Somogyi Néplap, 1976. október (32. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-17 / 246. szám

Akácz László REGÉNYBŐL FILM FEGYELMI TÁRGYALÁS M ondd, féltél te már? De úgy, hogy a legszíve­sebben bebújtál volna bélnek a ceruzába? Nekem, amúgy igazából még sohasem reszketett a lábam, és azt hittem, hogy erre, mifelénk most nincs Is igazi félelem. De hát van. Rájöttem, hogy van! Igaz, nem olyan, mint amilyet, mondjuk, egy tarkón lőtt kémény alatt érezhették, akik alatta álltak; másfajta félelem — de semmiképp sem kisebb. Csak csúnyább, becs­telenebb. Ocsmányabb! Ez a témám is dróton jött — a jó témák mindig dróton jönnek —: az izé izékéje szólt át a művelődésről, hogy fe­gyelmi tárgyalás lesz ekkor, meg itt, s ha gondolom, men­jek el velük. Fegyelmi tárgyalás... Vé­gigültem már egyet-kettőt. Ki mondta kinek, hogy ne ezt, hanem amazt csinálja, de mert az mégis azt csinálta, hát ilyen meg olyan lett az a mittudoménmi. Fegyelmi tárgyalás... De hát ez most másnak ígérke­zett! Egy pedagógusról — hogy pontosabban mondjam: egy kollégiumi nevelőtanárról — volt szó, aki ugyan hét­köznap is, vasárnap is kitű­nően nevelgetett, . csak hát nem annyira azokat, akik az emeletes ágyak sodronyait rugdossák, hanem inkább azokat, akiknek legfőbb gond­juk, hogy fejestől, nyakastól, szárnyastól, lábastól kibújja­nak bizonyos egyéb sodro­nyokon. Akik? Amik: csirkék, tyúkok — egy baromfifarm ezren fölüli lakossága. Érted, ugye, érted? Egy Ilyen pénzkaparó janikáról volt szó, aki összekalapált egy tyúktenyészetet — persze az anyja házában, az anyja ne­vén —, s akinek igen szépen termelt is az a tenyészet, a kollégiumi konyha ételmara­dékaiból, a kollégiumi gyere­kek hajlongásai nyomán. Hát ennek akart utánajárni a mi kis brigádocskánk. Volt egy feljelentő papírunk, pon­tos címmel, jól megkanyarí- tott aláírással; egy-két név- télen levél meg néhány telé- fonszám, hogy honnan és ki­ket riaszthatunk, ha ebben a kínosnak ígérkező igen-nem játékban megszorulnánk. Igazgatói iroda, piros térí­tőé asztak Szalvétával leta­kart vizeskancsó, papírok, in­digók a gépbe fűzve — már ahogy az lenni szokott. Kézfogások — »-Hogy eddig fajult ez az ügy!« —; kávé­zás — »-Pedig van érzéke gyerekekhez!« —; aztán igazgatói sóháj, hogy telik az idő, kezdjük. Kezdték. »Jegyzőkönyv, amely ...«, »képviseletében jeien vannak«, »bejélentése szerint...« — Szóljanak ki neki! Gondoltam, valami gumi­csizmás, bársonykabátos, fla- nellingébe beleizzadt, agyas­fejes valaki nyitja majd ki az ajtót. De nem! Egy har­minc körüli úr, borbélynál > szárított hajhullámokkal, őz- pőrzakóban. Ö lépett elénk. F ajbiceentás/ — »Szabad tudnom, mi esett kifo­gás alá?« —; szelíd fejcsóválás . — »Kérem szé­pen, én azt belégekkel tudom bizonyítani!« —, apró legyin­tés — »Egyszer kérték, hár­man, mivelhogy tanyai gyere­kek ...« És így tovább, és így to­vább. De hogy ő akkor előze­tesen, amakkor meg — tanúi vannak — városon kívül, és különben is, az adóztatás szé- rint és tulajdonjogilag... Nemcsak azok izzadtak meg, akik faggatták, hanem még azok is, akiknek csak hall­gatniuk kellett. Eltelt vagy másfél óra. A gépírónő egyre hosszabban tornáztatta az ujjait, amikor papírt cserélt, és még egy­szer sem hangzott el, hogy no, akkor az egyszer igen... Égjük tanú, másik tam}; egyik telefon, másik telefon. Hiába. A vége az lett, hogy a vizsgálat vezetője bejelen­tette: újabb tárgyalásra lesz szükség. Különben is: indul a busz. A viszontlátásra! Az őzbőrzakós a búcsúzás­nál is őrbőrzakós maradt. Sorban odalépett mindenkihez — előbb az idősebb, majd a fiatalabb nőkhöz —, és kézfo­gással, apró fejbiccentéssel elköszönt. Kezét csókolom, jó !éjszakát! Csak épp azt nem mondta, hogy volt szerencsém. Amikor odaért hozzám, azok a borbélynál szárított hullámok egy kicsit jobban meglibbentek: Ugye, mi még nem is­merjük egymást? Szintén a megyéről, vagy talán a mi­tt isztérium... Ismerhetsz: nem rángatom elő az igazolványomat, ha a túrós tésztámon kevés a porc. És a meccsekre is pénzért járok. De most bizonyára nem tartottam vissza a kezem: tes­sék, ez meg ez vagyok, a megyei lap képviseletében. Berezonáltak ám azok a hullámok! Hát még alattuk az a nemrég még oly sima arc: az I hegyek, völgyek támadtak rajta, s köztük csak szürkült, szürkült az imént még tágan és szelíden kéklő ßzerru — Minek jött ide? — Azt csak bízza rám. — Ki értesítette? — Nem magára tartozik. — És írni akar rólam? — Ha úgy látom jónak. — Ne tegye! Könyörgöm: ne tegye! És tényleg könyörögni kez­dett. Még azt a két finom kezét is összerakta, 6 úgy haj­togatta, hogy nem, ezt azért nem tehetik meg veié, hiszen mások nem így, és nem eny- nyit... és különben is ő most, ebben a percben hajlandó mindent, de' mindent... Jegy­zőkönyvbe is vehetik, az állá­sát is fölmondhatják, vissza­adja akár a diplomáját, csak a neve az újságban ... Nem, ezt nem lehet vele megtenni! Fölkabá toltunk, elköszön­tünk, indultunk. Akár a haj­tásra rendelt kutya, úgy jött szorosan mellettem; fegta a táskám, húzott vissza, ránga­tott. Amikor egy kicsit le­maradtunk, azt mondta: fizet, készpénzzel fizet; mondjam meg, mennyit kérek, és ő ad­ja, adja, csak a nevét az új­ságban ... azt ne! A buszba úgy rángattak föl a többiek. Ahogy az ablak­ból visszanéztem, láttam, lo­hol utánunk. Úgy lohol, mint a hajtásra rendelt kutya... Tudom, most arra vagv kí­váncsi : végül is lett-e cikk az ügyből? Megnyugtatlak: lett. Előbb egy újabb vizsgálat lett, majd egy újabb tárgyalás, és aztán, amikor minden szépen kikerekedett — mosléklopás, diákdolgoztatás meg még egy rakás jogtalanság, törvényte­lenség -T-, megírtam az ügyet. Előbb felfüggesztették, aztán elbocsátották. El is tűnt a környékről pár hónap alatt. De nem is ez az érdekes. Sokkal inkább az, hogy meg­értettem: most is lehet még félelmekkel találkozni. Nagy félelmekkel. Nagyon nagy fé­lelmekkel. Csakhogy ezek a félelmek csúnyák, becstelenek. Ocsmányak. És nem á tarkón lőtt kémények alatt születnek, és nem is a szárnyakkal, lá­bakkal feszegetett sodronyok körül, hanem akkor, amikor kiderül, hogy miből tollasod­nak azok a szárnyalt, lábak. Kiderül, és úgy tűnik: nem­csak a szomszédba jut el a híre. F ílelmek — itteni, mos­tani félelmek ... Tud­janak csak róluk mi­nél többen! Így kevesebb lesz belőlük talán. a pecsét m Kevés olyan egyértelmű és egynemű alkotói _____ életmű van a magyar f ilmművészetben, mint Fóbri Zoltáné. Olyan művek­ről van szó, mint a Vihar, az Életjel, a Körhinta, a Han­nibál tanár úr, a Bolond áp­rilis, az Édes Anna, a Dutyid, a Két félidő a pokolban, a Nappali sötétség, a Húsz óra, az Utószezon, a Pál utcai fiúk, az Isten hozta, őrnagy úr, a Hangyaboly, a Plusz mínusz egy nap és a lit perc A befejezetlen, mondatból. Moszkva, Karlovy Várj-, Boston, Velence, Róma, Mannheim,. Locarno, Varsó díjazta filmjeit. A Pál utcai fiúkat Oscar-díjra javasolták. Miért egynemű ez az élet­mű. Egyrészt azért, mert Fábri csaknem mindig jeles irodalmi alapanyagból dolgo­zik. Másrészt: csaknem min­dig teljes hűséggel követi ezek nyomvonalait s ha erre nincs lehetősébe, olyan nagy­szerűen épít be »idegen« ele­meket, mint azt például a Hannibál tanár úrban tette. Máskor meg szürrealiszfciku san tömörített montázsokat alkalmaz, melyek felgyorsít­ják a cselekményt, s infor­mációkat tartalmaznak to­vábbi eselekményrétogekről (141 perc A befejezetlen mon­datból). Miért egyértelmű ez az al­kotói életmű? A rendezői val­lomás segít nekünk ennek megfogalmazásában: »Abbon a bonyolult korban amelyben élünk, gtnikor soha nem ta- I pasztáit feszültségek lappan- ganak a világban, úgy ér­zem, az embertelenség elleni tiltakozás olyan ügy, amiről ntlndig szükségszerű, és kell beszélni, s nem lehet eleget beszélni...« A mély huma­nizmus fonja egynemüvé eze­ket 4 filmeket. Fábri Zoltán ezúttal Sánta Ferenc Az ötö­dik pecsét című re­gényéből készített filmet. Sánta regénye, mely 1963- ban jelent meg először, az írói életműben jelen­tős alkotás. Az egykori kritikai visszhang ugyan nem volt a legkedvezőbb, de az idő Sántát igazolta.' Kicsit mórai hangvételű, gyengéden szókimondó novellák után publikálta e keményebben metszett regényt az író, ezért hőköltek vissza tőle. Ebben az életműben — az eddigi­ben! — ugyanis most már élesen elkülönül egymástól két irány, illetve kétféle hangvétel. Az egyik a már említett — általam »szegény-, ember-nővel Jákr.ak« defini­ált — írások stílusa, hangja. Az indulás Sokan voltunk cí­mű novellája, mely a maga nemében fölveszi a versenyt Fukazava hasonló témájú Zarándokénekével. A Kicsi madár, a Tündérvilág vagy a Téli virágzás is — mind, mind ehhez a hangvételhez tartozó csoportba sorolható. Mórán kívül a harmincas évék er­délyi íróinak új tartalmakkal felfűtött lírai hangja ez. Az ötödik pecsétet követő nagy mű, a Húsz óra — no­ha tragikus történelmi fordu­latokat ábrázol faluközösség­ben — ehhez a vonulathoz tartozik. A másik, szikárabb hangvételű, ökonómikus vo- nulathoz —r melyet Az ötö­dik pecsét kezdett meg — Az áruló csatlakozik. Az ötödik pecsét című regény témája az em­bernek maradás esélyei, módjai az embertelenség-kö­zegben. »És amikor felnyitot­ta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lellceit, akik megölettek az Istennek beszédéért és bizonyságtéte­léért ...« A biblikus idézet sántái műbe fordítása azt je­lenti: regénj'e azokról szó!, akik az emberiesség normái szerint cselekszenek eatiber­Fábri Zoltán, korábbi igen magas művészi színvonalához mérten is jelentős filmet alko­tott. S ez akkor 'is ér­vényes, ha ezúttal nem szü­letett valódi remekmű. Nem születhetett, mert tulajdon­képpen szinte két film ez. A : elsőben — csaknem végig kócsmabelső á színhely — kisemberek, városi kismeste­rek minden esti poharazga- tását látjuk, »hozzáharanva« a filozófiapogácsákat. Mert kínszenvedve nyelik, emész­tik egymás moral izációs vég­termékeit, a megérlelt, 6 ke­vésbé érett következtetéseit. Csak néha tör be közéjük drasztikusán a világ, az esze­veszett tombolás egy-egy hul­láma. Hosszú előkészítés ez, szin­te »filmellenes«. Fábri itt is — akárcsak a Húsz órában vagy a 141 perc A befejezet­len mondatból cimű filmjé­ben — él a »megszakítás«, az asszociatív vágás lehetőségei­vel. Attól a pillanattól ragad magával igazán a mű, ami­kor a kisemberekben megfo­gan Gyurica óriás kérdése: ha új életre ébrednének, me­lyik oldalt választanák ? A világot birtokló, véres hata­lom, vagy továbbra is »rab­szolgasora« mellett döntené­nek? S aztán valóban a lé­péskényszer helyzetébe kerül­nek: helyszín a nyilas kín­zókamra. Bemutatjuk a vendéglátóipari múzeumot Hogy Magyarországon enni és inni jól lehet, arról világ­szerte hallottak már az em­berek. Azt azonban kevesen tudják, hogy a budai Várban van a világ egyetlen kereske­delmi és vendéglátóipari mú­zeuma, amely éppen egy év­tizede nyitotta meg kapuit »Szemelvények a magyaror­szági vendéglátás történeté­ből« című kiállításával, A kiállítás bemutatja a ma­gyar vendéglátóipari kínálat, étkezési kultúra fejlődéstörté­netét. A magyar középkort például a levek sokfélesége, azok erős fűszerezettsége jel- .mezte, sűrítő anyagként leg­inkább kenyeret használtak. Beatrix királynő megjelenésé­vel gasztronómiánkra az olasz konyha volt döntő befo­lyással. A paprika és a kávé ’’ asználatának elterjedését a törököknek köszönhetjük (»Hátravan még a feketele­ves«). Ugyancsak nekik tulaj­donítható bizonyos káposztás és rizses ételek meghonosodá­sa • Magyarországon. A hó­doltság megszűnését követő időszakban a bécsi, illetve azon keresztül a francia kony­ha hatása érvényesült inkább. Érdemes megemlíteni, hogy a mai vendéglátóipari múzeum épületében korábban a Fortu­na vendégfogadó volt, melyet Gvadányl is megénekelt - a »Peleskei Nótárius budai uta- zásá«~ban. A biedermeier kor­szakot a miskolci Rorarius cukrászda idézi, melyet egy svájci származású cukrász alapított 1828-ban. Savanyú Jóska és Sobri Jóska betyár­csárdájának múzeumi tőszom­szédságában egy remek sza­longarnitúrát láthatunk a szá­zad végén épült pécsi Nádor­ból, továbbá csillárokat a pesti New York kávéházból és egy szép neobarokk berende­zést az 1918-ban megnyílt Gellért-szállóból, toilette asz­talán herendi porcelán szoba­illatosító lámpával. A múzeum 1970-ben újabb részleggel gazdagodott: ekkor nyílt meg ugyanitt a magyar kereskedelem történetét be­mutató kiállítás. »Magyar Or­szág’ nevezetesebb városaiban és Erdélyben esni szokott so- kadalmok’ 1832-dik esztendőre szóló laistromától« kezdve nyomon követhetjük a hazai kiskereskedelem fejlődését. A Zala megyei Hahót szatócs­boltja, vagy a solymári ve­gyeskereskedés átmentett en­teriőrje képet ad arról a gaz­dag fűszerválasztékról, ame­lyet egy évszázada ismert és használt a magyar háziasz- szony. Ván itt Stollwerk cso­koládéautomata 1900-ból, ko­rabeli kávépörkölő, számláló- cédula (blokk) gyűjtemény és A pécsi Nádor-szálló szalon garnitúrája. — cégérek, melyeken fűszer és lőszer, lőpor és élesztő béké­sen megfér egymás mellett. 1830-ban már állt a rakoejó- parton a Pesti Kereskedők Épülete (1904-ben megalakult az Országos Magyar Kereske­delmi Egyesülés). A múlt szá­zad elején kereskedőink nyel­ve még a német volt, számláik cégnyomata nagyjából úgy­szintén, csak később vált két­nyelvűvé, a kiegyezéstől pe­dig már zömében magyar. A kiállításnak látszólag itt vége szakad. A Műemlékvédelem 1976. évi 1. száma azonban egész sor ‘művészi értékű, vé­dett budapesti üzletberende­zést mutat be. Íme egv kis ízelítő az összeállításból: a Divatcsarnok Lotz Károly-ter- me, az egykori Neruda drogé­ria a Kossuth Lajos utcában; egy virágüzlet (valamikor Phi- lantia volt a neve, a Váci ut­cában található); egy szövet- áruüzlet (korábban Brammer, a Petőfi Sándor utcában) és az egykori szerencsi csokolá­déüzlet Rákospalotán. A felsorolt üzletek éppúgy tekinthetők a múzeum »kihe­lyezett részlegeinek«, mint né­hány ma is működő vendég­látóipari egységünk (Pilvax, Hungária kávéház stb.). Ter­vezik, hogy a múzeum adta lehetőségeken belül bemutat­ják azt is, miként fejlődött ez az iparág az elmúlt 25—30 év­ben, milyenek a perspektívái. K. L. télén időkben konkretizálva: a nyilas hatalomátvétel utáni , időszakban. Az etikai válasz­tás regénye ez. A látszólag mimikri magatartásit kisem­berek élet-halál választású megpróbáltatáskor halállal egyenlő, de nemet mondanak az embertelenségre. S aki látszólag áru'lő lesz — meg­üti a megkinzottat, hogy szabaduljon —, az is magas erkölcsi ség nevében cselek­szik: rejtegetett asidógj'erekek »átmentéséért« teszi, a jövő érdekében, mely mint Gyu­rica mondja a kislányának — »kevés idő« múlva érvénybe lép. Ezért a második részért kell jó filmnek tartanunk Az ötödik pecsétet. Hozzátéve: természetesen szükség volt az elsőre is, és nem írható Fábri rovására, ha az »regénysze- rűbb« maradt. Illés György kiválóan fényképezte a jobb­nál jobb alakításokkal meg­örvendeztető színészeket: a Sánta Ferenc hasonlatúsá- gúra maszkírozott öze Lajost, de Bencze Ferencet, Horváth Sándort. Márkus Lászlót is, — aki azért itt is o Márkus a film feléig —, a filozofikus gyilkost játszó Latinovits Zol­tánt, és a többieket. Leskő László | Garai István Lódohaj az éjszakában Paták verődnek ütemben a földre, egy lovas üget a tisztáson át. Egy fánál ülök rettegve-tűnődve, és fülelem e mitológiát. Horkan a ló, de dühödt lovasának arca eltorzul: Gyerünk csak tovább! — Sörénybe markol, szeme Villant lázat — * s megereszti a kantárt, zabolát. Tán volt magammal száguld e lovgs vagy eszményeim orozva viszi, hogy maradjak útszélen m$jú kifosztva? Megállj lovas: dübögtető, nyakas! Nem rabolsz meg: jel vagyok — isteni, mint Mózes lánggal égő csipkebokra.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom