Somogyi Néplap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-26 / 280. szám

I A TŐRVÉNY ÉS VÉGREHAJTÁSA A nevelő személyisége »Ahol minden gyermek érzi, hogy személye és személyes sikere fontos a nevelőnek ab­ból az iskolából egyetlen gyer­mek sem fog elkívánkozni — hiányozni vagy lemorzsolódni.« (A miniszter leveléből.) »Jellemző törekvés, hogy pótló foglalkozások helyett »átengedik« a tanulót, vady több tárgyból is megbuktat­ják.« (A pedagógus-szakszer­vezet kanosvári bizottságának megállapítása.) Ritka foglalkozás a pedagó­gusé: maga bírálja el saját munkáját a tanulóknak adott érdemjegyekkel; és ki nem szereti, ha jó minősítése van? Vagyis legföljebb 1—2 száza­lékos a legfontosabb mutató, a bukási átlag. És hányán vá­lasztják — ha megtehetik — a dolog könnyebbik végét az átengedést, kellő tudás nélkül? Mert ki nézi meg, hogy a ket­tes valóban kettes-e? 1 A bizonyítványokat az igaz­gató érvényesíti. De közülük hányán elemezték év közben egy-egy nevelő munkáját az­zal az aprólékos gonddal, hogy valóban mindent elköve­tett-e a bukás elkerüléséért, megfelelő energiát fektetett-e az osztályba, tantárgyába és minden egyes gyerekbe; mér­te-e fokról fokra a gyerek teljesítményét, egyáltalán el­juttathatja a gyengébb tanu­lót is a valóságos kettes szín­vonalára? Gyakran hallom a keserű kifakadást: nem első­sorban a tanítás eredményes­sége alapján ítélik meg a ne­velőket fölötteseik, sok helyen még mindig a látványos mun­kának van becsülete. Átkozott betegség, gyökerei túlnyúlnak az iskolán. De kétségtelenül jelen van és nem lebecsülen­dő szerepet játszik a tanköte­lezettségi törvény felemás vég­rehajtásában. Cinikus megjegyzés egy szakfelügyelőtől: J tf/Ul * — Az általános iskolák bi­zonyítványgyárak. És hozzátette: országosan is 15—20 százalékra becsülik azoknak az elégségeseknek az arányát, akik valójában elég­telenek. Nem valószínű, hogy megyénkben jobb a helyzet. Elsősorban a szakmunkáskép­zők tanárai a megmondhatói milyen elemi hiányosságokkal érkeznek a tanulók olvasásból, írásból, számtanból. Igaz, a tantervi követelmények sem határozzák meg félreérthetet­lenül a kettes »tartalmát«. A tanulók többsége nem képes azonosulni az iskola cél­jaival. Még a jobbak közül se mindegyik. Három okot — ön­kényesen — hadd ragadjak ki. — Miklós utálja a számtant — mesélte nemrég egy nyol­cadikos fiú édesapja. — Októ­berben azonban megbetegedett a szaktanára, és helyette két hétre egyik kollégája vette át a tárgyat. A gyereket mintha ! kicserélték volna! Ahogy ha­’ zajött, nekiült példákat meg­oldani, és lelkesen beszélt az órákról. A tanár meggyógyult, és a gyerek továbbra is un­dorral veszi kezébe a füzetet. — Fáradt vagyok — panasz­kodott egy 45 éves pedagógus­nő, több kitüntetés birtokosa. — Egyre inkább érzem, hogy a gyerekek kicsúsznak a hatá­som alól. Nem tartanak velem, csak néhányan. A többi üre­sen néz, az érdeklődés legcse­kélyebb jele nélkül. Bizonyá­ra elsősorban bennem van a hiba. Családi gondjaim és is­kolai megbízatásaim miatt | nem tudok a korábbinál több energiát fordítani a tulajdon­képpeni tanítási órára. Pedig itt dől el minden. ‘ A harmadikat — amely ösz- szefügg az előző kettővel — saját tapasztalatom alapján hadd fogalmazzam meg: a gye­rekek többségéből — még a tehetségesekből; is — hiányzik a tanuláshoz nélkülözhetetlen akaraterő. Pedig erőfeszítés, szellemi gyötrődés nélkül nem gyarapodik a tudás, nem ala­kulnak ki bővíthető, rugalma­san használható ismeretek. Szinte közhely, de igaz: a csa­ládi házban meg a társada­lomban is sok mindent ké­szen kapnak a gyerekek; anya­giakat, az érvényesülés lehe­tőségét, az iskolában a tech­nika révén a tudás egy részét is. 1 Végül is hogyan fogadták a miniszteri levelet a címzettek? Élolvasták. Az igazgatók leg­alábbis. És ki-ki hangulata szerint tette a fontos vagy ke­vésbé fontos iratok közé. Egy igazgató a tanév eleji értekez­leten megjegyezte: — Ismét egy új feladat! Könyvespolc Merénylet Amiért nem szeretem Co­lombo hadnagyot, az nem mindig hiba. Az ügyefogyott detektív azért idegesít, mert tudom, hogy ki a bűnös, és a filmsorozat epizódjai már eléggé zsengék ahhoz, hogy legalább egy icipicit is bor- zongjak. De a nemrég a mo­zikban vetített A sakál nap­ja című filmben is végig tudtuk, hogy kit akarnak kéz­re keríteni, mégis a néző szál­kásra kaparta a szék karfá­ját. Igaz, az utóbbi film jóval igényesebb kidolgozású volt, és jóval »nagyobb téma« fog­lalkoztatta, mint Colombo fel­ső tízezrének ügyei. Hogy kerül a film a könyv­jegyzetbe? Hát úgy, hogy ol­vastam egy kötetet, a címe: Merénylet. Krimiről van szó természeteden. De milyenről... Hasonlít a sakálhoz, annyi­ban, hogy végig tudjuk, mi a politikai gyilkosság háttere és kit hajszol a rendőrség. Csak­hogy a merénylet itt meg is történik. Elkövetője mindig a detektívek előtt jár egy lépés­sel, és a végén lövik csak szi­tává. A különbség a kettő kö­zött tulajdonképpen nem sok, ha a lényeget nézzük. A két gyilkos is hasonló, hidegvérű, az életet semmibe vevő bér­öldöklő. De — emlékszünk — a Sakál ehhez még erőteljes, a nők szerint meglehetősen jó­képű, Raven — a Merénylet »hőse« — pedig rút, szánal­mas — de nem szánalomra méltó — figura. Ennyit a dolog krimi ré­széről. Lebilincselő, További párhuzamokat és eltéréseket nem említek, mindenesetre a Sakál a későbbi, de — hadd játsszam egy kicsit én is — a Merényletre nem szégyen hasonlítani, hogy miért, azt a végén árulom el. Nézzük hát, mit mondanék el a könyvről? Cselekmény: megvolt. Jellemábrázolás: sok­rétű, színes ember-világ, nincsenek abszolút rosszak és jók, hús-vér emberek a sze­replők. Társadalmi környezet: a két háború közötti időszak vége felé. Tele szennyel és jobbra vágyakozással. Felső körök és periféria, acélkon­szern és harmadosztályú bor­délyház. Egy angol kisváron, olyan, mint a kisvárosok álta­lában. Indítékok: gyermek­menhely, két úttal. Az egyik: kis stílű bűnözés, nagystílű bűnözés (egyre megy), a má­sik : becsületes, tisztességes cselekedetek. Ennek képvise­lőjét rögtön megölik. Továbbá kilátástalanság és gátlástalan törtetés, nem a nagyra, mert ahhoz fantáziátlan az illető. Hogyan lesz ebből mű? Hát ez egyszerű. Stílus, meg egyéb. És most jön a titkom: az is kell a műhöz, hogy írója le­gyen. Igazi írója. A Merény­letet pedig Graham Greene vetette papírra. Itt a titok nyitja. Kár, hogy 1957-es kiadás. Űjabbról én legalábbis nem tudok. Hát ezért írtam róla. Nemcsak filmet, hanem köny­vet is lehet »prolongálni«. k P. Pedig tulajdonképpen semmi újdonság nincs benne. Ellen­kezőleg: nagyon is régi köve­telményeket tartalmaz; olya­nokat, amelyek eddig is sze­repeltek az iskola terveiben, mindennapi munkájában, de nem egészen teljesültek. Illet­ve nem mindenütt és nem kö­vetkezetesen. A magyarázko­dás, az objektív körülmények­re hivatkozás lazaságot, enge­dékenységet takart. A dokumentum tehát nem rak új terhet az iskolák, a ta­nácsok vállára. Az azonban igaz, hogy átfogja az oktató­nevelő munka egészét, és szán­déka szerint egy már megin­dult — megyénkben is több szervezeti intézkedést felmu­tató — egészséges folyamatot segít előbbre lendíteni. Ezt igyekeztek bizonygatni a me­gyei, a járási művelődésügyi szervek az igazgatóknak, szó­ban és írásban is. A tantes­tületi értekezletek többségé­ben azonban nem került a fi­gyelem középpontjába — egy volt a sok között, melyeket ismertetni kellett. ‘ Pedig a tankötelezettségi törvényt csak úgy lehet elne­vezéséhez méltón érvényesíte­ni, ha a meggyőzés és a kény­szer következetes alkalmazásá­val, a tanórák és egyéb isko­lai foglalkozások hatásának növelésével, a szülői házzal kialakított jobb kapcsolattal valamennyi nevelő felelősség­gel harcol minden egyes gyer­mekért. Ebben természetesen nem maradhat magára. Nem nélkülözheti a felügyeleti szer­vek, az igazgató rendszeresebb módszertani segítését, a taná­csok következetesebb hatósági támogatását, az ifjúsági szer­vezet közreműködését, a szü­lői közösségek ellenőrző-meg­győző munkáját. És még va­lamit: a munkáltató szervek felelősségének megnyilvánulá­sát. Miben? A nyolc osztályt el nem végzettek alkalmazá­sában — más oldalról pedig dolgozóik iskoláztatási küteje-, zettségének figyelemmel kísé­résében. Az üzemi pártszerve­zetek, mozgalmak — elsősor­ban a szocialista brigádok — legalább olyan értékes szolgá­latot tehetnek azzal, hogy tag­jaik ez irányú gondját segítik megoldani a közösség erejé­vel, mintha a patronálási együttműködés keretében egy polcot szerelnek föl a közeli iskola szertárában. A tankötelezettségi törvény szocialista rendünk jelentős vívmánya. Végrehajtásától a jövő társadalmának minősége függ. * Paál László Eddig egymillió... Gondolatok a „gyesiről J ubileumra készülődhe­tünk. Januárban lesz tíz éve, hogy bevezet­tük a gyermekgondozási se­gélyt, amelyet eddig egymillió asszony — a munkaképes korú női népességből minden har­madik — vett igénybe. E tör­vényadta jogával jelenleg is majdnem 300 ezer kismama él. Jónak, eredményesnek bizo­nyult ez a társadalompolitikai kezdeményezés. Fokozta a szülési kedvet, s az anyaközei­ben nevelkedő gyermekek százezreinek tette lehetővé, hogy egészségi és szellemi fej­lődésük töretlen legyen. Küldöttségek látogattak el hozzánk Keletről és Nyugatról, hogy ezt a világon egyedülálló család- és anyavédelmi intéz­kedést tanulmányozzák. A ju­bileum azonban némiképp számvetésre is késztet Még­hozzá tárgyilagos számvetésre, amely nem elégedhet meg az egészében valóban sikeres »gyes« nyugtázásával akkor, amikor némely részleteiben még fejlesztésre szorul. A Munkaügyi Minisztérium felméréséből kiderül például hogy a termelőmunkából kieső asszonyok pályája megtörik. Szakmailag visszafejlődnek. »Mínusz helyzetbe« kerülnek, mert három, esetenként hat esztendő alatt annyit lép előre a világ, amennyit sem fizikai, sem szellemi munkakörben nem lehet behozni. A »gyes« után munkába álló nők keve­sebbek lesznek előbbi önma­guknál és a valamikor velük együtt haladóknál. És ez a kár, ez a veszteség nem pó­tolható az anyaság, a gyer­meknevelés szépségeivel... Magyarországon tavaly 196 ezer asszony szült. Körülbelül 70 százalékuk 19—30 éves ko­rában. A számok azért érde­kesek, mert mutatják, hogy a *gyes«-en lévők nagy többsé­ge a szellemileg legfogéko­nyabb, legfejlődőképesebb kor­osztályhoz tartozik. A »mínusz helyzetbe« kerülés hallatlan társadalmi és egyéni veszélyét az biztosítja a legszembetű­nőbben, hogy a »gyes« idejét töltő anyák felének nyolc ál­talános iskolai vagy annál is kevesebb végzettsége van. Te­hát éppen azokat fenyegeti a lemaradás veszélye, akiket különféle lemaradások egyéb­ként is hátráltatnak. M iért nem tanulnak ezek az asszonyok? Holott továbbképzésüknek, to­vábbtanulásuknak soha még ennyi szervezett módja nem volt, mint napjainkban. A válasz nem egyszerű. Az okok igen sokfélék. A szellemi tétlenséget előidézheti a kis­mama igénytelensége; a férj magatartása; a munkáltató, a helyi tanács és a különféle társadalmi szervezetek nemtö­rődömsége, figyelmetlensége is. Valójában csak az említet­tek együttes törekvése nyit­hatja ki a tanulás, a tovább­képzés ajtajait az otthon ma­radt anyák előtt. Ha valame­lyikkel baj van — meghiúsul minden szándék. A tíz év tapasztalatai azt mutatják, hogy olajozatlanok még az együttműködés fogas­kerekei. A vállalatok, intézmé­nyek és a tanácsok egymástól különváltan próbálkoznak a »gyes«-en lévők tanulásának megoldásával. Ám az sem rit­ka, hogy különféle pénzjutta­tásokkal helyettesítik köteles­ségeiket. Tájékozatlanok az Karácsonyi játékvásár A TRIÄL budapesti bemutatótermében sok játékújdonságot ajánlanak a legkisebbek megörvendeztetésére. A búcsú búcsúja A búcsú valaha a faluban nagy eseménynek számított. Ilyenkor — legyen az vasár­nap vagy hétköznap — ün­neplő dívott, és pihentek a szerszámok. Jött a vendégse­reg, más falvakból, városok­ból. Rokonok, ismerősök. Hí­reket hoztak, volt bőven be- szélnivaló. Előtte nagy volt a sütés-főzés, szomorú nap vir­radt a baromfira. Néhol még egy-egy malac is felvisított, azután nemsokára a tepsiben pirult. A téren ördöghinták forogtak, és minden, amiért egész évben a városba kellett utazni, kapható volt. A készülődés a legfontosabb. Apró gyerkőcök figyelik a búcsúsok sátorverését. Vajon holnap mit árulnak majd itt? Lesik a lakókocsik fénylő ab­lakait, a kerékhez kötött gir­hes kutyát, mely együtt utazik a kocsival, és van egy kis te­rület, amelyet ő őriz, örökké láncon csaholva. Az eső elől a kocsi alá húzódik. • A falu boltjaiban na'gy a forgalom. Tálcákon a friss krémes, egy hadseregnek elég lenne. Tortahegyek. Ugyan ki vesződik ma már naphosszat a sütéssel? Nem éri meg a sok fáradságot, hiszen a fa­lánk vendégek, no és a nem kevésbé jó étvágyú otthoniak úgyis mindent felfalnak egy szemvillanás alatt. Egyszerűbb megvenni az ilyesmit. Persze jó előre föl kell íratni, ki mennyit kér. Egy asszony to­lakszik a pultnál. Neki az aprósüteményen kívül még két torta is jár. Nagy a csa­lád, sok lesz a vendég is. És búcsúkor nem lehet akármit az asztalra tenni. Viszik a sok édességet, mintha minden­ki egy évig koplalt volna, és most akarná bepótolni. Otthon a háziasszony utol­jára gyömöszöli tele kukori­cával a hízott kacsa begyét. Holnap reggel nyakára teszi a kést, és a ma még mit sem sejtő szárnyasból ropogós ka­csasült lesz az ünnepi asztal­ra. A tyúkokat is más szem­mel nézik: vajon melyiket ér­demes levágni? A búcsú reggelén nagy a nyüzsgés. A sátrak várják a falut. Most nincs ördöghinta, csak néhány sátor áll. Három­négy céllövölde; pár lézengő nézegeti a puskákat, a fapál­cákat, amelyekre célozni kéne. De kit érdekel ez? Pedig a céllövöldések mindent meg­tesznek. — Ide jöjjön. Ha nem lő semmit, akkor is odaadom, amire Célzott! — Ha nem talál, nem kell fizetni! — így a másik. Igye­keznek túllicitálni egymást. A többi sátorban csecsebe cse. Traktorok és ördögnyelv, léggömb, baba. Művirágcsokor harminckét forintért, húszfo­rintos pettyes labda itt negy­venért. De hát ez a búcsú. Minden a bolti ár kétszeresé­be kerül, mert a búcsúfiáért fizetni kell. Az árusok elkap­ják a néhány nézelődő karját, odavonszolják a sátorhoz, és kezébe nyomják a különböző kis »műremekeket«. A karon ülő kisgyermekeknek nyújtják a játékokat, azután, ha a csöppség elkapja, már mond­ják is: — Nézze, hogy örül neki, hogy szereti, ezt akarja megkapni. De úgy látszik, hiába min­den. Kevesen járkálnak a sát­rak között, ebéd után inkább otthon beszélgetnek az isme­rősök, rokonok. Kit érdekel, mit árulnak a