- istennekl A modern, vadonatúj bútorokkal berendezett szoba képe hirtelen elmosódik Éva tekintete előtt. Az olajkályha helyett vaskályhát lát, a sarokban egy öreg festett szekrényt, kopasz padlót, középen asztalt párnázatlan székekkel és sültkrumpli illata lengi be a széngázszagú, meleg szobát. Apja borostás arccal, leszegett fejjel ül, és eszik. A mennyezetről sárgás fényt vet arcára a villanykörte. »Kéne, persze, hogy kellene ... De értsd már meg, kislányom, hogy nem lehet. Kibírod még ezt a telet a régi télikabá- tódban. Nem nőtted ki, ezt ne is mondd!« Apja szótlanul eszik, nem szól közbe. »Azt sem tudom, hogy osszam be a pénzt, ne nyagga&sál már!« Látja magát kinőtt, kopottas télikabátjában, divatjamúlt, kitaposott cipőjében. Amikor elutazik a kollégiumba anyja titokban megdúg- ja egy ötvenessel: »Nincs több, de apád ne tudjon róla!«? Egy hónap múlva visz- szahozza az ötvenest. Szorongva gyűrögette nap nap után a zsebében; .nem bírta rászánni magát, hogy elkölt- se. Anyjának könny szökött a szemébe, de visszavette az ötvenest: »Nem is tudod — mondta hálásan, keserűen — mennyire kell most itthon.« Nyári szünidőben elment dolgozni egy gyárba. »Majd amit keresel — biztatta anyja — abból őszre beruház- kodol, jó?« Tíz év suhant el, most Kati pont olyan idős, mint akkoriban ő volt. Mintha káp- rázna előtte minden. — Hová mész? — figyel föl arra, amit húga mond. — Németbe; a sulival. Két hétre. Képzeld el... — Mibe kerül? — kapja tekintetét anyjára Az tétován vonogatja vállát. hogy talán ... de nem is tudja. Meg aztán nem is érdekes, hiszen megkereste rá a pénzt Kati. Odavolt a nyáron dolgozni. — Látom rajtad — komo- rodik el kisvártatva —. hogy nem tetszik. Azt hittük pedig, hogy örülsz, ha majd meglátod ... — örülök, anyu — düny- nyögi, de félrefordítja a fejét. — Ugyan, most mit játszod meg magad... — nyelvel a húga A csend közéjük ékelődik. — Miért vagy ilyen irigy Káldi lános Régmúlt táj, őszvégi keretben Hete lesz lassan, hogy itten élek, hol a csönd olyan, hogy szinte alvad, s ahol már szállnak, szállnak a darvak, akár egy csapat kései ének. ötszörös ez az ősz, ami itt van. A mélázó ég oly fehér-fakó, hogy benne rémlik szinte már a hó, s a jégmezők fénye benne csillan. Egy régi kisfiút keresek most e tájon, s két soványkás tehenet, s egy dalt is. hazafelé-menet, S első versemmel, egy papirost. kislányom? — szólal meg az anyja szelíden. — Hiszen a testvéred ... Sajnálod tőle? Neked is megadtunk mindent, az utolsó fillérünket is rád költöttük... Inkább nélkülöztünk, csakhogy neked meglegyen ... Fejét rázza, tiltakozni akar: nem, nem irígyli Katitól a bútort, a szőnyeget, a csillárt, a magnót, a bundát, a külföldi utazást, csak valami fáj. És erről nem tehet. Ahogyan arról sem, hogy mindezt ő nem kaphatta meg, de azért nem is hibáztat senkit. Ám a fájdalmat, legalább azt, engedjék meg ______________ neki.----------------------— Mert irigy v agy — szúr belé a húga. — Pedig, ha tudnád — ágaskodik föl anyjában is a sérelem —, ljogy megvontuk magunk..........1 tói azt, amit n eked adtunk ... Sült krumplit ettünk, mert kinőtted a télikabátodat és újat kellett venni. Amikor a kollégiumban voltál, hányszor adtam oda az utolsó százasunkat, hogy legyen zsebpénzed __ Arról nem tehetünk, h ogy most jobban megy hál- istennek... — Anyu, ne mondd ezt! — tiltakozik riadtan. — Amikor dolgozni mentél a szünidőben, amit kerestél, magadra költhetted, ugyanúgy, mint Kati. — Anyu, jól tudod, hogy nem igaz... Hát nem emlékszel? Hónapokig beteg voltál, egyedül keresett apu. Kellett a pénz. — Ne beszélj, magadra költötted! Ugyanúgy, mint Kati. — Kellett a pénz... beteg voltál. Orvosnál!, meg a megélhetésre... Kati is akkor ment iskolába — Sírva fakadt. — De először én is pénzt hoztam a házhoz. K ati szavaszegetten ült. Anyja a fejét ingatja: nem emlékszik. Éva készülődik, néhányat szipog, papírzsebkendőjét kabátja zsebébe gyűri. — Aztán jól tanulj! — biccent húgának, és halvány mosolyt kényszerít arcára. Megcsókolta anyját, búcsúzik. Lehet, hogy a jövő héten beugranak Lacival együtt. »De azért... jólesett volna, ha hem felejted el... Nem, nem azért mondom. Csókolom!« Míg a villamosra vár, gondolatai összemarakodnak. Irigy lenne? Az igazságtalanság mindig megkínozza. De hát ki volt hozzá igazságtalan? A „herceg” sírja Arany kincs egy gödör alján Lábuk előtt hevert a »herceg« — némán, tehetetlenül. Rávetették magukat. Ketten vagy hárman; majd »segítségként« a negyedik is. A kezekben éles szerszám. Vas élén reccsent a csont, tört a koponya... Á tett helyétől alig háromszáz méter a rendőrség, ötven a tanács. Dél volt. Húszlépésnyire forgalmas utca — az úton emberek. Aranyló verőfényben úszik a falu, pedig már novembert írunk. Kedd van. A szemtanúkat keresem. Makulátlan vakolatai épület, még üveg nélküli ablakokkal. Tartóoszlopairól lecsavart drótkerítés mellett jutok az udvarra. A fonyódi ktsz egyik építési területére. Néhány kérdés, tétova felelet. Két segédmunkás — Futó István és Ottó —, a brigádvezető, meg pár kíváncsi dolgozó. A fiatal' segédmunkás a majdnem öt méter átmérőjű gödör mélyét mutatja. — Ott feküdt. Körül esőverte földhányás, lent sárga, nedves homok. S ők akkor idecsődültek. Azt mondják,- többen az utcáról is. Mindössze húsz lépést kellett megtenniük. A gödör alján ott volt a halotti kincsei.-herceg«. És A tett helyén állunk — újak, régiek. A szemtanúk közül azonban néhány nincs jelen. Az esetről mindenki tud. Egy hete történt. De napra pontosan — hiába firtatom — senki sem emlékszik. — A múlt héten... Csütörtökön? Nem emlékszem pontosan. — Ki látta meg először? Ismét a leggyakoribb válasz: — Nem tudom. — Vagy: — Én csak utána... — Egy másik »szemtanú«: — Azt mondják... — A tanácstól voltak itt? — Neon. Végre az egyik Futó belekezd: — Mikor a földbe vágtam az ásót, hogy akkor nem dolgozunk tovább, beleakadt a kard. Akkor görbült meg . .. — Az már a letiltás után volt. A hetyke sapkás legény szá-' jaszögletén szinte látható a dac: — Mi találtuk a korsót. Aztán előkerült egy aranycsat ... Bizonygatják: — Mások is jöttek. — Kik? — Például az üvegesek ... Aztán már négyen-öten »dolgoztak« a gödörben. Ásóval törték-taposták a csontokat. — Sajnos, aznap én nem voltam itt — mondja Harangozó István, a brigádvezető. — Nem így alakul az egész, ha legalább egy felnőtt van velük... Gaál'István nyugdíjas igazgató-tanító: — Ha ezek a helybeliek, tudták hogy nem szabad .. szólni kellett volna . legények volna. Rögtön A kőberakásos aranycsatok cs a nagy ezüstcsat. /ŐSÉ PERREiRA* Öreg Jósé nem jön vissza Hetek óta sztrájkoltak a fuvarozók, az egész ország elégedetlen volt, a szocialisták radikálisabb politikát követeltek Allende elnökitől, a jobboldal pedig a rendszer bukását várta. És valahol Észak-Am erikában a monopoltőke szövögette hálóját... öreg Jósé persze semmiről sem tudott, ő csak kenyérért jött Santiagóba. Északon élt egy bányászfaluban, napok óta éheztek, már zuzmót szedtek a kövekről, azt főzték meg, amikor jött a hír, hogy a fővárosban lehet kenyeret kapni, öreg Jósét sem érdekelte a politika, polgárháború, államosítás, merénylet; hasonlóan sorstársaihoz, csak egy érdekelte: a kenyér. Először járt a fővárosban, s nem egészen így képzelte el santiagói látogatását. Gyermekfejjel járt le a bányába, és azóta, majdnem 45 éven út szinte csak aludni járt fel onnan. Amikor szabad napos volt, minden idejét lefoglalta a családja. Santiagóra sosem gondolt. S hogy erre az útra most sor került, annál nagyobb érdeklődéssel járta a várost. •Jos« Ra-non Maii« Marru«! Perrelra 1926-bar született Santa isabelleben (Chile). Közgazdasági- írói szakot végzett 19í7-ben Sam- tiaigóban, majd az Egyesült Államokban töltött másfél évet UNESCO- ösztöndíj j al. Ott ismerkedett meg a baloldali mozgalmakkal. ATiendének lelkes híve volt, a fasiszta hatafornátvétel után Paraguayba emigrttt. Csalódott. A boltok előtt sorban állt a nép, kenyeret csak jegyre lehetett kapni, az utcák kihaltak voltak, néhol katonai őrjárat cirkált. Sok fáradságába — és pénzébe — került, míg kenyérhez jutott. Beállt a' sorba, és eldörmögte magában: »Megkapom a kenyeret, és itthagylak, te istenverte világváros!« Nemsokára azonban elfelejtett minden bosszúságot, nehézséget, kellemetlenséget: végre kezében érezhette a kenyeret. Vászonzacskót húzott rá, majd körbetekerte újságpapírral, és a hóna alá csapta. »Ideje hazaindulni« — gondolta, és elégedetten, némi kárörömmel nézte vég'ig a mögötte húzódó sort. Immár csomaggal a hóna aiatt baktat a Santiagóból Valparaisófea vezető út felé. Sétál, közben dúdol, és meg- megsimo'gatja a kenyeret. Kiáltás csattan a háta mögött: — Hé, öreg! Álljon csak meg! »Katonák« — gondolja öreg Jósé, magához szorítja a Kenyeret, és megszaporázza lépteit. Futó léptek dübörgése: — Állj mór meg, vén szar- házi! ' öreg Jósé is fut. Fiatal katona dühtől eltorzult arca villan előtte, és ütést érez a vállán. Megfordul, de újabb egyenruhákba ütközik. Szive a torkában, és szorítja a kenyeret. — Mi van a motyóban, öreg? öreg Jósé nem szól, ellenségesen méregeti a kommandót. Az egyik katona a kenyér felé nyúl. — Nem! — kiált föl az öreg. Valaki meglöki hátulról. Arccal zuhan a porba. De a kenyeret még szorosabban szorítja magához. Rúgások érik, de ő csak a kenyérrel törődik. »Milyen jó, hogy becsomagoltam« — gondolja, és e pillanatban bársonyos, vörös öntudatlanságba zuhan. Aztán rémlik, hogy fölemelik, görcsösen markoló ujjait lefejtik csomagjáról, és öreg Jósé már nem érzi mellén a kenyér melegét, amely átizzott vásznon, papíron, kabáton, ingen... ... és öreg Jósé, aki élettelenül lógott az erős kezek között, hirtelen kitépi a Kenyeret a katonák markából, félrelöki az útjában álló legényt, és fut, maga sem tudja, merre, de fut a kenyérrel, talán hazafelé. Gépfegyver-kelepelés. öreg Jósé elejti a csomagot. Fölbukik, élettelenül terül el a porban. Egy katona ugrik oda, villámgyorsan kibontja a kenyeret, és magasra tartva mutatja társainak: — Kenyér — és bosszúsan földhöz vágja. Hirtelen kisüt a nap, A fény megcsillan a reggeli eső ittfelejtett tócsáin, egy keskeny fénykéve öreg Jósé széttárt, karú mellére telepszik. A víz lassan magába szívja a kenyér illatát. Dénes Gcza fordítása A töredékes részletekből nehezen áll össze a kép. Lengyeltótiban a gyógyszertár felújítása során — még október végén — szikkasztógödröt kezdtek ásni az udvaron. A felszíntől mintegy másfél méternyire szürke agyagkorsón csikordult a szerszám; a szájából letört egy darabot. A szemmel láthatóan régi edényt Németh István később adta át Gaál Istvánnak. Ö az utóbbi ötven év során már több — építkezésnél, földmunkánál talált — régi tárgyat juttatott el a múzeumba. Gaál István már akkor figyelmeztette az építőket, hogy mi a teendő. Azt mondják: mindent átadtak. A tárgyleUár azonban hiányról árulkodik. A .gödörásás több napra félbemaradt. Később három dolgozó — a brigádvezető tudta nélkül — ismét munkához látott. Ekkor kerültek elő a kard, majd a koponva, ezüst- és aranvesatok. ezüst oldatoálcás zabla, kisebb-na- gyobb aranyozott ezüstveretek .. . Legalább félszáz darab. — Amint Gaál István értesített — mondja a vb-titkár —, rögtön megüzentem, hogy semmihez ne nyúljanak. Bokros teendői miatt másnap távol volt. A községi tanács építési előadója viszont személyesen vitte át a munka leállításáról szóló hivatalos írást. Azt mondja: beszélt a brigádvezetővel is. Gaál István a múzeumnak telefonált... Mire azonban a régészek megérkeztek, a leletek egy részét menteni sem lehetett. Kincs — bűvös szó. Képzelgéseket lángra lobbantó mese. Ami arany meg ezüst a gödör mélyéről Tótiban előkerült, nem töltené meg egy óvodás 'kislány uzsonnáskosa- rát. Nemesfémértéke se nagy. Egynek-egynek annyi sem jutott volna itt, amennyit egy legény a bálon elmulat. »A múzeum jutalmat ad annak, aki bevisz most még kallódó tárgyakat.« Népvándorlás kori germán sír volt, V. századbeli. A finoman cizellált, ezüst és arany övcsat, a kőberakásos ékítmények, az ezüsiszögek- kel kivert lószerszám bizonysága szerint főrangú személy nyughelye. Ha érintetlen lett volna a lelet, ha a régészek bontják ki — szakszerűen —, minderről sokkal több megtudható. Egy-egy ilyen lelet néha egész korszakra fényt derít. Somogybán trr. lett volna az első, ha épségben előkerül. Knrucz Ferenc
