Somogyi Néplap, 1976. szeptember (32. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-07 / 211. szám

Egy tájfaáz üresen áll Változik a községek arcula­ta. Bármerre jár .az ember, megszokott kép fogadja. Om­lanak a régi vályogfálú, tö­mésből készült házak, eltűnik a nád- és szalmatető. Leg­többször új, sátortetős épület, díszes, vasrácsos kerítéssel ékeskedik a helyén. Mérnö­keink egy része berzenkedik ez ellen, mert — mint mond­ják — falvaink külső képe jel­legtelenné válik. Nincs a há­zakon semmi nemzeti vonás, mint a finn, osztrák vagy svéd falvakban. Ott az új házaknál is felhasználják a régi díszí­tőelemeket, a hagyományos formákat célszerűbb keretek között megőrizve viszik to­vább. A magyar falvakban lassan csak egy-két mutatóba megőrzött és védelem alatt ál­ló ház tanúsítja majd, milye­nek is voltak az egykori épü­letek. Somogybán még a Ba- laton-parton és annak közelé­ben is akadnak igen szép népi házak, elég itt csak Kőrös­hegy vagy Bálványos néhány épületére hivatkoznom. Igen helyes az az irányzat, hogy a legszebb házakat táj- ház formájában őrzik meg, be­rendezik, ezzel idegenforgalmi célokat is szolgálnak. Az első ilyen 1936-ban Veszprémiben létesült, inkább bakonyi ház volt, de nem eredeti, csak minta alapján készült. Azután már a tópart következett, és Balatonszentgyörgyön véde­lem alá került a jelenleg a Siotour kezelésében álló tál­Á szörnyeteg 1939 egyik forró júliusi nap­ján három magyar származá­sú atomfizikus jelent meg a Peconictól nem messze lévő tengerparti üdülőhelyen. A három férfi: Wigner Jenő, Teller Ede és Szilárd Leó. Al­bert Einsteint keresték, hogy fölkérjék: tekintélyét latba vetve hívja fel az Egyesült Államok elnökének figyelmét : egy esetleges német atombam­. ba elkészítésére, s annak ve- sZélyeire. Percy Stulz találóan választotta a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában most megjelent könyvének címéül: A szörnyeteg. Az atombomba, mint azt Hirosima és Naga- szaki is igazolja, valóban a legfélelmetesebb szörnyeteg. Nehéz lenne meghatározni * Stulz könyvének műfaját. Be­diene egy izgalmas kriminek, népszerűén megírt tudomá­nyos könyvnek is. Mégis a krónika megjelölését választa­nám a legszívesebben, már csak az alcím miatt is. Az atomkutatás történetéből. A könyv második része ed­dig alig ismert dokumentumo­kat sorakoztat föl az atom­bombáról. Például olyanokat, amelyek rávilágítanak az ame­rikai fegyverkezés és a mo­nopoltőke kapcsolatára, arra, hogyan keltettek mestersége­sen tömeghisztériát az Egye­sült Államokban az első szov­jet atomkísérlet után. Mint a könyvben olvashatjuk, a Szov­jetunióban már a II. világhá­ború alatt folytattak atomkí­sérleteket egy neves szovjet tudós, Igor Vasziljevics Kur- csatov vezetésével. (Kurcsatov életéről film is készült, ame­lyet ezekben a napokban mu­tatnak be a magyar filmszín­házakban. Kurcsatov megsze­mélyesítője a híres színész­filmrendező, Szergej Bondar- csuk.) 1949. augusztus 29-én Igor Kurcsatov vezetésével Szovjet-Ázsiában végrehaj­tották az első szovjet kísérleti atomrobbantást. A Pentagon lakói tíz évvel későbbre vár­ták ezt az eseményt. Mint is­meretes, nagy hajsza kezdő­dött az »atomtitok« elárulói- ért. Ethel és Julius Rosenber- get »atomkémeknek« nevez­ték, s 1953-ban halálra ítélték őket. Ártatlanul, hisz nem lé­tezett semmiféle »atomtitok«. A láncreakciót a világon min­denütt ismerték, csak a gya­korlati megvalósításra volt szükség. Az atombomba megszületése lehetővé tette a későbbiekben egy »szuperfegyver«, a hidro­génbomba elkészítését is, amelynek szellemi atyja