Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-30 / 283. szám
Felnőttoktatás Közömbös vállalatok Még augusztusban úgy határozott a Barcsi Nagyközségi Közös Tanács, hogy keresni kell azokat a lehetőségeket, amelyek fokozott kihasználásával lendületet adhatnak a településen a felnőttoktatásnak. Az ismeretbővítésnek ez a formája korábban sem volt »területen kívüli«, ám a letelepülő ipar hatásaként a nagyközségbe érkezők közül egyre többen szeretnének tovább tanulni, vagy — az új munkahelyeken ható magasabb szintű követelményeknek megfelelően — szakmai ismereteiket szeretnék a modern technikához igazítani. A továbbtanulás lehetőségeinek a felkutatása, az oktatás megszervezése a közös tanácsot és a művelődési központot terheli. Az említett- tanácsi határozat az utóbbi feladatául jelölte meg a felnőttoktatás segítését. Az intézmény fölvette a kapcsolatot a nagyközségben működő különböző iskolákkal, s — elsősorban az általános iskolával — közösen szervezik az oktatás beindítását. Az iskola megkereste az összes olyan barcsi üzemet, ahol sokan dolgoznak. Mindössze néhány helyről érkezett válasz. Mintha a munkahelyeken nem lenne érdek, hogy a dolgozók szélesebb ismeretek birtokában legyenek; vagy teljesen közömbösen hagyja őket munkásaik ilyen törekvése? A tervek szerint a művelődési házban megszervezik a »Mindenki iskolája« rádió- és televízióműsor-sorozat konzultációs központját. Erre is felhívták az érintettek figyelmét, a levelek, a szóbeli megbeszélések azonban visszhang nélkül maradtak. Annak ellenére, hogy a megfelelő felszerelést, a helyiséget a művelődési ház biztosítaná, s jelentkezett már pedagógus is, aki a konzultációk levezetését elvállalta ... A művelődési ház munkatársai — a tanács kezdeményezésére — két nagyobb barcsi üzemben, az Építőgépgyártó Vállalat Nagyberendezések Gyárában és a Somogyi Erdőéi Fafeldolgozó Vállalat fűrészüzemében — egyelőre kísérletképpen — technikai tárgyú, a szakmai ismeretek bővítését segítő kisfilmek vetítését kezdték meg. Ezeket rendszeresen szakmai vita követi. Igény tehát van. Ügy látszik azonban, hogy az üzemek közömbösségével szemben nem elég a tanácsnak és a művelődési háznak a felnőttoktatás kiszélesítését célzó erőfeszítése. Ennek megszervezésében részt kell vállalniuk a KISZ- szervezeteknek és a munkahelyi szakszervezeti bizottságoknak is, így talán eredményesebben kopogtathatnak a gyárak vezetőinek, illetékeseinek ajtaján. A környéken és a nagyközségben is sok nemzetiségi él. Természetes, hogy nagy az érdeklődés az idegen nyelvű tanfolyamok iránt. Az igényeket fölmérték, s úgy döntöttek, hogy Barcson ebben az évben is beindítják a német, a szerb- horvát és a francia nyelvű kurzusokat. Találkozó, bemutató Marcaliban Vasárnapi citeramuzsika EGÉSZ NAP szólt a citera vasárnap a Marcali Művelődési Központ nagytermében. Több mint ötvenen pengették hangszerüket reggeltől estig. Hogy miért éppen Marcaliban? Annak az az oka, hogy a megyében élő népi hangszerszólisták és együttesek kétharmada ebben a járásban él. Ezzel vívta ki a nagyközség a megyei bemutató jogát. Az amatőregyüttesek tagjai a szereplésen kívül nem nagyon találkoznak »kollégáikkal«. A népi hangszeresek többsége idős ember. A szereplés. előtt és után nincs le- öf.i hetőség arra, hogy megismer- kedjenek, beszélgessenek egy- mással.1 Vasárnap délelőtt bőven volt erre alkalom. A megye hét zenekara és jó néhány szólistája élt is vele. Eljöttek a legjobbak, de azok is, akik még alig-alig mutatkoztak be, sokan közülük csupán egy éve játszanak hangszeren, örömmel fogadták a régiek — ker- cseligetiek, somogysámsoniak, balatonszentgyörgyiek — a marcaliakat, fonyódiakat, akik viszont nagyon szívesen tanultak tőlük. Délelőtt Tóth Margit, a Néprajzi Múzeum osztályvezetője tartott rövid előadást a népi hangszerekről, amelyekből negyvenhárom félét tart számon a szakirodalom. A megszólaltatott hangszereknek nagy sikerük volt. Sokat közülük még az idős emberek sem ismertek. A kolomp, a csengés és loncos bot nagyon régi eredetűek, a népzenét játszó mai együttesek is a múzeumokhoz fordulnak, ha szeretnének hasonlót készíteni. A citera, a köcsögduda, a tambura, a furulya, a duda azonban mind jó ismerős, a citerazenekarokba is beépül egyik-másik. Még a doromb is ismert, pedig nálunk csak ritkán kapható ez az Ázsiától Észak-Európáig mindenütt használatos egyszerű hangszer. A néprajzos bemutatója után mutatkoztak be a szólisták, együttesek, először elfo- gódottabban, majd egyre jobban nekibátorodva. ‘ Tisztán szóló somogyi népdalokat hallottunk tőlük cite- rán, furulyán, bédón — ez nyírfakéregből készült apró kis hangszer —, okarinán, amelyet régen körtemuzsikának hívtak. Nagy sikert aratott a kapos- fői kettős — a nagyapa az unokával szájharmonika-darabokat adott elő —, a ker- cseligeti citerazenekar, a fo- nyódi citerazenekar, amelynek asszony tagjai is vannak, a niklai tanácselnök citera-, Kövest Gyula furulyaszólója. A színpad délelőtt nem is színpad volt; egyre inkább elfelejtette mindenki a szereplés izgalmát, csupán a jóleső érzés maradt meg: egymás között vagyunk... A bemutatkozás után már »megrendelésre« énekeltek: 1 »Béla bátyám, nem énekelné el nekünk a betyámótát? — kérdezték a csákányi cite- rástól. És ha már kérték, hogyne énekelt volna. Jöttek a szebbnél szebb dalok — a nézőtéren pedig tetszéssel súgtak össze a többiek... ‘ AZ ESTI bemutatón már jó barátokként szerepeltek. Nem a versengés izgalmával hanem a szereplés jó érzésével, az egymás megismerésének élményével. ‘ S. M. Pás fai H. János Hontalanok zsákutcába »■Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Megrendülnek a távoli hazaiak a cethal-csontokkal megtámasztott alkonyt tűzfalaknál. Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat...« (Nagy László: Jönnek a harangok értem) Kilencven nap Nyugat-Európában A nagy olasz csizma északkeleti csücskében, néhány száz méterrel a tengerszint fölött, hegyoldalban épült a . láger. Amerikaiak építették az európaiaknak: görögök szerbek, albánok, jugók, törökök, hor- vátok, románok és magyarok élnek együtt a vasbeton fallal, dróttal körülvett barakkokban. Világba indulók zajos serege ez, akiket elűzött otthonukból a nyugtalanság; a messzire vágyók még ki nem ábrándult légiói; mennek a világba, amerre a nap indul az éjszakák után. 1 Padriciano. Ez a kis falucska neve, így hívják a lágert is. Félezemyi lakója van a csöppnyi határfalunak, fele ennyien élnek a barakkokban. Átmeneti szálláshely ez azoknak, akik bérelt kísérőikkel átlépik a jugoszláv—olasz határt. Az őrök többsége olasz. Az ügyintézők között magyar is akad, de a többség amerikai. Amerikai segélyszervezetek vallási alapon, az I. R. C. nevű ügynökség, s ki tudja még hány és milyen érdekeltségű csoport intézi a kivándorlást, ruhaneművel élelmiszerrel, szükségcikkekkel látják el a disszi- denseket. Senki, aki illegálisan lépi át a határt, nem kerüli el ezt a lágert. Az első rendőrőrsről ide szállítják őket. itt veszik először pártfogásba, gondozásba a »menekülteket«. ' A láger leginkább laktanyához hasonlít. Börtönre csak annyiban, hogy szögesdrótot húztak a betonfal fölé, s hogy fegyveres őrség áll a kapuban, a falak tövében. Az ügyintézők egymás közt angolul beszélnek, de hivatalosnak az olaszt tekintik. A Magyarországról érkező fülének jólesik e bábeli hangzavarban amikor magyarul kérdezik. Egy szentendrei disszi- dens házaspár »szolgál« a lágerben. A feleség a bölcsészkaron végzett, kitűnően beszél olaszul, spanyolul a férj bírja az angolt. A disszidensek- kel általában nem közük nevüket, a férj legföljebb any- nyit: »Szólítson Pityunak!«, de az asszony semmit nem árul el önmagáról. Az adatok felvétele után tisztaságcsomaggal látják el az új »vendéget«, leszámolják az ezer lírát az érkezőnek, aki megkezdi a lágeréletet. Egy hét azzal telik el hogy megkapja a szükséges oltásokat, egészségügyi vizsgálatokon esik át, közben kikérdezik mindenféléről s ha mindent rendben találnak nála, meghatározott időben lemehet a városba, Triesztbe is. Munkát nem vállalhatnak. Néhány hét eltelte után a nyugtalanabbak — nem kis rizikóval — átmásznak a kerítésen beszöknek a városba egy kis alkalmi munkára. Az olaszok szívesen foglalkoztatják őket, a disszidens a legolcsóbb munkaerő. Hajt mert pénzt akar, de ez a pénz körülbelül egyharmada annak, amit az olasz munkavállalónak kellene fizetni. A lágerlakót illegálisan foglalkoztatják, adómentesen — tehát olcsón. Az Olaszországba utazó turista, aki Rómában az Angyalvárat vagy a Forum Romanu- mot akarja látni, aki azért vált Risöreg, hogyan választottál? A kettős neveléssel van I a legtöbb baj. Így keseregnek a szakmunkásképzőkben a beiskolázáskor, de egész évben is, ha valaki szóba hozza a pályaválasztást. A megye legnagyobb intézetében a két igazgatóhelyettes és az igazgató számtalan esetet tudna felsorolni, akár név > szerint is. Mert a szülő... A szülő természetesen szertné, ha gyerekéből ember lenne. Jópénzű. Ezért hát pályára irányítja ... — Van a falunkban egy autószerelő. Azt ismeri az apám. Addig nyaggattak, amíg autószerelőnek . jelentkeztem. Másról nem nagyon tudtam én sem, hát hagytam , magam rábeszélni. Itt a képzőben azután szépen átirányítottak. Otthon az öregem káromkodott, de végül bevette a dolgot. Anyám meg azt mondta, mindegy fiam, hogy mi leszel, mindent meg lehet, szokni. Csináljunk csak egy .kis önkontrollt. Kérdezősködtem, ki hány szakmát ismer? — Hát esztergályos, kőműves, fesjf, vízvezeték-szerelő... — Esztergályos, autószerelő... ■ Esztergályos. Tíz éve, amikor velünk nyűglődtek, ez volt a divat. Azóta belénk rögződött. Kevés ember volt aki nem ezzel kezdte. Én sem tudok sokat. De talán az iskolában. Vannak üzemlátogatások, pályaválasztási osztályfőnöki órák. A szakmunkásképző intézetekben a gyerekek tartottak emlékidézést: — Az én tanító nénim egy kedves, öreg asszony volt. Szerettük. De ő nemigen tudott nekünk tanácsot adni. Hogyan is tudott volna. — Na, nekünk aztán fiatal tanár nénink volt. Kiosztotta a tájékoztató füzeteket és azt mondta, nézzük meg őket. Én megkérdeztem tőle, mit csinál az öntő? Azt válaszolta, hogy önt. Szerencsére valaki lebeszélt róla. Tényleg szerencse. Vékony dongájú kiskomám hamar rokkant nyugdíjas sorba kerül, ha ezt választja. De ne siessünk a pedagógusok elmarasztalásával. Kaptak-e qk valami képzést a szakmákról? Nem. Utánanézhetnének. Ez igaz, de hogyan? Persze itt is van némi hiba. Hallgatom a tanárt: — Mi a járás iskoláiba körlevelet küldünk. Leírjuk benne a nálunk tanulható szakmákat, a hozzájuk tartozó kö- vetelményszintet. Ajánlkozunk, hogy kimegyünk tájékoztatót tartani. Hát tudja, hány iskolából igényelték ezt? ötből, ha jól emlékszem. útlevelet, hogy lássa Nápolyi, Velencét — talán semmit sem tud erről a világról. A fiatalember, aki kilencven napig bolyongott Nyugat-Európában, hat hétig volt Padriciano lakója. Pajor Mihálynak hívják, élete nagy részét szülőfalujában. Vasszécsényben élte le. Húszéves. 1974. szeptember 28-án indult el turistaútlevéllel Jugoszláviába, hogy onnan átszökve a határon eljusson Svájcba vagy Svédországba. Szombathelyen, a Pamutipari Vállalatnál dolgozott ahol 1973 májusában súlyos baleset érte. A bálabontó gép leszakította a jobb kezefejét, csupán a hüvelykujja mar.adt meg. Hónapokig betegállományban volt. majd ötvenszázalékos rokkanttá nyilvánították. Az Állami Biztosító 50 ezer forint kártérítést fizetett. Felgyógyulása után az üzem portásként alkalmazta, 1900 forint havi fizetéssel. Az ötvenezer forinthoz húszezret gyűjtött ösz- sze 1974 szeptemberéig. Akkorra tetté érlelődött benne a szándék: Nyugatra szökik Svájcban vagy Svédországban megoperáltatja magát, csontátültetéssel enyhítteti csonka- ságát. ' Az útra cinkostárs barát is akadt: Szalai János húszéves falubelijével együtt eszelték ki a tervet. Szalai János MZ 125-ös motorkerékpárjával indultak el. Tervükről nem tájékoztattak senkit, a szüleiknek is csak annyit mondtak hogy Jugoszláviába kirándul Pedig a szakmunkásképző tanárai, sőt még a tanulói is mennének. Szívesen. Tőlük az ipar munkásokat követel. A hiányszakmákból is. — No, kisöreg, hogyan választottál? — Mondta az egyik gyerek, hogy jöjjek el festőnek. Bejöttem ide az iskolába. Az ajtóban nekimentem egy bácsinak. Mondtam, tájékozódni szeretnék, mert festő akarok lenni. Erre a bácsi megfogta a gallérom és levitt a műhelybe. Körül vezetett, elmondta, hogy miiyen szép a hégesztő szakmája,' mit kell csinálni. Most hegesztőtanuló vagyok. Már azt is tudom, hogy a bácsi az igazgató úr. volt. — Hát akkor nem nagyon volt komoly az elhatározásod. — Nem. Csak úgy próbálgattam. De az osztálytársaim is csak így csinálták. Nem hallottunk mi semmiről sem komolyan. Egy idős szakmunkás: — Az én koromban, amikor tanonc voltam, nem volt ilyen nagy tudományéi szakmunkásképzés. Lestük a mestertől, amit rAeg’ kellett tanulnunk. Meg pályairányítás? Az látszott egy gyereken, hogy mire való. Ma is látszik. Csak nehezebb észrevenni. Először is tudni kell, hogy mit választhat. Sokat, nagyon sokfélét. Azután már könnyebben megy. Nyolc év alatt csak megismer egy iskola egy nebulót. Ez nem olyan egyszerű. — Csak a hókuszpókusz, az ne lenne. Teletömték a fiú fe.- jét. Azóta nyaggat, hogy képességvizsgálat, meg teszt, meg minden. Hát szétmegy az agyam. Egész nap nem lehet levakarni a rádióiról. Forraszt, bütyköl, nyomtatott áramkört csinál, az egész ház televízióit ő javítja. Zsebpénzért. Most meg elkezdett kételkedni magában. »Mondd, apu, lehet, hogy nincs tehetségem?« Van olyan eset is, amikor így állunk. — Rendezni kéne már ezt a dolgot — vágja a fejemhez egy kőművesmester, mintha én lennék a hibás. — Rendezni kéne, én mondom. Akkor nem lenne olyan ember, aki azért restell dolgozni, mert már akkor unta a szakmáját, amikor elkezdte tanulni. Tudományosan ezt úgy mondják: a Szakmától való elidegenedés egyik előidézője. — Mondja már, jó itt dolgozni? — Jó hát! — löki oda foghegyről. — Miért szereti? — Most mondjam? Nézze, ha tudni akarja. — És a gyerekek, azoknak ajánlaná? — Nézzék meg ők is. Szöveggel ez nem megy. Kalapál, csapkodja a fát, somolyog. Látszik, hogy készül valamire. — Mondják nekik, ez ilyen, az olyan. Csak azt nem mondják, hogy mindegyik munka. Pedig azt kéne, már kiskorban. Többet nem szól. Ács. Azt mondják, az ácsok szűkszavú emberek. Luthár Péter Csaknem fél évszázad egy katedrán nak néhány napra. Magukkal vitték Pajor Mihály 70 ezer forintját is. Mariborban szállodában laktak, térképet vásároltak majd elindultak az Isztriai-félszigetre. A jugoszláv embercsempész 120 ezer lírát követelt, de nekik csak 83 ezer volt. Nagy veszekedések után ennyiért is átvitte őket Muggiába ahol sorsára hagyta őket. Október első napjaiban rendőrkocsin érkeztek meg Padricianoba. A lágerélmények közül a legélesebb: minél előbb elkerülni innen — emlékezik az időközben visszatért Pajor Mihály. — Az első naptól ez volt a vágyunk, végül hat hétbe tellett mire végre továbbmehettünk. Vagy százunkat indítottak útnak a trieszti vasútállomásról. Azt hittük, szabadon utazhatunk majd tovább, aztán kiderült, hogy az ország közepébe, Latinára visznek bennünket, egy másik lágerbe. Ez Rómától hatvan kilométerre fekszik. Harmincöt- négy vene^r lakosú városka. A láger valamikor katonai laktanyának épült. Iszonyú volt a hat hét után tudomásul venni hogy még az eddiginél is kilátástalanabb körülmények közé juttatnak. Nyugat-európai bolyongásom kilencven napig tartott, de amit soha nem fogok elfeledni, azt ebben a két lágerben éltem meg. Bár akkor még hittem valamiben, még bíztam abban, hogy minden jóra fordul. ‘ (ffolytatjuk.) 1938-at írtak, amikor a Kőszegen szerzett tanítói oklevéllel Somogytarnócára érkezett egy fiatal pedagógusnő, Antal Terézia. Egy tanító 102 gyerekkel foglalkozott akkoriban Tarnócán. Már az is előrelépés volt, amikor két tantermessé vált az a kis iskola, ahol az első naptól kezdve az 1972-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig tanított a köztiszteletben álló Teréz néni. Mint 'nyugdíjas sem hagyta abba. Helyettesítette a beteg vagy a szülési szabadságon levő kolléganőjét. Betűvetésre tanítja a kis elsősöket. Ezt tartja a tanítói pálya legszebb állomásának. Több mint harminc esztendőn át az övé volt az első osztály. Most a 47. tanévben oktatja a tarnócai gyerekeket. Kótai Györgyné kis unokája az egyik tanítványa. Annak idején a nagymama is Teréz néninél kezdte az iskolát. Három generációt nevelt, több mint kétezer gyereket. Antal Teréz »ottragadt« a kis somogytarnócai iskolában. Az évek ugyan elszálltak, de ma is fiatalos frisseséggel kezdi reggel a tanítást, s amikor az befejeződik, még sohasem mondta, hogy fáradt. Fiatallá teszi a hivatásszeretete. Méltán süvegeli meg egy falu népe. De azok' is, akik csak néha térnek már haza Somogytarnócára — ha tehetik, beköszönnek a »tanító néninek«.