sátorban. A boltban úgyis mindent meg­vehetnek. Csak a gyerkőcök lődörögnek, nézelődnek, rácso­dálkoznak a játékokra. De a búcsúban nincs nyüzsgés. A sátorutca majdnem nép- telen. Búcsúzik a búcsú is. Az idősek még lázasan készülőd­nek, mert emlékeznek a ré­giekre, a legkisebbeknek pe­dig ez is új. De a búcsú meg­öregedett. Foghíjas és hal­dokló, lassan oiyan, mint a petróleumlámpa. Ritkán vilá­gít már. * D. T. anyák családi életéről, szociá­lis helyzetéről, a férj apai mi­nősítéséről. A munkahely a pillanatnyilag »meddő« mun­kaerőt látja bennük. A »gyes«-en lévő asszonyok már a belátható jövőben a munkásnőnemzedék gerincét alkotják. Nem mindegy tehát, hogy munkába állásuk után milyen minőségben, milyen színvonalon fognak majd dol­gozni. Ezért is vált elenged­hetetlenül szükségessé, helyi és társadalmi érdekké, hogy a helyi államhatalmi szervek és a munkáltatók együtt szor­galmazzák, minél több jó el­képzeléssel segítsék a fiatal anyák továbbtanulását, kép­zését, szellemi fejlődését. Sőt — még ha sokak számára merész is a gondolat — a férj gyára, üzeme is számolhatna az anyával. Persze, nem jogi­lag, hanem emberileg. Még­hozzá úgy, hogy a férjet ins­pirálná a feleség fejlődésének előmozdítására. A minisztériumi vizsgálat tapasztalatai szerint a »gyes«- en lévő nők zömmel fiatal férje általában csak saját elő­menetelére figyel! A fiatal fe­leségek többsége egyedül nem képes megvívni családon be­lüli harcát a férj megkövese­dett szemléletével. Így azután nem ritka, hogy épp a »gyes« ideje alatt a család — a férj és a gyerekek — »cselédjévé« süllyed legtöbbjük... Ezért nem hárítja el magától ma már az apák tudatformálásá­nak feladatát a szűkebb mun­kahely sem. Az anyák tanulá­sa, képzése ugyanis ma még legtöbbször a családi körön belül »megbukik«, mert az apák nem hajlandók időáldo­zatot hozni... Tanácstagok, lakóbizottsági elnökök, a tanácsok szakigaz­gatási szerveinek dolgozói és a védőnők éppúgy lehetnek a fiatal édesanyák szellemi, igé­nyességének gyarapítói, mint a férjek, a brigádtagok, vagy a lakóhelyi szomszédasszo­nyok. A z elmondottakkal nem kissebbíteni, hanem gyarapítani kívántuk a »gyes« ügyét. Jelezni a társa­dalmi összefogás fontosságát, további erősítését annak érde­kében, hogy a jövő nemzedé­két nevelő anyák még több kinyújtott, segítő kézbe fo­gódzhassanak! Sz. I. Decemberi rádiójátékok Új művek szerepelnek a rádió decemberi műsorában. Szilágyi György Hányas vagy? című monológja az új hónap elején hangzik majd el: a szocializmus magyarországi el­ső nagy nemzedékének szen­vedélyes és elfogult vallomása az egyszemélyes játék, amely­ben visszatekint a megtett történelmi útra. Ez az út kor­osztályából a lehető legtöbbet »hozta ki« jóban, rosszban egyaránt. Rendező Bozó László, dramaturg Bárdos Pál, a mo­nológot Kálmán György mond­ja eL Decemberben kerül sor a finn hangjátékok hetére is. Juhani Peltonen Porcelánmanó Norvégiából című rádiójátéka hagzik el elsőnek Darvas Ivánnal és Esztergályos Cecí­liával a főszerepekben. Adás­idő: december 11. A szerző ezt nyilatkozta művéről: »Me­lankolikusnak tartom darabo­mat, de ellentétben néhány más, hasonló problematikájú mai finn hangjátékkal, azt hi- f szem, az én darabomból kiér- i ződik némi vigasztalás is.« Ezenkívül Eevamaija Poijarvi Mint a tücsök a sötétben és Ulla-Lena Lundberg Harald Grönberg 1941 című rádió­játékét sugározzák majd. Egy érdekességet is tartogat december: a filmekről jól is­mert Fantomas hangban ele­venedik meg december 25-én. Robert Desnos furcsa krimi­hőséről hallhatunk majd egy jelenetfüzért. Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom