Somogyi Néplap, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-12 / 216. szám
Százak írják az újságot „Szabadság vagy halál*’ Bolgár képzőművészeti kiállítás a Műcsarnokban Ha valaki másutt dói-1 gozó, de azonos szakmát művelő kollégák társaságába kerül, néhány perc múlva — vagy éppen azonnal — közös gondokról, örömökről módszerekről, tennivalókról beszél. Különösen élénk a kölcsönös' érdeklődés akkor, ha más országban dolgozó szakemberek kerülnek össze. Igaz, ilyenkor sok eltérő körülményt figyelembe kell venni — a helyi sajátosságokat, az ország, a tájegység hagyományait, szokásait, lehetőségeit —, de mindig akad olyan terület, amelyet azonos vagy hasonló vonások jellemeznek és ezek hasznosítható tapasztalatokat, ötleteket nyújthatnak. Így volt ez Kalanyinban is. A hivatalos találkozásokon, a baráti beszélgetéseken, asztal mellett és a gépkocsiban utazva gyakran hangzottak el a kölcsönös kérdések: Nálatok ez hogyan van? Mint csináljátok? Így sok szó esett a szerkesztés módszereiről, a szervezési formákról, az olvasókkal kialakított kapcsolatokról, az írások fogadásáról, hatásáról. Mindenekelőtt arra figyeltem föl, mennyire magáénak érzi a lakosság a lapot. Nem mintha elégedetlenek lennénk a mi újságunk fogadtatásával Somogybán. De mennyivel gyümölcsözőbb lehetne kapcsolatunk az olvasók tízezreivel, ha megközelítően any- nyi levelet kapnánk — természetesen a lakosság arányának megfelelően — mint testvérlapunk szerkesztősége. Ezek a levelek nem csupán az ellátás hiányosságait teszik szóvá, nem elsősorban egyéni panaszokat tartalmaznak — persze, azokat is —, hanem mindenekelőtt a termelés, az üzemi élet, a munkahelyi közösségek megannyi gondját -baját, illetve az erőfeszítések eredményeit közük, nem éppen visszafogott indulattal vagy büszke örömmel, a több százezer olvasóval. Javaslatok, ötletek sokaságát juttatják el a lakossághoz e fontos fórum révén, kezdeményezéseket teszlek közzé a lap segítségével. Nyíltan megosztják gondjaikat, szenvedélyesen vitatkoznak egymással, vagy egy-egy szerkesztőségi cikkel. A lap hatalmas tudósítói hálózattal dolgozik: több százan írnak a legkülönbözőbb műfajban, igen változatosan. Ahhoz a lenini útmutatáshoz hűen, hogy az újság nemcsak úgy a dolgozóké, hogy tömegesen olvassák és saját életük valóságos szervezője, hűséges tájékoztató eszköze, hanem úgy is, hogy mennél többen vegyenek részt a megírásban. Bármennyire is nehezen hihető, a lapnak több mint a felét nem hivatásos újságírók anyagából állítják össze, hanem »külső szerzők- írásaiból, és ez rendkívül változatossá, sokszínűvé teszi az újságot. Valóban tükrözi a munkás hétköznapok mozgalmasságát, illetve az ünnepek méltóságát. Mindezek után egyáltalán nem lepődtem meg, amikor megtudtam: a külső újságírói munkát — a levelezést, tudósítást — értékes és fontos pártmunkaként tartják számon. a helyi — üzemi, területi — pártszervek. Mindenkit ösztönöznek arra, hogy éljen a közéietiség e lehetőségével, vegyen részt így is a társadalmi gondok megoldásának segítésében. Sokat beszélgettünk az elmarasztaló, bíráló cikkek fogadásáról, hatásáról. Az utóbbi években ugyanis — mint vendéglátóink elmond ták — a korábbinál több és keményebb hangvételű írás jelenik meg a szovjet sajtóban a társadalmi visszásságokról, a termelésben tapasztalt hibák okairól, szervezési fogyatékosságokról és hasonló, a fejlődést gátló jelenségekről. Az ilyen jellepű cikkek rendszerint élénk visszhangot váltanak ki: a dolgo zók levelek tucatjában juttatják el véleményüket. Az pedig természetes, hogy a lap részletesen beszámol a cikk hatására tett intézkedésekről, nyomon követi a feltárt hiányosságok, a hibák megszüntetésének útját, ha kell, többször is visszatérve egy-egy témára. Ha pedig kissé elhúzódik az ügy rendezése, az olvasók türelmetlenül követelik a sürgős és határozott intézkedést és erről a részletes beszámolást. Ez az élénk érdeklődés és következetes tájékoztatási igény is nyilván abból az általában tapasztalható közösségi felelősségérzetből fakad, amely a szovjet emberekben munkál, és amelynek egyik megnyilvánulása a sajtó tömegmozgósító, szervező lehetőségeinek minél alaposabb kihasználása. Paál László Nem volt már más választása a bolgár népnek a múlt század második felében: vagy vállalja a pusztító megtorlás kockázatát vagy továbbra is a törökök rabságában sínylődik. Ahogyan ugyanis mélyült az oszmán birodalom válsága, úgy fokozódott a tömegek sanyargatása. A nemzetébresztő próbálkozásokat csírájában igyekeztek elfojtani. A függetlenségi törekvéseknek azonban — amelyek egyúttal a feudalizmus megdöntését is célozták —• a hetvenes években már nem lehetett gátat 'szabni. Olyan forradalmárok élesztették a tüzet, mint a halhatatlan költő, Hriszto Botev, ifjú barátja, Vaszil Levszki és követőik. A bolgár nemzeti forradalmárok egész figyelme akkor a népi fegyveres harcra történő fölkészülésre irányult. 1876 áprilisában fegyveres felkelés tört ki Bulgáriában, A nagy burzsoázia árulása és a rendkívül kedvezőtlen feltételek miatt a török birodalom hadserege gyorsan vérbe fojtotta az elsősorban falvakból kiindult népi megmozdulást. 30 ezer embert — nőket és gyermekeket is — mészároltak le az idegen hatalom katonái. Mégis: a fölkelés alapjában rázkódtatta meg a török feu- dalista-despotikus rendszert Bulgáriában, és előkészítette a feltételeket a bolgár földet felszabadító, 1877—78-as orosz— török háborúhoz. Az Április felkelés hőstetteinek és kegyetlen leverésének emléke mélyen él a bolgár nép szívében. A héten a Műcsarnokban megnyílt, döbbenetes hatású képzőművészeti kiállítás azt bizonyítja: festők, grafikusok sora is merít ebből az évszázada történt, a nemzetté válás fontos mozzanatát jelentő eseményből. Különböző felfogásban, stílusban, eltérő formavilággal és más-más műfajban — rajzokban, metszetekben, olajfestményekbe, rézkarcokban, nagyméretű táblaképekben — készült alkotások ábrázolják e történelmi eseményt, nemzedékeken át éltetve a hajdani forradalmárok halált megvető, önfeláldozó bátorságát, a tömegek elszánt harcát, az ártatlanul lemészárolt nők, aggok és gyermekek mártíromságát. Vágtató lovasok, esküre gyűlt forradalmárok, a felkelés kemény akaratú vezetői, zászlórudat szorító öklök; ütközetek elkeseredett küzdelme és börtönök borzongató homálya, halottak siratá- sa, hozzátartozók reménytelen keresése: egy nemzet magáraébredé- sének, ember- feletti küzdelmének jellemző mozzanatai, pillanatai. A téma azonossága ellenére változatos gyűjteményt láthatunk: továbbgondolkodásra késztetőt, történelmi érdeklődést keltőt. Van egy három részből álló táblakép, amely nehezen engedi el, vissza-visszatérésre készteti a nézőt. A bal oldali festményen forradalmár férfiak mindenre elszánt csoportja, a jobb oldalon egymáshoz húzódó, riadt-aggódó tekintetű lányok, asszonyok. Szemükben Joan Lcvicv: Petleskov máglyahalála. ott tükröződik a felkelés tragikus hősiessége. És a két részt a kissé magasabb,_ középső kép fogja össze. Rajta feszülettorzó, alatta emberi koponyák, csontok halma. És egy tépett ruhájú, tehetetlen magányú kislány. Georgi Tifonov művének címe az egyik, a fölkelés- bent részt vett falu nevére utal: Batak, 1876. Döbbenetes alkotás, méltó a nép lelkében tisztán élő, nagy nemzeti esemény emlékéhez. Szirmoy Endre PORLÖ EZÜST Sípos Gyula halálára. Akik megelőztek a halálban, azokat mind ki tudom engesztelni, fekete ajkukon a málló csönd nem enged ugyan énekelni; de hozzá igazítja sovány szavam a tisztesség porló ezüstjéhez, hogy elvégezhessem szándékom szerint, amit az ember életében végez. Herceg János Á visszanéző ló Á ló nem volt Igazi ló. Hintaló volt, hajlított szántalpakra állítva, sa műbőr, amivel bevonták, szürke volt, fehér foltokkal. Mikor a lovak még divatban voltak, mint az ember munkatársai, almásderesnek mondták az ilyet.. S a szőrös műbőr úgy fénylett rajta, mintha igazi lószőr lett volna. De volt egy végzetes gyári hibája: rosszul csavarták rá a fejét. Ki tudja, hogy történik az ilyesmi ? Amikor azonban már megvolt, s végigment a futószalagon, hagyták, s nem küldték vissza. Talán mókából, talán mert hiányzott volna valakinek a teljesítményéből. Ráhúzták a műbőrt, hegyes füleket' ragasztottak a fejére, a homlokába üvegszemeiket, s a szájába zablát tettek. Nemere István T É C, L A Somogy vámosi rom. (Tavaszg Noémi grafikája) Házat akartam építeni. Tégla kellett. Sok tégla. Már enyém volt a föld, ahol a falakat föl akartam húzni: domboldalon, az erdőtől nem messze. Csak egy szomszédom volt; ígérte, hogy vigyáz majd a téglákra, amíg összegyűlik minden. Tavasszal elmentem a földmérőkhöz. Jártuk a mezőket, falvak határát. Nyáron bele is izzadtunk, eső is verte hátunkat. ősszel, mikor vége lett, fizettek. Vettem ezer téglát, s hazavittem. Télen nem lehetett dolgozni sehol. Fűzfavesszőt szereztem, kosarat fontam. Kunyhómba bevert az eső, később elrekeszhette a hó. Meleg ételt hetente egyszer ettem. A szomszéd olykor kijött, szánakozva: meghalsz, hasokáig így élsz. Nem feleltem neki, csak magamban mondtam: könnyen beszél az, akinek már szép, nagy, meleg háza van, kertje, mindene. De nekem előbb föl kell építenem. Tavasszal eladtam a kosarakat, vettem megint téglát. Aztán nekieredtem munkát keresni. Ahol kapálni kellett, kapáltam. Másutt csatornát ástam, mert azt ástak... Őszbe fordult már az idő. Gyümölcsszedés ideje jött, aztán szüret. Dolgoztam, vidáman. Zsebemben gyűlt a pénz. Hatszor fordultam a kis kézikocsival a városból, míg hazavittem az összes téglát. Sck ezer állt már ott, halamba rakva. Mielőtt eljött volna a tél, letakartam náddal, átkötöttem jó, erősen. Aztán bementem a városba. Tányérokat mosogattam, fél ! De kezdjen egy visszaFöl is szerszámozták, úgyhogy igazán nyalka paripa lett belőle. Csak egy hibája volt: hát- rafordította a fejét. Hogy ez mit számít egy lónál? Sokat, nagyon sokat! Már a gyárban sem vették komolyan. — A visszanéző ló — mondták, és nevettek. De azért továbbadták, befejezték, ha nem is lett szabály- szerű hintaló. Így került a raktárba, s végül sok más társával egy játékboltba. Mikor kicsomagolták a bordás papríból, akkor vették észre a hibáját. — Nahát, ez hallatlan! Ezt visszaküldöm! —mérgelődött az üzletvezető, s nagyot lökött az almásderes paripán. — Csomagolja be! — Ne bántsa, főnök! — mondta a lány, akinek az lett volna a dolga, hogy becsomagolja, és mint hibás árut visszaküldje a gyárnak. — Nekem épp ez tetszik, ez a visszanéző ló. Van benne valami eredeti. Nem olyan megszokott és unalmas, mint a többi hintaló. És utóvégre hol van az megírva, hogy minden lónak egyformának kell lennie? Az emberek sem egyformák. Ne féljen, majd én eladom! — Nézze drágám — próbálta leinteni a főnök, s még haragudott is, hogy vitatkozik vele —, a ló nem ember. A hintaló még kevésbé, hiszen megvan a maga külön rendeltetése. A gyerek, aki ráül, megfogja a gyeplőjét, s a ló megindul vele. Meg kell hagyni a gyerek illúzióját. éjszakákon át, délután meg csomagokat cipeltem a pályaudvaron vagy vagonokat raktam ki. Nagyon fáztam. Reggel fáradtan ébredtem, de tudtam: minden nap sok téglára valót tudok félretenni. Nyáron megint sokszor fordultam a kocsival. Háznyi téglarakás várt rám, mikor utoljám jöttem. Testemben fáradtság lüktetett. Annyi kínlódtam már. Körülvevő falak melegére, saját ablakon át látott világra, jól ismert földecske naponta ezer lépéssel lemért látására vágyom. Egy házra, melyben én lakom! És nekifogtam. néző lóval? Hiszen ezen jóízűen még lovagolni se lehet — Jaj, hogy magyarázzam meg magának, főnök, hogy ez egy egyéniség, ez a ló?! Gondolja, hogy lóban nincs egyéniség? Több, mint az emberek között! És ez egy lázadó ló, ez nem akar beletörni az igába! Ez föllázadt a sorsa ellen, és visszanéz az üldözőjére. Igenis! Ez a szép benne! — Ö, kedves kis Katika — csitította a főnök, —, én tudom, hogy magának aranyból van a szíve. Sőt még a fantáziája is igen élénk, s Vidor Miklós Wesícrplaltc Hogy kikötő vagy temető nem mindegy már nekik? A halál kikötője az lett belőle — fejfáik hirdetik Itt nyugszanak kik ellenálltak végső töltényig, végső emberig Elébementek az elmúlásnak Hajókürtök dudálják föl a csendet hullámokkal izén a tenger s most fehér—piros lengyel zászlókat lenget a temető komor keresztjei felé a kikötő Káldi lános Neszmélyi este Úriás csönd-fa az este, remeg a lassú szélben. Jó lenne itt maradni. Jó lenne szépen élnem. Jó lenne szívetek mellett. Talán semmi se fájna. Ügy gondolnék a gondra, akár egy rózsaágra. szereti a nem hétköznapi dolgokat. De egy ló az más. az isten áldja meg! Nekem egy ló ne lázadozzék! Emberben se szeretem a lázadót!... Végezze mindert!-:i a maga dolgát! Az ember is, a hintaló is. És akkor rend lesz a világon. És száz szónak is egy a vége, el is kell adni. Mi azért vagyunk itt. És ki vesz meg egy ilyen lovat? — Majd én eladom — felelte a lány sértődötten, mert megértette, hogy a tiltakozás a lázadás ellen, meg hogy “•mindenki végezze a maga dolgát«, neki is szólt, nemcsak a hintalónak. — Majd eladom! — mondta még egyszer. De nem adta el. Az emberek megnézték, mosolyogtak rajta, hogy milyen érdekes: egy visszanéző ló! Aztán megvettek egy másikat. Egy rendeset. Egy szabályszerűt. Egy szokványosat és unalmasat, ahogy a lány mondta. Pedig volt, akinek még tetszett is, mert gyönyörű vonalat kapott a szügye attól, hogy visszafordította a fejét. És egyáltalán: hogy Ilyen különös volt, szinte bátornak látszó. De gazdára azért nem talált a visszanéző ló. A z idő múlt, a lányt áthelyezték egy másik boltba, pár év múlva férjhez is ment, aztán kisfia született. Mikor már a kisfiú nagyocska lett, eszébe jutott a gyönyörű hintaló. A lázadó, a visszanéző ló. Elszaladt a régi boltba, hogy megvegye — ha még megvan — a kisfiáinak. | Megvolt. Kicsit már öregedett a reárakódott sok portól, a szőre se volt fényes, a szeme se ragyogott. De a lány — bocsánat: most már kismama — lehajolt, és a régi szeretettel ölelte magához. Aztán leporolta, meg is billentette, hogy hintázik-e. És nézte, sokáig nézte. A visszanéző ló, minél jobban nézte, mintha már nem az lett volna, aki régen volt. Isten tudja, miért nem. De hát ő maga se volt a régi lány. A kisfiára gondolt, aki majd beül a nyergébe, hogy elnyargaljon rajta messze- messze. És nézte, sokáig nézte. Aztán fölállt, és egy másik hintalovat választott a sok közül. Somogyi Néplop