Tel­ler Ede volt. S ha már újból visszakanyarodtunk a magyar származású atomkutatókhoz, említsük meg: Szilárd Leó volt az, aki mindent elköve­tett, hogy társaival felhívja az emberiség figyelmét a ször­nyeteg veszélyére. Az őrült amerikai fegyverkezés a hi­degháború éveiben érthetően magával hozta a szovjet kí­sérletek folytatását. Ezek si­kereinek köszönhető, hogy nem fenyeget az atomháború veszélye. Stulz napjaink atomkutatási eredményeit is bemutatja, s azzal fejezi be a A szörnyete­get: az a tény, hogy a Szov­jetunió volt a világon az első ország, amely békés, ipari cé­lokra használta föl az atom­energiát, azt bizonyítja, hogy századunk termelőerői csak a népek jólétét szolgálva fejlőd­hetnek tovább. N. J. paKház. Ez valód! nép! ház, fenntartása, bemutatása köz­érdek. Következett a buzsáki táj­ház. Fenn is állott pár évig, de nagy gondot jelentett a tanácsnak. »Nem érünk rá ba- zárkodni« — mondta nekem a vb-titkámő, amikor egyszer ott jártam. El is adták a tel­ket, a házat lebontották; ami­kor nemrégen ott jártam, már új, sátortetős épület állt a he­lyén. — Építünk újat, nagyobbat — mondta a lelkes ifjú ta­nácselnök. El is hittem neki, hiszen olyan szép iskolát épí­tettek a község közelién, hogy csak csodálkoztam az avatá­sán. Nem kell nekik építeni. A Siotour megvett egy házat, saját költségén berendezi, s buzsáki tájház lesz belőle már jövőre. Azután megint az északi parton csináltak egyet Nagyvázsonyban, ma is műkö­dik mint falumúzeum és az egykori takácsmunkák bemu­tató helye. Végül az Országos Műemléki Felügyelőség kiszemelte a Za- márdi főutcáján álló 83. sz. népi házat; állami tulajdonba vették, és egymillió forint költséggel rendbe hozták. Va­lóban gyönyörű. Ámuíva néz­tem májusban, júniusban, az­után már türelmetlenül jú­liusban. Mikor nyílik végre meg? Ez vonzereje lesz Za- márdinak. A Siotour átvette volna, de nem adták oda. Ma is zárva van. A községi tanács elnöke szomorúan mesélte: — Sok még itt a kérdés. Először: nincs egészen rendben. Már megbon­totta a szél a zsúpceíót, hiány­zik a villanyszerelés; ha té­len fűteni kell, a kályha csö­ve nincs bekötve a kéménybe stb. Mi odaadtuk volna a Sio- tour-nak, hiszen a többit is az üzemelteti, de ezt nem en­gedték. »Ez a ház kulturális intézmény lesz.« Üzemeltesse majd a megyei múzeumi igaz­gatóság, rendezze az be. — Rendben van, ez is jó, csak csináljanak már valamit. Itt is az a baj, mint sok más kérdésben. Ki lesz a gaz­da? Azért mert a kémény nincs bekötve, ezen a nyáron már megnyílhatott volna a ház, benne akár népi bútor­kiállítással, akár helytörténeti gyű j töménnyel. Ezután már csak az a fon­tos, hogy legalább jövőre le­gyen kész a berendezés, és nyíljon meg a sövénykerítés kapuja, gazdagodjék vele Za- márdi idegenforgalma. Zákonyi Ferenc Vendégségben Tabi bemutató Igazán gondos házigazdáivá váltak a tabiak vasárnap az Állami Déryné Színház új,országos bemutatójának, s a színpadi mű írójának, Kertész Ákosnak. E vendégséget egészítette ki az író—olvasó találkozónál is bensőségesebb beszélgetés. Kertész Ákosnak mi is tettünk fel néhány kérdést. A Makra írója válaszol Kemény szálú, szürke haj, szakállkeretű, »csontrafara- gott« arc, kék szem. Szikár ember Kertész Ákos, talán a hajdani munkásévek gyúrták ilyenné. — Lakatosként kezdte a felnőttéveket... — Érettségi után fordítot­tam így a sorsomon. Az Ika­rusban dolgoztam évekig. Pol­gári, értelmiségi családból származom, így nem volt »szabályos« ez az életnek in­dulás. — Ezekben az években üle­pedhetett le a munkásregé» nyék témája, ugye? — Én nem tartom a mű­veimet »munkásregények­nek«. Nem a címke a fon­tos. Makra végül is értelmi­ségi gondolkodású ember. Vagy Vali! A művészvilágot »hozza be« a regénybe. Pá­lyám során egyébként az ér­telmiségi körökkel akkor is­merkedtem meg, amikor az írószövetség ajánlására egye­temre kerültem. — Beszéljünk akkor »pszi- chologizáló művekről«? — Ennek van bizonyos pe­joratív értelme. Bár először Dosztojevszkij regényeire mondták ezt, s ilyen érte­lemben vállalom is. — Hogyan kezdődött? — Első novellámat a Kor­társ közölte 1958-ban. Szebe- rényi Lehel volt a »bábája«. Akkoriban Darvas József szerkesztette ezt a folyóira­tot. — Együtt indult Galambos Lajossal, Gerelyessel...? — Galambos előbb publi­kált, mint én. Gerelyes End­re pedig valamivel később jött, jól emlékszem: Fábián Zolitól kérdeztem a Kilenc perc című novella megjele­nése után, hogy »ki ez a Ge­relyes?«. Jómagam novellis­taként kezdtem a Hétközna­pok szerelme című könyvvel. Noha hajlamaim már akkor is a nagyepika, a regény felé vonzottak. Azt az 1962-es no- velláskötetet a Sikátor című regény, majd a Makra, s ezt a Névnap című könyvem kö­vette. — Én hozzáteszem: SZOT­díj és József Attila-díj bizo­nyította, hogy értékes alko­tásai a magyar irodalomnak. Az eddig négy kiadást meg­ért Makra pedig áz utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb regénye. Ebből és a Névnap­ból nagy sikerű színpadi mű­vek születtek, több társulat Kertész Ákos előadásában. A Makra siker volt az NDK-ban is. Ismer­tek filmjei; ezeknek a for­gatókönyvét ön írta? — A filmcsinálás kollektív műfaj. Másfél évtizede film­dramaturg vagyok, jó néhány film születésénél ott voltam. A v magam »dolgaiból« termé­szetesen én írtam forgató- könyvet, egy kivétellel. Rényi Tamás először Mindennap élünk címmel egy elbeszélé­semből forgatott, ez autóbusz- gyárban játszódott, talán em­lékszik: Sándor Csikar is benne volt. Ugyancsak Rényi készítette el a Makra és a Sikátor filmváltozatát. Az Ámokfutást a rendező Fazekas Lajossal írtuk. Az Uvegka- litka című tévéfilmhez Vi­szont nincs ennyi közöm, ezért Zsurzs Évának kell a felelősséget vállalnia, tőlem csak írásos anyagot kért. — Vannak-e olyan írók, akiket jó ismerősként, barát­ként közel enged magához? — Szeberényit, Fábián Zo­lit, Szakonyit és Lázár Er­vint. Korábban Bertha Bul­csú is ezek közé tartozott, öt mostanában kevesebbet lá­tom: más témavilág izgatja. — Térjünk vissza a szín­házhoz! — A Makrának a szolnoki előadása volt a tökéletesebb. Piróth pyula és Csomós Mari játszott benne. A Névnap Jó­zsef Attila Színház-beli elő­adásáról is csak jót mond­hatok. A kritikák langyosak voltak, nem ígértek sikert egyik esetben sem. Most Bán Róbert filmrendező foglalko­— Ataludtuk? Mit? — S a hangjuk furcsa volt, ahogy szóltak. A kis ember azt kér­dezte magától: »Mért beszél­nek ezek így velem? — S hir­telen verítékgyöngy ütött ki homlokára. A sír! — Már tud­nák? — De mikor Bozsena megszólalt, efelől megköny- nyebbüiit: — Nem tudják«. — Mi történt? Történt va- _ lami? — kérdezte Bozsena. Pi- i ros arcán, melyet hosszú fü- 1 lönfüggők verdestek, biztos jel volt a gyanútlan aggoda­lom. — Mindig történik valami — szólt Ondrej, a mezőőr a pipája mögül, szeme is e fe­dezék mögött lapult, onnan célzott a kis emberre. — De hát ez tényleg hihe­tetlen ! — kiáltott kétségbe­esetten a txafikos. — Tényleg nem éreztétek a földren­gést?... Te se, Franyo? Te se, Ondrej? — Földrengést? — szóltak az emberek a fedezékből, és csak kicsit csodálkoztak, mint­ha nem egészen figyelnének arra, amit a trafikos mond. Látszott, hogy megszakadt köztük valamilyen beszéd, és az járt az eszükben, Sandi összetört. — Szóval átaludtátok —■ mondta, búsan, csaknem szemrehányással. — Ettől fél­tem. Most mehetek, ahova akarok, a kutya se hisz ne­kem. Itt is, ott is bólogattak. — Hm — mondták, de zár­kózottságukból semmit föl nem adtak. Sandi láthatta, hogy szövet­ség van köztük. »Ellenem?« Megint volt ilyen érzése, s ez kicsit megtorpantotta. Icipicit csak, mert nem hihetett ben­ne; sorsüldözöttségében nem tudott elképzelni ekkora igaz­ságtalanságot. Át is ugrotta mindjárt az érzését, s heve­sen hadonászva kiáltozta: — A biztosító kiröhög! Jó­emberek, kiröhög!... Mi az, hogy én voltam az epicent­rum? Pedig én voltam, Isten az atyám! És nincs rá tanúm, mert mind aludtatok!... Ért­sétek meg: kettényílt a há­zam! És csak az enyém, és senkié! Ez most már biztos... Igen, mert én voltam az epi­centrum! Ilyen pech még nem volt! És pont én, pont én... — Akkora keserűség öntötte el, a könnye kicsordult. —El se hiszik, hogy a föld rengett, hiszen sehol semmi nyoma... Másutt. Nincs a teremtésben vesztes, csak én! E patetikus felkiáltás süket csendbe veszett. Senki se tud­ta, hogy nem eredeti, de nem is törődtek vele. Egyet nagyon is értettek: a trafikos háza kettényílt. Nagyon is értették ezt, és a csendben, mert a mosógép is elhallgatott. Egymás pillantá­sát keresték, S mikor meg­találták, összenövésükben je­lentőség volt. Végre Hermina kimondta. Kimondta a többiek helyett is. Szemben állt a trafikossal, és sok sárga ránca közül a szemébe nézett, s azon át va­lamely földöntúli tájékra. — Magának a ház nyílta kettőbe — mondta. — Teré- zának meg tehénke adta vé­res tej máma reggelre. — Ott sír szegény... — Bo- zsenának is megeredt most a nyelve. Sandi, csak nézett egyikről a másikra, s kínlódott a ne­vetés a szája sarkán. A fér­fiakra nézett. A férfiak egy­máshoz szóltak: — Matejt láttátok? Odaki ül a pádon. Nem beszél, és sárga, mint a hótt. Ügy mondták egymásnak, mintha Sandi ott se lenne. Vagy levegő lenne csak. Ami­kor meg a szemük feléje lob­bant, vád lobbant benne. — Meg vagytok zöldülve — hebegett Sandi. Értett már mindent. Nagyot legyintett, s bosszúsan ott­hagyta őket. Egyenesen a ta­nácsházára ment. A tanácselnök nagy darab, nyugodt ember volt. Kék sze­me jóindulatúan pihent a tra­fikoson. — Ki fizeti meg a károm? — sirt Sandi. — Hogy csak én vagyok ilyen szerencsét­len! Én!... A tanácselnök nyugtatgatta: — Kiabálni azért nem kell. Nyugi csak... Ha tényleg földmozgás következtében ke­letkezett a kár. és nem vala­mi statikai hiba folytán ... — Persze, hogy tényleg — vágott a szavába a kis ember. — A Földrengésjelző Intézet is megmondhatja. Újra felhívták a Földren­gésjelző Intézetet. Ott megint csak azt mondták, hogy az észlelt földlökések nem indo­kolják a ház kettéválását, legföljebb az epicentrumban. — A károsulton kívül más nem is észlelte a földlökése­ket? — kérdezték, mintegy kételkedve a károsult jóhisze­műségében. Sandi nem hallotta a kér­dést, csak a tanácselnök bi­zonytalan válaszát: — Nem __ Nem hiszem... i N em tudok róla. Azaz: éppen e körül van egy kis problé­ma ... Letette a kagylót. A trafl- koshoz fordult. — Ök se biztosak a dolog­ban — sóhajtott. — Ide, fi­gyelj, Sándor! Nem lehet, hogy csak képzelődsz? Nézd csak, senki se jött még ezzel. Magam se tudok róla. Igaz, jó az alvókám... De ha föld­rengés volt, valaki csak van még rajtad kívül, aki észlel­te... A trafikos nyelt egyet: hi­szen van, a Zsabka. Ketten észlelték a sírnál. De ezt ho­gyan mondja meg? Nem szólt. — Várj csak — mondta a tanácselnök, az ablakra né­zett. Felállt, kinyitotta. (Folytatjuk) zik a Névnap című regé­nyemmel. — Dolgozik jelenleg vala­min? — Színpadi művet írok új­ra. Hogy mit, 6 miről, me­lyik színháznak, ezt most ne Kérdezze. Nem szeretném elő­re »kibeszélni«... A három csöngetés, mint három pont a mondat végén: nem zárása a gondolati egy­ségnek. Nyitva hagyta azt. Sziklafal Kertész Ákos színpadi mű­vét az Ál’aíni Déryné Szín­ház mostani, országos bemu­tatója előtt Egerben, és Mis­kolcon játszotta a miskolci társulat. Nem tudok róla, hogy Frederico Garcia Lorca veretes, szép drámája, a Ber- narda Álba háza óta született volna olyan színpadi mű, melyben csak nők szerepelné­nek. A Sziklafal című színmű — hogy a műsorfüzet lényegre törő darabismertetőjét idézzük — »Négy nő... beszélgetése, megvallatása és vallomása ... Egy férfiról vallanak: Kassai Kornélról, az egykori hires... színészről, aki egyre lejjebb csúszott a pályán, s aki része­gen vagy józanul egy szikla­falnak rohant a kocsijával és szörnyethalt.« Az édesanya, az első és a második feleség, valamint a butácska szerető ön- és köz- veszélyes egymást marcango- lása a mű: ki a hibás Kas­sai Kornél haláláért? Mintha sokszoknyás parasztasszonyo­kat látnánk a színpadon, vet- kőzés közben. Sorra hullanak le a magatartásrétegek a kezdetben három, majd négy nőről. Maradna a pőre test, a modellértékű végső lényeg: Anyuska csak akkor kezdett a fiára hivatkozni s a társasá­gában mutatkozni, amikor az a címoldalakra került. A »kis senkiből« a befutott művész csinált színésznőt azzal, hogy feleségül .vette. A második feleség — a butikosnő — pe­dig egyszerűen »megvásárol­ta« magának Kassait. Egyedül a butácska, primitív őserőt képviselő Róza volt képes ér­dek nélkül támasza lenni a talaját, hitét vesztett színész­nek. Csakhogy Kertész Ákos egy megbocsátó gesztussal mintha azt mondaná: »Ilye­nek vagyunk, ilyen kétértel­mű viszonyok tégláiból épül fel az életünk, nincs mit ten­ni.« Ezért nem lett a műből sem. vígjáték, sem igazi drá­ma. A néző »érdektelen« a színpadi szócsatákban. Nincs kinek, nincs miért szurkoljon. Az író korábbi színpadi mű­vei mindig egy-egy feszítő, mondhatni: társadalmi mére­tű gondot érintettek vagy boncoltak. A Makra egy kö­zépszerűségbe vágyó, de más­ra született ember drámája. Mindazoké, akiknek gondo­latai adott környezetük gon­dolatvilágán túlnőnek, másfe­lé is ágaznak. Akik az »Ehess, ihass, ölelhess, alhass!« vá­gyában rettennek szembesülni »A mindenséggel mérd ma­gad!« követelményével. A Névnap című darabjában pedig arra figyelmeztetett Kertész Ákos, hogy a kispol- gári közhelygondolkodás »be­tegsége« kezd közöttünk ter­jedni a ragályos kór gyorsa­ságával. Ä Sziklafal nem figyelmez­tet semmire. Nincs társadal­mi töltése. Játék. Odafigye­lünk, de a színházból kijövet már nem foglalkoztat ben­nünket. A Déryné Színház társulata Lacina László ke­vés ötletű rendezésében való­sította meg a művet. Egy je­lentős művész volt lakását látjuk, melynek két falát két nagyméretű giccsfestmény »díszíti«; ezzel Kállai Judit díszlettervező hiteltelenné te­szi az egész helyszínt. A má­sik hiteltelenség: magneto­fonból halljuk az elhunyt színész hangját. A láthatatlan szereplő öreg ripacsra »vette a figurát«. Ezért a trottliért bizony nem marakodna négy nő! Ez idősebb, mint szín­padi anyja, akit Feleki Sári Kossuth-díjas művésznő kel­tett életre, hitelesen. Jankó Zita a színészínő-feleség sze­repében az est legjobb ala­kítását produkálta, s helytállt Szlonka Márta és Miké Szil­via is. Leskó L ászlé

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom