Somogyi Néplap, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-27 / 254. szám

Fizetésnap A szerződés becsülete X portás bácsi mondja: — Ilyenkor jobb kedvűek a dolgozóink. Tele zsebbel ott­hon. is szívesebben várják őket. Műszak végén egy-két asszony, de inkább néhány tizennyolc-húszéves legény apja áll ide, nehogy egyik-má­sik meggondolatlanul elver­je a pénzét. Huszonhatodika, fizetésnap. 1 328 847 forintot fizettek ki tegnap a Kaposvári Villamos- sági Gyárban. A pénzügyi vezető és a pénztáros megmutatja azt a fekete utazótáskát, amelyben elfér a gyár fizikai dolgozói­nak félhavi bére. — Ilyenkor könnyű a dol­gunk, hiszen a műhelyirno- kok a tanácsteremben vagy a klubszobában a bérjegyzé­keik szerint borítékolják »em­bereik« pénzét. Nekünk csak akkor van gondunk, amikor az alkalmazottak sorban áll­nak a pénztárablaknál. Ilyen­kor jó idegek kellenek és csönd, no meg névismeret. A galvánüzem műhelyirnb- ka: — Van, aki meg se nézi a fizetési szalagját, csak zsebre vágja, amit kapott, más ala­posan ellenőrzi a levonáso­kat: tüzelő, OMB, KST-rész- let... Van olyan brigád, ame­lyiknek tagjai egy-egy százast kalapba dobnak, s nagy az újjongás, amikor kisorsolják. A Kossuth műhelyben han­gos présgépeken dolgoznak az asszonyok. Műhelyirnokuk mentegetőzik, mert hajnalban nem tud bejönni a kisiskolás gyereke miatt. Helyette a pénztáros fizeti ki az éjsza­kások bérét. Amikor »kimosa­kodnak« az olajból, a reggeli szünetben jönnek a sárga bo­rítékokért. Közöttük van Hegedűs Zol­tánná, aki a legnehezebb munkát végzi a vasdaraboló gépen. Két kisgyermekét egyedül neveli. Faluról jár be, de hamarosan kaposvári lakosok lesznek. November elején költöznek abba a la­kásba, amelyet a vállalattól kapnak. Hosszú fémszalaggal eteti gépét Szita Józsefné. — Ötvenéves vagyok, az öl unokámra keresek. Nálam ma is épp olyan vacsora ké­szül, mint tegnap volt vagy holnap lesz. Aki be tudja osztani a pénzét, annál min­dig egyforma szinten van a koszt. Szerény emberek va­gyunk, nálunk a szórakozás is abból áll, hogy az unokák­ban gyönyörködünk. Sülé Györgyné a fia eskü­vőjére csíp el a ma leszámolt pénzből. A családban négyen vannak, s valamennyien ke­resnek. — Én már tíz éve itt va­gyok, de az újakat nem tud­ják ide kötni a zaj és a pi­szok miatt. A leghangosabb gépen fül­dugóval dolgozik Fodor Jó­zsefné. Ugyancsak a pénz be­osztásáról beszél. Három kis­gyereke van. Ilyenkor jobb kedvű édesanya megy értük a napközibe. A vezérlőüzemben, ahol többnyire férfiak dolgoznak, vidámabbak a lakatosok, a villanyszerelők, a hegesztők, akikkel találkoztam. A két brigádvezető papírpénzzel á kezében kering a munkások között. A műhelyt takarító asszony édesapja méghalt. A temetésre gyűjtenek. — Néha az ember nagyon számolja a napokat, máskor meg a bérelszámolók könyö­rögnek, menjünk már a »do­hányért«, mert le kell szá­molniuk. Olyan is van, akitől elveszik, olyan is, akiért el­jönnek. Délután? Hát nős— nőtlen meccs. Sörben. — Ez csak előlegnap, ilyen­kor egységesen ezer forintot kapunk, de a tizenegyedikei fizetéskor már megérezzük, ha állnunk kellett a hónap­ban. Az üzemi büfében három­ezer forinttal többet vásárol­tak ezen a napon, mint más­kor. Fogy az édesség, a be­főtt, a hentesáru. Ha épp ilyenkor érkezik gyulai kol­bász vagy csemegeszalámi, százasok »ugranak«. — Nyolc-tíz évvel ezelőtt bizony előfordult, hogy fize­tésnap után egy-egy szaki be­állított, hogy írjam ki táp­pénzre — mondja az üzemi orvos. — Vagy megismertek, vagy jobb belátásra tértele, de ez ma már megszűnt. Az év első felében nem ritkaság, hogy a fizetésnapot követően egy-egy nap szabad­ságot kérnek a dolgozók. Az­után elfogy a szabadság, s jön az igazolatlan mulasztás. Au­gusztus 12-én hárman, 27-én ugyanennyien hiányoztak, a szeptember 26-i fizetést köve­tően pedig négyen. Gombos Jolán KÖZELEDIK az év vége. Formálódnak mezőgazdasági nagyüzemeinkben a jövő évre vonatkozó elgondolások. A tervkészítéssel egy időben mind többször kopogtatnak a gazdaságokkal kapcsolatban levő különböző vállalatok, kö­tik a szerződéseket, tárgyal­nak a jövő évi termelési, ér­tékesítési megállapodásokról. Mindez megszokott gyakor­lat a mostani hetekben.' Mégis szólok róla, mivel az utóbbi időben különböző alkalmak­kor és helyeken több olyan panaszt is hallottam, amelyre ez a gyűjtőfogalom illik: a szerződés vadhajtásai. Nem lé­nyegbe vágó mulasztásokról, hibákról van szó, hanem in­kább kisebb jelentőségű, vi­szont olykor nagyon is bosz- szantó, gondot okozó visszás­ságokról. Az egyik szövetkezet elnö­ke keserűen mondta a mi­nap: »A szerződéskötés ide­jén egymás kezébe adják a kilincset a partnerek, mikor azfán megtermeljük a tér' ményt. nem gondoskodnak az elszállításról«. Tanúja voltam olyan ellenvéleménynek is, mikor a szerződő vállalat az­zal válaszolt az észrevételre: »Még nem késtünk el a szál' lítással, mert tárolási szerző­dést is kötöttünk a termelő­üzemmel.-" Hol az igazság? Bizonyos, hogy a megállapo­dásban benne van. Ügy rém­lik azonban, mintha az utóbbi időben egy kicsit veszítene becsületéből ez a fontos ok­mány. A kölcsönösség, a jó kap­csolat és a közös ,cél elérése érdekében adódhat olyan helyzet, amikor az egyik vagy másik félnek bizonyos enged­A KGST komplex program­ja alapán öt tagország: Bul­gária, az NDK, Lengyelor­szág. Csehszlovákia és Ma­gyarország — előzetes tárgya­lások után — a múlt év októ­berében együttműködési egyezményt irt alá, melyben a kőolaj- és g'ázkutak kitöré­sének megelőzését és felszá­molását vették tervbe. Az egyezményben részt vevő or­szágok, ismerve a magyar ki­törésvédelmi szervezet fej­lettségét, a munkák össze­hangolásával, a koordinációs központ létrehozásával a ma­gyar felet bízták meg. A szervezet meghatalma­zottal kedden Szolnokon, az Alföldi Olajipar központjá­ban kezdték meg első munka- ülésüket. A tanácskozás cél­ja, hogy az egyezményben menyeket kell tennie. Nem általánosan és nem gyakran, de előfordulhat ilyen is, és elfogadható mindaddig, míg nem megy egyik félnek a ro' vására sem. És ez a döntő! A baj ott kezdődik, mikor az engedmények kezdenek ural­kodóvá válni, fokozatosan háttérbe szorítva az egész kapcsolat alapdobuímentumát, a szerződést. Amikor ■ már nem is beszél egyik fél sem arról, hogy kölcsönös meg­állapodásukban milyen köte­lezettséget vállaltak, hanem csupán az »én segítettem, te is légy megértő« igény hatá­rozza meg a kapcsolatot. Mondani sem kell, hogy vég nélküli viták származnak eb­ből, melyek az együttműkö­dés megromlásához vezetnek. VADHAJTÁSOK ezek, le- nyesésüknek, eltávolításuk' nak különösen most, a szer­ződések megkötésének hetei­ben van az ideje. Közhely­nek hangzik már a követel­mény: a tervszerű gazdálko­dás lényeges alappillére a megalapozott termelési, érté­kesítési szerződés. A későbbi vitákat akkor lehet elkerülni, ha ezek a megállapodások a kölcsönös érdekek körültekin­tő egyeztetésével kötődnek. Ha az együttműködés olyan dokumentumát írja alá a ter­melőüzem és a vele kapcso­latban levő vállalat, amely­nek maradéktalan és követke­zetes végrehajtására mindkét' ten biztonsággal számíthat­nak. Korántsem egyszerű munka ez, ám elengedhetetlen ahhoz, hogy az utóbbi időben mutatkozó vadhajtások eltűn­jenek. Hogy nagyobb legyen a szerződés becsülete! V. M. részt vevő országok kialakít­sák és közös szintre hozzák kitörésvédelmi szervezeteiket. Olyan ütőképes védelmi há­lózat kialakítását tervezik, hogy szükség esetén egyik fél a másiknak is segítséget nyújthasson egy esetleges kőolaj- vagy földgázkitörés elfojtásához. A téma közös megoldását gazdasági szempontok is sür­getik, mert a kitörésvédelem rendkívül eszközigényes. A közös szervezet létrehozásá­val egy-egy országra kevesebb beruházási teher hárul. A részt vevő szakemberek ér­demi tanácskozása csütörtö­kön fejeződilc be, majd a de­legációk pénteken Kiskunha­las határában megtekintik a magyar kitörésvédelmi szer­vezet gyakorlatát. Dinamikusan fejlődik a mongol ipar Az elmúlt ötéves ‘ tervidő­szak során a különböző ipari ágazatok' gyorsított ütemű fej­lesztése jelentős strukturális változásokat eredményezett a mongol népgazdaságban. A szocialista országok hatékony közreműködésével a Mongol Népköztársaság egyre inkább ipari-agrár állammá válik. építőanyag-termelés 1880-ra 1,7—1,8-szeresére növekszik. Ez a nagyarányú termelésnö­vekedés csak a legkorszerűbb technológiák alkalmazásával érhető el. Ezt szolgálják a szocialista országok segítségé­vel épülő nagy kapacitású házgyárak, épületelemgyártó üzemek. KGST-egy ütimuhödes az olaj- és gázkitörés megelőzésére A Mongol Népi Forradalmi Párt XVII. kongresszusán el­fogadott új ötéves terv sze­rint a mongol ipar 1976—1980 között is dinamikusan fejlő­dik. Különösen az energetika, a fémfeldolgozó ipar, a bá­nyászat, a textilipar és az építőanyag-ipar termelése nö­vekszik jelentősen. Az ener­giahordozók termelése például 1980-ra csaknem megduplázó­dik. Folyamatban van az or­szág legnagyobb külszíni mű­velésű szénbányájának, a Na- laickha-aknának teljes kor­szerűsítése. 1977-ben elkezdő­dik a Baganur szénbánya épí­tése. Az új bányaüzem évi 2 millió tonna kitűnő minőségű feketeszenet ad majd a nép­gazdaságnak. Mongójia szén- termelése 1980-ra a jelenlegi­nek a kétszerese lesz. Még dinamikusabban nö­vekszik az érctermelés az új ötéves tervben. Az évtized vé­gén Mongóliában 6—6,3-szer annyi ércet bányásznak majd, mint 1975-ben. A szovjet szakemberek közreműködé­sével épülő erdeneti érckiter­melő és dúsító kombinát üzembe helyezését követően a mongol ipar exportkapacitásai is jelentősen megnövekszenek. A kombinát első gyáregysége 1979-ben kezdi meg a terme­lést. Megkülönböztetett figyel­met fordítanak az építő­anyag-ipar fejlesztésére is, mert az építőanyag-ellátás az új beruházások megvalósítá­sának egyik kulcskérdése. Az, Kombájnból töltőgép A toponári tsz újonnan vásárolt, 96 soros Lajta típusú vetőgépének kiszolgálásához egy régi SZK 4-es kombájnt alakítottak át magszállító és -töltő géppé. Az átalakított kombájn 45 mázsa szemet szállít a vetőgéphez. Az ésszerű megoldás révén nyolc ember munkáját takarítják meg. Meddig tetszik? C sengett ta telefon, fölrezzentem. A bemutatkozás ntán egy fiatalos csengésű női hang azt kérdezte: meddig tetszik bent lenni? Morózusan válaszoltam: hatig, hé­tig... nem tudom. De ne vegye zokon, egyáltalán nem tet­szik, itt kell lennem, dolgom van. (Éppen egy kényesnek tar­tott témán töprengtem, nem leányálom.) Fontos ügyben sze­retném kérni a segítségét... Jöjjön. De nem tetszik megharagud­ni, hogy ilyen későn? Nem tetszem — válaszoltam kissé in­gerlékenyen. Aligha sejtette, hogy miért. Néhány perc múl­va már ott is volt, gyorsan végeztünk. Nem engedtem el. — Megmondaná, hogy miért erőszakolta be minden mondatá­nak közepébe azt "a bizonyos „tetszik”-et? Miért nem mon­danám; az a tisztelet jele, így tanultam. De miért tisztel en­gem, hiszen nem is ismer? Azért, mert felnőtt. A felnőtteket pedig tisztelnem kell, akár ismerem őket, akár nem. Évekig így tanították, megszoktam. A nyáron érettségizett, alig egy hónapja dolgozó nő. Fel­szabadultan beszélt, s nem leplezte hangjának ironikus csen­gését. A kérdést azóta többször föltettem magamnak, má­soknak is: csakugyan, meddig tetszik a tetszik? Mikor jár le az ideje? Mikor bántjuk le róla a koncét, hogy a szó visz- szanyerje eredeti jelentését? Tartok tőle, néhányan „szava­kon rágódás”-nak minősítik majd a mai jegyzetet, mások — mint annyiszor — rám sütik a moralizálóknak szánt bélye­get. Vállalom mindkettőt (vagy nem veszem komolyan), mert nem nehéz rájönni, hogy e begyökeresedett „tiszteletmajmo- lás” mögött voltaképpen nevelési bukfenc, egy rosszízű kény­szer jelei húzódnak meg. Ezt fedezték föl a fiatalok; megér­tem őket, hiszek nekik. Gyorsan jegyeztem a kislány szavait. „Kicsi voltam még, akkor oltották belém... Ha elhangzott a „kezétcsókolom”, ha így beszéltem: tetszik tudni, mit tetszik gondolni? — akkor azt mondták: jó kislány vagy, tisztelettudó. Az iskolában is arra oktattak: mi, fiatalok csak így tisztelhetjük a felnőtte­ket. A gimnázumban? így illedelmes a tanuló. Ha véletlenül azt kérdeztem volna egy nevelőtől, hogji tanár úr, maga is szeret kosárlabdázni, hát kiutáltak volna az iskolából, mert neveletlen vagyok, mit képzelek magamról... Mennyit be­széltünk erről diáktársaimmal! De osztályfőnöki órán soha. Legföljebb rögzítettük az indokolt-indokolatlan tisztelet sza­vait. Viselkedtünk. Akkor nem volt panasz. Pedig higgye el, akadt olyan tanárunk, akit legszívesebben letegeztünk volna, annyira szerettük. Nem lehetett... Mindig csak azért kellett tisztelnem az embereket, mert felnőttek. Pedig tudásukért, emberségükért szerettem volna fölnézni rájuk.” Meddig tetszik? Válaszoljanak mások is, természetesen fiatalok. Addig, amíg nem ütközöm kiábrándító alcadályokba. Amíg nem érzem meg a szó méltatlan ízét, mert fölfedeztem, hogy kinek mondom. Amíg nem döbbenek rá, hogy a „tet­szik tudni, tanár úr” nemegyszer rám erőltetett képmutatás. Amíg észre nem veszem, hogy a tisztelet kényszerzubbonya sokszor méltatlan embereket akar jó színben feltüntetni előt­tem... Meddig tetszik a tetszik? A fiatalok okos érvelését követve mondom: nem sokáig. A valódi tiszteletet ugyanis nem ezek a kifejezések sugallják, hogy tetszik tudni, mit tet­szik gondolni, el tetszik jönni, haza tetszik menni, meddig tetszik maradni. Ennél már csak az a borzasztóbb, amikor a közlekedési rendőr udvariasan büntet és azt mondja: 300 fo­rintot tetszik fizetni... Ez már igazán nem lehet a megbe­csülés jele, hiszen szabálysértő vagyok, méltatlan a tisztelet­re... Legföljebb udvariasan hozzátehetem: nem tetszik, de természetesen fizetek. a szó tiszteletet akar követelni, az pedig nem más, mint az érték, a tekintély, a magas erkölcsiség és követendő életmód, a kellemes, megnyerő modor és emberség el­ismerése. A megbecsüléshez nem elég felnőttnek lenni. Ma már tudják a fiatalok is, hogy ez nem érdem, hanem állapot. Tiszteletüket magasabb követelményekhez akarják igazítani. Nem rakoncátlankodás ez, hanem a gondolkodás, az értelem megnyilvánulása. Ezért lelkesedem érte. Nincs bennem semmiféle „tekintélyromboló” szándék, nem is lehet. A kölcsönvett — s tovább adott — gondolat éppen a valódi tekintély, az értékek kiválasztását és megbe­csülését hivatott szolgálni. Nem hiszem, hogy sokáig tartható az az elavult felfogás: a felnőtteket fenntartás nélkül tisztelni kell. Csak azért, mert felnőttek, s csak azért, mert a fiatalok még nem egészen. S ha aifelnőttek egy része — példák sora igazolja — nem tiszteli az alkotmányt, a törtvényt, az írott és íratlan erkölcsi szabályokat, melyek a jog és a kötelesség, a rend és a legs-elem őrei minden „tiszteletlennel”«szemben; ha magatartásuk és életük rossz „példát” ad, akkor miért tisz­teljék őket fenntartás nélkül a fiatalok? Visszájára fordult követelményrendszer volna ez. Nincs kedvem gúnyolódni, de „tetszik tudni” a fiatalok fölismerik és megvetik a rendbon­tókat, a felelősséget nem vállalókat, a fanyalgókat és ármány­kod ókat, a vizet prédikáló borivókat és mindazokat, akik színjátéknak tekintik az életet, mert mindig mást mutatnak önmagukból, mint amik valójában. Kár volna fenntartás nél­küli tiszteletet „parancsolni” fiataljainknak csak azért, mert felnőttekkel állnak szemben. , Láttam gyümölcsszedő diákokat, szinte rajongva tisztelték a felügyelő tanárt, mert ő is felmászott a fára; s láttam mo- rózus tekinteteket villanni az „ispánként” körbesétáló, paran­csokat osztó „felügyelőre”. Hallottam fiataloktól fiatalosan megfogalmazni értékelésüket, amikor egy orvos beszélt hoz­zájuk közvetlen hangon, felnőttnek tekintve őket: jó fej az öreg; s mondani az idős szakmunkásra: ég a kezében a mun­ka, öröm nézni. Ha egyszer én is így tudnék birkózni az anyaggal! És nem titok: minősítik a politikust, a gazdasági ve­zetőt, atyjukat és társultat — magasabb mércét állítva, mint ahogy mi tettük valamikor. Először ösztönösen, azután egyre tudatosabban keresik a példaképet, a követésre méltó em­bert. S hogy tisztelik-e? Magatartásuk, munkájuk és tanulá­suk a bizonyíték rá. A szavak mély tartalmat rejtenek, kutatásuk lényeglá­tásra serkenti az embert. Azt hiszem, nem tiszteletlenek, ha­nem szókimondóbbak; nem udvariatlanok, hanem segítőké­szek; nem mézesmázos szavakkal, hanem tettekkel bizonyí­tók; nem fölényesen követelőzők, hanem igazságra vágyók; nem izgága természetűek, hanem erőteljesebben, nyíltabban fogalmazók a mai fiatalok. S ezt becsülni kell, hiszen tör­vényszerű, hogy emberi tartásban, jellemben, műveltségben és életszemléletben is tovább jutnak, tovább kell jutniuk, mint szüleiknek és nagyapáiknak. Nem mindegy, hogy mit látnak tőlünk, s nem mindegy, hogy megalkuvásra, fenntartás nélküli tiszteletre sarkalljuk-e őkec. A kislány sok példát mondott, szinte egész gondolkodás- módját áthatotta a változtatni akarás. „Mindig megkö­vetelték tőlem, hogy tisztelettudó legyek. Néha nagyon nehéz volt. Mosolyogni a távoli rokonok között, mert úgy il­lik; kedvesnek lenni, bájologni, elfogadni tőlük a simogatást, amikor szinte megborsódzott tőle a bőröm ...De óriási él­mény volt számunkra az a két tanár, aki, ha köszönt vagy megállított a folyosón, mindig kivette a kezét a zsebéből. Az­óta is nehezen tudom megelőzni őket a köszönésben, pedig igazán megérdemelnék. Tetszik tudni... bocsánat, szóval nem könnyű fiatalnak lenni.” Jávori Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom