Somogyi Néplap, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
N esztelenül nyílt az ajtó, és egy-, magas, fehér köpenyes fiatalember lépett a kórterembe. Jobb válláról vadonatúj FED fényképezőgép lógott, a balon kis táskamagnetoíon himbálózott. Odaült az ágyhoz, amelyen a fehér szakállas, erős mellkasé öregember feküdt. Az öreg nehézkesen felült, gyanakodva rápislogott a magnóra, és az ágy szélébe fogódzva halkan beszélni kezdett. — Amikor annyi idős voltam, mint most te, elmentem Szühebátor népfölkelő seregébe. Egy napon hivatott a főparancsnok: »Nehéz feladatot szeretnék rád bízni. Lehet, hogy nem térsz vissza. Életed árán is vállalod? — kérdezte. »Vállalom". Jól van — szólt Szühebátor. — A népért áldozott élet az igazi öröklét. s az az egyetlen igaz halál, ha ősi nemzetünk fenn maradásáért ontjuk vérünket«. Elindultam Urgába, amit akkor, tudod, a gemingek tartottak megszállva. A főparancsnok levelét kellett átadnom a városban működő elvtársainknak. Veszélyes volt az út: nappal rejtőzködtem, éjszaka mentem. Visszafelé azonban minden óvatosságom ellenére egy ellenséges járőr karjaiba futottam. Elfogtak, és kínvallatás következett: Meztelen testemet vízben áztatott marhabőrbe csavarták, és nyakig bevarrtak. Az izmaim akkoriban még olyanok voltak, mint a vas: tüdőmet levegővel jól teleszíva, minden erőmet megfeszítve a bőr iszonyú szorításán enyhítettem. Ellenségeim azt gondolták, hogy ilyen kínos helyzetben majd vallani fogok. Makacs düh fogott el. »A ti istenetek nem parancsol nekem!« — mondtam. »No majd meglátjuk!« — fenyegetőztek. Testem egészen elernyedt az erőlködéstől, de a bőr szorítása valamit csökkent. Alkonyatkor azonban erősöd- , ni kezdett a hideg, és a vizes bőr csontkeményre fagyott. El tudod képzelni, mit jelent egy erős férfiinak magatehe- tetlenül bőrbe varrva feküdni? A fagy egyre jobban kínzott Ahogy a bőr fagyott, hányásra ingerlő szaga csökkent egy kicsit, de úgy szorított, mint a fogó; már alig kaptam levegőt. Estefelé szédülni kezdtem, zúgott a fejem. »Ügy halok meg, hogy még nem csináltam, nem láttam semmit« — cikázott át rajtam a gondolat, és a hajam az égnek állt a félelemtől. A bőr recsegett-ropogott fagyás közben, és égető fájdalommal marta a testemet. L eszállt az éjszaka. A gemingek azt gondolják, hogy úgysem tudok elszökni, hát nem siettek tömlöcbe vetni, hanem az őrház mögötti udvarra dobtak. Aludt minden élőlény, csak a kutyák vonítottak gyötrelmesen. Tudtam, hogy ha így maradok mozdulatlanul fekve, nem érem meg a reggelit. Azt eszeltem ki, hogy megpróbálok az oldalamra fordulva gurulni. Csakhogy ez nehezebbnek bizonyult, mint hittem. A kéz segítsége nélkül gurulni nem egyszerű dolog. Néhány fordulat után újból elfogott a szédülés, rámjött a hányás. Pihentem egy * Fiatal mongol író, hazájában több elbeszéléskötete és regénye jelent meg. Magyarul egy elbeszélése látott napvilágot a Fiaváró öregapó című kötetben (Európa, 1971.). Noémi graíikaja kicsit, hogy összeszedjem ma- gam. Elgémberedett testem az erőfeszítéstől, fölmelege- dett, lassanként hozzászoktam a forgáshoz. Kisvártatva már szakadt rólam a verejték. Fogaimat összeszorítva kigördültem az utcára. Köröskörül nem volt egy lélek se. Csak egy-kót kóbor kutyával találkoztam, azok is messze elkerültek. Aztán egy dögevő kutyafalka kellős közepébe gördültem. Morogva Lodongin Tüdev* Bsliogsái jártak körül, bele-belekaptak a bőrbe, noha vörös pofájukon látszott valami félelem, »Mozdulatlanul kell feküdnöm« — gondoltam, és amikor eszembe jutott a halál, kivert a hideg veríték. Megpróbáltam tovább gurulni, de a helyzetem csak rosszabbodott: a kutyák szakadatlanul ugattak, mire máshonnan kóbor ebek jöttek, úgyhogy a vérszomjas falka egyre nőtt. Az egyik vörös dög a varrásnál a bőrbe mélyesztette a fogait, és dühösen kurrog- va kiszakított egy darabot. U m jból gurulni kezdtem, s a felborzolt szőrű, őrjöngő kutyák visszahőköltek, de aztán megint támadtak. »Mit tegyek, hogy ne a kutyák torkában leljem halálomat?« — gondoltam. Ekkor reccsenés hallatszott, és a hűsomba beléhasított a fájdalom: most a vállárnál' harapták meg. Karomból csurgóit a meleg vér. Ugyanakkor a kezemben valami hideget is éreztem; megmozdítottam, hogy megnézzem, hát látom: a bőr varrata fölszakadt. Kiszabadítottam a kezem, és a földön kotorászva egy nagy követ találtam. Ahogy elhajítottam, az egyik kutya vinnyogva nyüszített. Jobb kezemmel új kő után tapogatóztam, és nagyot kiáltva közibük vágtam. Váratlanul lódobogásra lettem figyelmes. »Jótevőm, ments meg!« — kiáltottam. A lovas meghallotta, és elindult felém, ö mentett meg a biztos haláltól... Harcoltam északon is, amikor bevettük Kjahtát. Megsebesültem, de akkor sem pihentem: sebemet sárga dohánylevéllel kötöztem be és máris a nyugati határra indultam újabb megbízatással. Levelet vittem a Szárul-gün kolostorba. Tudod-e, fiam, hogy ott mi mindent éltünk át? Több mint negyven napig voltunk körülzárva — csupa férfi: mongolok, oroszok. Éhségünkben még a macskákat is leöldöstük. Én ugyan előA Neville téri Szent Péter- templomban keresztelő volt délután, és Albert Edward Foreman még sekrestyést ruháját viselte. Űj palástja is volt, de azt kizárólag temetésekre, esküvőkre tartogatta. Nagyon szerette a munkáját, olyannyira, mintha nem is az emberek, hanem közvetlenül az Isten szolgálatában állott volna. Kivéve havonta egy napot, amikor rút anyagiakat vet föl a kasszából fizetés címén. A keresztelő után hagyott »piszkot« takaritgatta éppen, amikor észrevette, hogy a templomon át gyors léptekkel igyekszik a sekrestyébe a lelkész. A hatalmas termetű pap a főoltár előtt hirtelen meghajolt, szinte a b- i ba sem hagyva lépteit, aztán 1 valósággal berontott a sekrestyébe. Vörös volt az orra, lihegett, amint megállt Foreman, a sekrestyés előtt: — Foreman úr, kissé kellemetlen dolgot kell önnel közölnöm. Eddig vem is tudtam, hogy ön nem tud Írni cs olvasni. — Így van, tisztelendő uram. De tizenhat éve sekrestyés vagyok itt, és a munkámat tökéletesen elvégzem. Újságot nem olvasok, elég, ha a képeket megnézem bennük. Az egész miseanyagot könyv nélkül tudom, minden szertartást el tudnék végezni egyedül is. Hát szőr nem nyúltam hozzájuk, I de aztán mégiscak ráfanya- I lodtam. Vizünk se volt: az ing a piszoktól odaragadt a testünkhöz, szemünk előtt tetvek futkostak. Néhány katona sebes lába elgennyesedett, mint a kikészített juh- bőr, úgy bűzlött. Az orosz doktor eszközök híján tehetetlen volt. Végül, hogy a szenvedőket megmentse a haláltól, fafűrésszel fogot t az amputáláshoz. Recsegett-ropogott a csont, ahogy fűrészelt, de a sebesültek még csak nem is nyögtek. Hozzájuk képest én nem is vagyok igazi férfi! Negyvenötben, amikor a japánok ellen har- coltam, egy bomba leszakította a bal karomat, — Untatlak még egy kicsit a fecsegésemmel, fiam. Egyszerű ember vagvok, nem vittem végbe hőstetteket, bár egész életemet harcban töltöttem. A ’forradalom után a határt védtem, harminckettőben részt vettem az ellenforradalmi zendülés leverésében, harminchéttől kezdve pedig megint csak határőrszolgálatot teljesítettem.. Életem akkori folyását Ulambaiar író is megírta az egyik könyvében ... Aztán ötven évi szakadatlan szolgálat után elbúcsúztam a fegyverzajtól, pihen a dobhártyám... Van egy veled egyívású fiam is. De már tíz éve rám se nyitja az ajtót... — Most, hogy szállásom, ételem-italom és nyugalmam megvan, már békében megpihenhetnék. De legyőzött a korom, elgyengültem, és én, aki valaha annyi embernek segítettem, most egy fabatkát se érek. Ez az egy szomorít csak, fiam. meg az, hogy vénségemre kórházba kerültem. Az öreg elhallgatott és elgondolkozva a mennyezetre függesztette a tekintetét. — Bácsi? — szólt a fiatal riporter. — Maga annyit szenvedett, és az életet nem is élvezhette! — Mit beszélsz? — sioítot- ta az öreg, és nagy erőfeszítéssel újra fölemelkedett. A szott, inas kezével dühösen az ajtóra mutatott: — Takarodj a szemem elől! — kiáltotta köhögésbe fúló hangon. A fiatalember meghökken- ve állt föl. — Engem, aki tűzön-vizén keresztülmentem, hogy nektek, taknyosoknak tele legyen a hasatok és hogy sima legyen az életutatok, engem tartasz te szerencsétlennek?! Elég legyen!. Attól én nem lettem szerencsétlen,. hogy annyi szenvedést álltam ki. Mi a boldogság, ha nem az, hogy a gyerekeinkért harcoljunk? Hogy merészelsz engem boldogtalannak nevezni? Mars ki! Az öreg zihálva hanyatlott vissza a párnára, s mérges l tekintetet vetett a riporter ott felejtett napszemüvegére. Zahemszky László fordítása Somerset Maugham A ss kr akkor minek tanulnék meg írni és olvasni? — Márpedig itt a kezemben a püspök úr levele. Olvassa!... — Itt a pap visszahőkölt: hiszen ez nem tud olvasni — Az áll benne — folytatta —, hogy vagy beiratkozik az esti iskolába és elvégzi a hat általánost, vagy a püspök úr és az egyház kénytelen lesz öntől megszabadulni. — Megszabadulni? — hőkölt hátra Foreman. — Én- tölem megszabadulni? — A. feje vörös lett, s nagyot fújt. — Vegye tudomásul ön is, a püspökével együtt, hogy nem iratkozom be semmiféle iskolába. Nem érdekel az írás és az olvasás. Keressen a püspökével együtt nálam jobb sekrestyést. Én. én fogok önöktől megszabadulni — Ézzel sar- konfordult. Csodálkozott önmagán, hogy ilyen merészen ezt kimondta. Kábultan ment végig a téren. Nem dohányzott, de most azt mondta magában: veszek egy doboz Cold Flake-öt és rágyújtok. Végighaladt a Saint Antoin utcán, majd a Flórián keresztutcán, de nem talált Borisz Szvinyin: Üzbegisztán folyói (szoborkompozíció). Szirmay Endre Sugarak záporában Üvegbe öntött a csend; átszáll mosolyod szívemen, nyitott tenyerem megbukó fénye rávillan az álmos messzeségre, s csontos arcodon megpihen. Még nem ismerek minden örömöt, mely a földhöz idekötözött, szemem üvegének tükre sem maradt, átbocsátott minden sugarat — s egyre zuhog a fény ... Kelemen Laios Gyógyuló Mégis, a szálkásodó fény őszi ezüstje csalétke lett a világnak megint, hosszú alvás után az idegek szélfúvása, csengő zöreje a szívnek megmásult lassan — mégis, ha késve is, a kimondatlan önfegyelem már, esély, minden új sugallat, önkéntelen vágyakozás: pontos, örömtelt mozgásra késztet. Köröttem vigyázok bizalma, nyiladozó mosolyok jeladása; legyűröm az agyban lüktető iszonyat, őrület hideglelős kényszerképzetét, mert a nem évülő, megadott tanács szerint, épp itt, később is szépen kell élni. Uj életrajzi mű a festőről Bernáth Mária Rippl-Rónai HALÁLÁNAK 50. évfordulójára írta Bernáth Mária ezt az életrajzi művet: a Kaposvárról indult és korának legjelentősebb magyar festőóriásról, Rippl-Rónairól. Egy kristálytestet a fény felé fordítani hálás feladat, hiszen a remélt eredmény nem maradhat el: a csiszolt kristály megsokszorozza a fényt. El is vakulhatunk tőle. Rippl-Rónai festészete is ilyen kristályszerkezetű. Hálás feladat Rippl-Rónairól írni, újra és újra — azért is, mert fénye ma is töretlenül ragyog. Népszerűsége nem halványult. A klasszikus Rippl sosem válik önmaga mozdulatlan bronzszoborrá — ahogy sok nagyot őriz az idő —, az évek foglalatába bezárva. Hálás feladat, s azért is látszik könnyűnek, egyszerűnek ez a munka, mert Rippl — másoknak buzdítására tollat fogva — híven beszámolt emlékezéseiben az életéről. Párizsi éveiről, a hazatérés vajúdásáról Bernáth Mária sokat — és lényeges mozzanatokat érintve — használ föl ezekből az írásokból. Ugyanakkor hálátlan is a feladat — s egyre inkább annak látszik —, ha valaki Rippl-Rónaival foglalkozik. Mert mi új akadhat még életrajzában? Értékelése is befejeződhetett. Milyen felfedezést remélhet hát a mai kutató? Bernáth Mária könyve azoknak az életrajzi műveknek a sorába tartozik, amelyek egyrészt hú krónikái „hősük” életének, másrészt kritikai szelleműek. Rippl-Rónai alakjának megfogalmazásával pedig — még ha nem is regény — életre keltheti a hőst, és a könyv izgalmas olvasmánnyá válik. Egyszercsak azon vesszük észre magunkat, hogy nemcsak követjük a festőt művészi kálváriáján — Münchenből Párizsba, majd haza —, hanem izgulunk is érte. Bernáth Mária kötete tizenkét fejezetből áll. S kiegészíti egy bibliográfia, amely a Rippl-Rónairól szóló művekre tereli a figyelmet. Az életrajz sikeresebb fejezetei — úgy érzem — a festő fiatalkorának éveit mutatják be. A szerző ismeretterjesztő szándéka világos. A második fejezet 1884- gyel kezdődik (az évszám Rippl-Rónai Münchenbe érkezését jelzi), majd a Munkácsy oldalán töltött időről ad számot. Itt szinte dokumentumegyetlen trafikot. Betért még két mellékutcába, ott sem talált. Hátha tévedett, ezért ugyanezeken az ucákon jött vissza. De nem tévedett: egyetlen trafikot sem talált. Megállt lakása ajtaja előtt, s gondolkodott. Biztosan nem én vagyok az egyedüli, aki erre jártában bagóra vágyik. Nem volna rossz üzlet ebben a negyedben trafikot nyitni. Dohányáru és édesség ... Odahaza végiggondolta a dolgot. Van ennyi és ennyi font megtakarított pénzem. Ez éppen elég lesz a berendezés és az áruk beszerzéséhez. Két hét múlva megkapta az árusítási engedélyt, és megnyitotta a legforgalmasabb helyen, a Saint Antoin utcában a trafikot. A boltba csak úgy özönlöttek a vevők. Egy év múlva megnyitotta második trafikját is, a Flórián utcában, majd rá néhány hónapra a harmadikat a Neville téren, pontosan a Szent Péter- templommal szemben. Tíz év során pontosan tiz trafikot nyitott. Minden hétfőn végigjárta a boltjait, ösz- szeszedte a heti bevételt, és betette a bankba. Egy napon behívta a bank- igazgató. Mosolyogva hellyel kiná Ita,' és sziva rral: — Foreman úr, bankszámlája elérte a harmincezer fontot. Azt ajánlom, ebből tízezret helyezzen el a Chacago Motorsnál; a részvény értéke év végére megtízszereződik. Foreman nem ellenezte a dolgot. Ha nem sikerül, akkor legföljebb »csupaszon« megmarad az összeg, de hátha ... — Akkor hát ha nincs ellene kifogása. Foreman úr, olvassa el ezt a nyilatkozatot, és írja alá. — De honnan tudjam, hogy mit írok alá — bizonytalankodott Foreman. — Nyilván tud olvasni. Foreman lefegyverzően elfanyalodott: — Éppen ez az: nem tudok ... A nevemet még le tudom írni, de olvasni nem tanítottak meg. — Úristen! — csapta össze a kezét a bankigazgató. — Harmincezer fontja van, és nem tud irni-olvasni. Uram, ez hihetetlen... Mi lett volna önből. Foreman úr. ha megtanul írni és olvasni? — Megmondhatom, uram — mondta Foreman egy kis mosollyal —; a Nevile téri Szent Péter-templom sekrestyése volnék. Dénes Géza fordítása regényszerű az életrajz, s ez mindenképpen a "kötetnek egyik erénye. Az 1880-as évek végén — az ötödik fejezet szól erről — egyénivé válik Rippl- Rónai művészete. S azt is láthatjuk, hogy festővé válásában milyen nagy szerepe volt — a sok baváton kívül — az utazásoknak. A Neuülyben töltött tíz év jelentőségét külön is hangsúlyozza a szerző. A Kalitkás nő már a nagy müvek sorába tartozik. Párizs és Budapest — a hatodik fejezet állomásai — a nagy művek születésének színhelyei. A siker azonban Párizsban és nem a magyar fővárosban született meg: a művész az itthon festett Oreg- anyámmal a Salon de Champ de Marsban aratott megérdemelt babé-okat. ..Rtopl-Rónai franciaországi tevékenysége igen jelentős, a nagy művésztársaival való szigorú összehasonlításban is” — állapítja meg a szerző. Rippl-Rónai iparművészeti munkássága külön érdekes fejezete a kötetnek. NYUGTALAN ÉVEK következnek ezután a művész életében. „Szeretnék már otthon lenni” — írja egyik levelében. Első budapesti kiállítása is ebben az időszakban volt, s megcsappant bizalommal érkezett Somogyaszalóba, Ödön becséhez, akire mindig számíthatott. A kilencedik fejezet színtere a századvégi Kaposvárt mutatja be és a sikert, az „igazi nagy áttörést” 1906 és az ezt követő évek a magyar művészet forradalmát hozzák; Rippl-Rónai itthon is jelentőségéhez mérten elismert festő. 1908-ban költözik a művész a Róma-hegyre. S máris korai hanyatlásáról beszélhetünk. Bernáth Mária végül a pálya végén sorozatban készült önarcképeket elemzi. Szólnom kell még a könyv befejezéséről. Ügy érzem, hiányzik a kötetből a századvégi Kaposvár művészeti életének teljesebb — Rippl-Rónai bemutatását is élesebbé tevő — ábrázolása. Bernáth Mária könyve azonban így is eléri célját: olvasmányos, átfogó igényű művészéletrajz. Az olvasó sok haszonnal lapozgathatja. Horányi Barna Somogyi Néplop
